Egy könyv, melynek eredendő szándéka az, hogy a XIX. század második felének brit közfelfogását befolyásolja – s teszi ezt elsődlegesen a művészetek területén, az ízlés, a kultuszok, a közlésmódok és a tervezhető élet polgári vakreménye szerint –, szinte első betűjétől arra ítéltetik, hogy csöndben, de csak a szézámmagok keleti gazdagsága és a liliomok pazar kíméletlensége közötti légkörben érvényesüljön. Halkan, és csupán jelképtárba illően. E visszafogott – ha nem éppen visszavonult – erényes és választékos lét pedig olyan világok sajátja lehet, melyeknek kritikusa nem célzottan „politikai” közléseit teszi elérhetővé, de mint felelősséggel bíró állampolgár olyan morális és életvezetési normákat követ (valamint követel meg), melyeket épp a lakóhelyeként választékosan megtisztelt brit világbirodalmi centrum egzisztenciája és polgári miliője tesz lehetővé – ám ugyanúgy felelősen kritizálhatóvá is válik, nemegyszer ugyanonnan, A XIX. század viharfelhője alól. A John Ruskin írásaiból megjelent kötet[1] – messze nem véletlenül, hanem épp a Typotex Kiadó megálmodója és létrehozója, Votisky Zsuzsa kedvelt preraffaelita korszakának megjelenítőjeként – messze nem erősíti meg a Szezámok és liliomok első magyar szövegkiadásának (1911)[2] mintegy centenáriumán azt, hogy a viharfelhők csak a közéletet vagy a családi intimitást fenyegetik. Ruskin mint műkritikus, művészeti író, festő, egyetemi oktató, a századvég (és majd a századelő) művészettörténeti áttekintéseinek alapozó szerzője impozáns tekintély birtokában, (sokak szerint ízlésdiktátor prófétaként), olyan tárgykörök elemzésbe vetette lelkesült figyelmét, majd tanításait is, melyek szerény harsánysággal tükrözik a valóságidegen esztétikum hitelességét. S nemcsak tükrözik, de sugalmazzák is egyúttal, hogy bár létezik irodalom, vannak járványok, felháborító éhezés, kizsákmányolás, háborúk és gyarmatosítások, vagyis hát van „a valóság”, de ennek létét szinte semmi más nem indokolja inkább, mint az az őszinte utálat, amit mindenki átél, aki a morál romlását, a nemes eszmék letűnését, az elkorcsosuló és elgépiesedő világot egy pillanatra is hajlandó észrevenni.

Ruskin már átélt százada (1819–1900) végén is megjelent magyar fordításban egyik alapműve (Geőcze Sarolta fordításában és tanulmányával),[3] sőt Kemény Zsigmond az Élet és irodalom hasábjain is közölte Ruskin művészettörténet-elméleti bevezetőjét[4] németül, de a századforduló művészeti-esztétikai hullámverésében csak fokozódott a Ruskin-tisztelet és mánia is. Angol színtéren a kritika kezdetben (1848 táján) lekezelő bámulattal adózott, később behódolt az életreform-mozgalom szervezésében főszerepet vállaló műtörténésznek, kinek munkái azután a tízes-húszas évekre sorsdöntő jelentőségűvé váltak a gödöllői szecessziós alkotóközösség életében. Művészeti előadásait tartalmazó kötetét így interpretálja a fordító-szerkesztő-bevezető Éber László: „Ruskint igazán nem szükséges a magyar közönségnek bemutatni. Egyik fő műve a Velence kövei, már egy negyedszázad óta magyar fordításban is hozzáférhető. Életének és működésének eléggé terjedelmes ismertetése – Geöcze Sarolta könyve – 1900-ban, Ruskin halálának évében jelent meg és nagy mértékben hozzájárult kultuszának elterjedéséhez. Az utóbbi évtizedek egyik művészeti iránya is, amelynek a nemes Körösfői-Kriesch Aladár állt élén, nyíltan a nagy angol író nevét írta zászlajára és már azáltal is, hogy más (akademikus és banauzis) irányok részéről heves támadásokban részesült, tágabb körökben is figyelmet keltett. Ha nem is mondhatjuk, hogy valami jelentékenyebb Ruskin-irodalmunk volna, a mester elveinek, tanításának ismerete nálunk is meglehetős gyökeret vert. Midőn Ruskin neve a mult század utolsó évtizedében világszerte ismertté vált, fürge tolla már megpihent. Csodálatot keltett hosszú, közel egy fél évszázadra kiterjedő írói pályája. Ennek megnyitójául jelent meg 1843-ban, Ruskin 24 éves korában, talán mindvégig leghíresebb művének, a Modern Painter-nek első kötete és befejezésképen, a nyolcvanas évek második felében, a Praeterita, mely fiatalkorának emlékezéseit foglalja magában…”[5]

Szerény alkotóról van tehát szó, kinek életében megformált művei az 1894-es összkiadásban huszonhat kötetben jelentek meg, összességében jóval nagyobb terjedelemben, mint a mai Enciklopédia Britannica, úgyhogy polgári lakásdíszként is impozáns látványossággal gazdagítók. A sokat író, még többet beszélő-okoskodó alkotó (nem mellesleg még közismert festő és grafikus is és „alternatív” civil-akadémiai közszereplő) az újkori festészet és (viktoriánus) esztétikai normarend olyan megteremtője, akit mintegy csak mellesleg jellemez korának művészeti közgondolkodását meghatározó kombattáns ügyvitel. Mint visszahúzódó műtörténész nemcsak William Turner felfedezéséről vált híressé (márpedig ez még Turner életében történt és éppen akadémikus elfogadását célozta meg védelmébe vételével), hanem aprólékos gonddal vetette magát a (mai kifejezéssel) „művészettörténeti diskurzus” alapkérdéseinek meghatározásába is. S csakis a Ruskin által fenyegetően, szezámok és liliomok között fölvázolt, mindegyre kínosabban eluralkodó individualizmus közéleti kiteljesedésével magyarázható az is (talán), hogy aktivitásának a társadalomkritikai, közéleti vitákat tükröző, akadémikus értékelveket fennhangon elvitató patetikus harcával volt képes felülírni azt, ami miatt a műtörténetírás is jókora időszakon át megfeledkezett róla vagy elhallgatta létét és jelentőségét: a szabványos romantika, a „tudományos” klasszicizmus vagy mindezek elleni újművészeti újtudatosság korai megfogalmazójaként, a visszavágyható középkor totálisan tiszta embereszményének visszakövetelőjeként élt és alkotott, mégpedig végtelen terjedelemben.

Persze, a századvégen még érvényben lévő, de ma már avittas nyelven hangzó műtörténeti kutatásai egyik helyszínéről, Velencéről így volt képes írni:

„Azt hiszem, az olvasó a megelőző fejezetek elolvasása után képes lesz magának fogalmat alkotni Velencze utczáinak nagyszerűségéről a XIII. és XIV. században. Azonban a középkor egyéb városai között mind e nagyszerűsége mellett sem tűnt ki valami rendkívülien. Velencze korai épületeit számunkra megóvták a környező hullámok; holott a vele egy-testvér városok dicsőségét a meg-megújuló pusztulások tönkre tették. De a mi töredékek magányos teriken s utczáik zugaiban még fennmaradtak, a velenczei épületeknél nem hogy alábbvalóak lennének, de sőt még gazdagabbak, szépségre még dúsabbak. S ámbár Észak-Európában a műveltség hátrább állott, a művészetekben való jártasság pedig inkább a szerzetesekre szorítkozott, minek következtében ott a magánépítkezés tökéletesedésének időszaka később állott be, mint Olaszországban és körülbelül a XV. század közepéig benyúlott: mindazonáltal, a mint bármely város a műveltség bizonyos fokát elérte, utczái ugyanoly pompával ékültek, csupán a stíl változott, a kezökügyébe eső anyagok s a nép természete szerint…” (Részlet a Velencze kövei III. kötetéből).

Első velencei kötetét a bizánci korszakkal kezdi, a Trón, a szigetek népe és építészete, Torcello, Murano, a bizánci paloták, a San Marco felé kalandozva, majd „a gótika természetét”, palotáit, a Palazzo Doge íveit mutatja be, közben „a gondolás kiáltása”, a „Megváltó asszonyunk” megjelenítése, a mai szószékek jellemzése, a „velencei tengerjárás s a torcellói méretek”, a muranói feliratok, a korai velencei viselet, a „bálványimádás szó igazi értelme” és a modern üvegfestés hozzák közelebb a város-élményt szavaiból, s talán ezekből is leginkább azt, amiért érdemes élni…

„I. §. A hajdani utazások idejében, a mely nem tér vissza soha; mikor még a távolságon nem lehetett fáradság nélkül győzedelmeskedni; de a mikor ez a fáradság bőven meglelte jutalmát, részint abban, hogy az utasnak módjában volt a bejárt vidékeket jól szemügyre venni; részint az esti órák boldogító érzésében, mikor az utolsó dombtetőről, a melyre felért, megpillantotta a csendes falut, a melyre megpihenni szándékozott, elszórtan a rétek közt, a völgyi folyó mentén; vagy mikor a poros országút várva-várt fordulójánál, az alkonyodó nap bágyadt fényében először tüntek föl előtte valamely híres város tornyai; a békés gyönyör, s az elgondolkozás ez óráiban, melyekkel aligha ér fel, vagy legalább is nem mindenki szemében, a zsibaj a vasúti állomásra való megérkezéskor; mondom, ez időben, mikor még az ember minden következő megállóhely első megpillantásától egyebet várt és egyéb benyomást is vitt magával, mint az üvegtetőnek s a vasgerendázatnak más-más elrendezését: kevés percz emléke volt az utas embernek kedvesebb, mint az, a melyet az utolsó fejezet végén iparkodtam leírni, t. i. a melyben Velenczét legelőször pillantotta meg, a mint gondolája a mestrei csatornából a nyilt lagunába bekanyarodott…” (Részlet uo. A trón, 1-13. old.).

