A. Gergely András összes bejegyzése

A.Gergely András (1952, Budapest ---), társadalomkutató, politológus, kulturális antropológus, egyetemi oktató, szerkesztő. Könyvei: Nemzetiség és urbanizáció Romániában (1988, Héttorony); (szerzőtársakkal) Nagyvisnyó - Kontinuitás és változás az életmódban, a gazdaságban és a tradíciókban (1990, MTA Néprajzi Kutatóintézet); A pártállam varázstalanítása (1991, MTA PTI); Urbanizált méhkas, avagy a helyi társadalom (1993, MTA PTI); Kisebbség, etnikum, regionalizmus (1997, MTA PTI); (szerk.) A politikatudomány arcai (1999, Akadémiai); (szerk.) A nemzet antropológiája - Hofer Tamás köszöntése (2002, Új Mandátum); (szerk.) Kisebbség és kultúra - Antropológiai tanulmányok (2004, MTA ENK); (szerk.) Motogoria: tanulmányok Sárkány Mihály 60. születésnapjára (2004, MTA PTI - ELTE); Szoft montázs - Elméleti közelítések az antropológiai filmhez (2005, MTA PTI); (szerk.) A szakralitás arcai - Vallási kisebbségek, kisebbségi vallások (2007, Nyitott Könyvműhely); Kisebbségi könyvisme (2010, MTA PTI); (szerk.) Város-képzetek - Az antropológiai megismerés árnyalatai (2010, MTA PTI); (szerk.) Zeneantropolisz - Hazai utak a zeneantropológiához (2011, L'Harmattan); Olvasatkeresések. Tanulmányok és recenziók (2019, Közös Dolgaink); A holnap tegnapja - termelési lepény (2020, Antroport). Budapesten és Szegeden él.

A nagy-nagy szövegháború

Kapitány Gábor mindenekelőtt jeles társadalomkutató, Széchenyi-díjas szociológus, akadémiai doktor, tárgyak, mítoszok és közlésmódok szimbólumkutatója, feleségével együtt több tucatnyi szakkönyv szerzője vagy összeállítója, egyetemi tanár, újabb időkben a korábbi verseken túl regényekkel is meglepi híveit. A nagy-nagy háború kötete,[1] melyben egy ideje ülök már, ilyen kísérlet. Értelmes beszéd, folton-folt szerkezet, krimibe illően kifundált események, világhálóba tagolódó végenincs összeesküvés, gyermekrablás és politikai terror, érzelmek és alakok, szerepek és funkciók. Kulturálisan roppant sokrétegűen építkező, nyelvileg is sokféle árnyaltságot tükröző könyv. Kapitány komolyan vette, hogy a kortárs regénynek értelmesen kell megszólalnia, értelmezhető esemény-készletet kell tálalnia, s itt egyben van ebből minden, öreges historizálástól a fiatalos érvényesülésig, Dél-Amerikától olasz faluig, Egertől a hunokig, network-analízistől a médiamogulok vészterhes eszmélkedéséig, molekuláris biológiától szovjet gyermekátnevelőig, magyar jobboldaltól Guevara-hívekig, fogyatékosoktól banktisztviselőig egy sor szakma és hivatás, szerep és modell. S főleg – ami regénynél nem szükségképpeni ártalom – szövegre szöveg, csillaggal elválasztott apró-hosszabb „fejezetek”, kevert dramaturgiai eszköztár, végtelen sok színhely, textuális poénok, szentenciák, tanmesék, istenek csevegései és civakodásai, óceániai halászesemény és lombikbébi szuperprogram is. A kötet hátoldali ajánlójában még egy ráadás is szerepel: „Egyes ismerői szerint A nagy-nagy háború az elmúlt évek egyik legjobb, legeredetibb magyar epikai teljesítménye”.

Kritikai nézetet felvéve, talán mindig is fontosnak tartottam kimondani: mint kicsoda beszélek én a műről, mi közöm hozzá az olvasáson túl, s mit vélek Mások számára is fontosnak belőle. Így fogok tenni most is – erősítvén egyúttal a zavaromat, tétovaságomat is, s talán a legjobban akkor oldhatnám meg feladatom, ha Kapitányhoz hasonlóan egyetlen főcím alatt a csillaggal elválasztott megfigyelési tapasztalatok lenyomatait adnám közre. Ettől azonban tartok. A regény ilyen téren szabadabb műfaj, Kapitány is él vele, hogy megengedődik írói szabadsága, stiláris kedve, tematikus eszközeinek alkalmazott eszköztára. De indulok a „ki beszél itt a sarokból” helyzetből, így a továbbiak talán jobban érthetők majd. Vagyis nem irodalomkritikus vagyok, hanem társadalomkutató és -olvasó.

Mint társadalomkutató közel fél évszázada úgy tanultam, úgy tudtam, sőt úgy tanítottam is, hogy ha meghalad egy probléma megértése, kezelése, pontosítása vagy talánya, akkor ne félrebeszélj, ne hantázz vagy cselezz, hanem oszd meg a gondot a befogadó érdeklődővel, …hátha együtt mégis többre juttok…! Így vagyok immár ezzel a kötettel: adott egy kolléga, szakterületén kiváló, élete párjával együtt könyvek több tucatját megalkotó, rendszerező szemléletű, a kultúra kutatásában jól megformált struktúrákat megalkotó…, s itt van egy eltérő műfajú kötet, melyen a „regény” minősítés áll. Hetente mondjuk három regényen megyek át, láttam már megannyi formakísérletet, regénypoétikát, új regényt és klasszikusat, modern magyart és konvencionális polgárit, meseregényt és szabadversbe komponáltat, nyelvi cselekbe öltöztetettet és liturgikusan szabatosat eleget. Saját érdeklődésemben egykor az olvasásbefogadás, a megértés határainak keresgélése volt kitüntetett szerepű, s a tudományos irodalomban is azt kedvelem, ami „eltér”, ami kihívóan más, speciálisan megoldott, szabványtól elrugaszkodó. E kötetnél mindezeknek együttes szerepe van, talán mindezekre szüksége is lehet bárki olvasónak, hisz (olykor oldalanként hármat is) egyszerre talál hétköznapi cseverészést, vagabund kiszólásokat, öreges motyogást, gyermeki margójegyzetet, médiaguru-hantázást, titkosszolgálati zizegést, magánnyomozói sztori-mesélést, belső monológot, külső dialógot, médiatitkot és politikai pamfletet, idilli szerelmet és aggodalmas szeretetet, világmegváltást és futurisztikai rémtörténetet is.

Első nekifutásra úgy fest, a szövegbe ékelt rejtett (tan?)mese vagy dramatikus publicisztikai megoldások sora talán azt tükrözi, hogy a nagyon sokszereplős nagy-nagy háború mindenekelőtt a textuális térben zajlik, a folyó szöveggel vagyunk harcban, hol megfigyelő-leskelő távolságban, hol főbekólintottan, megint máskor érzékelve a beiktatott dramaturgiai bombákat, de végül is azt a „világot” kapjuk, amelynek részei vagyunk. Ebben pedig a közlésmódok és szövegrétegek (2016-ban megjelent, Ágnessel közös tanulmányuk) „szocioszemiotikai” szempontú értelmezése kapja a főszerepet, vagyis a „minden társadalmi jelenséget mintegy ’szövegnek’ tekintve… a vizsgált társadalom sajátosságaira, összefüggéseire lehet következtetni, a szövegeket tehát többek között társadalmi sajátosságok és összefüggések jeleinek fogja fel”.[2] Ide sorolják a szűk értelemben vett szöveget, a vizuális vagy mozgásnyelvi elemeket, a szövegszerű elvont eszméket, a képi közlés rítusait, a beszélt és vizuális nyelv közlendőit, stb. A nagy-nagy háború textuális fegyvertárában mindezen eszközökkel szövegszerűen él Kapitány, vagyis köznyelvi kiszólásokkal éppúgy gazdálkodik, mint rejtett („befelé”) monológgal, sajtó- és média-közleményi tónussal és mesei tantörténettel, ábrándképekkel és dialógussal, leíró textusokkal és „elhallgatással”, filmképekkel és verssorokkal, eposzi magaslatokkal és abszurdba kacsintó szatirikus jelekkel, tévéképekkel és rejtett kameraképekkel, idegen nyelvű betéttel és régi ismerőssé tett isteni vagy nemzeti-irodalmi figuralitással (a Kőszívű ember fiaitól az Egri csillagokig, Madáchtól és József Attilától a konyhai falvédő-szövegig, kolumbiai szappanoperásditól csillagháborús utalásokig) – mindennel, ami szöveg. A kötet hátoldali üzenete szerint „A könyv műfaja a mese és a szatíra, az eposz és a regény között egyensúlyozva állítja görbe tükör elé a különféle elvakultságokat, a békében, a mindennapi életben is folytatott kíméletlen háborút és az embereket hol emberfeletti képességekkel felruházó, hol a képességeket elsorvasztó ’nyomorító (háttér)hatalmakat’, a modern világ ’isteneit’, no és persze az ’emberi természetet’. A hagyományos értelemben cselekményes elbeszélés olvasható egy nyomozás történeteként, sajátos összeesküvés-elméletként, de az emberek életét meghatározó erők valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítésként is”.

