Bodrogi Csongor és Ensey Diána ezúttal öt irodalmi lap anyagából állította össze a tíz írásból álló listát. Csongor a Tiszatájból és a Kalligramból válogatott, míg Diána az Alföld, a Látó, a Székelyföld írásai közül szemezgetett.
- november 6.
A TIZEDIK: B. MIHÁLY CSILLA: Egy lehessek (vers) [Székelyföld]
Mihály Csilla Székelyföldben megjelent versei az elengedés és az együtt maradás, a szétválás és az egyesülés kettősségében remegnek. Az Egy lehessek című verset emelném ki, amely a magunkra maradottságot tenger mélyére merülés képsoraiban ábrázolja. A régi vágyat felszínre kell hozni, a tenger aljzata hideg, ott csak kihűl a vágy, a felejtés és az elhidegülés sóként marja ki az emlékezetből az egykor jól ismert arcot: újra kell rajzolni, az egyesülés igényével a kedvesnek saját magára. Ám ez fájdalmas lehet, akárcsak felkapaszkodni, s a másikat újra felhúzni, a felszíni lebegés gyönyörűségét nyújtva, ez mind nehéz, s legnehezebb a reménykedés. Reménykedni mégis kell az égre küldött csókban, az újraegyesülésben. [E. D.]
A KILENCEDIK: TÓTH ÁGNES: Titokzatos dolgok (karcolat) [Látó]
Tóth Ágnes novemberi Látóban megjelent karcolata nem mindennapi álom történetébe ágyazottan tárja fel a hétköznapiságot. Az ismeretlen és az ismerős dolgok kettősségében mozog a szöveg. Egy különös, földön talált ruha egy régi, ismerős illatot áraszt, az ismerős illat az egykori szerelmet idézi, az egykori szerelem elvezet a rég elhagyott és elhagyatott házhoz. Láncolat és változás alakítják az érzéseket, a ház már csak néhány mozzanatában emlékeztet arra, amelyben az elbeszélő egykor élt, ám ezek az apróságok az elhagyatottság által keltett idegenséget felülmúlják. Meseszerű fordulat az álomképek sorában a bál jelenete, ám ez is, mint az egész történet nem más, mint vágyakozás az eltűnt férj után, a viszontlátás izgatott reménye remegi végig a szöveget. [E. D.]
A NYOLCADIK: VÁRKONYI ALMA – KÁLECZ-SIMON ORSOLYA: A létben való otthontalanság közép-európai alakzatai (tanulmány) [Tiszatáj]
Külön blokkal emlékezik meg a Tiszatáj a (Mészöly mellett) másik nagy „száz évesről”, Pilinszky Jánosról; egy hagyatékban föllelt Tandori-vers mellett több izgalmas tanulmányt is olvashatunk, például Simone Weil hatásáról vagy egy katalán novellában fölbukkanó Pilinszky-versről. Számomra azonban a legérdekfeszítőbb az volt, hogy voltak Pilinszkynek horvát és szlovén „alteregói” is.
A tragikusan fiatalon elhunyt Kálecz-Simon Orsolya még évekkel ezelőtt készült rá, hogy Várkonyi Almával együtt tanulmányt írjon a közép-európai egzisztencialista költészetről. A mostani tanulmány ennek a közös munkának az eredménye. Kiderül belőle, hogy miként Nyugat-Európában az egzisztencialista regény ért el nagyon magas művészi színvonalat, addig régiónkban ugyanez a költészetről mondható el. Mert a térség költészetében, illetve legalábbis néhány emblematikus költő néhány nagyszerű költeményében meghökkentő hasonlóságokra, párhuzamosságokra, egzisztencialista szemléletmódra lelhetünk. Három költő három versét értelmezik a szerzők, Pilinszky János, Slavko Mihalic és Edvard Kocbek egy-egy munkáját; és végső megállapításuk szerint míg a nyugati egzisztencialisták társadalmi irodalmat műveltek, addig itt a térségben az egzisztencializmus éppen azt jelentette, hogy az egyén képes általa ellenállni egy elnyomó társadalom hatásainak. [B. Cs.]