Az élmény-alapú műtörténeti elhivatottság és a narratív műleíró báj – amint a Giotto-kori festészet és építészet világából az utókori életvilág nyílt medrébe kanyarodik később – legfőbb vállalása volt Ruskinnak. De nem volt kevésbé meghatározó egyéniség mint a kortárs művészek pártfogója sem, mégpedig a pályája elején megalkotott modern festőművészeti felfogásról megírt többkötetes munkáiban éppenséggel az akadémikus felfogással szembeni új művészeti szempontok és ízlésvilág mellett állást foglalva (így került sor William Turner festészetének lelkes védelmére kelve saját tudományos befogadtatására is). De mai napig megmaradt a kép róla, miként „támogatta a preraffaeliták és a modern iparművészek törekvéseit”. Holott, mint A XIX. század felhőjének kiváló előszó-írója pontosítja egy negyven oldalas bevezető szövegrészben: noha kétségkívül kiállt a modern érzület-alapú műalkotás esztétikája mellett, de elköteleződése egyre erőteljesebb lett a régi értékek megőrzése irányában, s szinte a középkori kézművesség visszaállítását, a művészi ipar műhelyeinek önszervezését propagálta és szorgalmazta tettlegesen is (a korabeli preraffaeliták köréhez csak később csatlakozott, William Holman Hunt, John Everett Millais, Dante Gabriel Rossetti mellett azonban kezdeményező és segítő mozgalompárti volt),[6] de idővel világképét az újkapitalizmus undora formálta inkább, az utópista szocializmussal is rokonszenvezni látszott, viszont egyszerre volt műpártolóan antik, klasszicizálóan gótikus és a vallás meg a szépségformálás mindenekelőtti érvényre juttatásában pedagógiai alapelveket hirdető moralista is. S ezek összességében talán az első hivatásos művészetkritikus is, aki egyúttal a társadalomkritikát is gyakorolja, tőkeuralmi nyomás elleni lázításban sem szerénykedik, s előképei között a klasszikus értékeket (antik szerzőket, Homéroszt, Dantét, Shakespeare-t, Wordsworth eszméit, Keats líráját) teremtő jelenlétként kezelni hajlamos. De párhuzamosan a kombattáns művészeti közpolitikával is harcban áll, természetpártoló és -rajongó, középkor-kultuszt formáló, gótika iránti lelkesültséget sugárzó, a „művészetvallást” mint pantheista világképet érvényesítő, magánéletében represszív elnyűttség görcsével élő, minden energiáját a művészet természeti alkotásként, és a természet műalkotásként elismertetésével lekötő alkotó, a kor tipikus angol „csodabogara” is maradt.

A XIX. századi viharfelhők tanulmányai mindezek összességét is sugallják. A tanulmányok keletkezési, térnyerési és szellemi környezeti állapotáról, tárgyköréről és az életművön belüli áthatásokról érzékenyen igazít el Gyenge Zoltán előszava, s így kapja kézhez az olvasó mintegy az „előzetes olvasatot” a patetikus téveszméről, az erő eszméiről és a szociális segítség törvényéről, de a társadalmi problematikák olyan tárgyköreiről is, mint a megbecsülés gyökerei, a preraffaelita és nazarénus mozgalmak romantikus antikapitalizmusának előtörténete, a művészetelmélet kialakulásának és lassan-lassan már vállalható életpályának szakmai íve, a nők helyzetét elemző és ironikus tónusban idealizáló-defloreáló szemlélet lélektani háttere, ennek a szalonok világában és a művészetek területén, költészetben és vizualitásban megjelenő változatai, ideáljai és antik-középkori megjelenítései, stb.

A kötet írásaiból egy makrancosan izgága, egyszerre antiszociális és közösségelvű, korkritikus és életvilágában a koreszménynek toronymagasan megfelelni kívánó, antipolitikus és antikapitalista, hitetlen hívő és habzóan moralista végtelen gazdagságú érdeklődése, tudása, koreszméje világlik elő. Vagy egészében az a sajátos szerep és pozíció, melyből „A bölcs művészet és a bölcs tudomány kapcsolata” esetében szinte inkább a patetikussá tett eszmék téves képzetei sorjáznak elő, melyek révén Ruskin a művészetnek próbálja megfeleltetni a valóságot (tudományt, megismerést, leíró normarendet és rendszertipikus értelmet), vagyis a mű felől látja a teremtett világot, nem pedig az értelem értelmében vett társas világ állapotrajzának. A virág című tanulmányában a természetszemlélet fontosságát és a természettudomány felelősségét hangsúlyozza érzékletes sorsdöntésként, nem mellesleg a mocsári hanga megtisztulás-szimbólumának a pünkösdvasárnapra épített analógiájával érzékíti, mennyire kutató és tudós, művész és stiliszta egyszemélyben: „a föld teste és lelke”, a növények felépítésének szimmetriája és anyagának tökéletessége egyformán meghatja, saját oxfordi székfoglaló előadásaira hivatkozva a „valódi botanikát” nem a növények leírásának, hanem „azok életrajzának” tekintő szemléletet tekinti példás ellenbeszédnek a tudástudomány elhivatottjaival szemben (55-61.); a Földfátyol című rövid esszében még szembe is állítja a virágok létének legfőbb akadályát, az Embert: hisz lehetséges, hogy a Paradicsom egyetemes jelképiségéről már csupán leíró lehet a visszatekintés, minthogy „az Ember Bukása mellett valójában a Virágok Bukása is végbement” (47.), s mindez a földi lét burkának, a magasztalást érdemlő „titokzatosan összegabalyodott” növénytakaró pusztulásával lett egyenértékű, mert a virágos réteket „csatamének legelőivé” változtatva az ember maga járul hozzá saját maga sötét kőfalak közé záródásának előidézésével ahhoz, hogy pusztulásba menjen minden hírnévvel az áldott város: „az Appeninek derült hegyszorosai közt az olívafák görcsös törzsei az árulók rajtaütéseit rejtették, és a völgyek rétjein a hajnalban még fehér liliomok minden nap alkonyán skarlátvörösre lettek mázolva” (53.). A kötetcímhez alapot adó dolgozat pedig a viharfelhők helyetti „járványfelhőt” vizionálja (soha jobbkor mint a mai olvasónak kínálva….!), sőt tekinti „a firmamentum egész rendszerében a teremtő isteni erő semmivel sem helyettesíthető és felismerhetetlen bizonyítékai” ellenében hatónak, a tájképet eredendő (görög, homéroszi) költészettel párhuzamba hozó tétnek, a kortárs XIX. századi kapitalizmus „ipari ködét” eredményező elfajzásnak (79-125). Mert a kor haszonelvű természetére hatással lenni kevéssé valószerű, „az ég ábrázatára” visszahatni ugyancsak esélytelen, de amíg még „saját derűnket és becsületességünket minden kétséget kizáróan visszaszerezhetjük”, addig még van esély megcselekedni mindent, mielőtt „a nap sötétséggé, a hold pedig vérré lesz” (125.). S hasonképpen jár el az építészet igazságával, mely nem lehet az ember megtévesztője, a fenséges formájában megmutatkozó erő konstruktumokba épült mivoltával, az építészet hét lámpásának fényeit biztosító igazságokkal, szépséggel, természetességgel, engedelmességgel, meg a történelmi emlékezet még lehetséges erejével is, továbbá mindazzal, ami A vas munkája a természetben, a művészetben és a politikában címen esszéisztikus lendülettel még összefoglalható.

Szirmok és liliomok, földfátyol és segítség törvénye, az erő és a patetikus téveszmék XIX. századi küzdelme szinte ott lapul minden második oldalán, amikor éppen nem a művészet mindenekfelettiségét igazolja nekiveselkedett bátorsággal. S mert egyetlen olvasat – még ha szerkesztőé, fordítóé, recenzensé akár – sem lehet teljes értékű, hadd idézzem a fentiekkel sok ponton egybecsengő esztéta sorait, Radnóti Sándor ÉS-beli kritikai értékeléséből a befejezést:[7]

»A Preraffaelitizmus a vallásos művészet iránti nosztalgia dokumentuma, erős rokonságban Novalis Kereszténység vagy Európa című művével. A modernizmus ott alakul ki, ahol a civilizáció megtagadja a hitet. „A régi művészet teljes egészében vallásos, míg a modern művészet teljes egészében profán.” Az egyiknek a hit volt az elsődleges célja, és a személyes fényűzés vagy gyönyör csak másodlagos, a modernben megfordult. Ezzel azonban megszűnik a hit. „De ugye nem állíthatják – és nem is hihetik –, hogy a Krisztus életét festő Angelico, az Ábrahám életét festő Benozzo, a Szűz életét festő Ghirlandaio vagy a Szent Ferenc életét festő Giotto kevesebb megbecsülésnek örvendett, vagy hogy kevésbé egészséges művészetet állítottak elő, mint a Venus és Adonis szerelmét festő Tiziano, a meztelen Antiopét festő Correggio, vagy mint a harmincéves háború mészárszékét festő Salvator?”«

Ami tehát a gótikus meztelenség és a hit nélküli modernizáció között van, Ruskin számára mind egy kissé profán is marad. De csakis addig, amíg a bizánci ívek, szakrális örökség, képi földfátylak be nem terítik a mozgalommá érett új társadalmi értékrend idővel liliomos indájú szecesszióba torkolló képzeteit. Ezt már nem érhette meg. De örökségként ránk hagyta dilemmái burjánzó szózuhatagát és tépelődései képzeleten túli indázását. Előnyünkre – ám felelősségünkre is: mindez ma már súlyosabban hat vissza „az ég ábrázatára” s korunk újabb viharfelhőire.

[1] A XIX. század viharfelhője. Válogatott írások. Fordította, válogatta Csuka Botond, Déri Ákos, Keresztes Balázs. Szerkesztette és bevezető tanulmánnyal ellátta Gyenge Zoltán. Typotex, Budapest, 2018., 348 oldal

[2] John Ruskin: Szezámok és liliomok. Fordította Farkas Klára. Kisfaludy Társaság – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 225 oldal

[3] Velencze kövei, I–III. kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, Aranyozott könyvkötői kötésben, 1896-1898. 1336 oldal

[4] Franklin-Társulat, Budapest-Lipcse, 1888.

[5] Éber László ford., bev., szerk. Előadások a művészetről. Révai Testvérek kiadása, Budapest, 178 oldal

[6] lásd a „Viharfelhő” kötetben Gyenge Zoltán bevezető tanulmányát, 2018:15-20. old.

