Átmenet
jelszóval
app-ba
lépő turisták
is csak
élőholtak
„kultúravégi
…előtti
időnkben”
látják de nem
értik azt
hiába
fotóznak
tengenek a shopban
teljesül a
spengleri jóslat
Egy halott férfi belépője
Sejtelmem beigazolódott, hebegem,
mire kérdőn rám mered:
hát mi rejt engem odalent?
A nő, mondom, én megleltem Önt.
Úgy van, fiam, tegeződjünk!
(Illusztráció: John Singer Sargent: Camouflaged Field in France, 1918)
ez egy mese
a királylány a toronyban a királyfi a világban, jó messze egymástól
mindkettőjük megpróbáltatások között
közben leveleket írnak egymásnak postagalambbal
tartják a kapcsolatot
tudnak egymásról mint öröm és bánat
nem hagyják el egymást a híradásban
ez a viszonzott plátói szerelem
hűek egymáshoz a nemtalálkozásban
a lány vár
nézeget a toronyból
öntözi a virágait
mittudomén, nő a haja
néha kimegy futni az erdőbe és ehhez kifesti a szempilláját
szenved
néha örül
fantáziál, de reáliákat
a fiú meg szintén szenved
gyárban dolgozik, futószalag mellett, amitől teljesen kész van
de pénzt kell keresni, hogy külön költözhessen a szüleitől
aztán, ha külön költözött, másik munkát kell keresni, mert az egy másik város lesz, a lány városa
szóval ezzel eltelik egy kis idő
és aztán egyszer, amikor találkoznak
amire ezer éve várnak
persze eközben vágyakoznak is
mélyeket lélegeznek néha elalvás előtt, mikor becsukják a szemüket
és amikor kinyitják, és a másik ott van:
két ezeréves ember néz egymással szembe
(töpörödött öregasszonyt vetkőztet bokáig érő szakállú aggastyán
ha majd egyszer
david és eszter
ketten
hol nem volt lesz
összehozzák az ószövetséget
király és királynő, ez nem mellékes
mindketten ősöregek
avagy örökifjak
és már nem nagyon tudnak egymással mit kezdeni
azonkívül, hogy meztelenül hordják egymásnak
a koronát)
üzenet
a legutóbbi üzeneted
egyperces hangüzenet
arról, hogy megérkeztél egy tőlem ötszáz kilométerre lévő városba
valahol kint beszélsz, teraszon vagy kapunál
hallani, hogy esik az eső és cigarettázol
és a hang
a hangod
ahogy hajlik
érzékeny mélymagas
engem kerülget
pedig egész másról beszélsz
szakad az eső, hideg, vizes este
csak a cigaretta parazsa forró és a füst
ahogy két szó közt kifújod
izgalmas, váratlan ritmusok tolulnak a beszédbe
elképzelem, ahogy állsz a ház előtt a sötétben
és már tudom, hogy elalvás előtt meg fogom hallgatni még jó párszor ezt a percet
ami egyáltalán nem valami szerelmes vagy erotikus üzenet
nagyon is köznapi
hogy mindened fáj és halálfáradt vagy
és a költözés jól ment
és hogy most egy zuhany, egy sör és nyugizás
és holnaptól kezdődik az új munka
és ne készüljem magamat halálra az órákra
semmi értelme, hisz a csoport olyan, amilyen
és hogy hallunk még egymásról és hamarosan találkozunk
hamarosan
bis bald
bis bald, mondom én is itt a szobában
koppan a szó
milyen ostoba is egy szoba az esőhöz meg a füsthöz képest
süket, poros doboz
félóráig gondolkodom a válaszon, le is írom
állítom a hangomat és hogy mit mondok és mennyit
nézem az órát
ne legyen több, mint egy perc, de inkább kevesebb
aztán hogy ne legyek elfogódott
természetes legyek és spontán
persze az ezek után nem nagyon sikerül
vajon te holdvarázsló vagy vagy napvarázsló
utána ezen gondolkodom
kéne tudnom, mielőtt elkezdek intenzíven gondolni rád
a hold nekem halálos, teljes pusztulat, csak azért
a kisebb rangú égitest meg kicsi
nekem csak napvarázslók jók
(én is az vagyok)
de a varázslóképesség, bárminemű, olyan őrületesen ritka,
hogy ha ráakadok, hanyatt-homlok belezuhanok
végre! aaaaa végre, végre! de jó!
