Lucullus éhezik

 

Az agyaghoz tapasztom fülem,
hallani akarom a lelket,
a visongó, ujjongó lelket,
amit Isten kispórolt az emberből –
az anyag üres, élettelen.
Szemétrevalóval tölti meg
e formát az értelmetlen.

Pedig az ürességet érteni kell.
Akár túlemel, akár magába húz.

Kitől sokat vesznek el,
csak a keveset képes szeretni.
Természetes helyett az abnormist.
Ebben az önmagába roskadó körben
minden szinonima csakis magáról szól.
Visszafelé araszol az öntúlhaladás:
Lucullus éhezik, dőzsöl a tartalmatlan.