Mármost…, jussunk tovább a megértésben. Közösen. Én ugyanis elakadtam. Abban akadtam el, hogy az állítólag „lépten-nyomon ráismerhet arra a világra, amelyben élünk” ajánlószöveg sehogy sem áll meg. Lépten-nyomon olyasmire ismerünk, amiről a Szerző felteszi, hogy adott olvasó számára evidens képekről-képletekről-textusokról van szó, melyhez a kontextust, az összefüggések rendjét is maga-maga társítja az olvasó. Ez pedig messze nem valódi történés, avagy legalábbis nem egynemű – leginkább valami választékos „értelmiségi üzenet” formáját ölti, kacsintós kivitelben, ironikus felhangokkal. De sok tucatnyi szövegszerű részt jegyzeteltem ki, melyeknek sem a helye, sem a funkciója, sem a dramaturgiai szerepe, sem a közlendője, sem a szerzői „üzenet”-szerepe nem nyilvánvaló. Cseppet sem vonakodom elismerni, hogy a „cselekményes elbeszélés” olvasatai között a krimi-elemek, a filmszerű poénok (pl. „a Vízverő” óceániai poénjának négyszeri diszfunkcionális beemelése a regény egészébe) nem átlátható dramaturgia mentén alakulnak, s nem egy esetben a folton-folt építkezés egyértelmű kimutatása sem jár egy remélhető „befejezés-közeli” összefüggés-rend formálódásával, valamely mátrix-hatás felfedezhetőségével. Magam kedvelem a „széttartó” szövegváltozatot, az asszociatív értelmező lehetőség benne-létét egy szövegben, s még talán az értelmezés kísérletének „valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítés” lehetőségét is – de ez már nekem is sok lett. Sok pedig abban a textuális értelemben, ahogyan minimum fél tucatnyi, de inkább több helyen a sokféle kompozicionális elem közé szinte provokációként be-becsúszik valaminő „ébresztő” másság, oda nem illő folytatás, meghökkentő fordulat a regényszöveg építkezésében. Mintha kissé túl személyesre hangolt, intuitívan impresszionista, szabadosan spontán, rögtönzötten esetleges, strukturálisan dekomponált, véletlenszerűen fölskiccelt megoldások együttese lenne. Mert bár a történő világban és a szeszélyesen szabados eseménysorok folytonos „újratervezésének” korában cseppet sem meglepő a sokpólusú jelentés-tér szabad asszociációs kezelése (s ennyiben mintha a képernyő-figyelésre beállított „gyerekek” huszonöt monitorát egyszerre látnánk mi is a regény-bekezdések együttesében…!) – de amikor ezek „belső rendjének” megváltozása már zavaróvá válik, akkor lehangolóvá és dekompozíció helyett destruálóvá is lesz. Ha nem értem, minek oda az a konkrét szöveg, akkor lebeghetek a szövegtenger felszínén, de éppen a valahonnan valahová eljutás öröme marad el, csupán elsüllyedek a hullámverésben. Ha elindul egy szöveg (pl. a 143-145. oldalon, „Azt hittük, hogy együtt maradhatunk”…), s nem derül ki, ki mondja…, akkor megzavar, mert korábban ez nem így volt. A kontextusból mintha egy (elrabolt) gyermek szövege lenne – de a szóbanforgó gyerekek közt (vélem én a regény szereplőiből kiindulva) hét évestől tizenhétig bárki lehetne, a szöveganyag azonban egy fölötte értelmes értelmiségi felnőtt monológja…! A későbbi részekben (pl. 252.) is több dramaturgiailag helyénvaló textus kerül elő, de ki sem derül, ki beszéli el és miért éppen ott olvashatjuk (pl. 315 old. a Niebelungok tellurikus energiáiról, 322. Cervantesről, 280. a madarak veszélyességéről). Az ily módon kétessé tett közlési szándék mintha megidézné az istenek gyülekezetének szertartásos vitáit és „emberi” vagy eposzi csalafintaságait meghaladó agresszivitását, ami jó jele a világmindenség kezdetei óta dúló harmónia-hiánynak, de kíméletlenül zavarja az olvasót. Avagy hát csak épp annyira, mint egy játékfilmben a reklám, egy festményben a papírból ráragasztott répa-orr, a „szövegromlás” értelmében vett „szennyeződés” sokféle példája, amit (fennebb utalt tanulmányukban érzékenyen kifejtenek) mint a „sűrű leírással” pontosítható megjelenítés-módot. Éppen a közlési stílusok, értelmezési módok és jelentésterek optimális harmóniáit emelik ki értelmező írásukban, ahol jelzik is: a mindenkori megjelenítésben „az attitűd beazonosítása történik, ha azonban valaki nem rendelkezik ennek a feltételeivel, a közlői attitűd ismeretének hiánya szövegértés-rontó tényező lehet”, s utalnak Mary Douglasre is „a szövegromlással fogalmi rokonságba hozható ’szennyeződés’ kapcsán”, hogy ugyanis „a szennyezéshez kötött veszélyek és büntetések (a hozzá fűződő negativitás) egyszerűen a konformitás elmélyítésére szolgáló eszközökként működnek”, s ezért „a szöveg romlása az emberiség szempontjából egyszerre negatív jelenség, mert fontos információk elveszítésével járhat, ugyanakkor magában hordja a lehetőségét a dolgok új szempontból való megközelítésének, a koncepcionális megújulásnak…”.

Nos igen…, a „szövegromlás” épp a szövegépítés ellenpontjaként itt szerintem végbemegy, például amíg az istenek párbeszédei (160-161., 180-182., 345-346., stb.) vagy mindennapi emberek közötti alkalmi megjelenései számos ponton murissá teszik az eposzi jelentéstartalmak hétköznapi kommunikációba és életvitelbe tagolódását, addig az még jelentőségét tekintve hertzig megoldása a mindennapi mitológiákká váló antik vagy perszonalizált eseménytörténeteknek, viszont a modern „istenekké” lett politikai-médiapiaci-militáris-gazdasági hatalmasságok cselekvéstörténete itt folyamatosan packázik a valóságosság és a képzeltség kettősségével, átláthatatlanságával és manipulálhatóságával. Ez azonban csak egy olvasat olvasata, viszont szövegromlás-élmény a regény egészében! S ha ehhez a szerzői „kacsintást/tikkelést” meg is kapjuk olykor (pl. csekély számú hullát ígértünk, de egyre halmozódnak immár…!), attól végképp patchwork-élménnyé válik maga a mű, hogyha ezek túltengése átbillen a cikizősség határain. Társulnak ehhez olyan elemek is, amelyek az „elvarratlan szálak” alakjában semmihez és semmiképpen nem kapcsolódnak a regény fővonalát, történésrendjét illetően – ilyenek a Cecco környezetében zajló események, a Vízverő blazírt visszatérése, a párizsi telefonáló szerepe, Abdul kettős ügynök-szerepe, stb. –, vagy olyan utalások, melyek egyetlen szereplő textusaiban sem kaphatnának létjogot (pl. 242. „a szinkretikus politeizmus természete szerint”), s így együtt és külön is azt a benyomást erősítik, hogy mintha nem lenne „rendszere”, hanem alkalmi szövegpasziánsz alapján állna össze a textus és kontextus. Érdekes, érdemes, figyelemre méltó, kísérletként talán kivételes is, de egészében mindez zavaróan hibrid – mintha a kötet báziskritikai szemléletét, a média-uralom és a gaztevők világának túlméreteződése nyomán előállt háborús állapotokat és kiszolgáltatottsági alaphelyzeteket az emberi elviselhetetlenség határain túljutva adagolná szöveg-mivoltában is… Vagy, hogy impresszió-közelibb formulával éljek: mintha a jobbára gyűlölt videoklippek gyors vágási és asszociatív közlési dömpingje valahogyan beletolakodott volna Kapitány regényébe, s máris szétvetné a szobafal-méretű led-képernyős világ még átfogható kontextusait, amikor elromlott távkapcsoló helyett egyszerre önti ránk ötvenhárom csatorna minden közlendőjét, mielőtt még a regény végére jutnánk.

A nagy-nagy háborúnak eszement végtelenné tobzódása mindenesetre csalafintán elmismásolt a regényben. Sem a gyermekrablásra nem derül tiszta fény, sem a kortárs hatalmasok kárvallásaira, terroristák méltó pusztulására, Nobel-díj-esélyes tudósok erkölcsi ébredésére, hétköznapi szerelmek beteljesülésére nem kerül sor. Benne ülünk, mint egy valódi dúlásban, akár egy olasz falucska menekültjeinek lemészárolásakor, akár a Gárda kiképzési szertartásának megidézésekor, akár a hibernált gazdag öregek pince-mélyi kiállításának utalásakor vagy a halhatatlanság elixírjének sürgetett megkomponálását erőszakoló akaratosság esetében. Kárvallott lesz kelekótya ifjú szerelmes (Csabi esete), méltatlan szenvedővé válik a talán jobbra érdemes (Béla esete), reményteljes presztízs-sikerre fut megint más (András esete), reménytelen jövőbe vetheti pillantását az ifjú sport-tehetség és az Öreg is (Artemisz esete és az Öreg háború-kutatásának állapota), s áldozattá lesznek jócskán többen is, mint azt a bevezető részben Szerzőnk szilárdan megígérte volt… Talán még az istenek között dúló agresszió és promiszkuitás egyetemes érvényének szól, talán csak valami jól hangolt zárótétel bonyolult akkordja szólal meg ekképpen, de megejtően hangzik az alábbi szövegrész a kötet alaptónusaként is: „Szóval javában folyt az istenek háborúja, rengett a föld, villámok cikáztak az égen, az emberek pedig, mint évezredek óta mindig, keresték az igazukat vagy csak a nyugalmukat, hajszolták a sikert, a tetszést, próbáltak bölcsen föléemelkedni a dolgoknak, vagy megszerezni és megőrizni a hatalmat, mindent tagadni, és pusztítani is – isteneik intenciói szerint” (243.).

A lehetséges olvasati szentenciák alapján talán még érdemes figyelembe venni, amit a regény egyik világhíresen titkos szereplője fogalmaz meg: „Minden – nyomta meg a szót Charlotte de Boismortier –, minden marketing. A háború marketingje annak elhitetése, hogy a háború nem is háború”. Talán a nagy-nagy háború marketingje is legfőképpen az, hogy szavak titkos háborúját toljuk a szöveg fölé…

Amúgy, a fentiek alapján elsősorban is az látszik, mit véltem olvasni én, ha „úgy” olvastam, ahogy érzékenységem erre képessé tett. De ne higgyék egy szavamat sem! A kicsiny szóháborúk és jelentős értelmezési csatamezők ott nyílnak, ahol kinek-kinek saját győzelmei, értelmező olvasatai is megvannak. Olvassák inkább Kapitány Gábor új kötetét – de mielőbb, mert rögtön írja a következőt…!

[1] Gondolat Kiadó, Budapest, 2019., 353 oldal

[2] A SZÖVEGROMLÁS/JELROMLÁS A SZOCIOSZEMIOTIKA SZEMPONTJÁBÓL. VASI SZEMLE 70. (2016) / 5. http://epa.oszk.hu/03300/03366/00091/kapitany.htm

 

 

Tettamanti Ádám festményének részlete

Látványos vetkőzés, avagy derült arccal a rossz transzparenciája felé (Byung-Chul Han: A transzparencia társadalma)

Mindannyian vetkőzünk. Ki látványosabban, ki magánérdekűen, kevesebb vagy több gönccel, selymesebb vagy surlósabb anyagokkal, ki egész testében, ki csak képletesen. A vetkőzés, és maga a kínálkozás még lehet közvetlen és őszinte – egyfajta konvencionálisabb értékrendben tehát „természetes” –, meg lehet üzleti is. A zűr abban áll, ha keveredik vagy túlhatalomra tesz szert egyik a másik ellenében.

