Szvétek Gábor összes bejegyzése

kifacsarni unszol / életünk egyszerisége / fölhatalmaz és elszámoltat

Pszichedelikus terápia VI.

Lucullus éhezik

 

Az agyaghoz tapasztom fülem,
hallani akarom a lelket,
a visongó, ujjongó lelket,
amit Isten kispórolt az emberből –
az anyag üres, élettelen.
Szemétrevalóval tölti meg
e formát az értelmetlen.

Pedig az ürességet érteni kell.
Akár túlemel, akár magába húz.

Kitől sokat vesznek el,
csak a keveset képes szeretni.
Természetes helyett az abnormist.
Ebben az önmagába roskadó körben
minden szinonima csakis magáról szól.
Visszafelé araszol az öntúlhaladás:
Lucullus éhezik, dőzsöl a tartalmatlan.

Pszichedelikus terápia III.

Szofinak

 

Csak rád vagyok érzékeny;
hiába mégis, mégsem lehet mindig igazad –
ezért állok melletted: kritikának, vígasznak.
Születésed traumájában keressük a csodát.

És az életet, mint egyetlent ha számolom,
miattad is haragszom az elégtelenségre,
amit szánalmas nyelvünk teremt –
szánalmas nyelvében az ember maga szánalmas.

Tolerálni az érdemtelent – nem más, mint
lealacsonyítani az érdemest.

Tömeges értéktelen élősködik a kevéske értéken –
szívem szerint, én bizony megbánás nélkül
égetném fel az egész világot.

Hát hogyan találjunk boldogságot
e mérgező örökségben?

Pszichedelikus terápia II.

Szofinak

 

Az öröm is, mint annyi más, ha
nem tudja megosztani magát,
összeaszódik – de cukrát veszti.

Önzésetek, mint az árpa pora:
viszket, csíp, bőrömön lángol –
szégyenletesre piszkolja új ruhám.
Bűzös vizek felett lebeg keresztségem.

Képtelen vagyok ekkora mélységben megmerítkezni…

*

Magunkhoz ölelni, mi átfoghatatlan:
játszani, kacagni, elpityeredni – tisztán;
sok világ legyél! feneketlen, apadhatatlan:
aki szeret, abban ragyogás van;
de féljenek téged, az ismeretlent,
és mert kitárulkoztál, te is féld őket.

Árnyékodon ickáznak majd
rövidlátók és féllábúak –
csak akkor érdemes az élet, ha
megtagad mindent, amin túlnőni nem lehet.

Pszichedelikus terápia VII.

 

 

A boldogságot, magamnak,
mint tarthatatlant, hordhatatlan súlyt, sérvet,
ezer tű szúrását képzelem – érték csak az lehet,
ami nehéz, ami magába húz, ami összeroppant.

A világra, tudom, magányom miatt haragszom;
alkalmazkodni? próbálok, hiába…
Pedig a világ szerint tanulok – szar embernek lenni.
Sosem érhet fel saját lényegéhez.

Tele az életem elutasítással,
ezért filmekből kölcsönzöm a nagy jeleneteket.
Már akarom is, hogy fújjoljanak és megdobáljanak.
Nyers közjátékokat szelídítek: titeket önmagatok miatt szeretlek –
de többé nem viszek virágot Algernon sírjára.

 

Pszichedelikus terápia V.

Szofinak

 

Rosszul teszem fel a kérdéseket,
mikor múltam ázott kartondobozait darabolom.
Puhák, nyákosak, mára ízléstelenek.
Sokáig őrizgetem a lomokat.
Kiábrándult az emberért és miatt vagyok:
dagályos képességeinek határa apályos természete.
Leibniz tolla végét rágcsálom, és rágcsálom,
és nagy duzzogva csak rágcsálom…

Sohasem leszek boldog,
de mindig kiszolgáltatott – gyenge gyilkolni.
Hiszen nem lehetek felelőtlen: a teljességgel tartozom
példát mutatni mindazoknak, akik megkárosítanak.
Ők azok, akik a tiszta szobába rondítanak,
mikor Istennél vendégeskednek.

Pszichedelikus terápia IV.

Szofinak

 

Bennem a sötétben fény pezseg,
hentergő surrogás – rólam vitáznak
döntéseim: túlkapások és mulasztások.
Lefognak, hogy nyelvembe harapjanak:
önsorsrontó nárcizmus, altruista mazochizmus
– sorsomról dönt e beteges szenvedély.

Néha még látom az árnyakat, akikkel felnőttem.
Átrendeződnek értékeim, ezért
erőt gyűjtök megbecsülni azt, amit nem
érdemlek meg.

Téged pedig hazátlannak nevellek,
kozmopolita lokálpatriótának:
hazád a mindenség – magadban – legyen!
Féktelen lendület – éhség mindarra, mit félredobnak.
Összecsomózott hajszál, tüsszentésben hegyomlás
…szolgákat szolgálj és urakat uralj!