[7] Egy romantikus kritikus. Élet és Irodalom, 2019.01.11. https://www.es.hu/cikk/2019-01-11/radnoti-sandor/egy-romantikus-kritikus.html

Marseilles, Öreg-kikötő… Hátizsákos fiatal turistaként barangolok a rámpán, hátizsákomra csatolt szandállal, mélyebbről árulkodóan kilógó vörösboros flaskával, cigarettát füstölögve. Szentháromság…: ha élet, akkor tejeskávé, vörösbor és camembert, ha életminőség, akkor cigi is. A csóróság adott, szerepjátékra nincs szükség. Azonnal lecsap rám egy helyi clochard: kis bort adnék-e? Cigivel ő kínál. Honnan, merre…? Saint-Tropez-ba indulok. Várnak? Neméppen. Mindegy: tapasztalni fogom…, mindenestre „illúziók nélkül soha…!”.

Az illúzió eltartott még egy ideig. Az úri yachtok kikötője ízlésfacsaró volt, a rajtuk fénylő napsütésben borozgató kövérek világa meg olyan, mint Sampé sokáig meghatározó karikatúráin. A nihilizmushoz vezető pszichoanalízis sem talált volna erőteljesebb életvilágot, mint a tengerbe hajított pezsgősüveg- és ételmaradék-szemetet. A leszálló éjben viszont a szikla tetejéről méltóan sokáig nézhettem a mediterrán tengeröböl égre viruló csillagfényeit. Aztán lassú cseppekben eleredt az eső…

»A tudással való számvetés egy olyan diszkurzusba ágyazódik, amely él az allúzió és az illúzió nyújtotta lehetőségekkel: folyamatosan kitér az „értelem” és a „dolog” közötti soha meg nem valósuló egybeesés keresése elől. A képzelet, a játék, a megmutatkozás tere ez, ahol a számvetés megújulássá, teremtéssé válhat« – írja Julia Kristeva a Kezdetben volt a szerelem. Pszichoanalízis és hit kötetében (91. oldal).[1] Mint pszichoanalitikus sokat ad az illúziókra, s mint irodalomtudós talán még többet. Számára vallásos diszkurzus és a racionalizmus kiegyezésképtelen vitájában a szenvedés, a sérülés és a bizonytalanság az, ami ki kell váltsa a megértést: „Igyekezzünk hát megérteni, mit is akarnak mondani” (5.)

És igyekszik, és mondja, és megértjük. A jelentést és a jelentőt is, az episztemológiait is, a pszichiátriait is. „Az egyedül érvényes és értelmezhető tudományos igazság hatása az értelmezés alapjául szolgáló elméleti modell helyességétől, mint a terápiás kapcsolat és párbeszéd jellemzőitől” függ. A többi már ez értelmezések értelmezésének esélye, sőt kötelezettsége is. Kristeva hol nyelvészeti fogalmakkal, hol filozófiai analógiákkal, máskor Freud-idézetekkel meg saját terápiás példákkal él, mindvégig lebilincselően és szikrázóan. „Az analízisben csakis az eleinte képzelt, ebből következően valóssá és szimbolikussá váló értelem számít, amely kettőnk, az (ön)analizáló és az analitikus közötti párbeszédben alakul ki. Egyáltalán nem fontos, hogy az, amit elmondasz, valóban megtörtént-e, hogyha az illúzióid, a hazugságaid vagy az önkívületed lehetővé teszik számomra, hogy megértsem, hogyan hatnak rám a tüneteid és a fantáziád, és hogyan működnek a kettőnk kapcsolatában” (38.). Nem kímél a fantáziák értelmezésében sem, a diszkurzusok leírásában sem, a jelentés-készlet kiterjesztésében sem: „az illúzióként felfogott analízis ebben az értelemben végeérhetetlen” (u.o.). Mindenkit, hívőt és olvasót, beteget és racionalistát is azzal vesz le a lábáról, hogy elhessenti a bűntudatot a belátás elől… „ne higgyenek vakon a rációban: bízzanak inkább az illúzió gyógyító és megvilágosító erejében. Vagyis a hitben? Nem egészen.” (39.) Hisz „a mindenható Atya vagy hiányzik nekik, vágynak rá, vagy szenvednek miatta. … (szimbolikusan) a gyerekek pszichés fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges folyamat egyúttal jelentős örömforrás is, hiszen így a hatalom interiorizációja révén eggyé válhatnak a legfőbb autoritással. A kereszténység minden más vallásnál nyíltabban beszél arról, hogy az apai tekintély milyen szimbolikus és testi hatást gyakorol ránk, emberekre…” (61.) Példái azonban nem állnak meg egyetlen ősforrás, a Hiszekegy, az Apostoli hitvallás vagy a Credo-jelenet illusztrációinál, sorra jönnek a protestánsok, a zsidók, a buddhisták, a sintoisták példái, miközben egyértelműsíti: „Pszichoanalitikusként én a Hiszekegyben ugyanazokat az alapvető fantáziákat vélem felfedezni, mint amelyekkel a pácienseimmel való beszélgetések során nap mint nap találkozom” (61.). De az ismerkedés fázisai, a megértés határai elvezetnek az anya-szerepek, a szűznemzés, az emberi képzeletvilág művészi szublimációinak világa (példaképpen Leonardo da Vinci élete és munkássága), a saját apa és a teremtő Atya kérdéskörei felé is, a „Fiú-létet” és a Mindenhatót összefüggésbe hozó interpretációk irányába, a feltámadás problematikája felé, a rejtett szexuális tartalmak felé is, „a makrofantáziáktól a mikrofantáziák felé haladva a pszichoanalízis felfedi a rejtett szexuális tartalmakat, amelyeket az ima látszólag figyelmen kívül hagy, de nem cenzúráz, hiszen a vágy diskurzusában, amely átalakítja tárgyát, hagyja megmutatkozni” (67.).

Kristeva elbűvöl abban való vallomásosságával, ahogyan eseteit, példáit, személyes élettényeit is sorba állítja előadása (egy 1984-es versailles-i főiskolai megnyilatkozása) szövegében: „…a Hiszekegyet, azaz az Apostoli hitvallást, a katolikus hit alapját, az egyház talpkövét vizsgálom. De mielőtt belevágnék, talán érdemes szemügyre venni a hit jelenségét nem kimondottan tudományos szempontból. Nem vagyok hívő, de hívők között nőttem fel, akik igyekeztek − igaz, nem túl nagy odaadással − átadni nekem is a hitüket, és én nem is nagyon lázadoztam ez ellen, nem ebben éltem ki a családi értékek elutasításának ödipuszi kényszerét. Kamaszkoromban lenyűgözött Dosztojevszkij regényalakjainak tragikus miszticizmusa, s az ágyam fölött trónoló Szűzanya ikonja előtt elmélkedve próbáltam eljutni az ő hitükhöz, amelyet az én világi iskolai nevelésem inkább kigúnyolt, vagy csak egyszerűen semmibe vett, mintsem harcolt volna ellene. Szerettem volna megismerni az elragadtatást, valamint az édes szenvedéssel és felfoghatatlan kegyelemmel teljes túlvilágot, amelyet a bizánci ikonokról ismertem. Nem éreztem semmi különöset, ezért azt gondoltam, hogy a hit bizonyára nagy megpróbáltatások után adatik meg, s azért nem találom a hozzá vezető utat, mert ilyenek nem értek engem. Úgyhogy sokszor elképzeltem a halált, a halálomat, de kamasz testem életereje, hogy ne mondjam gerjedelme újra és újra az elmúlás komor képe és a mindennapi valóság közé tolakodott, s végül az erotikus képzelgés mindig győzedelmeskedett a sötét gondolatokon. Később, amikor a nagy misztikusok műveit olvastam, azt gondoltam, hogy a hit − ha a végletekig lecsupaszítjuk − talán nem más, mint egy szerető és oltalmat adó instanciával való azonosuláshoz vezető, feltétlenül elsődleges érzelmi reakció. A nyugati ember, miután belátja, hogy végérvényesen és megmásíthatatlanul magára marad, elsősorban ’szemiotikai’, és nem ’szimbolikus’ eszközök segítségével kísérli meg, hogy újra elérjen a Másikhoz, vagy vele ismét összeolvadjon…” (40-41.). Kristeva a forma és az instancia, egy valós személy vagy az Isten-szeretet kérdésében is ugyanilyen közvetlen, a hit posztulátumait is aláveti „az ösztönkésztetésekből eredő zaklatottság” mélyebb elemzésének, végigmegy az indoeurópai és a védikus vallások kérdéskörein, a „hit”-be magába belefoglalt ajándék, az adakozás öröme, a hit székhelyének a szívbe áthelyezett központja és a hit vagy hitelesség kihívásainak egész kérdéskörén (40-46.), az analitikus beszéd szubjektumként felbukkanó másik csoporttagsága, a sóvárgás, a gyűlölet, „a beszéd másikjára” hangolt indulatiság skáláin is, egészen a dantei vagy sartre-i pokoliság példáiig: „a pokol – az a Többiek” (Sartre: Zárt tárgyalás, 1975). Ebben is új hangot keres és talál: a „jelentésesedés” folyamata az analitikus szótárból „a libidó mint egy tárgyra irányuló jelentéssel bíró vágy kioltódásáról” szólva „a saját narcisztikus identitásomhoz fűződő minden kapcsolatom a végletekig elhalványul” állapotáig követhetővé válik (71.)… S ebben az „eltolt” harmadik személyt a közvetlen elsővel és a közös többessel elegyíti: „Pedig be kellene látnunk, hogy narcisztikusok, vérfertőzők, mazochisták, szadisták, apagyilkosok vagyunk, ösztönösen vonzódunk a fizikai és erkölcsi értelemben tőlünk nagyon is különböző karakterekhez, mert izgatnak bennünket, és igen, eredendően agresszívak is vagyunk másokkal” (73.).