A nyilvános és látványos vetkőzéshez még csak szituáció sem kell, ott kínálja magát pornó-pózban a FBook, ahol a „minden eladó” fogyasztói ideálja tetszeleg. A tárgyak rendszerének kritikai elemzésével a magyar esszéirodalomba is bekerült Jean Baudrillard nyomán a kilencvenes évektől már átláthatóvá vált a keresett átláthatóság, majd a média-uralom, mellette a kortárs fogyasztói kultúra és a technokommunikáció elemzőjeként már ugyanő megismertette velünk a szimuláció és a hiperrealitás koncepciójának számos változatát. Talán az sem véletlen, hogy az 1976-ban megjelent alapkönyve, A szimbolikus csere és a halál, majd későbbi munkái is oly szélsőségekig viszik el a posztmodern jelenségek (főképp persze amerikai) hatásegyüttesét, mint utóbb átláthattuk a vírusoknak kitettség, az AIDS, a terrorizmus féktelen térnyerése vagy a másolatok világuralma kérdéseit sorra vevő műveiben – merthogy ezekhez képest valóban minden különbség vagy radikális egzotizmus része a másságnak, vagy vállalni való ellenbeszédnek.[1]

Baudrillard nem egyetlen ebben az esetben, csupán kiindulópontként szolgáló (immár klasszikus hivatkozás), minthogy a korszemlélet kitermelte fogyasztói kiégettség, élhetetlen tudás-sivatag, lakatlan törzsiség immár a látszatok elleni harcban kap főszerepet. A látszólag végtelen perspektíva a jelentés-hiányos vagy inkább jelentés-fosztott állapotok előidézőjévé válik. Ezzel viszont a konvencionális hierarchiájú, számos szorongató feltételtől évszázadok óta szenvedő „természetes” entitásokhoz viszonyítva olyan helyzet állt elő, hogy a merev struktúrájú (törzsi társadalmak esetében erőteljes klán- vagy kasztszerkezetbe tagolódott) személyközi viszonyrendszerbe tramplizott bele most a fogyasztás rendjének mindent felülíró hatása. Nem túlzás egy újgyarmatosítás jó esélye, a migrációk új értéktörvénye, a konvencionális érték- és érdekrendszert napi és alkalmi szcénák szerint átíró dramaturgiák tömege, vagyis mintegy „globlocal” hatásegység (Baudrillard kifejezését használva) a polgári értékrend normarendjének kényszerképzete alatt végrehajtott „földi demiurgia” megvalósulásaként. Vagyis föltehetjük még egyfajta illuzionista költőiséggel a kérdést: miként mutatkozik az általános politikai és szellemi hegemónia, strukturális megszállás, újgyarmatosítás abban a kortárs világban, amely hivatott magát az egyöntetűségben tetszelegni látni, s ennek ellenoldalán mintegy „traumatársadalommá” válik. Az alábbiakban ezt az átalakulás-folyamot, a rend rendtelenséggé változását, a látszatok látványosodását és a trauma-folyamatok nélkülözhetetlenné válását próbálom „körüljárni” néhány mű alapján. S azért „körül”, mert egyfelől a kérdéskör érdemi kitárgyalása nemcsak nagy tudományos művek feladataként is megerőltető lenne, de mert a mindennapi szócséplés oltára előtt biztosan lehet attól tartani, hogy egy elméleti homálykodás oly mértékben lesz érvénytelen közlés, amilyen léptékben durvul a látványosságok színpadra vagy virtuális/képzeleti valósághelyszínre kerülésének drámája. A cím pedig nem csalafintaság, hisz a művek ezt a spektákulumot, a látványtársadalom látszatélménybe fordulását jósolják – ennek pedig épp az egyénítés okán megy ellenében az efféle közléstartalom…

 

Részlet ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festményéből

Baudrillard még kihívásként írhatta: „A Másik az, aki lehetővé teszi számomra, hogy ne ismételjem magam a végtelenségig”. E reprodukciós eljárást nem csupán a xeroxra, fénymásolatra, műtárgy-sokszorosításra, képminőségek javulására és iparágának felgyorsulására értette, hanem a valódi Én és a valódi Másik közötti lehetséges kommunikációra éppúgy. Ő, aki egyszemélyben szociológus, filozófus, politika- és kultúraelméleti gondolkodó, fotográfus, médiaelemző és a technológiai kommunikáció kritikusa egyszemélyben, a szimuláció elméletével és a hiperrealitás koncepciójának megalkotásával harsány bírálója lett a konzumizmust, az eldurvuló szerepeket, a haszonelvű közgazdaságtant, a kortárs társadalomtörténetet, s nem mellesleg a művészeteket, a nyugati külpolitikát (pl. az Öböl-háborút) és a pop-kultúrát is magába foglaló elméletek elfogadó, kiszolgáló funkciójának. Életművében a posztmodernizmus és a poszt-strukturalizmus kap hangsúlyos szerepet, de kész örömmel elemzi a szélsőséges jelenségek következményeit is, ide értve az akaratok elhajlását, a tárgyak révén ránk ható vonzerő idegenként azonosítását és hasonló frászokat.[2]

Ilyen frászok körül, de a dél-amerikai létmódok és divatok globális kritikájával megtoldva érvel Mario Vargas Llosa A látványcivilizáció című kötetében,[3] ahol a Nobel-díjas perui író lehangoltan, olykor dühösen és cikizően sorolja elő a kortárs kulturális hanyatlás megcáfolhatatlan jegyeit, vagy legalább az ezekre utaló kivitelezést. Úgy véli, létezik valaminő „igazi kultúra” is, amely még mer a lét legfontosabb kérdéseivel foglalkozni, s mellette nem elandalítani, hanem inkább felrázni akarja a kortárs gondolkodó embert, viszont mindez egyre látványosabban meghal, miközben mindet elönt a felszínes látványosságok látható hatása, a sarlatánok ideje a light kultúrának kedvez, a szórakozás mindenekelőttiségét szolgálja a politikai hatalom, a magán- és a közszféra, a piacivá tett szexualitás, az eladónak minősülő vallás és hitvilág, a még kereskedelmibb tájékoztatás és közlésvilág, stb. Lehangoltsága valódi kultúraelméleti drámát sugall, s jóval pusztítóbbat, mint amit még A beszélő című regényében megjelenített esőerdői indián közösség elűzésére vetemedő vállalkozók kimódoltak egykor. Önálló fejezetet szentel (szándékoltan hangzatos címmel: Dinoszauruszok nehéz időkben) a túlélés csekélyke esélyeinek, s retorikai összegzést is kínál arról, mivel és hogyan lehet agyonbeszélni a fogyasztói társadalmat az informáltság oldaláról nézve (Több információ, kevesebb tudás).

Részlet ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festményéből

Utóbbi kérdéskörre és a fogyasztássá vált „informáltságra” még érdemes lesz visszatérni, de idetolakszik még egy munka, melyben az életközösségek feldúlása, a kulturális autonómiák letaposása, sőt egész népességek kiirtása válik kulcskérdéssé. De nemcsak kihívássá, próbatétellé, értékrendeket szabályozó aspektussá lesz, hanem magát a társadalom-egész lehetséges önképét, önérzetét, a múlttal való elszámolás teljes mértékét és örökségét lényegében egyetlen momentum befolyásolja, s ez közel esik a politikai színtereken egymás ellen küzdő szereplők elismerésért indított végtelen küzdelméhez, a versengő aktorok és áldozatul eső politikai tömegek alulmaradásához. Zombory Máté (immár nem első könyvében és számos tanulmányában is) a politikai képviselet romjain feltörekvő szereptudatos cselekvők számára érdektelenné váló, vagy éppen hivatkozásként aktuálisan megfelelő traumatizált csoportok megbékélés-látszataival sikerre futó cselekvőket írja meg kötetnyi elemzésében Traumatársadalom. Az emlékezetpolitikai történeti-szociológiai kritikája címen.[4] Vargas Llosa „látványcivilizációjában” még a „tilos tiltani” fejezet ontotta az érveket arról, miként lesz szükségletté a tiltásokat bevezető régebbi autoriter rendszerek modernizált jelenképében a tiltásoktól visszahúzódó állami stratégia. Zombory azzal kezdi kötetének első fejezetét, hogy „Az emlékezetpolitika mind az emlékezést, mind a politikát ellehetetleníti”, mert „az elismerés politikájaként értelmeződik, amelyben a politikai küzdelem az identitás elismertetését célozza, így az azt kifejező saját emlékezetét is”, vagyis az aktuális társadalmi térben szélsőségesen egyenlőtlenné válik az emlékezet sokféleségének elismertetése, így az egyénítés bármely szuverén módja is (7. old.). A megbékélést esetleg szolgáló „történeti párbeszéd” vagy „közös történeti narratíva kialakítása” ugyan mindkét résztvevő fél számára a kiegyezés tere lehetne, de az egyeduralmi rálátás szükségképpen hiányát szenvedi e megengedő gesztusnak még látszat szerinti, álságos érvényesítésével is. A belátás és rálátás különbsége, a megértés és megbocsátás mássága, a „bűnös történelemtől” a „dicső történelemig” vezető út szélsebes bejárása ugyanakkor elemi érdeke a regnáló hatalomnak, s ebbe éppen az időfüggő, a relativizáló, a viszonyítási alapokra épülő, a máskéntgondolást is megengedő értelmezések nem férhetnek bele.

Érdemes (ha itt most nem többet, legalább) a tartalomjegyzék néhány címét megidézni Zombory munkájából: Az áldozatok versengésétől a traumatársadalomig; Tér-idő történelem. Holokauszt-emlékezet és transznacionális politika; Globalizálódó emlékezet. Normák, aktorok, gyakorlatok; A tanú elhallgattatása és a történelem visszatérése – A kulturális traumaelmélet kudarca; Mimetikus áldozati versengés: Gulag vs. Auschwitz; A revizionizmus vizualizálása. Civilizált antikommunizmus a Terror Háza Múzeumban; Hallgatás, kultiváció, kulturális örökség. Identifikációs stratégiák a „német múltról” szóló diskurzusban 1945 után… Így persze néhány fejezetcímmel ez nem kíván alapos könyvismertetés lenni, de annyi utalást megkíván, hogy a versengő politikai aktorok történetformáló szerepét, avagy egy „objektívnak” tetsző történeti folyamat kezelésmódját a traumák elszenvedői oldaláról, a szubjektív vallomás felől igazolja. Ugyanakkor szöveghűen megidézi azt a jellegzetes kortárs gondolkodásmódot, amelyben a múltnak és jelennek az a pusztító típusú átírása megtörténik, ami után már velejáróan nem marad emlékezet (ami nem tehető hasznossá egy érdek függvényében), nem marad gondolkodási idő, nem lesz igény elszámolásra és egyáltalán beszámolásra sem, amelyben tehát már senki nem fog érdekelni a „valóság”, csak az, ami ehelyett és az után megmaradt valamelyest. Szimuláció, elvont képzet, reálisként értelmezett mimézis, színjáték játék nélkül, spektákulum pusztán, melyre vagy van fogyasztói igény (addig, ameddig), vagy nincs, és utóbbi esetben törölhető, mint egy időleges fájl az alkönyvtárból. Ez pedig már nem a 2.0 társadalma, hanem a Big Data újraválogatott alkönyvtárának rendszerszerű működtetése – emlékek és szubjektivitás nélkül, puszta adathalmazként, kép nélküli információként, amely a „több információ, kevesebb tudás” elve alapján a szűrés gyakorlatát is intézményesíti – mégpedig nemcsak megnevezhető politikai aktorok jóváhagyó gesztusától függően, hanem a rendszerlogika kíméletlen hatékonysága „érdekében”.

