Furcsa város; Leköszönő

 

Furcsa város

Papírcsónakot ereszt
utcára a Nyugati előtt
a szél. Lefújja a kocsik közé,
nyomtatópapírrá válik.
A Blaha aluljáróban
aprót oszt vissza egy
zsebtolvaj. A járókelők
elismerően bólintanak.
„Ez aztán az emberség!”
Közben a Rákóczi téren
kiömlött szavaikat hajtogatják
vissza nyelvük alá a
pletykálkodók. Túl magas
a nyugdíj – mondják és
ünneplik az öregkort.
Aki közben villamosra
száll, láthatja, ahogy letűnt
korok adják át helyüket az
irodistáknak és a mai fiataloknak.
A Városligetben az eltört
szerelmeket kikukázzák
a köztéri szemetesekből.
Paplanlelkűek porolják le őket.
Mindegyikhez lapul otthon
egy pont megfelelő, fél dobogás.
Rendben lesznek.
A józsefvárosi bérházak
gangjain egymás társas
magányát locsolják a
szomszédok, fogadják a
belakoltatott újakat. Újpesti
panelkonyhában együtt
bontják le a generációs
hidakat. Mellé elfogy a sajtos
pogácsa is, és éljen a Fradi!

 

Leköszönő

Tompa vonalak,
egy háztető
karambolozik
a napfénnyel a
szemsarokban.
A kondenzvíz
ritmust dobol
a betonra.
Nem sokáig kell
már. Nagy csókok,
éjtelen nappalok,
zenétől részegségek
bolyonganak a
körúton.
Átlépnek rajtuk,
mindenki a
Margit-szigetre
rohan.
A szobakonyhás
csend ilyenkkora
kiszorította
az egyedüllétet.
Kiért a tömeg.
Még egy
lemenetre slukkot
ķérnek a nyárból.
Meg lehet fulladni
közöttük.

 

(Illusztráció: Archpriest Andria Natsvlishvili: Sun on Roof)

One thought on “Furcsa város; Leköszönő”

  1. Visszajelzés: Az írás mint életforma

Vélemény, hozzászólás?