A HETEDIK: MÉSZÖLY MIKLÓS – SZIGETI LÁSZLÓ: Párbeszédkísérlet (részlet) [Kalligram]
A kortárs magyar prózaírás egyik legfontosabb elődjével, Mészöly Miklóssal a Kalligram Kiadó alapítója beszélgetett el, és ebből lett a Párbeszédkísérlet című kötet. Ezt a párját ritkítóan izgalmas könyvet most, a szerző születésének 100. évfordulóját ünneplendő ismét kiadja a Kalligram, mégpedig négy kortárs alkotó „margináliáival”, azaz szubjektív megjegyzéseivel. A novemberi lapszámban ebből az újonnan kiadott könyvből olvashatunk egy pár oldalas, önmagában is egészen kivételesen elgondolkodtató részletet. Mészöly itt például az erdélyi emlékírókról beszél, hogy miért őhozzájuk járt iskolába, miért tőlük tanult meg írni; vagy Tandoriról, arról, hogy milyen az, amikor nem lehet beszélni, és hallgatni kell, és hogy egy író ezt miért nem teheti meg mégsem. A margón elejtett megjegyzések még egy réteget rátesznek az amúgy is különleges olvasmányélményre. [B. CS.]
A HATODIK: SZLUKOVÉNYI KATALIN: Megálló (vers) [Alföld]
Elénk tárul a hely, a megálló, ahol mindig dél van, az élet élvezete, a napozás a teraszon. Aztán a gyermekkorban ígéretként kapott lenyűgöző kirándulás, ami végül a természet kegyetlen oldalával szembesítette. Nem is látszik a hegycsúcs, pedig szép, vagy legalábbis azt ígérték. Időközben elmúlik dél. Szlukovényi Katalin verse élet-óra, élet-túra, élet-kaland, a felnőttkorra vetített, a fiatalság vége felé lassan kimerülő vágyak verse számomra. A kiúttalanság nem teljes reménytelenség, igaz, dél már elmúlt, de néha meg is kell pihenni az úton, s talán nem is olyan fontos tudni, hogy hány óra. [E. D.]
AZ ÖTÖDIK: MARC DELOUZE: POST-IT — (ál)haikuk — (vers) [Székelyföld]
Marc Delouze ,,(ál)haikui” Farkas Jenő és Zalán Tibor fordításában jelentek meg a Székelyföld novemberi számában, s egészen egyedi olvasmányélményt nyújtanak a haiku műfaj szerelmeseinek. A haiku-gyűjtemény néhány darabja Fodor Ákos írásait idézte fel bennem, szívem szerint mindet kiemelném, de végül a 15-ös sorszámúra esett a választásom, amely a gyűjtemény egyik központi témáját, az időt, annak múlását és a végességet is magában foglalja. Itt az élet körforgásának gondolata jelenik meg, a halál tagadásában és az újjászületés igenlésében. Ám a reménytelenség is belép e koncepcióba, soha meg nem halóként és folyton újjászületőként. Vajon így is áhítjuk a körforgást? [E. D.]
A NEGYEDIK: HARTAY CSABA: Apáink tükörképe (vers) [Tiszatáj]
Hartay Csabát sokan mint a Viharsarki Kattintós című internetes oldal (eredetileg blog) szerzőjét ismerhetik. Voltaképpen ő azonban író és költő is, és újabban jelent meg kilencedik verseskötete Átkiáltani az őszbe címmel. A Tiszatáj recenziót is közöl a kötetről (Bereti Gábor billentyűzetéből), és a lapszámban olvasható három vers is a szerzőtől. A három közül mindegyik eléggé megragadó, de a másik kettőben van pár zavaró részlet, mely miatt nem emelném ki őket. Az Apáink tükörképe ugyanakkor hibátlan, lenyűgöző sodrású szöveg, mely az idő elmúlását, a nosztalgiát, a természeti rendből való kilépés képtelenségét tematizálja sajátos, gondolatritmusra, ismétlődésekre építő versszerkezetével:
Hogy az időt nem tudtuk visszafogni, elejtettünk kulcsokat, csörömpöltek cserepek,
lebontottunk házakat, felgyújtottunk szénakazlakat. Elmenekültünk omladozó isko-
lákból, hogy majd mi felépítjük az Új Eszmék Házát.