Ez érdek néha hajlamos értékké válni. Márpedig ott, ahol az érték költséggel és hatékonysággal mérhető, az érdek is megtérülés-függő. A nem hatékony érdekek köre a selejt-minőség gyanújával terhelt. E rendszerlogika eredményességével szemben azonban néhol – és kiszolgáltatottan ugyan, de mégis – ott maradnak az ellenérvek, az elgondolkodó elmék, a hatékonyságot hatékonyan leíró szemléletmódok. Ezek egyik példája Byung-Chul Han könyve, A transzparencia társadalma.[5] Ennek már bevezető fejezeteiben rögzíti Han, mennyire kitettek és számkivetettek vagyunk mindazon személyes és elidegenített képzeteknek, melyekkel mindennaposan élünk – ha még élni tudunk. De arra is fölhívja a figyelmet ezzel, hogy az információra éhessé tett társadalmak nem a mélységi, elemző, vitatkozó, árnyalatokat kereső, eltérésekben örömet lelő befogadóra hangoltak, hanem éppen a piaci rendszerek hatékonysági mutatói alapján a szimulákrumokra, a csinálmányokra, a formálisan megfelelni látszó (központilag egyénített, de ezzel egységesített) látszatokra épülnek, melyek a gyorsuló info-áradatnak mindent alávetnek, így az egyénítés bármely módját, az egyet nem értés legcsekélyebb esélyét, a különbözés legsajátosabb változatait is. Han mint dél-koreai születésű, németül író filozófus korunk kulcskérdéseire keresi válaszait, sőt provokál könyveivel és tanulmányaival,[6] melyekben kemény kritikával illeti a kapitalizmus szellemét, az iparszerű logika kíméletlenségét, a kizsákmányolás résztvevőinek önkéntes behódolását abba az önkéntes gyarmatosításba, amelyben a külsőleg meghatározott ember a belsőleg érvényesülő embertelenség védtelen áldozatává lesz. A kiégés társadalma kötete például a teljesítmény társadalmának elfojtott lázadások helyetti, önkizsákmányoló eredményességi és hatékonysági mutatóit vezeti vissza az ember testére erőltetett kényszerességek okozataira, az önkizsákmányolásban megjelenő önkéntes hajszoltságban a teljes kiégésig eljutó személy kiúttalanságait mutatva meg. Ezek kritikai értékelésével mintegy bizonyságát is adja annak, hogy a társadalomtudományok rendszerszerű működésmódja csúfosan beszorult ugyanebbe a kívülről meghatározott teljesítménykényszerbe, ettől pedig szaknyelve szűk körök mániákus mormogásává vált, a szociológia, filozófia (s olykor még a szakantropológiák is) éppúgy elidegenedtek választott tárgyuktól, mint a politikai szereplők a szavazóiktól. A tudás- és beruházási tőke pedig éppen ezek haszonvételi kulcsai segítségével szabadon áramlik tova a még gazdagabb megtérülés, a tudáspiac eredményeit felmutató sikerek felé. Az áldozatok immár mellékesek. Részükre „nem maradt emlékezet, merthogy a spektákulum társadalmában a tudnivaló is csak néznivaló, az élmény sem személyes” (hanem lájkolt, és ha a dislike gombot nyomod, azt letiltja a rendszer!), továbbá a „minden más” választása is ezerszer könnyebb, mint az egyedi saját bevitele – mert ez lassítja a rendszer hatékonyságát, amely a forgalom mércéjére van beállítva, s nem a tétovázás léptékére.

Mindemellett érdemes néhány figyelmező szót szánni arra, amit Han a fentebb említett szerzők mellett (Baudrillard, Debord, Bauman, Vargas Llosa, Zombory Máté – és a lista még napestig bővíthető) a posztmodern jelenségek olyan tüneményeivel illusztrál, amelyeknek része vagy tartalma is a szimbolikus cserék folyamata, ide értve a hírek cseréjét és a szexuális partnerekét, a privát fotókét és a bérelhető filmekét, a munkavállalókét vagy a telefon-előfizetőkét, a könyvvásárlókét vagy a múzeum-látogatókét, stb. Vagyis a gazdasági, politikai, kulturális, szellemi, fogyasztási, ízlésbeli, életviteli, trendváltoztatási és más hegemóniák olyan szerteágazó rendszerének alárendelt, kizsákmányolt, meghamisított, átlagossá tett vagy szokványossá nevelt egyedeiről van (és lehet kizárólag) szó, akik az újgyarmatosításban nem az elutasítani való gaztéteményt látják meg, hanem örömmel csatlakoznak partnerként, elfogadják feltételként, tudomásul veszik átalakulási célként és egyöntetűvé válás esélyeként azt, ami mindaddig éppen másságával együtt volt kitüntetett érték, eszmény vagy létforma. A kívülről definiált értékrendben zajló közös és kölcsönös cserék így a globális piacnak elkeresztelt szervezett káosz részeivé, sőt formálóivá, alkalmasint alapjaivá is válnak. A bennük rejlő traumák, az emlékezet öröksége, a hangzatos vagy megtévesztettségre alapozott befolyásolási módok szinte nélkülözhetetlen kellékei immár ennek a színpadnak. Sőt, színpad helyett más fogalmakat kell keresnünk, ahogyan Han teszi is.

ELLINIDHA (Lepsényi Piros)

Han korábbi köteteiben is meghatározó elem a kapitalizmus sikerképessége a nemkapitalizmusokkal szemben. Ez nem világnézeti, ideológiai vagy politikai tónus, csupán másfajta racionalitás. Han szerint a transzparencia követelése mindenütt megjelenik a minket körülvevő világokban, sőt egészen addig fokozódik, hogy mindennek elsődleges eszköze vagy mércéje lesz, vagyis fetisizálják és totalizálják (9. old.). Fétisként éppen úgy lehet gondolni rá, mint a rítuselemzések kulcsfogalmainál, a dramaturgiák sarkpontjainál vagy a társadalmi mozgások késztetéseinél tesszük. Mindez arra a paradigmaváltásra nyúlik vissza, amelyben a piaci logika követelése a haszonkulcs megteremtése, de mindez nem korlátozandó a politika vagy a gazdaság közös és kölcsönös területeire. Mert a transzparenciának nem pusztán jogi vagy gazdaságossági elvárás, nem csupán a korrupció vagy az információszabadság a színtere, hanem olyan rendszerszintű kényszer, mely kihat minden társadalmi folyamatra, sőt a láthatóság mértékével és az átláthatóság erőszakos uralmának érvényesítésével több is, mint egyedi társadalmi jelenség.

Több elsősorban azért, mert a piaci logika szerint az a transzparens, ami belesimul a tőkeképződés folyamatába, operacionalizálható, kiszámítható, vezérelhető és ellenőrizhető is. De „a transzparencia társadalma az egyformaság pokla” (10.). Ugyanis a kommunikáció feltétele az egyforma jelek gyors folyamata, így a társadalom fölszeletelésének valójában legtisztább megoldása, ha minden másságot és idegenséget mint rendszeridegent kiiktatunk belőle. Ráadásul a bármely egyedi akadályozza az egyformák láncreakcióját, sőt, mint ilyen, a mindenre pozitív választ adó rendszerben fennakadást is okoz a maga egyéni, eltérő gondolatiságával, tehát a pozitív alaptételre cáfolattal, ellenkező vagy más gondolattal, a saját rendszere szerinti reakciókkal keres (keres, azaz tétovázik, alternatívákban gondolkodik, időt szán rá, eltérőt formál, kérdez, visszakérdez, aggályoskodik, átalakít, „negatívan” viselkedik, stb.!), s mindez ellene hat annak, hogy „a transzparencia kényszere az embert nivellálja a rendszer funkcionális elemévé” (12.). Mert hát a gépies működésnek éppen az eseményszerűség, az egyediség, a személyek közötti különbségek és másságok, a kapcsolatoktól függő egyén részválaszai, tévedései, tanakodásai okozzák a legfőbb akadályt, amit a „kérdezés jogának” kiutalása nélkül veszélyesnek kell minősíteni. Mert a transzparencia a titok társadalma, de a közös titoké, a distancia pátoszát levetkőző, a másságtól idegenkedő együttes létélmény engedélyezett, integrálható változatáé. S mert az egyes ember autonómiája a megértés egyenlőségén áll vagy bukik, az is része az autonómiának, hogy a másik másságát, a benne érthetetlent is ugyanúgy elfogadjuk. Ha ez lelemény, intuíció, gondolatiság, erkölcsi példázat, tehetség, eltérés, adaptációs készség vagy akarnokság akár, akkor sem fogja elsorvasztani a magasabb rendű szimpátia vagy együttérző nyitottság eszköztárát. De erre már az „információs hézagra”, mint valaminő vakfoltra érzékeny átlátórendszer  vészesen reagál, akkor is, ha „a hézagmentes tudás a gondolkodást zülleszti számítással” (16.), így a személyesség bármely jegye (érzékenység, szenvedés, fájdalom, dekoncentráció, szerencsétlenség, irigység, lelketlenség, érzelmesség, stb.) csak akadálya lehet az optimalizált működésnek: a pozitivitásra berendezett társadalom nem adhat formát a negativitás (vagyis a kérdezés, kétkedés, tanakodás, eltérés, mérlegelés, belátás, ellenvélemény, stb.) megjelenési formáinak. „A pozitivitás társadalma arra készül, hogy teljesen újjászervezze a lelket” – emiatt nem lehet szó szerelemről, mert az nem optimalizálható; viszont lehet szó a mutatkozás olyan sokféle módjáról, melyek a maguk kivetkőzöttségében a pornográfiára emlékeztetnek inkább. A pornó társadalma (44-57.) eszközértékű spektákulummá üresedik, továbbá körülötte a felgyorsulás igénye is pusztítja a rítusok és ceremóniák narratíváit, ezek saját ritmusa és ideje viszont akadálya az optimalizált működésmódnak, így a számító gondolkodással teljességgel ellentétessé válnak, újabb gondolkodási pályákat nyitnak, elvonják a hatékony információ-tőke és eredményességi mutatók meglévő teljesítményeit – vagyis a gyorsulás ellenségei. A felgyorsulás társadalma (58-65.) így hat vissza az evidencia társadalmára (34-43.), ez pedig a kultuszok szolgálatában álló jelenségek esetében éppen ellenkezőleg hat: ezek „fontosabb, hogy léteznek, mint az, hogy látni lehet őket” (ahogyan Walter Benjamin a kultikus értékekről megfogalmazta)…, vagyis a láthatóság csupán ellene hat a kultusznak, a rejtettség fokozza értékét mindannak, ami a rejtekezésben egyedi, kiteljesedett, vagyis nem csereszabatos. Az evidencia társadalma épp ezért a kiállítás társadalma formájában ölt arculatot (24-33.), de a transzparencia el-távolít (pl. a képek, fotók, színpadok, kiállítási tárgyak, ikonikus kompozíciók esetében), így „gyanúba kever mindent, ami nem veti alá magát a láthatóságnak. Ebben áll az erőszakja” (31.).