a nagy megkönnyebbülésben és felszabadulásban nem veszem észre, hogy ez csak a hold
a fényt csak tudja, de nem valósítja meg
visszfény
határtalan és bűvös, de ereje nincs
a semmi játszik benne
engem viszont be tud szőni és ilyenkor teljesen elvesztem magam, mert azt hiszem, valóság
nekem minden valóság
életem egyik alap érzéki csalódása ez
amit a varázslás ritkasága okoz, meg a bennem lévő alapvető szerelem
szóval nagyon remélem, hogy te is nap vagy
és akkor nyugodtan elkezdhetek fantáziálni rólad holdas fantáziákat
mert akkor lehet
(akkor mindent lehet)
azt is, hogy a sötét esőben állva forró cigaretta-hangon beszélsz nekem a telefonba
ötszáz kilométerre tőlem
egy percig
(Illusztráció: John William Waterhouse: I Am Half-Sick of Shadows, said the Lady of Shalott)
Jó volna nem érezni. Pusztán sodródni az eseményekkel, múlni az idővel és elillanni a szél fuvallatával bármiféle gondolat nélkül. Jó lenne nem vágyakozni. Képessé válni az ingertúltengéses világban kizárni mindent, ami lényegtelen. Mellőzni azokat a körülményeket, amelyek nem segítik a létfenntartást, vagy csak olyan vastag kérget növeszteni a testünkre, amelyen semmi nem hatolhat át.
Jó volna nem létezni. Csak egy időre, csak átmenetileg. Hiszen a nem-létezés ijesztő. Hiába a vallásos tanok, hiába bármi, nem létezni is csak tudatosan lenne jó. Logikusan. Érzelmek nélkül. Kizárólag saját akaratunkkal irányítva, és amikor már a nem-létezés unalmassá vált, visszatérni múltunk teljes tudatában.
Jó volna megállítani az időt egy-egy szép pillanatnál, hogy örökké tartson. Vagy legalább addig, hogy minden szépség kiégjen belőle. Képessé válni visszafordítani életünk óráját, és az elrontott mozzanatokat kijavítani, hogy soha ne jusson eszünkbe, mi lett volna, ha másképp döntünk. Mi lett volna, ha belátjuk a hibánkat. Mi lett volna, ha jobbak, megértőbbek, kitartóbbak vagyunk. Mi lett volna, ha nem érzünk semmit.
Jó volna erősnek lenni. Nem révedni a veszteségeinkbe és nem törődni az újra felfakadó sebekkel. Kibírni bármely csapást jajszó nélkül. Soha el nem fáradni, fel nem adni. Kitartani a végsőkig és elfogadni a vereséget. Nem roppanni össze a gondok terhe alatt, nem menekülni, nem félni. Nem dideregni. Jó volna embernek lenni. Nem szégyenkezni. Nem sérülni. Nem bánkódni. Pusztán elfogadni mindent, ami adott és nem akarni többet annál, ami van.
Jó volna felejteni. Elfogadni. Elengedni. Nem érezni csalódottságot, nem szeretni. Nem akarni szeretve lenni. Hogy az életünk ne legyen több, mint a megtett lépéseink összessége. Nem ámulni mások boldogságán. Nem bánkódni az összetört kapcsolatokon: sem egyen, sem százon. Megérteni behatárolt világunkat. A testünkbe zárt vágyakat. Hogy az egyes tudatok sosem érnek össze, és a lelkek sosem találkoznak. Hogy minden közös terv törékeny és mulandó, csupán az érzelmek játéka. Az illúziókra majd a valóság ad választ.
A férfi egy hatalmas, üres úton találta magát. Tétován körülnézett. Az út két széle sejtelmes sötétségbe burkolózott, előre és hátra halvány, fehér fény csillant a végtelenben. Csend volt és üresség. A férfi teljesen egyedül érezte magát.