Kristeva könyve oldalanként kínálja az idézeteket, egyre-másra. Ami a példatárba átemelhető, még messze nem az egész mű, melynek a szemiotikai, nyelvészeti, történeti, hit- és szeretetviszony felé elindázó gondolatmenetei mutatják a tudomány felé közelítő, sőt tudományteremtő analitikai kontextust, a pszichiátria rangját, száz éves előzményeit, Freud vagy Jung, Szent Pál és Benveniste, Lacan és Szent Ágoston felé is belátásokkal élő rendszerteremtő perspektíváit. Mindemellett az illúziók útjának állomásain, a helyzetfelismerő kiábrándultságok megdöbbenésein túl a terapeuta szól alapvetően munkája egészéből: „Az analízis befejeződése után is vágyakozni fogok másokra és függeni fogok tőlük, de tudni fogom, miért, vagyis milyen okból és célból működöm így. Ha ismerem a vágyaimat, szabad vagyok, s egyszerre tudatában vagyok a korlátaimnak is. Ettől kezdve tudok szeretni, valamint szabadon és kizárólag a magam kockázatára képzelődni. A pszichoanalízis tehát, úgy tűnik, sokkal közelebb áll a hit megtapasztalásához, mint a hitetlenséghez (úgy is mondhatnánk, hogy nem a hiten innen, hanem a hiten túl helyezkedik el), s mindenekelőtt a keresztény hithez, amely formát adott az embert meghatározó fantáziáknak” (77.).

Nemigen szól (pedig az előttem álló kötetek között ott lapul egy 780 oldalas francia Kristeva-monográfia is – abból egész szöveggyűjteményre valót citálhatnék ide…!) a szemiotikai problematikákról, a jelölt és jelölő nyelvi rendszerezési tipológiáról, a különbségeket és sokszorozásokat jelentő jelentésességről. Ez a kötete a pszichoanalízis nevében szól, reflexiókkal a vallásra, hitre, a létezés spirituális voltának részkérdéseire fókuszálva. De megerősít kötete végén: „Az analízis ennek ellenére nem a vallás világi változata vagy valamiféle életbölcsesség, hanem sajátos terápia és etika. Az (ön)analizáló visszatalál gyerekkorához és vágyai elvesztett idejéhez, majd az analízis során átformálja azt az időt, átalakítja pszichikai ökonómiáját, a feldolgozásra és a szublimációra, tehát a megértésre és a játékra való képessége pedig megnövekszik /…/ képes lesz játszani, gyerekként viselkedni. Spinoza azt írja, hogy az örömtől, a megismerés legfelső fokától, sőt talán azon túli tapasztalatától meg kell fosztanom magam ahhoz, hogy megsejthessem a forrását máshol, másoknál, a másikban. Az öröm tehát nem lenne más, mint az illúzióvesztés illúziója?” (83.). S válasza, mely nem kíván egyértelműségekkel élni, a nyelvi megoldás szubjektivitása: a pszichoanalitikus „a nyelvre bízza magát, hiszen ebben teljesedik ki az emberi lét szubjektivációja és objektivációja; ezt a nyelvben való létezést pedig sejtésünk szerint a megmutatkozás, a megszilárdítás és a gyarapítás jellemzi, ahogy magát az emberi életet is” (90.).

Nem lehet „lezárni”. Kristeva lenyűgöző soraiban újra és újra él a terápiás célként megfogalmazottakkal: „A másik emberi méltóságát csak az képes tisztelni, aki le tud mondani a dolgok uralásának vágyáról, félelmeit nem azzal akarja orvosolni, hogy mindent irányítani akar…” hisz „maga az élet az emberi létezés legvégső célja és értéke” (92-93.). Előadása a válságosnak tűnő nyolcvanas évek közepén hangzott el. Vajon mit mondana ma a dolgok uralásának vágyáról, az emberi létezés legvégső értékéről…?

Az illúziók, mint hitben az örökség, kultúrában a szeretet átélik az elmúlások korát is. „Soha illúziók nélkül”…? Saint-Tropez csak annyira kicsi, hogy öt perce a kikötőtől egy udvarház csűrjében príma esővédett nyughelyre találtam, s a mosolygó hajnallal a napsütés is visszatért. A legelső kávézóban már csak az újabb illúziókra maradt idő. Nem volt szó a hatalom akarásáról, az (ön)analizáló emlékezetről, a konstantinápolyi zsinat Credo-felfogásáról, de még a szerelem kezdetben volt mivoltáról sem – csak a szeretet és megértés café-crème változatáról. Később aztán már a könyvesbolt is nyitott…

[1] Napkút, Budapest, 2012., 96 oldal. Fordította Tóth Réka és Kun János Róbert.

Kapitány Gábor mindenekelőtt jeles társadalomkutató, Széchenyi-díjas szociológus, akadémiai doktor, tárgyak, mítoszok és közlésmódok szimbólumkutatója, feleségével együtt több tucatnyi szakkönyv szerzője vagy összeállítója, egyetemi tanár, újabb időkben a korábbi verseken túl regényekkel is meglepi híveit. A nagy-nagy háború kötete,[1] melyben egy ideje ülök már, ilyen kísérlet. Értelmes beszéd, folton-folt szerkezet, krimibe illően kifundált események, világhálóba tagolódó végenincs összeesküvés, gyermekrablás és politikai terror, érzelmek és alakok, szerepek és funkciók. Kulturálisan roppant sokrétegűen építkező, nyelvileg is sokféle árnyaltságot tükröző könyv. Kapitány komolyan vette, hogy a kortárs regénynek értelmesen kell megszólalnia, értelmezhető esemény-készletet kell tálalnia, s itt egyben van ebből minden, öreges historizálástól a fiatalos érvényesülésig, Dél-Amerikától olasz faluig, Egertől a hunokig, network-analízistől a médiamogulok vészterhes eszmélkedéséig, molekuláris biológiától szovjet gyermekátnevelőig, magyar jobboldaltól Guevara-hívekig, fogyatékosoktól banktisztviselőig egy sor szakma és hivatás, szerep és modell. S főleg – ami regénynél nem szükségképpeni ártalom – szövegre szöveg, csillaggal elválasztott apró-hosszabb „fejezetek”, kevert dramaturgiai eszköztár, végtelen sok színhely, textuális poénok, szentenciák, tanmesék, istenek csevegései és civakodásai, óceániai halászesemény és lombikbébi szuperprogram is. A kötet hátoldali ajánlójában még egy ráadás is szerepel: „Egyes ismerői szerint A nagy-nagy háború az elmúlt évek egyik legjobb, legeredetibb magyar epikai teljesítménye”.

Kritikai nézetet felvéve, talán mindig is fontosnak tartottam kimondani: mint kicsoda beszélek én a műről, mi közöm hozzá az olvasáson túl, s mit vélek Mások számára is fontosnak belőle. Így fogok tenni most is – erősítvén egyúttal a zavaromat, tétovaságomat is, s talán a legjobban akkor oldhatnám meg feladatom, ha Kapitányhoz hasonlóan egyetlen főcím alatt a csillaggal elválasztott megfigyelési tapasztalatok lenyomatait adnám közre. Ettől azonban tartok. A regény ilyen téren szabadabb műfaj, Kapitány is él vele, hogy megengedődik írói szabadsága, stiláris kedve, tematikus eszközeinek alkalmazott eszköztára. De indulok a „ki beszél itt a sarokból” helyzetből, így a továbbiak talán jobban érthetők majd. Vagyis nem irodalomkritikus vagyok, hanem társadalomkutató és -olvasó.

Mint társadalomkutató közel fél évszázada úgy tanultam, úgy tudtam, sőt úgy tanítottam is, hogy ha meghalad egy probléma megértése, kezelése, pontosítása vagy talánya, akkor ne félrebeszélj, ne hantázz vagy cselezz, hanem oszd meg a gondot a befogadó érdeklődővel, …hátha együtt mégis többre juttok…! Így vagyok immár ezzel a kötettel: adott egy kolléga, szakterületén kiváló, élete párjával együtt könyvek több tucatját megalkotó, rendszerező szemléletű, a kultúra kutatásában jól megformált struktúrákat megalkotó…, s itt van egy eltérő műfajú kötet, melyen a „regény” minősítés áll. Hetente mondjuk három regényen megyek át, láttam már megannyi formakísérletet, regénypoétikát, új regényt és klasszikusat, modern magyart és konvencionális polgárit, meseregényt és szabadversbe komponáltat, nyelvi cselekbe öltöztetettet és liturgikusan szabatosat eleget. Saját érdeklődésemben egykor az olvasásbefogadás, a megértés határainak keresgélése volt kitüntetett szerepű, s a tudományos irodalomban is azt kedvelem, ami „eltér”, ami kihívóan más, speciálisan megoldott, szabványtól elrugaszkodó. E kötetnél mindezeknek együttes szerepe van, talán mindezekre szüksége is lehet bárki olvasónak, hisz (olykor oldalanként hármat is) egyszerre talál hétköznapi cseverészést, vagabund kiszólásokat, öreges motyogást, gyermeki margójegyzetet, médiaguru-hantázást, titkosszolgálati zizegést, magánnyomozói sztori-mesélést, belső monológot, külső dialógot, médiatitkot és politikai pamfletet, idilli szerelmet és aggodalmas szeretetet, világmegváltást és futurisztikai rémtörténetet is.