Han e jól követhető felosztásban még a felgyorsuláson túl fölvázolja „az intimitás társadalma” jelenségét (66-71.), az információs társadalom (72-79.) mellett a leleplezés társadalmát és az ellenőrzés társadalmát is (80-95.), majd így zárja esszékötete utolsó bekezdését: „A digitális panoptikum lakója egyszerre áldozat és tettes. Ebben áll a szabadság dialektikája. A szabadság ellenőrzésnek bizonyul” (95.). A kötet hivatkozott szakirodalma (s így az egész terjedelem egytizede, lényegében lábjegyzet és forrásjelzés) fennkölten bizonyítja, mennyi invenció, egyediség, méltányos és megértő szó, filozófiai példázat, elrugaszkodás és landolás, kihívó érvek és csatarendbe állított rendszerlogika van Han készletében, s ez miképpen illeszkedhet egy jól olvasható, inspiratív, elbűvölően leleményes és átlátható szerzői műbe. Mindemellett nem „transzparens” – ennek örömét talán meghagyja a nagytudományos munkáknak. De amit feltár, megnevez, végigvezet, felmutat és körülrajzol, az éppen elegendő ahhoz, hogy ne várjuk a hatékonysági mutatóját vagy piacnyerési mutatóit előbbre valónak tekinteni, mint szerzői dilemmáit megosztani olvasóival. Kulcsár Szabó Zoltán utószava azonban még azokat is beljebb csábítja Han világának megértésébe, akik a transzparenciának ezt az aspektusát eddig kihagyták világképükből. Az „adatalapú tudományból” ugyanis éppen az hiányzik, ami miatt a pornó társadalmai a FBook közhelyes magánfotó-gyűjteményévé válnak, ami miatt a numerikus tudások törölhetők is egyetlen szempillantás alatt, ami miatt az értékek rendszere mindig is ellenállt az értéktelenség társadalmainak totálissá válásával szemben…

Egyszóval, mint fennebb jeleztem, a múltnak és jelennek az a pusztító típusú átírása szándékaink és akaratunk ellenére is megtörténik, ami után már velejáróan nem marad emlékezet (mert ez nem tehető hasznossá egy piaci érdek függvényében), nem marad gondolkodási idő sem a méltóbb problémákra, nem lesz igény elszámolásra és egyáltalán beszámolásra sem – amelyben tehát már senkit nem fog érdekelni a „valóság”, csak az, ami ehelyett megmaradt valamelyest. Ez azonban meglehet, elsősorban már nem a transzparencia társadalmának problematikája, hanem a másra, egyébre emlékező, hezitáló, traumákat kezelni próbáló, az olcsó spektákulum világát elutasító válaszadók belátása szerinti létforma. S lehet, a „leleplezés társadalmának” leleplezése a „rejtett belsőt”, az álarcok nélküli világot, „a szív transzparenciájának” rousseau-i világát teszi főbb helyre a totális zsarnokságok elleni cselekvés perspektívájában…

Byung-Chul Han: A transzparencia társadalma, Ráció kiadó. 2020.

(Illusztrációk ELLINIDHA (Lepsényi Piros) festőművész hozzájárulásával)

 

[1] lásd ehhez Jean Baudrillard: A különbség melodrámája; A radikális egzotizmus. In: A Rossz transzparenciája. Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám–Intermédia, Budapest, 1997:107-118.; 125-132; vagy Baudrillard: Az utolsó előtti pillanat. Magvető, Budapest, 2000; vagy ugyanő: Amerika. Magvető, Budapest, 1996; vagy Zygmunt Bauman: Globalizáció. A társadalmi következmények. Szukits, Szeged, 2005.

[2] Baudrillard, Pierre 1997 Az akaratok elhajlása. In A Rossz transzparenciája. Esszé a szélsőséges jelenségekről. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Budapest; valamint ugyanő A Tárgy mint idegen vonzerő. In A Rossz transzparenciája. Esszé a szélsőséges jelenségekről. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Budapest; Guy Debord 2006 A spektákulum társadalma. „Tartóshullám sorozat”, Balassi Kiadó, Budapest.

[3] Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014.

[4] Kijárat Kiadó, Budapest, 2019., 348 oldal

[5] Ráció Kiadó, Budapest, 2020., 136 oldal

[6] lásd még további műveit magyarul: Byung-Chul Han 2019 A kiégés társadalma. Typotex, Budapest, 111 oldal; 2020 Pszichopolitika. A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák. Typotex, Budapest, 116 oldal; 2021 A szép megmentése. Typotex, Budapest, 108 oldal; 2021 Csillapító társadalom. A fájdalom ma. Typotex, Budapest, 92 oldal

A nemzeti cigányzene diszharmóniái. Látványosságok a roma rap ókorából

 

Sokféle lenyűgözés honol a művészetek látványos építményei között. A hangtalan vagy láthatatlan lenyomatok körében azonban majdnem mindig megbúvik a vallott titkok és a titkos vallomások életvilága is. Hangos vallomás ugyancsak akad koronként és stíluskorszakonként, de van, ami ezek közül is kimagaslik fergeteges hatásával, látványosságával, túlzásaival és rejtelmeivel. Egy ilyenről született most kies vallomás, isteni korabeli fotókkal, életképekkel, családportrékkal, műtermi mosollyal és kávéházi feelingben „lekapott” szíves beállításokkal is. A kötetről alább bővebben, de elsőbben jöjjön a szerzői műhöz tartozó előzmény, mivel nincs kompozíció, melynek valahol ne lenne előképe-előhangja, ennek is van. Több is. De nem megyek odáig, csak a lényeget sorolom. 

Trianon centenáriumi évében – hogyan is lehetne másképp?! – minden „arról” szól. Arról és előtte-utána eseményekről, tudott és köztudatlan folyamatokról, ismert és titkos alkukról, szerződést megelőző vagy követő hangulatokról, áskálódásokról és ágállásokról, fenyegetésekről és kiegyezésekről. 

Valójában a társadalmi közérzet és a közviselkedés egy egészen kicsiny, ám annál jelentőségteljesebb tartalmáról, közelebbről nézve a zene uralmáról és az uralom zenéjéről van itt szó. Mint utalások és hivatkozások körei, roppant gyanúsan hangzó tónusok ezek, vagy netán mégis olyasféle szólampróbák felhangjai, amelyek a két világháború közötti magyar társadalmi életben látható kardos szembenállások, gyöngyöző viták, személyes fenekedések tónusaiból szinte közvetlen módon átszivárognak a zenei világon belüli stiláris térhódítási küzdelmek kísérleteibe, erőfitogtatásaiba, kiszorítósdira és bekebelezésre emlékeztető állapotaiba. Mert persze „muzsikálni” hovatovább minden magyarok tudnak, de a nemzeti hangok súghatnak a legtöbbet arról, milyen hangnemi fegyverzet áll készen arra, hogy aktivista módon, revizionista hangnemben, az irredenta nótavilág első kihívásaiként lepjék meg híveiket és elutasítóikat egyaránt. E hang, stílus, világkép és műfaj azonban sosem volt, sosem is lesz elnyomás, drótkerítések, akaratok, kényszerek, alkudozások körülményeitől függetleníthető, mindig is körülvették a megrendelhetőség, felbérelhetőség, a kiszolgáltatottság és a szolgálatra „rendeltség” normái, konvenciói, feltételei. Egészében talán erről a hangászati háborúságról és békétlenségről szól Hajnáczky Tamás új könyve, mely Bura Károly cigányprímás. Aktivista, revizionista, vizionarista címre kereszteltetett.[1] A címbe foglalt személyiség élettörténete, társadalmi-családi-zenekari-közéleti portréja a könyv lényege, mégpedig olyan sok és annyi sosem látott fekete-fehér fotóval, amihez évek gyűjtőmunkája, elszántsága és érdeklődése az indító minimum, közgyűjtemények és magánarchívumok kincstára pedig a közzététel alapjait kínálják. 

Hajnáczky (ha jól számolom) nyolcadik könyve ez, fiatal kutatóként és egyetemi oktatóként akkor is mesebeli, ha munkái egymásra épülésének megvan a maga időrendisége, attraktív tematikája és kimódolt célja is. A korszak (számomra talán) legjellemzőbb tárgyköre a választott cím és rétegzett jelentés-tér mellett sem csupán a monarchia bukásával beduguló nemzetépítési játszmák zenei színtérre és pódiumra kiterjedése, hanem egyfelől a cigányzenészek belső háborúja (ki a meghatározó prímás egy-egy helyen, ki a vidéki, ki jut hozzá főrendiházi megrendeléshez és „bulihoz”, zeneszerzői stallumhoz és kiadott kottatárhoz, ki képviseli a megélhetési feltételeket a szerencsén túl, kit hány prímás temet el halála után, ki tesz engedményeket a modernitás új műfaji körének – pl. a nagyzenekari jazz belopakodó divatjának és piaci keresletének, s ki tiltakozik ez ellen a legádázabb módszerekkel is?) –, egyszóval a magyar szórakoztató zenetörténet újabb korszakának legkiválóbb szereplői hogyan válnak a nemzetmegjelenítés prominenseivé…; másfelől a háborúk közbeni személyes kapcsolatok oly mesésen emberi szélsőségei az izgalmasak a kötetben (toborzás, tiltakozás, feljelentés, fenyegetés, sajtóbeli áskálódás, élclapoknak kiszellőztetett álhírek, vádaskodás és gyalázkodás egész özöne, melynek párhuzamos/valóságos idejében a nemzeti egység szétesik, háború dúl, trianoni döntés születik, holtak és menekültek kísérik a fejleményeket, új nyugati autokráciák állnak talpra német és olasz földön, szinte egész Európát egy új és fekete halál fenyegeti… – de maguk a roma muzsikusok áldott békességben komponálják a nemzetinél is nemzetibb magyar czigányzenét, egyértelművé téve, hogy „a cigányzenészek megvédik a magyar nemzeti kultúrát”,[2] mivel az autentikus népi ’parasztzene’ és az urbánus, divatos zeneszerzők által komponált magyar nóta közti különbséget először tudományos alapon a népdalgyűjtők, elsősorban Vikár Béla, Bartók Béla és Kodály Zoltán kezdték meg a századelőn, amikor még a magyarnóta kifejezést a cigányzene részleges szinonimájaként használta a köznyelv és maguk a hangadó prímások ugyancsak, előttük pedig nagyobb volt a kavar, mint a biztos sejtés a zenei műfajok képviseletének mikéntjéről és intézményeiről.  

