Megérintem Isten lábujját
Ádám bűntudatán egyensúlyozva,
örömöm akkora, nem is hiszem: csoda,
hogy róla csak hallgatni tudok –
félek, kimondva ellopják.

Már nem égek meg a Napon állva
és a hóba sem fagyok bele részegen,
megszédülök a születésben,
ami új világot teremt
magára, ahogy a régit kifordítja.

Üres teret feszeget vakmerő tartalommal
ki nem erre az életre készült,
nagyszájú hát s követelőző – megtévesztett,
de mert bölcs is, többet nem kér,
csak amije egyébként is megvan.

Isten könnyében válik
robajjá a kezdet, majd csönddé az elmúló.
Megszánja az elveszetteket, és mert az alkotó
minősül éppúgy kudarcában, mint sikerében,
csendjébe fogadja azt, ki lármázik.

A lázongó lármája Isten csendje –
Isten csendje az újszülött világa.

(Illusztráció: Christopher Martin: Ice, Water and Snow)