Első nekifutásra úgy fest, a szövegbe ékelt rejtett (tan?)mese vagy dramatikus publicisztikai megoldások sora talán azt tükrözi, hogy a nagyon sokszereplős nagy-nagy háború mindenekelőtt a textuális térben zajlik, a folyó szöveggel vagyunk harcban, hol megfigyelő-leskelő távolságban, hol főbekólintottan, megint máskor érzékelve a beiktatott dramaturgiai bombákat, de végül is azt a „világot” kapjuk, amelynek részei vagyunk. Ebben pedig a közlésmódok és szövegrétegek (2016-ban megjelent, Ágnessel közös tanulmányuk) „szocioszemiotikai” szempontú értelmezése kapja a főszerepet, vagyis a „minden társadalmi jelenséget mintegy ’szövegnek’ tekintve… a vizsgált társadalom sajátosságaira, összefüggéseire lehet következtetni, a szövegeket tehát többek között társadalmi sajátosságok és összefüggések jeleinek fogja fel”.[2] Ide sorolják a szűk értelemben vett szöveget, a vizuális vagy mozgásnyelvi elemeket, a szövegszerű elvont eszméket, a képi közlés rítusait, a beszélt és vizuális nyelv közlendőit, stb. A nagy-nagy háború textuális fegyvertárában mindezen eszközökkel szövegszerűen él Kapitány, vagyis köznyelvi kiszólásokkal éppúgy gazdálkodik, mint rejtett („befelé”) monológgal, sajtó- és média-közleményi tónussal és mesei tantörténettel, ábrándképekkel és dialógussal, leíró textusokkal és „elhallgatással”, filmképekkel és verssorokkal, eposzi magaslatokkal és abszurdba kacsintó szatirikus jelekkel, tévéképekkel és rejtett kameraképekkel, idegen nyelvű betéttel és régi ismerőssé tett isteni vagy nemzeti-irodalmi figuralitással (a Kőszívű ember fiaitól az Egri csillagokig, Madáchtól és József Attilától a konyhai falvédő-szövegig, kolumbiai szappanoperásditól csillagháborús utalásokig) – mindennel, ami szöveg. A kötet hátoldali üzenete szerint „A könyv műfaja a mese és a szatíra, az eposz és a regény között egyensúlyozva állítja görbe tükör elé a különféle elvakultságokat, a békében, a mindennapi életben is folytatott kíméletlen háborút és az embereket hol emberfeletti képességekkel felruházó, hol a képességeket elsorvasztó ’nyomorító (háttér)hatalmakat’, a modern világ ’isteneit’, no és persze az ’emberi természetet’. A hagyományos értelemben cselekményes elbeszélés olvasható egy nyomozás történeteként, sajátos összeesküvés-elméletként, de az emberek életét meghatározó erők valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítésként is”.

Mármost…, jussunk tovább a megértésben. Közösen. Én ugyanis elakadtam. Abban akadtam el, hogy az állítólag „lépten-nyomon ráismerhet arra a világra, amelyben élünk” ajánlószöveg sehogy sem áll meg. Lépten-nyomon olyasmire ismerünk, amiről a Szerző felteszi, hogy adott olvasó számára evidens képekről-képletekről-textusokról van szó, melyhez a kontextust, az összefüggések rendjét is maga-maga társítja az olvasó. Ez pedig messze nem valódi történés, avagy legalábbis nem egynemű – leginkább valami választékos „értelmiségi üzenet” formáját ölti, kacsintós kivitelben, ironikus felhangokkal. De sok tucatnyi szövegszerű részt jegyzeteltem ki, melyeknek sem a helye, sem a funkciója, sem a dramaturgiai szerepe, sem a közlendője, sem a szerzői „üzenet”-szerepe nem nyilvánvaló. Cseppet sem vonakodom elismerni, hogy a „cselekményes elbeszélés” olvasatai között a krimi-elemek, a filmszerű poénok (pl. „a Vízverő” óceániai poénjának négyszeri diszfunkcionális beemelése a regény egészébe) nem átlátható dramaturgia mentén alakulnak, s nem egy esetben a folton-folt építkezés egyértelmű kimutatása sem jár egy remélhető „befejezés-közeli” összefüggés-rend formálódásával, valamely mátrix-hatás felfedezhetőségével. Magam kedvelem a „széttartó” szövegváltozatot, az asszociatív értelmező lehetőség benne-létét egy szövegben, s még talán az értelmezés kísérletének „valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítés” lehetőségét is – de ez már nekem is sok lett. Sok pedig abban a textuális értelemben, ahogyan minimum fél tucatnyi, de inkább több helyen a sokféle kompozicionális elem közé szinte provokációként be-becsúszik valaminő „ébresztő” másság, oda nem illő folytatás, meghökkentő fordulat a regényszöveg építkezésében. Mintha kissé túl személyesre hangolt, intuitívan impresszionista, szabadosan spontán, rögtönzötten esetleges, strukturálisan dekomponált, véletlenszerűen fölskiccelt megoldások együttese lenne. Mert bár a történő világban és a szeszélyesen szabados eseménysorok folytonos „újratervezésének” korában cseppet sem meglepő a sokpólusú jelentés-tér szabad asszociációs kezelése (s ennyiben mintha a képernyő-figyelésre beállított „gyerekek” huszonöt monitorát egyszerre látnánk mi is a regény-bekezdések együttesében…!) – de amikor ezek „belső rendjének” megváltozása már zavaróvá válik, akkor lehangolóvá és dekompozíció helyett destruálóvá is lesz. Ha nem értem, minek oda az a konkrét szöveg, akkor lebeghetek a szövegtenger felszínén, de éppen a valahonnan valahová eljutás öröme marad el, csupán elsüllyedek a hullámverésben. Ha elindul egy szöveg (pl. a 143-145. oldalon, „Azt hittük, hogy együtt maradhatunk”…), s nem derül ki, ki mondja…, akkor megzavar, mert korábban ez nem így volt. A kontextusból mintha egy (elrabolt) gyermek szövege lenne – de a szóbanforgó gyerekek közt (vélem én a regény szereplőiből kiindulva) hét évestől tizenhétig bárki lehetne, a szöveganyag azonban egy fölötte értelmes értelmiségi felnőtt monológja…! A későbbi részekben (pl. 252.) is több dramaturgiailag helyénvaló textus kerül elő, de ki sem derül, ki beszéli el és miért éppen ott olvashatjuk (pl. 315 old. a Niebelungok tellurikus energiáiról, 322. Cervantesről, 280. a madarak veszélyességéről). Az ily módon kétessé tett közlési szándék mintha megidézné az istenek gyülekezetének szertartásos vitáit és „emberi” vagy eposzi csalafintaságait meghaladó agresszivitását, ami jó jele a világmindenség kezdetei óta dúló harmónia-hiánynak, de kíméletlenül zavarja az olvasót. Avagy hát csak épp annyira, mint egy játékfilmben a reklám, egy festményben a papírból ráragasztott répa-orr, a „szövegromlás” értelmében vett „szennyeződés” sokféle példája, amit (fennebb utalt tanulmányukban érzékenyen kifejtenek) mint a „sűrű leírással” pontosítható megjelenítés-módot. Éppen a közlési stílusok, értelmezési módok és jelentésterek optimális harmóniáit emelik ki értelmező írásukban, ahol jelzik is: a mindenkori megjelenítésben „az attitűd beazonosítása történik, ha azonban valaki nem rendelkezik ennek a feltételeivel, a közlői attitűd ismeretének hiánya szövegértés-rontó tényező lehet”, s utalnak Mary Douglasre is „a szövegromlással fogalmi rokonságba hozható ’szennyeződés’ kapcsán”, hogy ugyanis „a szennyezéshez kötött veszélyek és büntetések (a hozzá fűződő negativitás) egyszerűen a konformitás elmélyítésére szolgáló eszközökként működnek”, s ezért „a szöveg romlása az emberiség szempontjából egyszerre negatív jelenség, mert fontos információk elveszítésével járhat, ugyanakkor magában hordja a lehetőségét a dolgok új szempontból való megközelítésének, a koncepcionális megújulásnak…”.

Nos igen…, a „szövegromlás” épp a szövegépítés ellenpontjaként itt szerintem végbemegy, például amíg az istenek párbeszédei (160-161., 180-182., 345-346., stb.) vagy mindennapi emberek közötti alkalmi megjelenései számos ponton murissá teszik az eposzi jelentéstartalmak hétköznapi kommunikációba és életvitelbe tagolódását, addig az még jelentőségét tekintve hertzig megoldása a mindennapi mitológiákká váló antik vagy perszonalizált eseménytörténeteknek, viszont a modern „istenekké” lett politikai-médiapiaci-militáris-gazdasági hatalmasságok cselekvéstörténete itt folyamatosan packázik a valóságosság és a képzeltség kettősségével, átláthatatlanságával és manipulálhatóságával. Ez azonban csak egy olvasat olvasata, viszont szövegromlás-élmény a regény egészében! S ha ehhez a szerzői „kacsintást/tikkelést” meg is kapjuk olykor (pl. csekély számú hullát ígértünk, de egyre halmozódnak immár…!), attól végképp patchwork-élménnyé válik maga a mű, hogyha ezek túltengése átbillen a cikizősség határain. Társulnak ehhez olyan elemek is, amelyek az „elvarratlan szálak” alakjában semmihez és semmiképpen nem kapcsolódnak a regény fővonalát, történésrendjét illetően – ilyenek a Cecco környezetében zajló események, a Vízverő blazírt visszatérése, a párizsi telefonáló szerepe, Abdul kettős ügynök-szerepe, stb. –, vagy olyan utalások, melyek egyetlen szereplő textusaiban sem kaphatnának létjogot (pl. 242. „a szinkretikus politeizmus természete szerint”), s így együtt és külön is azt a benyomást erősítik, hogy mintha nem lenne „rendszere”, hanem alkalmi szövegpasziánsz alapján állna össze a textus és kontextus. Érdekes, érdemes, figyelemre méltó, kísérletként talán kivételes is, de egészében mindez zavaróan hibrid – mintha a kötet báziskritikai szemléletét, a média-uralom és a gaztevők világának túlméreteződése nyomán előállt háborús állapotokat és kiszolgáltatottsági alaphelyzeteket az emberi elviselhetetlenség határain túljutva adagolná szöveg-mivoltában is… Vagy, hogy impresszió-közelibb formulával éljek: mintha a jobbára gyűlölt videoklippek gyors vágási és asszociatív közlési dömpingje valahogyan beletolakodott volna Kapitány regényébe, s máris szétvetné a szobafal-méretű led-képernyős világ még átfogható kontextusait, amikor elromlott távkapcsoló helyett egyszerre önti ránk ötvenhárom csatorna minden közlendőjét, mielőtt még a regény végére jutnánk.