Hajnáczky Tamás szerkesztésében Cigányzenészek harca a két világháború közötti Magyarországon címmel megjelent korábbi kötet éppen ebben a zenetörténetileg is kihívó időszakban, a tradicionalitás és modernitás korának ütközőpontján kínál meglepetéseket.[3] A kötet hat fejezetben jeleníti meg a jazz és a magyar nóta hangászati ütközeteit, ehhez korabeli rendeletek, jegyzőkönyvek, sajtóanyagok, feljegyzések, közlemény-részletek tematikus válogatását teszi hozzáférhetővé a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületének és a Roma Civil Participation projektnek segítségével. A szerzőnek nem első publikációja ez, tanulmányai és más válogatásai, sajtószemléi és összegző áttekintései ugyancsak megjelentek már,[4] de itt a szerteágazóan sokszínű, értelmezésre is igényt tartó gazdagságú forrásanyag nem pusztán elrendezését, tartalmát és megértési perspektíváit tekintve mutatja föl meglehetősen izgalmasan a sem nem kevésbé bonyodalmas, sem nem pusztán zenetörténeti konfliktushelyzeteket. Olyanokat tehát, mint a zenei műfajok kölcsönhatásai, a cigányság reprezentánsainak sajtóbeli térnyerése, a trianoni nemzetvesztési ideológiába belesimulni látszó, ebben partnerként megmutatkozó cigányzenészek társadalmi-közpolitikai részvétele, a zenei kultúrák és piacok belső harcai, a cigány társadalmon belüli megosztottság következményei és intézményesülési, érdekképviseleti folyamatai, a képzés rendszere és iskolái-irányzatai-kultuszhordozó felületei, stb. Feldolgozza tehát azt, hogy a Horthy-korszakban a „cigánykérdés” kezelésének és társadalmi elfogadottságát érintő evidenciáinak (értsd: kóborlók, koldulók, közrendészeti esetek, érdekvédelem, szociális elismertség és láthatóság, bürokratikus ügyvitel és eseti kezelés mindennapos nyűgjei) csupán egyike volt a legkihívóbb problematikák kezelése – de sem kizárólagos nem volt, sem „szubkultúra”-kérdés nem lett belőle /akkor/. Talán megmaradt látszólag „szubkultúra-problematikának” – áttételesen azonban szinte magában hordozta a Trianon utáni magyar világ legkirívóbb társadalmi válságjeleit, s ezeken belül vagy túl a szórakoztató zenei műfajok, kávéházi muzsikálás, szállodai-éttermi szolgáltatások, vidéki fellépések, rádiós szereplés, külföldi hírnév, stb. részkérdéseit is. Többről szól tehát a megelőző kötet is, hisz a „parasztzene” („népzene”), a „munkászene” („a zenei analfabéták” köre, a „malacbandák” előtérbe kerülése) és a cigányzene („magyar nóta”) belső és intézményes feszengése a húszas évektől már szabályosan háborús öldöklés területe volt: a mintegy tízezer roma muzsikus kíméletlen egyesületi hadjáratot folytatott önnön (fizetett, megbecsült, egyesületi szervezettségben érdekvédő) presztízséért, melyet harsány és látványos érdekérvényesítéssel próbált mereven elkülöníteni a bármely más zenei és szórakoztatóipari irányzatok jelenlététől, ezért először sikerre vitte, hogy önnön hagyományhordozó tevékenységét egyfelől „magyar nemzeti” örökségként és nemzeti hagyományokat tartósítóként tüntesse fel, de egyben kezes házicselédnek is szegődött a nemzetépítő kultusz intézményeihez, sőt megtestesítette az irredenta eszmék érzelmi aláfestését is. A roma muzsikusok 1918-ig a Magyar Népzenészek Országos Egyesületének tagjai voltak, de szervezetüket ekkor megszüntették, úgyhogy át kellett igazolniok az Országos Magyar Zenésszövetségbe, ennek Népzenész tagozatába, ahol aztán mint országos egyesület alakíthatták saját identitáspolitikájuk mellett a nemzetét is. Tették is: hangot formáltak a sanyarú sorsú cigányzenészek érdekében, sőt mint országos egyesület a Revíziós Ligába is csatlakoztak, fáklyás felvonulást rendeztek Horthy Miklós tiszteletére és József királyi herceg üdvére, 1929-ben a Magyarság hasábjain testületi levelet küldtek Mussolininek, s a belügyminisztérium támogatásával kiváltságokat értek el a foglalkoztatás, a „kóborcigányoktóli megkülönböztetés”, a trianoni veszteségek terén a korszellemhez illő nemzeti érdek védőinek aktoraiként. E közpolitikai célokkal harmonizáló törekvések és a velük járó sikerek persze nemcsak a más muzsikusok (falusi bandák, kávéházi zenészek, más zenei műfajok) ellen, de saját belső köreikben is megosztottságot eredményeztek. Így azt sem egyöntetűen vállalhatták, amikor az Egyesület létrejötte után az egyes nagyvárosi, helyi kormányzati rendeletek kiváltságokat és kedvezményeket biztosítottak a cigányzenészek egyes csoportjainak, feltételeket szabtak, iskolázottságot kívántak meg, zenei előképzettség feltételeihez kötöttek engedélyeket, akkor ezzel mintegy letörjék „a falusi fúvósbandák garázdálkodását”, a „gyilkos konkurencia” megrendszabályozását is követelve (Az Est, 1925). 

Már ezekbe a történésekbe belelátni, belegondolni is izgalmas megoldás, hát még a történeti hitelű forrásközléseket a maguk ritkán szép belső ellentmondásosságával együtt dokumentálni, korszakosan áttekinteni. Persze nem előzmények nélküli ez sem, ahogy a trianoni diktátum és békekötési kényszer sem volt az – de hadd emlékeztessek a Liszt Ferenc által egykoron megfogalmazott sorokra „a czigány zenéről” (Párizs, 1859), melyek nyomán még lelkes híveitől is felháborodott leveleket kapott, mert (kicsit persze hősies retorikával fogalmazva) azt merte leírni: »a magyar zene nem a magyar nemzeté, hanem a cigányé«. S e zenetörténeti érdekesség – melynek nyomán Liszt még „magyarabbnak” érezte magát, mint a magyarkodók korabeli héroszai – jellegzetes korszakossággal találkozott a magyar nemzeti életérzés és ennek reprezentatív szférái körül is. Árulkodó is egy viszonylag közismert fotó, melyen a legjelesebb prímások huszonheten állnak csoportképet a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, hogy a „magyarságot” reprezentálják az „idegen”, a „diktátummal” fenyegető, a gádzsó világ más idegen övezeteiből jövő hatások, vagy ezek konstruálói, befogadói, értelmezői előtt. S persze itt is legalább annyira „főszereplő” a „gádzsó” fotós, amint akkurátusan beállítja a „saját házi muzsikusaink” látványos portréját, mint maguk a legjelesebb roma muzsikusok, akik a „nemzeti” csoportképpel a gádzsó történelembe illeszkedő kultúrát és népiséget hivatottak reprezentálni… Ezek persze csupán a korabeli sajtó vagy a nyilvánosság harsány felszínének tüneményei, ám a maguk nemében elképesztő kontrasztok is, melyeknél világosabban és komponáltabban talán semmiféle érvelés nem beszélheti el azt, ahogyan közösen és kölcsönösen „konstruálják” egymást, s egyik sem lehetséges a másik általi meghatározottság nélkül. Egyúttal persze mindketten építik maguk körül, maguk és a Mások ellenében is azokat a falakat, elválasztó paneleket, melyek nehezítik az átlátást, áthallást, azonos hangnemben játszást, megértést, megismerést… S ezek csupán a távoli kontrasztok, tónusháborúk a zenei műfajok és a maguk műfaját megjelenítő muzsikusok között, de mint ilyenek is tanulságosan látványosak. Hiszen a cigány ábrázolása a kor képzőművészetét, a cigányzene a kor kávéházi muzsikáját, az operák „autentikus” szereplőit, a mintegy százezer vándorcigány jelenlétének és kitaszítottságának egyéb felfogásmódjait is áthatották. 

A zene „nemzetiségét”, majd többségi és kisebbségi érdekérvényesítési háborúit még ennél is rejtélyesebben mutatják fel a kor sajtójából, magazinjaiból, leveleiből, visszaemlékezéseiből vett illusztrációk, melyek a Bura Károlyról írt mostani kötetben jelennek meg. Bura mint a leghíresebb nagyváradi prímás csak igen komoly nehézségek árán jutott át a nemzeti határokon túlra esett egykori országrészből, de az életrajz részletei itt most csak elnagyoltan jöhetnek szóba. 

 

(Nagyváradi fotó a századfordulóból)

»Az esküvő szinte az egész cigányzenész társadalmat megmozgatta, köreikben szenzációként hatott az esemény: „A magyar zene ünnepet ült az elmúlt héten. Radics Bélának, a társaság évek óta dédelgetett cigányprímásának szépséges leányát vezette oltárhoz Bura Károly nagyváradi cigányprímás. A Bakáts téri templom zsúfolásig megtelt a legelőkelőbb közönséggel. Mindenki érdeklődéssel szemlélte a rengeteg násznép látványos fölvonulását. A cigányok köztársaságának is megvan a maga saját arisztokráciája s egy ilyen cigány főúr a pesti cigánytársaságban (olyan Károlyi Mihály-féle rangban) Radics Béla. Az ellenpárt kimagasló alakja (olyan Tisza Pista-féle pozícióval) Berkes Béla udvari zenész. Egyedül az ő bandája nem képviseltette magát az esküvőn. Különben még Párizsból is érkeztek cigányfejedelmek« (21.). 

