Megérintem Isten lábujját
Ádám bűntudatán egyensúlyozva,
örömöm akkora, nem is hiszem: csoda,
hogy róla csak hallgatni tudok –
félek, kimondva ellopják.

Már nem égek meg a Napon állva
és a hóba sem fagyok bele részegen,
megszédülök a születésben,
ami új világot teremt
magára, ahogy a régit kifordítja.

Üres teret feszeget vakmerő tartalommal
ki nem erre az életre készült,
nagyszájú hát s követelőző – megtévesztett,
de mert bölcs is, többet nem kér,
csak amije egyébként is megvan.

Isten könnyében válik
robajjá a kezdet, majd csönddé az elmúló.
Megszánja az elveszetteket, és mert az alkotó
minősül éppúgy kudarcában, mint sikerében,
csendjébe fogadja azt, ki lármázik.

A lázongó lármája Isten csendje –
Isten csendje az újszülött világa.

(Illusztráció: Christopher Martin: Ice, Water and Snow)

Lucullus éhezik

Az agyaghoz tapasztom fülem,
hallani akarom a lelket,
a visongó, ujjongó lelket,
amit Isten kispórolt az emberből –
az anyag üres, élettelen.
Szemétrevalóval tölti meg
e formát az értelmetlen.

Pedig az ürességet érteni kell.
Akár túlemel, akár magába húz.

Kitől sokat vesznek el,
csak a keveset képes szeretni.
Természetes helyett az abnormist.
Ebben az önmagába roskadó körben
minden szinonima csakis magáról szól.
Visszafelé araszol az öntúlhaladás:
Lucullus éhezik, dőzsöl a tartalmatlan.

Szofinak

Csak rád vagyok érzékeny;
hiába mégis, mégsem lehet mindig igazad –
ezért állok melletted: kritikának, vígasznak.
Születésed traumájában keressük a csodát.

És az életet, mint egyetlent ha számolom,
miattad is haragszom az elégtelenségre,
amit szánalmas nyelvünk teremt –
szánalmas nyelvében az ember maga szánalmas.

Tolerálni az érdemtelent – nem más, mint
lealacsonyítani az érdemest.

Tömeges értéktelen élősködik a kevéske értéken –
szívem szerint, én bizony megbánás nélkül
égetném fel az egész világot.

Hát hogyan találjunk boldogságot
e mérgező örökségben?

Szofinak

Az öröm is, mint annyi más, ha
nem tudja megosztani magát,
összeaszódik – de cukrát veszti.

Önzésetek, mint az árpa pora:
viszket, csíp, bőrömön lángol –
szégyenletesre piszkolja új ruhám.
Bűzös vizek felett lebeg keresztségem.

Képtelen vagyok ekkora mélységben megmerítkezni…

*

Magunkhoz ölelni, mi átfoghatatlan:
játszani, kacagni, elpityeredni – tisztán;
sok világ legyél! feneketlen, apadhatatlan:
aki szeret, abban ragyogás van;
de féljenek téged, az ismeretlent,
és mert kitárulkoztál, te is féld őket.

Árnyékodon ickáznak majd
rövidlátók és féllábúak –
csak akkor érdemes az élet, ha
megtagad mindent, amin túlnőni nem lehet.

A boldogságot, magamnak,
mint tarthatatlant, hordhatatlan súlyt, sérvet,
ezer tű szúrását képzelem – érték csak az lehet,
ami nehéz, ami magába húz, ami összeroppant.

A világra, tudom, magányom miatt haragszom;
alkalmazkodni? próbálok, hiába…
Pedig a világ szerint tanulok – szar embernek lenni.
Sosem érhet fel saját lényegéhez.

Tele az életem elutasítással,
ezért filmekből kölcsönzöm a nagy jeleneteket.
Már akarom is, hogy fújjoljanak és megdobáljanak.
Nyers közjátékokat szelídítek: titeket önmagatok miatt szeretlek –
de többé nem viszek virágot Algernon sírjára.

Szofinak

Rosszul teszem fel a kérdéseket,
mikor múltam ázott kartondobozait darabolom.
Puhák, nyákosak, mára ízléstelenek.
Sokáig őrizgetem a lomokat.
Kiábrándult az emberért és miatt vagyok:
dagályos képességeinek határa apályos természete.
Leibniz tolla végét rágcsálom, és rágcsálom,
és nagy duzzogva csak rágcsálom…

Sohasem leszek boldog,
de mindig kiszolgáltatott – gyenge gyilkolni.
Hiszen nem lehetek felelőtlen: a teljességgel tartozom
példát mutatni mindazoknak, akik megkárosítanak.
Ők azok, akik a tiszta szobába rondítanak,
mikor Istennél vendégeskednek.