A nagy-nagy háborúnak eszement végtelenné tobzódása mindenesetre csalafintán elmismásolt a regényben. Sem a gyermekrablásra nem derül tiszta fény, sem a kortárs hatalmasok kárvallásaira, terroristák méltó pusztulására, Nobel-díj-esélyes tudósok erkölcsi ébredésére, hétköznapi szerelmek beteljesülésére nem kerül sor. Benne ülünk, mint egy valódi dúlásban, akár egy olasz falucska menekültjeinek lemészárolásakor, akár a Gárda kiképzési szertartásának megidézésekor, akár a hibernált gazdag öregek pince-mélyi kiállításának utalásakor vagy a halhatatlanság elixírjének sürgetett megkomponálását erőszakoló akaratosság esetében. Kárvallott lesz kelekótya ifjú szerelmes (Csabi esete), méltatlan szenvedővé válik a talán jobbra érdemes (Béla esete), reményteljes presztízs-sikerre fut megint más (András esete), reménytelen jövőbe vetheti pillantását az ifjú sport-tehetség és az Öreg is (Artemisz esete és az Öreg háború-kutatásának állapota), s áldozattá lesznek jócskán többen is, mint azt a bevezető részben Szerzőnk szilárdan megígérte volt… Talán még az istenek között dúló agresszió és promiszkuitás egyetemes érvényének szól, talán csak valami jól hangolt zárótétel bonyolult akkordja szólal meg ekképpen, de megejtően hangzik az alábbi szövegrész a kötet alaptónusaként is: „Szóval javában folyt az istenek háborúja, rengett a föld, villámok cikáztak az égen, az emberek pedig, mint évezredek óta mindig, keresték az igazukat vagy csak a nyugalmukat, hajszolták a sikert, a tetszést, próbáltak bölcsen föléemelkedni a dolgoknak, vagy megszerezni és megőrizni a hatalmat, mindent tagadni, és pusztítani is – isteneik intenciói szerint” (243.).

A lehetséges olvasati szentenciák alapján talán még érdemes figyelembe venni, amit a regény egyik világhíresen titkos szereplője fogalmaz meg: „Minden – nyomta meg a szót Charlotte de Boismortier –, minden marketing. A háború marketingje annak elhitetése, hogy a háború nem is háború”. Talán a nagy-nagy háború marketingje is legfőképpen az, hogy szavak titkos háborúját toljuk a szöveg fölé…

Amúgy, a fentiek alapján elsősorban is az látszik, mit véltem olvasni én, ha „úgy” olvastam, ahogy érzékenységem erre képessé tett. De ne higgyék egy szavamat sem! A kicsiny szóháborúk és jelentős értelmezési csatamezők ott nyílnak, ahol kinek-kinek saját győzelmei, értelmező olvasatai is megvannak. Olvassák inkább Kapitány Gábor új kötetét – de mielőbb, mert rögtön írja a következőt…!

[1] Gondolat Kiadó, Budapest, 2019., 353 oldal

[2] A SZÖVEGROMLÁS/JELROMLÁS A SZOCIOSZEMIOTIKA SZEMPONTJÁBÓL. VASI SZEMLE 70. (2016) / 5. http://epa.oszk.hu/03300/03366/00091/kapitany.htm

Tettamanti Ádám festményének részlete

Mindannyian vetkőzünk. Ki látványosabban, ki magánérdekűen, kevesebb vagy több gönccel, selymesebb vagy surlósabb anyagokkal, ki egész testében, ki csak képletesen. A vetkőzés, és maga a kínálkozás még lehet közvetlen és őszinte – egyfajta konvencionálisabb értékrendben tehát „természetes” –, meg lehet üzleti is. A zűr abban áll, ha keveredik vagy túlhatalomra tesz szert egyik a másik ellenében.

A nyilvános és látványos vetkőzéshez még csak szituáció sem kell, ott kínálja magát pornó-pózban a FBook, ahol a „minden eladó” fogyasztói ideálja tetszeleg. A tárgyak rendszerének kritikai elemzésével a magyar esszéirodalomba is bekerült Jean Baudrillard nyomán a kilencvenes évektől már átláthatóvá vált a keresett átláthatóság, majd a média-uralom, mellette a kortárs fogyasztói kultúra és a technokommunikáció elemzőjeként már ugyanő megismertette velünk a szimuláció és a hiperrealitás koncepciójának számos változatát. Talán az sem véletlen, hogy az 1976-ban megjelent alapkönyve, A szimbolikus csere és a halál, majd későbbi munkái is oly szélsőségekig viszik el a posztmodern jelenségek (főképp persze amerikai) hatásegyüttesét, mint utóbb átláthattuk a vírusoknak kitettség, az AIDS, a terrorizmus féktelen térnyerése vagy a másolatok világuralma kérdéseit sorra vevő műveiben – merthogy ezekhez képest valóban minden különbség vagy radikális egzotizmus része a másságnak, vagy vállalni való ellenbeszédnek.[1]

Baudrillard nem egyetlen ebben az esetben, csupán kiindulópontként szolgáló (immár klasszikus hivatkozás), minthogy a korszemlélet kitermelte fogyasztói kiégettség, élhetetlen tudás-sivatag, lakatlan törzsiség immár a látszatok elleni harcban kap főszerepet. A látszólag végtelen perspektíva a jelentés-hiányos vagy inkább jelentés-fosztott állapotok előidézőjévé válik. Ezzel viszont a konvencionális hierarchiájú, számos szorongató feltételtől évszázadok óta szenvedő „természetes” entitásokhoz viszonyítva olyan helyzet állt elő, hogy a merev struktúrájú (törzsi társadalmak esetében erőteljes klán- vagy kasztszerkezetbe tagolódott) személyközi viszonyrendszerbe tramplizott bele most a fogyasztás rendjének mindent felülíró hatása. Nem túlzás egy újgyarmatosítás jó esélye, a migrációk új értéktörvénye, a konvencionális érték- és érdekrendszert napi és alkalmi szcénák szerint átíró dramaturgiák tömege, vagyis mintegy „globlocal” hatásegység (Baudrillard kifejezését használva) a polgári értékrend normarendjének kényszerképzete alatt végrehajtott „földi demiurgia” megvalósulásaként. Vagyis föltehetjük még egyfajta illuzionista költőiséggel a kérdést: miként mutatkozik az általános politikai és szellemi hegemónia, strukturális megszállás, újgyarmatosítás abban a kortárs világban, amely hivatott magát az egyöntetűségben tetszelegni látni, s ennek ellenoldalán mintegy „traumatársadalommá” válik. Az alábbiakban ezt az átalakulás-folyamot, a rend rendtelenséggé változását, a látszatok látványosodását és a trauma-folyamatok nélkülözhetetlenné válását próbálom „körüljárni” néhány mű alapján. S azért „körül”, mert egyfelől a kérdéskör érdemi kitárgyalása nemcsak nagy tudományos művek feladataként is megerőltető lenne, de mert a mindennapi szócséplés oltára előtt biztosan lehet attól tartani, hogy egy elméleti homálykodás oly mértékben lesz érvénytelen közlés, amilyen léptékben durvul a látványosságok színpadra vagy virtuális/képzeleti valósághelyszínre kerülésének drámája. A cím pedig nem csalafintaság, hisz a művek ezt a spektákulumot, a látványtársadalom látszatélménybe fordulását jósolják – ennek pedig épp az egyénítés okán megy ellenében az efféle közléstartalom…

Részlet ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festményéből

Baudrillard még kihívásként írhatta: „A Másik az, aki lehetővé teszi számomra, hogy ne ismételjem magam a végtelenségig”. E reprodukciós eljárást nem csupán a xeroxra, fénymásolatra, műtárgy-sokszorosításra, képminőségek javulására és iparágának felgyorsulására értette, hanem a valódi Én és a valódi Másik közötti lehetséges kommunikációra éppúgy. Ő, aki egyszemélyben szociológus, filozófus, politika- és kultúraelméleti gondolkodó, fotográfus, médiaelemző és a technológiai kommunikáció kritikusa egyszemélyben, a szimuláció elméletével és a hiperrealitás koncepciójának megalkotásával harsány bírálója lett a konzumizmust, az eldurvuló szerepeket, a haszonelvű közgazdaságtant, a kortárs társadalomtörténetet, s nem mellesleg a művészeteket, a nyugati külpolitikát (pl. az Öböl-háborút) és a pop-kultúrát is magába foglaló elméletek elfogadó, kiszolgáló funkciójának. Életművében a posztmodernizmus és a poszt-strukturalizmus kap hangsúlyos szerepet, de kész örömmel elemzi a szélsőséges jelenségek következményeit is, ide értve az akaratok elhajlását, a tárgyak révén ránk ható vonzerő idegenként azonosítását és hasonló frászokat.[2]

Ilyen frászok körül, de a dél-amerikai létmódok és divatok globális kritikájával megtoldva érvel Mario Vargas Llosa A látványcivilizáció című kötetében,[3] ahol a Nobel-díjas perui író lehangoltan, olykor dühösen és cikizően sorolja elő a kortárs kulturális hanyatlás megcáfolhatatlan jegyeit, vagy legalább az ezekre utaló kivitelezést. Úgy véli, létezik valaminő „igazi kultúra” is, amely még mer a lét legfontosabb kérdéseivel foglalkozni, s mellette nem elandalítani, hanem inkább felrázni akarja a kortárs gondolkodó embert, viszont mindez egyre látványosabban meghal, miközben mindet elönt a felszínes látványosságok látható hatása, a sarlatánok ideje a light kultúrának kedvez, a szórakozás mindenekelőttiségét szolgálja a politikai hatalom, a magán- és a közszféra, a piacivá tett szexualitás, az eladónak minősülő vallás és hitvilág, a még kereskedelmibb tájékoztatás és közlésvilág, stb. Lehangoltsága valódi kultúraelméleti drámát sugall, s jóval pusztítóbbat, mint amit még A beszélő című regényében megjelenített esőerdői indián közösség elűzésére vetemedő vállalkozók kimódoltak egykor. Önálló fejezetet szentel (szándékoltan hangzatos címmel: Dinoszauruszok nehéz időkben) a túlélés csekélyke esélyeinek, s retorikai összegzést is kínál arról, mivel és hogyan lehet agyonbeszélni a fogyasztói társadalmat az informáltság oldaláról nézve (Több információ, kevesebb tudás).

