Megérkeztem határaimhoz.
És visszanézve nem láttam semmit:
a csordultig telt semmit.
Véget ér az ember ott,
ahol már nem üríti ki magát.

Túlhaladni magamon semmibe haladás:
apályban, áradásban sem vagyok
több se kevesebb: csak magammal találkozom –
lázadó ha lehetnék – ki más ellen?
magammal lázadnék.

Tényleg véletlenül nyitják csak félig az ajtókat
mindaddig, míg nem értjük saját lényegünk?

Nem ti vagytok az én háborúm –
tudjátok, hogy hazug és számító, ki nem
háborúként hordozza családját: így tartom fenn
nekik a tápláló harmatot a húsevő szirmokon.
Ez az én gondoskodásom, a hajnal agapéja.
A reggeli sérv-szakadást meghagyom nektek

…mert harmónia csak ott van, ahol az erő
balját tűzbe tartja, míg jobbjával istenét becézi –
hát nekem ti csak zsivaj és fejetlenség vagytok:
kényszerű fegyverszünetem.

(Illsztráció: A szerző alkotása)

Megmosom az arcom.

Csönd van, sötét.
Ez nem a halál;
ez a lét önmagáért való áradása:
kipukkadt vízhólyag, vadpatina,
munkásszállók szemlélődő magánya.

Az életem maga a líra –
és most már tényleg értem, miért
nem szabad megbocsátani.

Mindig idegen helyen voltam,
vagy csak félreismerem magam.
Szabad alig-alig: hamar megtanultam félni.

Nem hangoskodom.
Nektek van igazatok –
ahogy sohasem volt,
ahogy mindig is lesz.

Megmosom az arcom.

(Illusztráció: A szerző alkotása)

Jó piszkosnak lenni.
És jó tisztának is.
Ügyetlenül csókolózni, a nyálat letörölni,
rúgni a port az enyésző játszótereken,
és hogy te pirulsz, mikor engem vetkőztetnek
azok, akiknek mi mutattuk meg a szabadságot.

Gyávák vagyunk.

Istentől a homokszemig ölelem magamhoz
ezt a kipattogzott csuszamlósságot,
és csak szorítom, szorítom ki belőle
leharcolt akarattal a lélegzetet:
a fölöslegessé kényelmesedett életet.

Hogy érdemes lehessek – ezért pusztítom a
közönségeset és az ellenállás nélkülit.

Nem hűs huzat vagyok, hanem szemétszag.
Váratlan és izgató – abból a lezárt utcából,
ahol az önpusztítás isten-igenlés.

(Illusztráció: A szerző alkotása)

Bennem mindig az
a nehéz, illatos eső szemerkél –
van, hogy csak beköszön,
máskor alaposan végigver rajtam;
minden cseppje: egy élet.

– ez most így sikerült,
talán a következő jobban.

Tükörből vagy, te visszanéző,
megforgattál, jól becsaptál:
hogy támadnak a védekezők,
hogy megússzuk a hétvégi nagytakarítást,
hogy a lényeg elfér egyetlen szóban.

Önzőbbnek kell lennem az egészséghez.
De azt csak pusztítva-pusztulva lehet, ugye:
kicsit bólogatni, kicsit odab*szni,
kicsit jólesően beleszakadni (?)

*

Elakadt a lift az utolsó előtti emeleten,
öregház érzésem van és fém-allergiám –
kezi’csókolom, Jézuska feljöhet a tetőre játszani?

(Illusztráció: A szerző alkotása)

Nyelvem alatt hordom az igazságot,
a nyelvem pedig szúr és ég és megbotránkoztat.

Közhely lett a fekete-fehér szivárványból –
hát persze, hogy lázadok mindaz ellen, amit tisztelek.
Semmibe veszem magam.

Kétszer élek, ha másért élek:
túl haszontalanságon,
valódi dicsőségre képesen –

hiszen nincs is olyan, hogy idő;
idő maga a létezés.
Heidegger tévedett, ha már igaza van.
Mahlert elkapkodják, hiába kötözte magát a csöndhöz.

Hinnünk kell, hogy tökéletesek voltunk,
míg el nem kezdtek megtanítani rá –
mindig magányos, ki soha nincs egyedül.

Isten jó. Mert ez a jó isten
lemondásban tanít gazdagodni.
Jákob voltam, Izrael lettem –
s míg Ő harcom, lesz az ember is

– legnagyobb kiábrándulásom.

(Illusztráció: A szerző alkotása)

Csak motyogás,
csak a motyogás…

Kiismerhetetlen szél fúj,
az a fajta, ami mindenkit megcsavar.
A legkisebb ellenálláson nehezedik
a szemrehányás a még fiatal gondolatra –
persze tündököl, akár olajfolt az élő vízen,
ahogy maga alá zárja pusztulni az egyszeri életet.
Ilyen világot teremtünk mi.

Üres templom vagyok,
erős akarat, de gyönge erő,
érzékeny és röhejesen csámpa kitartás.
Önmagát csak az üresség szereti,
miközben kiszívja a szélforgók színeit a félemeletek távlataiból –
ő az, ki nálam mindenben több.

Itt nincsen más, csak szeretet.
És kétség: képes Isten megtartani saját törvényeit?
Rólam semmi sem szól,
hiszen újra kell tanulnom szeretni,
hogy üres lehessek,
hogy templom lehessek.

Ami fontos, velem van –
s én vagyok elég hiú magamba meríteni:
bennük vagyok valaki,
bennük vagyok fontos.

Emlékszem, akkor adtam fel,
mikor összetakarítottam az őszi avart a kertben:
rádöbbentem, hogy meztelen vagyok,
de kíváncsi már nem.

…mit tettél velem, Vejnemöjnen?

Ha mégis békét kötök mindazzal,
ami ellehetetlenít – kié lesz az a béke?
Mivel töltöm fel az áramtalanított hűtőt?
Hol kapok összepréselt pet-palackba
egy gondtalan napot, hangosbeszélőt, epekövet?
– érdem szerint, hogy elszórhassam.
Fonok-e majd karkötőt a vajasparti füzekből
annak a széplánynak, akinek ágai gyökerei közül isznak?

Örökségem, nekem, tönkre tenni a szépet,
és ajándékom magammal rántanom örökségem.

Nincsen más itt, csak szeretet.
Mázsán mérik, áldozatnak hívják –
habosat, haragosat köp rá a molnár dühe,
amíg léháját túlsúlyra zsákolja.

Köszönöm a korán érkező,
sűrű lelkű holttérben utazóknak –
megtanultam értéktelen lenni.
Mama mellé temetem gyermekkorom,
elveszett-megőrzött szerelmem.
Napom voltál.

*

A magány melegsége az enyém,
megborzongat, mint reggel az első csurrantás:
erős, szagos, de megtisztít, ha már mérgező.

Az én jóságom terméketlen.

…és egész egyszerűen szarok a fényre,
világom világossága,
ami kedve szerint mutat átlátszónak:
nem tudom hova öltöztetni lelkem;
kelleti, dobálja magát a nevetséges kis rüfke,
hogy eladja s eladjam vele én is magam, mígnem elárul.

Ne várjatok rám, előttetek vagyok.
Nincsen más velem, csak szeretet.

(Illusztráció: Nives Palmić: Autumn Fairy II, 2020)