Megmosom az arcom.
Csönd van, sötét.
Ez nem a halál;
ez a lét önmagáért való áradása:
kipukkadt vízhólyag, vadpatina,
munkásszállók szemlélődő magánya.
Az életem maga a líra –
és most már tényleg értem, miért
nem szabad megbocsátani.
Mindig idegen helyen voltam,
vagy csak félreismerem magam.
Szabad alig-alig: hamar megtanultam félni.
Nem hangoskodom.
Nektek van igazatok –
ahogy sohasem volt,
ahogy mindig is lesz.
Megmosom az arcom.
(Illusztráció: A szerző alkotása)