– Jó napot! – szólt valaki hirtelen a közelből.
A férfi döbbenten fordult a reszelős hang irányába. Egy nagyon sovány, nagyon magas alak állt mellette. Hosszú, sötét kabát alatt sötét öltönyt és sötét inget viselt. Beesett arcán vékony, szürke bőr feszült. Kopasz fejét régimódi kalap takarta. Arccsontjai erősen kiugrottak, fekete szemei mélyen ültek a gödrükben.
– Üdvözlöm – biccentett lassan a férfi. Újra végigfuttatta a szemét a képtelenül szikár testen, és az arról lelógó elegáns, de mégis hátborzongató ruhadarabokon. Nyelt egyet, és azt kérdezte: – Ki maga? A Kísérő bővebben…
Villon Négysorosa
Fazekas Gyöngyvér:
Kadák Enriko kísérletei:
Utolsó négy sorom
Fransz volnék, s ez minő rettenet,
Párizsom díjazza tettemet:
Idefönt himbálom ülepem,
Hopp – súlyával nyakam meglepem.
Villoff
Fecó vagyok, pacek a séróm,
Pesten a nyóckerben van kéróm,
S a Csillag sem ismeretlen hely,
Mondják: Egyszer lógni fogsz seggfej!
Szabolcsi Alexander kísérlete:
Négyfokos
Franszoá az ilyesmi, faszom,
Párizsban, mintha nem lenne elég bajom,
kötélen mérnek, mint egy kikent barom,
nehéz a seggem, garatra kapom.
Négynapos
Még mindig francia vagyok, hiába,
párizsban így jár isten féltett báránya,
egy kötél a világ, és a mélyentisztelt rajta
fejtől a seggig – ha muszáj –, lelógatja.
Négyes
franszoá: ennyi,
párizsban dögleni,
büszkén lógni,
segget lógatni.
Négy
francia,
hiába,
hulla
luka.
Száva Csanád izgalmas kísérlete.
Villon moldvai csángó nyelvjárásban
(tartalmi hűséggel!)
Bálláda a pápárúl ‘sz a csiászárrúl
Apókáink beszédibe‘
Balade en vieux langage
Met lígy e szentesz pápa esz te,
Légyen miszédző gúnya rajtad,
Szentesz ‘sz titkasz himzészeidbe
Beléfoljt a mocsok, e ganassz,
Amég forrand asztot esz akarsz,
Det így esz úgy esz meghóssz, lett lígy
Nagy úr-e, szóga-e mincsakasz:
Mint aszkit csak elviszen e szíl.
Még e nagy Consztanczinápolj esz,
Meliknek vót aranyossz kezű
Csiászára, ‘sz fránkok honjábol lesz
Miszecke ‘sz klasztrom, kerálj met szű
Magának dícsérettet s tisztet,
Det mit esz ér e nagyocske hír
Met szemminek szemmit tesz mindent,
Mint aszkit csak elviszen e szíl.
Légy e Vienne vitézze ehejt,
Grenoble doftorja, vagy keráljfi,
Aszkit Dijon, Salyns ‘sz Doles szeret,
Elszőszült nagy legín, bárki
Kit bráti köribe kell várni,
Kit kürtökvel, ‘sz hírvel idvezíl,
Telt belükkel esz annyat látni,
Mint aszkit csak elviszen e szíl.
Bémutittás
Princzom halálra van ítílve,
Csakúgy mint mind aszki élne,
Ha szír, akárha szemmit nem szír,
Mint aszkit csak elviszen e szíl
mily mókás az ősz
barázdált arcát ezer
színűre festi
*
vérszín levelek
mint megannyi diadém
lepik el a sírt
*
bőkezű az ősz
veszeksző varjakat vár
a teli tarló
*
mint tarka szőttes
míves az ősz folt hátán
folt pelerinje
*
sejtelmes árnyak
fakó színek hívatlan
vendég a köd
*
esővel széllel
köszönt a hajnal az ősz
bája megkopik
*
csalfa őszutó
ködfátyla mögött sápadt
az erdő arca
(Illusztráció: Valery Rybakow)