[B. Cs.]
A HARMADIK: SZILÁGYI MÁRTON: Körök és vakfoltok (tanulmány Krusovszky Dénes regényéről) [Kalligram]
Nagyszerű versekkel és prózai munkákkal „támad” ebben a hónapban is a Kalligram (két nagyobb műfordítói blokkot is érdemes kiemelni, egy kortárs bolgár és litván költő munkáit avatott fordítók tolmácsolásában), ajánlómba mégis két metaszöveget választottam; valamiért most ezek érdekeltek legjobban.
Krusovszky Dénesnek az Akik már nem leszünk sosem című regénye páratlan közönségsikert aratott, a kritikusok részéről ugyanakkor sok fanyalgó észrevétel is olvasható volt róla. Magam nem tagadhatom: rám a regény rendkívüli erővel hatott, és az elmarasztaló kritikákat többnyire értetlenkedve olvastam. Szilágyi Márton tanulmánya azért különösen értékes, mert reflektál a negatívabb véleményekre, és igyekszik szövegszerű válaszokat adni a kérdésre, hogy mennyiben jogosak. Kiderül, hogy a regény szerkezete valamivel bonyolultabb, csavarosabb, mint a legtöbb elmarasztaló kritika fölteszi, valójában egy igen komplexen mozgó szövegvilágról van szó, melynek értelmezése a legkevésbé sem egyértelmű. A tanulmány végső tanulsága szerint nem csupán a Sátántangó felől értelmezhető a regény, de az Akik már nem leszünk sosem a Sátántangót is új fénytörésbe állítja, termékeny párbeszédet kezdve a közelmúlt magyar irodalmának egyik immár klasszikussá vált szövegével. [B. Cs.]
A MÁSODIK: BIRÓ ZSOMBOR AURÉL: Magára hagyott test (novella) [Alföld]
A külső és a belső, vagy ha úgy tetszik: a test és a lélek viszonyának a nyugati gondolkodás és irodalom történetét végigkísérő problémájával szembesít bennünket Biró Zsombor Aurél írása. Azt hiszem, sokan éreztük már úgy, hogy nem tudunk összhangba kerülni a testünkkel, valamiféle furcsa idegenséget tapasztalunk. Így érzi a novellát elbeszélő színésznő is. A novella hangulata és a téma Woody Allen Annie Hall című filmjét idézte fel bennem, abból is kiemelten azt az ágy-jelenetet, ahol Annie Hall a testéből kilép, s egy székre ülve figyeli az aktust. A nem kívánt szexuális tevékenység és az eldologiasított test az önmaguktól való elidegenedéshez vezet, ezért is töltötte el megkönnyebbüléssel a főszereplőt a hazaérkezés, a mama kérges keze, minden, ami ismerős (még ha a ház és a lakás büdös szagot áraszt is — az saját). Talán még a testét is újra a sajátjának érezte a kádban ülve. [E. D.]
AZ ELSŐ: KOVÁCS ÚJSZÁSZY PÉTER: Retrospektív (vers) [Látó]
Egy vallomással kezdem: sokat tűnődtem, hogy Halmai Tamás Jól van így című versét válasszam vagy a Retrospektív címet viselőt, Kovács Újszászy Péter tollából — különlegességük köti őket össze. A Retrospektív lett a ,,befutó”, a Fellegvárral mint a vers témáját adó, elutasításba fulladó randevú helyszínével, az aludni készülő tornyokkal. Ez a nem mindennapi párhuzamok verse. Az ezüstfenyők a szeretett személy mosolyából nyerik a táplálékot, a kézfogáskor őket ábrázolják a tűlevelek. Ám mindennek vége szakad, a visszautasítás után ,,növényi szervek üres forgataga” marad csupán, s a tornyokat is két hétig álmatlanság gyötri. Igen, olykor minden a beteljesülés reményét tükrözi, máskor pedig annak kudarca tárul elénk mindenhol. [E. D.]