A korszak hivatalos vagy egyesületi közlönyeinek, napilapjainak, testületi jegyzőkönyveinek, közgyűlési határozatainak és hangadó köreitől jövő „lojalitási” tanúsítványainak e széleskörű válogatása, archívumi anyagok és magánlevelezések tanúsága szerint az ugyancsak prímás családba benősülő Bura Károly korántsem találkozhatott valamiféle „osztatlan” és egyhangú támogatói háttérrel, mely a magyar nóta és cigány zene sajátosságait nem nemzeti kontextusban, hanem világképi teljességben vélte megnevezhetőnek (példaképpen a sajtó Nagyvárad határon túlra kerülését az importált idegen, a román kém, a fellazító ügynök elleni tónusban használta fel). Ráadásul – mint már az Előszó (7.-9. old.) is jelzi –, megannyi társadalmi közérzeti jelenségre, hatások és ellenhatások kontrasztjaira, a hatalommal folytatott küzdelmek belső relációira, illetve mindezekből a korabeli nyilvánosság elé is került forrásokra koncentrálva kiemelhető Bura pályaképéből az alcím három komponense: »Bura Károly aktivistaként a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületének az élére állva számos reformot helyezett kilátásba, melyek egytől egyig a cigányzenész társadalom érdekeit hívattak képviselni. Újraindította a Magyar Cigányzenészek Lapját, megalapította a Bihari-zeneiskolát, közreműködött egy jótékonysági hangverseny, a Magyar Nótaünnep megszervezésében. Miután elnöki székéről letaszították, több cigányzenész egyesület alapítására tett kísérletet, valamint sztrájkot vezetett a Magyar Rádió ellen, amikor az számukra elfogadhatatlan intézkedéseket hozott. A cigánymuzsikusok képviseletén túl revizionistaként beléptette a cigányzenészek egyesületét a Magyar Revíziós Ligába, valamint kereste az együttműködés lehetőségeit az irredenta szervezetekkel, napilapokkal, és az egylet nevében köszönőlevelet írt Rothermere Lordnak a magyarság melletti kiállásáért. A cigányprímás vizionaristaként a cigányzenészekkel kapcsolatban olyan álmokat, terveket szőtt, melyek közel egy emberöltővel később váltak elterjedt igénnyé a cigányság nemzetiségi törekvései során. Mindenekelőtt megemlítendő, hogy végakaratában lakását és életének emlékeit egy cigány múzeum létrehozására ajánlotta fel. Felhívta a figyelmet a cigányság múltjának megőrzésére, nevezetesen arra, hogy az első világháborúban elhunyt cigány katonák névsorát és albumát össze kell állítani. Az imént említettek mellett a kiadvány Bura Károly élete kalandos állomásainak, vagy éppen botrányoktól sem mentes mozzanatainak a felelevenítésére is törekszik. Láthatjuk a cigányprímást az első világháborúban, a kolozsvári fogdában, a cigányzenész egyesületen belüli harcokban vagy a betörés után feldúlt lakásában. A kismonográfia döntően korabeli sajtóforrásokra hagyatkozik, melyekkel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy korántsem számítottak pártatlannak, és olykor el is rugaszkodtak kisebb-nagyobb mértékben a valóságtól a szenzáció érdekében. A rendelkezésre álló források közül különösen értékesnek számítanak a Bura Károllyal készült interjúk, valamint a tollából származó cikkek, amik szintén némi elfogultságról tanúskodnak. Ebből kifolyólag a forráskritika mindvégig elengedhetetlen részét képezte a kézirat megírásának« (7-8.). 

Forráskritika mellett Hajnáczky a legszorgosabb és legaprólékosabb gondot fordítja arra, hogy a rövidebb-hosszabb történetek, szituatív elbeszélések, helyzetleírások mellett sajtó- és emlékezet-forrásokkal pontosítsa Bura Károly személyiségének alakulás-históriáját, a buzgó gyermektől a cigányságért tenni és fellépni kezdettől hajlamos aktivista világképét és jövő-vízióit is feltárva. Jó oka van erre, mint írja: »A magyarországi kutatások a cigányzenészek által alapított egyesületeket és lapokat tárták fel és tették közzé magyarul és angolul egyaránt. A több évig tartó kutatómunka során bukott felszínre, hogy a magyar cigányzenész önszerveződések legmeghatározóbb alakjának Radics Béla és Bura Károly cigányprímások számítottak. A történettudomány nagy adóssága, hogy cigány származású emberek életének mélyrehatóbb feltárását nagyrészt mellőzte«. Ezzel részben túloz is, de felelősségre is figyelmeztet. Van ugyanis néhány szerző és korszak, amikor a cigányzenész társadalom néprajzát, zenei produktumait, szerepléseit és látványos mutatkozásait valamelyest már föltárták – de annyi mindenképen megáll, hogy Hajnáczky az első, aki életmű-hosszan részletezi ezt a 19. század végétől szinte napjainkig a szórakoztató zeneipart és idegenforgalmi vagy közéleti kérdéseit teljességgel átható produktumot. Sőt, az első, aki történeti dimenziók között a problémákat, vitákat, konfliktusokat és abba az értelmezési közegbe ágyazza, amelyben nem a belső anarchia (és megmutatása) a lényeges, hanem az érdekképviseleti megosztottság történeti körülmények közötti megfeleléskényszere a domináns elem. „Erkölcsileg” nem ítélkezik, nem zordul az ellen, hogy Horthynak vagy Mussolininek, császárnak vagy királynak hogyan lehet és miért kell tisztelgő műdalokat komponálni – viszont láthatóvá teszi, miképpen válik „nemzetivé” az, ami amúgy nemzeti is volt, hisz más nemzetek cigányai is azt és ott muzsikálták, amit a „publikum” megrendelt, kért, megfizetett, meghálált.

 

(Bura Károly (jobbról a második) gyerekként az 1880-as években (Nagyvárad, Lojanek János felvétele, forrás: Sánta Erzsébet) – Forrás: www.ujkor.hu)

Valójában akkor, midőn cigányzenész egyesület keretében megalapítják a Magyar Czigányzenészek Lapját, ezzel olyan nyilvánosságot teremtenek, mely kifelé is mutatja, mit jelképez a cigány(zenész) közösség a soknemzetiségű birodalomban, saját piacuk alakításában, saját PR-juk felépítésében, brendjük vitelében és megvédésében: »Mindenekelőtt beszámoltak az egyesület tevékenységéről és terveiről, emellett a hazai és külföldi munkalehetőségekről. A cigánymuzsikusoknak szóló versenyek és nótapályázatok felhívásait, illetve azok lefolyásáról és eredményéről szóló írásokat közöltek. Verseket, irodalmi tárcákat vagy éppen egy-egy készülő regény részleteit is megjelentették a lap hasábjain, többnyire olyan írásokat, melyek a cigányzenészekről szóltak. A szerkesztőség külön rovatot szánt a lóversenynek, valamint egykoron híres prímások életének a bemutatására. A számok utolsó oldalain a cigányzenész társadalom rövidhírei kaptak helyet, valamint szabók, cipészek, fogorvosok és hangszerkészítők hirdetései« (23.)… »A feszült helyzetben Bura Károly és köre egyértelműen a közönség hűséges támogatását élvezte. Ugyanis a vendéglátóhelyek más vidékekről hívtak cigányzenekarokat, és őket pódium, megélhetés nélkül hagyták. A más városokból érkező cigánymuzsikusoknak pedig kiáltványt fogalmaztak meg: „A nagyváradi cigányzenészek felkérik az idegen kollégákat, hogy Nagyváradra játszani ne jöjjenek, mert a nagyváradi kávésok azt akarják az idegen cigányok szerződtetésével elérni, hogy bennünket fizetés nélkül kényszerítsenek játszásra. Csaknem valamennyien katonák vagyunk, akik nappal szolgálunk és éjszaka keressük meg a családunk számára a kenyeret, hisszük tehát, hogy egyetlen magyarországi cigány sem kapható arra, hogy a falatot szánkból kivegye”. Épphogy elcsitultak a helyi záporok és világléptékű felhőszakadások, a cigányprímás élete kezdett volna visszatalálni régi medrébe, amikor megköttettek a Párizs környéki békeszerződések. A trianoni békediktátum eredőjeként Magyarország lakosságának és területének közel kétharmada került a szomszédos népekhez. Romániához került egész Partium Nagyváraddal egyetemben. A történelmi fordulat egy egész életen át elkísérte Bura Károlyt. Azonban az 1920-as évek első felében népszerűsége töretlennek bizonyult. Cigányzenekarával eljutott Londonba, Nagyváradon pedig az egyik legelőkelőbb helyen játszott nap mint nap, úgy-ahogy alkalmazkodva az új közönségigényekhez…« (33-34.).

 

A közönség némely esetben az uralkodóházat jelentette, máskor azonban a cigányság társadalmi reprezentációjának is szerepe volt abban, amilyen képet kaphatott a publikum magukról a muzsikusokról és zenei színtereikről. Bura Károly 1929-ben már a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete vezetéséért is ringbe szállt: »Az újonnan létrehozott szervezet, elődjével ellentétben nemcsak a fővárosi cigánymuzsikusokat kívánta összefogni, hanem a vidékieket is. Az országos egylet alapszabálya elsődleges céljaként azt határozta meg, hogy „tagjainak anyagi, erkölcsi, szellemi érdekeit előmozdítsa”, valamint hogy „terjessze és fejlessze a magyar cigányzenész művészetet”. (51.) /…/ A cigányprímás néhány hónappal megválasztását követően a Magyar Cigányzenészek Lapjában elnöki beköszöntőt írt, melyben részletekbe menően hangot adott addigi intézkedéseinek és elszánt elképzeléseinek. A vezércikk meglehetősen tüzes hangvételben íródott, olykor szókimondóan, kendőzetlenül vetette papírra meglátásait: „Nem sérti-e joggal önérzetünket, hogy akármilyen, idegenből ideszakadt muzsikusnak – a hazájában is megkülönböztetett négernek például több becsülete van, mint a magyar cigánymuzsikusnak a saját hazájában? Az idegenek szívesen látott vendége bármely elegáns café-restaurantnak, míg a magyar cigánymuzsikusnak hátul az asztalnál a helye?” A cigányprímás mindenekelőtt meghatározta, hogy az egyesület célja a félresöpört cigányzenészek gazdasági, szociális, kulturális és társadalmi helyzetének javítása” (53.) /…/ „Számba vesszük Nagy-Magyarország valamennyi cigánymuzsikusát, hogy egy táborba tömörülve küzdhessen jólétéért. E tekintetben a hatóságok szíves közreműködésére is számíthatunk, mert csak ezáltal tudjuk bizonyítani jogos kérelmeinket. A cigánymuzsikusok katasztere feltárja majd bajainkat, sérelmeinket s lesz, aki ezt meglátja, kérésünket meghallgatja és orvosolja.” (54.) „Mindenekelőtt tiltakoznom kell az ellen, hogy a sajtóban egyre gyakrabban jelenik meg oly beállítás mintha a cigány másodrendű ember lenne. Mi éppúgy adófizető polgárok vagyunk, mint bárki más, éppúgy teljesítjük kötelességünket, tehát épp olyan jogaink is vannak. Sajnos a közéletben még mindig nincs meg a kellő jóhiszeműség a cigánysággal szemben, még mindig lehet olyanokat hallani, rajkók, purdék… stb., amik bizony nagyon fájnak nekünk.” Az egyesület tiszteletbeli elnöke, Ilovszky János a kapcsolatait kamatoztatva számos nagy tekintélyű állami tisztségviselőt megnyert a zeneiskola ügyének. Továbbá elérte, hogy Budapest városvezetése, valamint a Magyar Szövegírók és Zeneszerzők és Zeneműkiadók Szövetsége anyagilag támogassák a kezdeményezést. Az MCOE vezetőségének elszántságát siker koronázta, 1929 szeptemberében a Bihari János nevével fémjelzett zeneiskola kitárhatta kapuit a fővárosban…« (55.).