Részlet ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festményéből

Utóbbi kérdéskörre és a fogyasztássá vált „informáltságra” még érdemes lesz visszatérni, de idetolakszik még egy munka, melyben az életközösségek feldúlása, a kulturális autonómiák letaposása, sőt egész népességek kiirtása válik kulcskérdéssé. De nemcsak kihívássá, próbatétellé, értékrendeket szabályozó aspektussá lesz, hanem magát a társadalom-egész lehetséges önképét, önérzetét, a múlttal való elszámolás teljes mértékét és örökségét lényegében egyetlen momentum befolyásolja, s ez közel esik a politikai színtereken egymás ellen küzdő szereplők elismerésért indított végtelen küzdelméhez, a versengő aktorok és áldozatul eső politikai tömegek alulmaradásához. Zombory Máté (immár nem első könyvében és számos tanulmányában is) a politikai képviselet romjain feltörekvő szereptudatos cselekvők számára érdektelenné váló, vagy éppen hivatkozásként aktuálisan megfelelő traumatizált csoportok megbékélés-látszataival sikerre futó cselekvőket írja meg kötetnyi elemzésében Traumatársadalom. Az emlékezetpolitikai történeti-szociológiai kritikája címen.[4] Vargas Llosa „látványcivilizációjában” még a „tilos tiltani” fejezet ontotta az érveket arról, miként lesz szükségletté a tiltásokat bevezető régebbi autoriter rendszerek modernizált jelenképében a tiltásoktól visszahúzódó állami stratégia. Zombory azzal kezdi kötetének első fejezetét, hogy „Az emlékezetpolitika mind az emlékezést, mind a politikát ellehetetleníti”, mert „az elismerés politikájaként értelmeződik, amelyben a politikai küzdelem az identitás elismertetését célozza, így az azt kifejező saját emlékezetét is”, vagyis az aktuális társadalmi térben szélsőségesen egyenlőtlenné válik az emlékezet sokféleségének elismertetése, így az egyénítés bármely szuverén módja is (7. old.). A megbékélést esetleg szolgáló „történeti párbeszéd” vagy „közös történeti narratíva kialakítása” ugyan mindkét résztvevő fél számára a kiegyezés tere lehetne, de az egyeduralmi rálátás szükségképpen hiányát szenvedi e megengedő gesztusnak még látszat szerinti, álságos érvényesítésével is. A belátás és rálátás különbsége, a megértés és megbocsátás mássága, a „bűnös történelemtől” a „dicső történelemig” vezető út szélsebes bejárása ugyanakkor elemi érdeke a regnáló hatalomnak, s ebbe éppen az időfüggő, a relativizáló, a viszonyítási alapokra épülő, a máskéntgondolást is megengedő értelmezések nem férhetnek bele.

Érdemes (ha itt most nem többet, legalább) a tartalomjegyzék néhány címét megidézni Zombory munkájából: Az áldozatok versengésétől a traumatársadalomig; Tér-idő történelem. Holokauszt-emlékezet és transznacionális politika; Globalizálódó emlékezet. Normák, aktorok, gyakorlatok; A tanú elhallgattatása és a történelem visszatérése – A kulturális traumaelmélet kudarca; Mimetikus áldozati versengés: Gulag vs. Auschwitz; A revizionizmus vizualizálása. Civilizált antikommunizmus a Terror Háza Múzeumban; Hallgatás, kultiváció, kulturális örökség. Identifikációs stratégiák a „német múltról” szóló diskurzusban 1945 után… Így persze néhány fejezetcímmel ez nem kíván alapos könyvismertetés lenni, de annyi utalást megkíván, hogy a versengő politikai aktorok történetformáló szerepét, avagy egy „objektívnak” tetsző történeti folyamat kezelésmódját a traumák elszenvedői oldaláról, a szubjektív vallomás felől igazolja. Ugyanakkor szöveghűen megidézi azt a jellegzetes kortárs gondolkodásmódot, amelyben a múltnak és jelennek az a pusztító típusú átírása megtörténik, ami után már velejáróan nem marad emlékezet (ami nem tehető hasznossá egy érdek függvényében), nem marad gondolkodási idő, nem lesz igény elszámolásra és egyáltalán beszámolásra sem, amelyben tehát már senki nem fog érdekelni a „valóság”, csak az, ami ehelyett és az után megmaradt valamelyest. Szimuláció, elvont képzet, reálisként értelmezett mimézis, színjáték játék nélkül, spektákulum pusztán, melyre vagy van fogyasztói igény (addig, ameddig), vagy nincs, és utóbbi esetben törölhető, mint egy időleges fájl az alkönyvtárból. Ez pedig már nem a 2.0 társadalma, hanem a Big Data újraválogatott alkönyvtárának rendszerszerű működtetése – emlékek és szubjektivitás nélkül, puszta adathalmazként, kép nélküli információként, amely a „több információ, kevesebb tudás” elve alapján a szűrés gyakorlatát is intézményesíti – mégpedig nemcsak megnevezhető politikai aktorok jóváhagyó gesztusától függően, hanem a rendszerlogika kíméletlen hatékonysága „érdekében”.

Ez érdek néha hajlamos értékké válni. Márpedig ott, ahol az érték költséggel és hatékonysággal mérhető, az érdek is megtérülés-függő. A nem hatékony érdekek köre a selejt-minőség gyanújával terhelt. E rendszerlogika eredményességével szemben azonban néhol – és kiszolgáltatottan ugyan, de mégis – ott maradnak az ellenérvek, az elgondolkodó elmék, a hatékonyságot hatékonyan leíró szemléletmódok. Ezek egyik példája Byung-Chul Han könyve, A transzparencia társadalma.[5] Ennek már bevezető fejezeteiben rögzíti Han, mennyire kitettek és számkivetettek vagyunk mindazon személyes és elidegenített képzeteknek, melyekkel mindennaposan élünk – ha még élni tudunk. De arra is fölhívja a figyelmet ezzel, hogy az információra éhessé tett társadalmak nem a mélységi, elemző, vitatkozó, árnyalatokat kereső, eltérésekben örömet lelő befogadóra hangoltak, hanem éppen a piaci rendszerek hatékonysági mutatói alapján a szimulákrumokra, a csinálmányokra, a formálisan megfelelni látszó (központilag egyénített, de ezzel egységesített) látszatokra épülnek, melyek a gyorsuló info-áradatnak mindent alávetnek, így az egyénítés bármely módját, az egyet nem értés legcsekélyebb esélyét, a különbözés legsajátosabb változatait is. Han mint dél-koreai születésű, németül író filozófus korunk kulcskérdéseire keresi válaszait, sőt provokál könyveivel és tanulmányaival,[6] melyekben kemény kritikával illeti a kapitalizmus szellemét, az iparszerű logika kíméletlenségét, a kizsákmányolás résztvevőinek önkéntes behódolását abba az önkéntes gyarmatosításba, amelyben a külsőleg meghatározott ember a belsőleg érvényesülő embertelenség védtelen áldozatává lesz. A kiégés társadalma kötete például a teljesítmény társadalmának elfojtott lázadások helyetti, önkizsákmányoló eredményességi és hatékonysági mutatóit vezeti vissza az ember testére erőltetett kényszerességek okozataira, az önkizsákmányolásban megjelenő önkéntes hajszoltságban a teljes kiégésig eljutó személy kiúttalanságait mutatva meg. Ezek kritikai értékelésével mintegy bizonyságát is adja annak, hogy a társadalomtudományok rendszerszerű működésmódja csúfosan beszorult ugyanebbe a kívülről meghatározott teljesítménykényszerbe, ettől pedig szaknyelve szűk körök mániákus mormogásává vált, a szociológia, filozófia (s olykor még a szakantropológiák is) éppúgy elidegenedtek választott tárgyuktól, mint a politikai szereplők a szavazóiktól. A tudás- és beruházási tőke pedig éppen ezek haszonvételi kulcsai segítségével szabadon áramlik tova a még gazdagabb megtérülés, a tudáspiac eredményeit felmutató sikerek felé. Az áldozatok immár mellékesek. Részükre „nem maradt emlékezet, merthogy a spektákulum társadalmában a tudnivaló is csak néznivaló, az élmény sem személyes” (hanem lájkolt, és ha a dislike gombot nyomod, azt letiltja a rendszer!), továbbá a „minden más” választása is ezerszer könnyebb, mint az egyedi saját bevitele – mert ez lassítja a rendszer hatékonyságát, amely a forgalom mércéjére van beállítva, s nem a tétovázás léptékére.

Mindemellett érdemes néhány figyelmező szót szánni arra, amit Han a fentebb említett szerzők mellett (Baudrillard, Debord, Bauman, Vargas Llosa, Zombory Máté – és a lista még napestig bővíthető) a posztmodern jelenségek olyan tüneményeivel illusztrál, amelyeknek része vagy tartalma is a szimbolikus cserék folyamata, ide értve a hírek cseréjét és a szexuális partnerekét, a privát fotókét és a bérelhető filmekét, a munkavállalókét vagy a telefon-előfizetőkét, a könyvvásárlókét vagy a múzeum-látogatókét, stb. Vagyis a gazdasági, politikai, kulturális, szellemi, fogyasztási, ízlésbeli, életviteli, trendváltoztatási és más hegemóniák olyan szerteágazó rendszerének alárendelt, kizsákmányolt, meghamisított, átlagossá tett vagy szokványossá nevelt egyedeiről van (és lehet kizárólag) szó, akik az újgyarmatosításban nem az elutasítani való gaztéteményt látják meg, hanem örömmel csatlakoznak partnerként, elfogadják feltételként, tudomásul veszik átalakulási célként és egyöntetűvé válás esélyeként azt, ami mindaddig éppen másságával együtt volt kitüntetett érték, eszmény vagy létforma. A kívülről definiált értékrendben zajló közös és kölcsönös cserék így a globális piacnak elkeresztelt szervezett káosz részeivé, sőt formálóivá, alkalmasint alapjaivá is válnak. A bennük rejlő traumák, az emlékezet öröksége, a hangzatos vagy megtévesztettségre alapozott befolyásolási módok szinte nélkülözhetetlen kellékei immár ennek a színpadnak. Sőt, színpad helyett más fogalmakat kell keresnünk, ahogyan Han teszi is.

