Szvétek Gábor összes bejegyzése

kifacsarni unszol / életünk egyszerisége / fölhatalmaz és elszámoltat

Adagio 33., 67., 93., 104., 109., 111., 121., 122.

 

Adagio 33.

Az idő nem gyógyít,
csak kérgesíti a seben a vart.

Kinek nagy szívétől súlyos melle,
mind magányos.
Színek végtelenjét látja
a monokróm világban,
kimondott helyett
a félrenyelt szót érti jobban.

Sovány vigasz a segítő isten,
ha mázsás teher töri
csontról csontra vállunk,
ezerszer mázsásabb a felismerés,
hogy isten nincsen:
egyedül kell lábra állnunk.

Mert lábra kell állnunk.

 

Adagio 67.

boldogság

anyja lábát ölelő
gyermek a boldogság:
magán érzi biztonságát

hiszékeny és ártatlan
– védtelen együgyű

panelházak közt
kevés lelke
viszonzatlan szétosztja a kérhetetlent

benne a tiszta
világ reménye: a mennyek országa:
a boldog ország: a Semmi országa

magadban
teljesebb, ha túl
magadon

 

Adagio 93.

Nyers vagyok és tiszta,
egyszerű, mint létrán a fok.

Befejezetlen:
eredmény nélküli törekvés,
válasz, mit nem kér számon kérdés.

Lopok és hazudok,
ahogy követel a szükség
– de nem színlelek s nem tévesztek:
amennyit látsz belőlem,
több nem vagyok neked.

Elnyelem a viszonylagosságot,
hajszálnyi forrássá duzzadok,
mértéktelenségem kezét szorítva
szellemvárosból örök életet csalogatok.

 

Adagio 104.

Botladozva hangol
a reggel
keresztülfecskendez

átlátszó vagyok
üres utcán tolakodok

nem ugat meg a kutya sem
pont úgy hogy alig
rúgok be és lerúgom magam a sámliról

kötél vége csiklandoz

 

Adagio 109.

Nyolcadik látomás:
Éberek a 18-as kavicsnál

Látlak
családtalan álmokra maszturbálni,
potyázni az ingyen konyhán,
kihalt nyelven prófétálva
heroint kaparni a sebes falakról,
koldulni, betörni, fényképekre köpni.

Kisiskolás fogalmazás maradtál,
és igen: tényleg kiradíroznak,
akikre hasonlítani akartál.

(…)

Velem maradsz, ugye?
bedeszkázzuk a vészkijáratot,
ponttal zárjuk a kérdést,
és hagyjuk kiégni a várószoba
poros villanykörtéjét…

A hátsólépcsőn találkozunk.

 

Adagio 111.

Teljen a nap csöndességben.

Ne gyújts ma világot,
ne gyakorolj s ne lelkendezz,
ne számold a jövőt.

Ereszkedj mélybe.
Szembesülj vállalni
s gyászolni, mi elmaradt,
ünnepelni az ajándékokat.
Veszítsd életed a születőkbe.

Ragyogj, akár a gyermek:
gyönyörűn, védtelenül.

 

Adagio 121.

Csönd és szünet.
Rossz helyen bekezdés.
Korrekció a megfelelőn.
Lelkiismeretünkön ujjlenyomat.
Defektes a busz kereke, ami Isten országába vinne.
Nyalogatom tükörképem.
Látvány-repedés szemhéjam alatt.
Összevarrtam a számat, nem tudlak elárulni.
Menjünk, lekéssük a zárórát!

 

Adagio 122.

Ismeretlen ember,
nincsen hangod.

Névtelen ember,
elfordul múltad.
Boldogságod íztelen: megtűr.

Alvajáró az ecetszagban…

2014-2017

 

(Illusztráció: Maurice Sapiro: Birch Bark)

Jeruzsálem; Kaddish; Számvetés kopott köntösben; Napra nap; ez minden

 

Jeruzsálem

túl sok isten nyüzsög
e szentségbe fulladó helyen
megkopott az Isten

zsidónak a falnál
muszlimnak a hegyen
hitehagyott bolyongásban
a kereszttelen keresztyénnek

előttünk a tegnap

elvitatott biztonságra feszül a béke:
géppisztoly töltényében
fogak között kés pengéjén
vatta-puha kézfogásban
halandzsázó imádságban
gyarapodásban és enyészetben
éppen úgy
kudarcra tákolt próbálkozás
indulóban és érkezőben
támadóban és védekezőben
egyenlően
egyedül ebben
közösségben

előttünk a tegnap
közös utunkon fekszik
keresztben félholdban csillagban

2017

 

Kaddish

Mindenki: lelenc és fattyú és árva,
csak szeretve lenni akar
– hát nem a holtakért, de az élőkért kell ima,
akik szeretni képtelenek magukon túl:
ezzel alacsonyítják le istenüket –
megalázott makrokozmoszban
meghasonlott mikrokozmosz
– és e blaszfémiában nevelkedve
mi nem ismerünk igazat, jót, szépet
– semmi érdemeset, semmi szentet.
Megloptatok és kiszolgáltattatok.
Értetek imádkozom.

2021

 

Számvetés kopott köntösben

Köszönöm a morzsákat.
Mutató nélküli órákat, ami elkésett és mi korán érkezett,
a margókat és a kifutókat. Friss betonba öntött lábnyomokat.

Hunyorgóvá metszettek vadhajtásaim,
lekopaszítva korai, hirtelen élek,
a mélypontok árulása s óvatlan kitárulkozásban a verések.
Edzettek bosszúra, edzettek hálára – tyúklépésre, távugrásra.

Nem több, kancsal üresség csak az önmagába

vissza-visszabukó természet – s ezért is:
új napba nézek,
új kenyeret török,
új tudásba költözöm:
rendezem tartozásaim.

Hitet váltok –, sorsot váltok –, világot váltok.

Az én igazságom könyörtelen igazság:
a felismerés igazsága,
az önelszámoltatás igazsága,
az igazság mögötti igazsága
– mert csakis magára mutat megistenülésében az ember.
Szeretete félelem.
Önfeláldozása gyávaság.
Túlmutatása látens érdek szándéka
és önazonosságának elárulása a túlhaladás.

Délibábtól délibábig:
nyomot magam után nem hagyok.

2019–2021

 

Napra nap

 Ami fontos volt, elmaradt;
az mérvadó, mi átléphető.

Békességben próbálok élni köztetek:
nem tanulom meg nyelvetek.
Kulcsaim egyetlen ajtót sem nyitnak;
s időt lopok a bizalomnak,
hogy elveszejtse önmagát.

Megragasztom, ha eltörik:
napra nap a végtelen
– de alázat én nem leszek,
csak kitartás és akarat,
mindenáron: dörgedelem.

2020

 

ez minden

több méltósággal volna
jó élni
a természet rendje szerint
nem fölélni magunkat

kibomlani
megmártózni
visszatalálni

2021

 

(Illusztráció: Bán Sarolta)