A szerelem elmúlt, ahogy a vonat ablakból az elsuhanó táj eltűnik éppen,

egy hónapig tartott, az a nő volt a menedékem,

ki engem akkor szeretett,

s ebből a románcból később fiam született.

A nő nem sokkal ezután meghalt,

sírgödrén csak egy márványlap őrizte a nevet,

felette kék kupola volt az ő mauzóleuma:

az ég volt az, a síkság felett.

Egy kicsit hagyott itt nekem,

nagy álmodozó szemeiben

magam láttam…

messziről jöttem, hogy lássam…

gesztenyebarna haját, a hosszú szempilláit, csacska kis beszédét, ahogy gügyögve hempereg.

Mintha azt kérdezné ilyenkor: mondd, mit néznek rajtam
az emberek?

Éhes volt. Boltról boltra jártam, hogy tejet vegyek a gyereknek.

Aki, amikor találkozott egy nővel, a mellüket vágyón nézte,

melyik lehet anya.

Hat nő volt: öt hajadon, és egy öreg banya.

Szüksége volt rá, nem is tudják mennyire,

ott volt előtte tíz mell élvezet, és kettő, ami nem jó már semmire.

Az udvar kapujához közel egy fehér tehenet láttam,

halott borja mellett állt,

egy csillag volt a homlokán, kereszt a farán

aztán lassan elindult felém,

az ablak alatt nagyot és mélyet bőgött a tehén.

Hajnal volt, az első árnyékok a házon,

hófehér volt a fiam, egy összetört álom.

A tehén tőgyén lógott a gyermek,

a tehén jámboran nézte, és mi tudtuk az okát,

hosszan és elégedetten nyaldosta a kicsi homlokát.

Ma eltemettük a fiam.

Jött a láz, s két nap alatt el is vitte.

Elveszett a reménye, talán még el se hitte.

Az úton találkoztam a fehér tehénnel…

A kín messziről látszott a szótlan dajka-állaton,

ott állt: ott állt maga, maga a fájdalom.

Néztük egymást időtlenül,

hisz minden ami a síkságból volt a síkságba veszett újra.

a fehér tehén állt és nézett… a semmin is túlra.