 

(Magyar Nótaünnepen ezer cigányzenész díszfelvonulása az FTC-stadionban 1930. május 29-én (Budapest, Macsi András felvétele, forrás: Horváth József) – Forrás: www.ujkor.hu)

Bura Károly egész életútjának, pályaképének, kudarcainak és fényesnél is vakítóbb sikereinek teljes lajstromát itt nem ismertethetem. Ami a kötet révén, a kötetből és eddigi visszhangjaiból is kiderül: Hajnáczky egyedi kisebbségkutatási produktumot hozott létre. Amit e perszonális történelemből átláthatunk, az zene- és köztörténeti, kisebbségpolitikai és kultúrhistóriai, a nyilvánosság színtereire és intézményeire is átsugárzó tartalom, meglehetősen ritka spektrumon át felmutatva azt az ellentmondásos korszakot, amely az erő és a nagyság „nagypolitikai” bravúrjai ellenében a kicsiny, de muzikális közösséget, hagyománytartó és hagyományfakasztó hatását, a kisebbségtörténet egyik könnyedén hordozható örökségét tekinti példatára részének. A nemzeti cigányzene győzedelmes formálója egyedi sorsában is többet mutat, mint karriert, törekvő érdekérvényesítést, korszakos „jólfekvést” vagy kapóra jött politikai háttérzenét: emberi és művészi próbatételei nemcsak a kor, hanem a harmóniák és diszharmóniák világának is alakítói voltak s maradtak…


[1] Noran Libro, Budapest, 2021., 128 oldal.

[2] lásd ehhez Zipernovszky Kornél írását még a Replika, 101-102. számában, https://matarka.hu/cikk_list.php?fusz=148515

[3] Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete. Budapest, Gondolat Kiadó, 2019, 354 oldal.

[4] Cigányzenészek mozgalma a boldog békeidők Magyarországán. Szerk. Hajnáczky Tamás. Budapest, Gondolat Kiadó,  2020, 176 oldal; lásd még ehhez Hajnáczky Tamás: Trianon és a revizionista cigányzenészek. Kommentár, 2020/2:83–90; Tamás Hajnáczky: Hungarian Gypsy Musician’s National Association: Battles Faced by Gypsy Musicians in Hungary during the Interwar Years. Social Inclusion, 2020/2:327–335; Tamás Hajnáczky: Trianon and Revisionist Gypsy Musicians. Central European Political Science Review, 2020/3:129–141; Tamás Hajnáczky: Hungary. In: Elena Marushiakova – Veselin Popov (Eds.): Roma Voices in History: A Source Book. Roma Civic Emancipation in Central, South-Eastern and Eastern Europe from 19th Century until the Second World War. Brill, Leiden, 2021. (megjelenés alatt); Tamás Hajnáczky: First Violinist. Bura Károly (1881–1934). From the coffee houses of Nagyvárad (Oradea) to visions of a Gypsy museum in Budapest. In: Elena Marushiakova – Veselin Popov (Eds.): Roma Portraits in History: Roma Civic Emancipation Elite in Central, South-Eastern and Eastern Europe from the 19th Century until the Second World War. Brill, Leiden, 2021. (megjelenés alatt).

 

A ráadás örömeiből (Halmai Tamás széljegyzetei Szécsi Margithoz)

Mindaz, aki tudja, hogy az értelmezést a versre „ráadásul kapja” (hogy a kötet József-Attilás párhuzamait elorozzam már bevezetőül…), azt is sejtheti, hogy a versolvasás tiszta és magányos öröme nem kiváltható a versértelmezés(ek) pótlékával, s végképp nem helyettesítheti azt. Erre persze csak korosztályi-iskolás keservek után jóval megkésve jön rá az olvasó ember, mikor már meglehetős eszköztára nyílik meg, értő olvasatok különpolca nyílik arra is, hogy egy-egy verssor megnyitásával miféle új tájak felé tekinthet tova. Ennek eszköztára sokféle, cselei és tájképei, analógiái és színterei is sokfélék, de talán sosem elég a gyarapításuk. Kiváltképpen akkor, ha annyira kevéssé ismert és „népszerű” költő művéről van szó, amilyen Szécsi Margité is.

Halmai esszék, kritikák, versek, történetek és bölcsességek, „korrektúraglosszák” és olvasókönyvek mellett számos monográfia szerzője is: Takács Zsuzsa, Székely Magda, Gergely Ágnes, Rába György, Bátori Csaba, Iancu Laura, Bertók László szerepeltek már munkái között, s most Szécsi Margit költővilágába vezet be minket. A kötet a költőnő halálának harmincadik évfordulójára jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítványtól Kleopátra aranyhajói. Szécsi Margit-széljegyzetek címmel (2020, Budapest, 84 oldal). A rövid verseket sorra kerítő kötet a szerzői saját szavakkal így fejeződik be a „Kiköthet-e kertben a bárka” kérdésre költői kérdésre:

„a túl igaz szót nem érti a fül,
Az megmarad zenének, szerelemnek,
mágiának és más kacér titoknak.
De már almafa s fű csobog körül”.

Önnön elemzéseit saját poétikával díszíteni – ez már üzenet. Aranyhajót ígért a kötetcím is, de itt a találkozás olyan játékával és játékosan igaz szavával köt össze, melyben a megmaradt szerelem zenéje és a kacér titok a megértő tudás almafáját csobogja körül búcsúzó szavakkal. Egész kötete ekképpen poétikus ugyanakkor – vagyis a verselemzés elemzésének valaminő egzakt kritikai talajt döngölni itt kellően költőietlen gesztus lenne, maradok inkább a szépecske kiadvány „illatolásánál”. Ez Szécsi Margithoz is jobban illik, a címlapfotó „Kleopátrás” tónusában szénakazlat illatoló költőnőhöz is, meg Halmai megértő prózájához és illedelmes szövegtaglalásaihoz (még utólagos önkritikus megjegyzéseihez is, melyekkel leírt szavait szimatolja újra és formálja egzaktabbra…).

A kötet két „szinten” épül föl, s az utolsó, 20. verselemzés záró sora is megerősít: „Létszintek közt közlekedik, akinek szíve van”. Nos, a kötet írásai az alkalomhoz illesztett bevezető esszével indulnak („…ahogy csodára nézni illik”. Előszó egy ünnepi identitáshoz) – melyben első soraival exponálja a tartalmat: „avantgárd népiesség és elégikus szürrealizmus: Szécsi Margit (1928–1990) … költészete – a mágiás anagrammáktól a kötetnyitó mottóepigrammákon át a delejes hosszúversekig – a szenvedély nyelvét beszéli akkor is, ha szerelmet vall látomásos vershőseinek, akkor is, ha groteszk humorral enyhít külvárosi kínt – s akkor is, ha hallgat, mint koldusjogar királynői kézben” (8. old.). Rövid, de annál gazdagabb utalásokkal teszi folytonossá a „szerelmes csóknak és bornak” bemutatkozó költői önképet, melyben tisztán láthatóvá teszi, hogy „Szécsi verseinek beszélője mítoszi sugalmakból, hiedelmes képzetekből származtatja önazonosságát. A pátoszos versnyelvi magatartás – ez a gyönyörű-barbár szakralitás – akárha nagyszabású végletekre szerződött volna, mintegy ’vérben, füstben, nehéz aranyban’ állandósítva kilétét” (10.). A folytatás „parázs példái” Halmai kézműves retorikájában olyan visszarévedést és mélyértelmű kalandképességet sugallanak, amihez még versolvasó embernek sincs kellő patetikus eszköztára. Egész esszéje dúskál „a szerelmes én-te viszony identitást teremtő-megtartó hatalmáról visszatérően” mennyei híreket közlő verssorokban, ezekből boglyát halmozó költői közelítésekben. S ez csupán a „felhang” a sorokról szakaszokra, hangokról jelentéstartományokra, képzetekről asszociációkra szökellő interpretációhoz, melyekben a húsz költemény a „szakrális erény” és „az öndefiníció harcos ártatlansága” között találja meg a hommage és az ars poetica konfesszióit, transzcendens „túlnani dimenzióit”, s a „beszédes lázongás… gyermekkori mitológiákat és kalandor metafizikát közölve hévvel-lélekkel” árnyalatait idézi meg Szécsi „történelmet és Bibliát is ismerő karcos eleganciája” folytonos szövegolvasatával, „líraiság és gondolatiság egymást föltételező” kiteljesedései révén (12-13.).

Árulkodó talán, egyben a narratív szerkezetet is megidéző, saját „néhány belátás és ajánlat” mutatóba kínált változatait címsorosító alakzata, melyek az „ünnepi identitás” összképét teszik sejthetővé: Erkölcs, igazság, ethosz – Tengeri nosztalgia – Vers, költő, költészet – Az olvasónak is van felelőssége… – Hogyan éljük meg hagyományainkat? – Ars poeticává rajzolt önarcképek – Csodalátó tekintet – Égi hazánk dicsérete – A vers mint ének, az ének mint mágikus aktus – A boldogság – mint történelmi missziónk – Ecce Homo – A testi létezés múlhatatlan méltósága – Kondortól Krisztusig – A humor lélektana – és önismereti etikája – Európa ma is időszerű küldetése”. Tanító kérdésével, mely a megértő alázat méltóságát sugallja, a „Kondorról és Nagy Lászlóról szólván” is megfogalmazott vállalást sejteti: „a mindenség magyarul” (18.). S már csupán ráadás, midőn „a Nagy László – Szécsi Margit-féle verstudat távlataihoz” keres „nyelvi-poétikai, szociális-kompassiós és gondolati-spirituális síkon is közelebb kerülési” utakat, hermeneutikai távlatokat, hogy Szécsi teljesebb költészete „nemcsak érthetővé, de megérthetővé is” válhassanak ez ünnepi identitás megértési kísérleteivel.A kötet egész második része (23-74.) e megértések meggyőző kísérlete, létszintek között közlekedő szíves próza. Nem kritikai gesztus mindezt egy másik olvasatba szuszakolni, s nem is ételmező gesztus minderre valami csámpás szalmakalapot tenni az értő olvasat máshogy-értő oktondiságával. Így csupán annyi marad hátra, megkérjek minden lehetséges olvasót: ne engem, Halmai Tamás kötetét tessen inkább olvasni…! Abból több marad meg „zenének és szerelemnek”!

 

(Halmai Tamás)