ELLINIDHA (Lepsényi Piros)

Han korábbi köteteiben is meghatározó elem a kapitalizmus sikerképessége a nemkapitalizmusokkal szemben. Ez nem világnézeti, ideológiai vagy politikai tónus, csupán másfajta racionalitás. Han szerint a transzparencia követelése mindenütt megjelenik a minket körülvevő világokban, sőt egészen addig fokozódik, hogy mindennek elsődleges eszköze vagy mércéje lesz, vagyis fetisizálják és totalizálják (9. old.). Fétisként éppen úgy lehet gondolni rá, mint a rítuselemzések kulcsfogalmainál, a dramaturgiák sarkpontjainál vagy a társadalmi mozgások késztetéseinél tesszük. Mindez arra a paradigmaváltásra nyúlik vissza, amelyben a piaci logika követelése a haszonkulcs megteremtése, de mindez nem korlátozandó a politika vagy a gazdaság közös és kölcsönös területeire. Mert a transzparenciának nem pusztán jogi vagy gazdaságossági elvárás, nem csupán a korrupció vagy az információszabadság a színtere, hanem olyan rendszerszintű kényszer, mely kihat minden társadalmi folyamatra, sőt a láthatóság mértékével és az átláthatóság erőszakos uralmának érvényesítésével több is, mint egyedi társadalmi jelenség.

Több elsősorban azért, mert a piaci logika szerint az a transzparens, ami belesimul a tőkeképződés folyamatába, operacionalizálható, kiszámítható, vezérelhető és ellenőrizhető is. De „a transzparencia társadalma az egyformaság pokla” (10.). Ugyanis a kommunikáció feltétele az egyforma jelek gyors folyamata, így a társadalom fölszeletelésének valójában legtisztább megoldása, ha minden másságot és idegenséget mint rendszeridegent kiiktatunk belőle. Ráadásul a bármely egyedi akadályozza az egyformák láncreakcióját, sőt, mint ilyen, a mindenre pozitív választ adó rendszerben fennakadást is okoz a maga egyéni, eltérő gondolatiságával, tehát a pozitív alaptételre cáfolattal, ellenkező vagy más gondolattal, a saját rendszere szerinti reakciókkal keres (keres, azaz tétovázik, alternatívákban gondolkodik, időt szán rá, eltérőt formál, kérdez, visszakérdez, aggályoskodik, átalakít, „negatívan” viselkedik, stb.!), s mindez ellene hat annak, hogy „a transzparencia kényszere az embert nivellálja a rendszer funkcionális elemévé” (12.). Mert hát a gépies működésnek éppen az eseményszerűség, az egyediség, a személyek közötti különbségek és másságok, a kapcsolatoktól függő egyén részválaszai, tévedései, tanakodásai okozzák a legfőbb akadályt, amit a „kérdezés jogának” kiutalása nélkül veszélyesnek kell minősíteni. Mert a transzparencia a titok társadalma, de a közös titoké, a distancia pátoszát levetkőző, a másságtól idegenkedő együttes létélmény engedélyezett, integrálható változatáé. S mert az egyes ember autonómiája a megértés egyenlőségén áll vagy bukik, az is része az autonómiának, hogy a másik másságát, a benne érthetetlent is ugyanúgy elfogadjuk. Ha ez lelemény, intuíció, gondolatiság, erkölcsi példázat, tehetség, eltérés, adaptációs készség vagy akarnokság akár, akkor sem fogja elsorvasztani a magasabb rendű szimpátia vagy együttérző nyitottság eszköztárát. De erre már az „információs hézagra”, mint valaminő vakfoltra érzékeny átlátórendszer  vészesen reagál, akkor is, ha „a hézagmentes tudás a gondolkodást zülleszti számítással” (16.), így a személyesség bármely jegye (érzékenység, szenvedés, fájdalom, dekoncentráció, szerencsétlenség, irigység, lelketlenség, érzelmesség, stb.) csak akadálya lehet az optimalizált működésnek: a pozitivitásra berendezett társadalom nem adhat formát a negativitás (vagyis a kérdezés, kétkedés, tanakodás, eltérés, mérlegelés, belátás, ellenvélemény, stb.) megjelenési formáinak. „A pozitivitás társadalma arra készül, hogy teljesen újjászervezze a lelket” – emiatt nem lehet szó szerelemről, mert az nem optimalizálható; viszont lehet szó a mutatkozás olyan sokféle módjáról, melyek a maguk kivetkőzöttségében a pornográfiára emlékeztetnek inkább. A pornó társadalma (44-57.) eszközértékű spektákulummá üresedik, továbbá körülötte a felgyorsulás igénye is pusztítja a rítusok és ceremóniák narratíváit, ezek saját ritmusa és ideje viszont akadálya az optimalizált működésmódnak, így a számító gondolkodással teljességgel ellentétessé válnak, újabb gondolkodási pályákat nyitnak, elvonják a hatékony információ-tőke és eredményességi mutatók meglévő teljesítményeit – vagyis a gyorsulás ellenségei. A felgyorsulás társadalma (58-65.) így hat vissza az evidencia társadalmára (34-43.), ez pedig a kultuszok szolgálatában álló jelenségek esetében éppen ellenkezőleg hat: ezek „fontosabb, hogy léteznek, mint az, hogy látni lehet őket” (ahogyan Walter Benjamin a kultikus értékekről megfogalmazta)…, vagyis a láthatóság csupán ellene hat a kultusznak, a rejtettség fokozza értékét mindannak, ami a rejtekezésben egyedi, kiteljesedett, vagyis nem csereszabatos. Az evidencia társadalma épp ezért a kiállítás társadalma formájában ölt arculatot (24-33.), de a transzparencia el-távolít (pl. a képek, fotók, színpadok, kiállítási tárgyak, ikonikus kompozíciók esetében), így „gyanúba kever mindent, ami nem veti alá magát a láthatóságnak. Ebben áll az erőszakja” (31.).

Han e jól követhető felosztásban még a felgyorsuláson túl fölvázolja „az intimitás társadalma” jelenségét (66-71.), az információs társadalom (72-79.) mellett a leleplezés társadalmát és az ellenőrzés társadalmát is (80-95.), majd így zárja esszékötete utolsó bekezdését: „A digitális panoptikum lakója egyszerre áldozat és tettes. Ebben áll a szabadság dialektikája. A szabadság ellenőrzésnek bizonyul” (95.). A kötet hivatkozott szakirodalma (s így az egész terjedelem egytizede, lényegében lábjegyzet és forrásjelzés) fennkölten bizonyítja, mennyi invenció, egyediség, méltányos és megértő szó, filozófiai példázat, elrugaszkodás és landolás, kihívó érvek és csatarendbe állított rendszerlogika van Han készletében, s ez miképpen illeszkedhet egy jól olvasható, inspiratív, elbűvölően leleményes és átlátható szerzői műbe. Mindemellett nem „transzparens” – ennek örömét talán meghagyja a nagytudományos munkáknak. De amit feltár, megnevez, végigvezet, felmutat és körülrajzol, az éppen elegendő ahhoz, hogy ne várjuk a hatékonysági mutatóját vagy piacnyerési mutatóit előbbre valónak tekinteni, mint szerzői dilemmáit megosztani olvasóival. Kulcsár Szabó Zoltán utószava azonban még azokat is beljebb csábítja Han világának megértésébe, akik a transzparenciának ezt az aspektusát eddig kihagyták világképükből. Az „adatalapú tudományból” ugyanis éppen az hiányzik, ami miatt a pornó társadalmai a FBook közhelyes magánfotó-gyűjteményévé válnak, ami miatt a numerikus tudások törölhetők is egyetlen szempillantás alatt, ami miatt az értékek rendszere mindig is ellenállt az értéktelenség társadalmainak totálissá válásával szemben…

Egyszóval, mint fennebb jeleztem, a múltnak és jelennek az a pusztító típusú átírása szándékaink és akaratunk ellenére is megtörténik, ami után már velejáróan nem marad emlékezet (mert ez nem tehető hasznossá egy piaci érdek függvényében), nem marad gondolkodási idő sem a méltóbb problémákra, nem lesz igény elszámolásra és egyáltalán beszámolásra sem – amelyben tehát már senkit nem fog érdekelni a „valóság”, csak az, ami ehelyett megmaradt valamelyest. Ez azonban meglehet, elsősorban már nem a transzparencia társadalmának problematikája, hanem a másra, egyébre emlékező, hezitáló, traumákat kezelni próbáló, az olcsó spektákulum világát elutasító válaszadók belátása szerinti létforma. S lehet, a „leleplezés társadalmának” leleplezése a „rejtett belsőt”, az álarcok nélküli világot, „a szív transzparenciájának” rousseau-i világát teszi főbb helyre a totális zsarnokságok elleni cselekvés perspektívájában…

Byung-Chul Han: A transzparencia társadalma, Ráció kiadó. 2020.

(Illusztrációk ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festőművész hozzájárulásával)

[1] lásd ehhez Jean Baudrillard: A különbség melodrámája; A radikális egzotizmus. In: A Rossz transzparenciája. Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám–Intermédia, Budapest, 1997:107-118.; 125-132; vagy Baudrillard: Az utolsó előtti pillanat. Magvető, Budapest, 2000; vagy ugyanő: Amerika. Magvető, Budapest, 1996; vagy Zygmunt Bauman: Globalizáció. A társadalmi következmények. Szukits, Szeged, 2005.

[2] Baudrillard, Pierre 1997 Az akaratok elhajlása. In A Rossz transzparenciája. Esszé a szélsőséges jelenségekről. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Budapest; valamint ugyanő A Tárgy mint idegen vonzerő. In A Rossz transzparenciája. Esszé a szélsőséges jelenségekről. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Budapest; Guy Debord 2006 A spektákulum társadalma. „Tartóshullám sorozat”, Balassi Kiadó, Budapest.

[3] Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014.

[4] Kijárat Kiadó, Budapest, 2019., 348 oldal

[5] Ráció Kiadó, Budapest, 2020., 136 oldal

[6] lásd még további műveit magyarul: Byung-Chul Han 2019 A kiégés társadalma. Typotex, Budapest, 111 oldal; 2020 Pszichopolitika. A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák. Typotex, Budapest, 116 oldal; 2021 A szép megmentése. Typotex, Budapest, 108 oldal; 2021 Csillapító társadalom. A fájdalom ma. Typotex, Budapest, 92 oldal