NYOLCADIK FEJEZET.

Tenisz Ő Felsége, a Király udvarában.

A kert ajtajánál nagy rózsabokor volt. Fehér rózsák nyíladoztak rajta. Négy kertész éppen abban serénykedett, hogy pirosra mázolja a fehér rózsákat. Évike ámult-bámult. Közelebb lopakodott hozzájuk. Hallotta, amint az egyik kertész, a Zöld Alsó rászól a másikra:

– Vigyázz, Makk Alsó, ne kend hozzám a festéket.

– Nem tehetek róla – szólt a Makk Alsó, – meglökött a Piros Alsó.

Erre a Piros Alsó rátekintett s ezt mondotta:

– Te is mindent másra akarnál kenni.

– Jobb lenne, ha hallgatnál – vágott vissza a Makk Alsó. – A Király már tegnap le akarta üttetni a fejedet.

– Miért? – kérdezte a Tök Alsó.

– Kinek mi köze hozzá – jegyezte meg a Piros Alsó.

– De igenis, van közünk hozzá ­– pattogott a Makk Alsó. – El is mondom miért. Azért akarta leüttetni a fejét, mert a szakácsnénak a konyhába fokhagyma helyett tulipánhagymát vitt.

A Piros Alsó ledobta ecsetjét. Égre-földre esküdözött, hogy ebből egy szó se igaz, amikor megpillantotta a leselkedő Évikét. Hirtelen elhallgatott. Most a másik három Alsó is észrevette őt. Mind a négyen földig borultak előtte.

– Mondják kérem, – szólalt meg Évike – miért festik pirosra ezeket a fehér rózsákat?

A Makk Alsó, meg a Piros Alsó a Zöld Alsóra pillantott.

A Piros Alsó halkan mondta:

– Tetszik tudni, édes kisasszonyka, úgy történt, hogy nekünk ide piros rózsafát kellett volna ültetnünk. Tévedésből azonban fehéret ültettünk. Ha a Király megtudja ezt, leütteti valamennyiünk fejét. Most tehát sietve pirosra festjük a fehér rózsákat, minekelőtte még észrevenné …

Ebben a pillanatban a Tök Alsó, aki már régebben ide-oda fülelt, elkiáltotta magát.

– A Király, a Király.

A négy Alsó arcra borult. Közeledő lábak ütemes dobaja hallatszott. Évike arrafelé fordult s várta a Királyt.

Először is katonák jöttek, közvitézek. Négy ezred: a Hetesek, a Nyolcasok, a Kilencesek meg a Tizesek. Némelyik hajtókáján piros szalag virított, a másikén zöld, de voltak olyanok is, a kik a hajtókájukon egy-egy makkot, vagy egy-egy tököt viseltek jelvényül. Utánuk következtek a Felsők, a tisztek és a parancsnokok. Csak aztán robogott be lován a Király, zöld palástban, fején korona, oldalán kard, kezében az ország pálcája. Három más Király jött vele, aki vendégül érkezett udvarába.

A diszkíséretben Évike tüstént fölismerte a Fehér Nyuszit. Ő volt itt a szertartásmester. Folyton selypegett, idegesen hadart s mindenkire mézédesen mosolygott. Évikére ügyet se vetett.

Évike nem tudta, vajjon ő is arcra boruljon-e, mint a négy Alsó. Ilyesmi nem volt szokás a körmenetekben. Aztán elgondolta, ha mindenki arcra esnék, akkor senkise látna belőle semmit és nem volna értelme az egésznek. Hát inkább állva maradt és szépen várt.

Amikor a menet Évike elé ért, mindenki megállott és rábámult. A Király szigorúan kérdezte:

– Kicsoda ez itt?

A Nyuszi egyre csak hajbókolt és mosolygott a Királyra, de egy szót se szólt. Erre a Király rárivalt:

– Tökfilkó.

Évikétől kérdezte meg:

– Hogy hívnak, kislányom?

– Évikének, Felség – mondotta illedelmesen, közben azonban szüntelenül így bátorította magát: „Csak nem ijedek meg egy játék-kártyától?”

– És ezek itt kicsodák? – kérdezte a Király a négy Alsóra mutatva, akik valamennyien arcraborulva feküdtek a rózsafa körül.

Minthogy ezek a színükkel hasraborultak s hátukon ugyanolyan minta volt, mint a többi kártyán, a Király nem tudhatta, hogy mifélék, Hetesek-e, Alsók vagy Felsők.

– Mit tudom én – vetette oda Évike. – Ez nem az én dolgom.

Paprika és pörpatvar.

 

Néhány percig Évike csak állt-állt a ház előtt, azon tünődve, mit tegyen. Egyszerre valami egyenruhás inas rohant az erdőből a ház felé. (Azért gondolta Évike inasnak, mert egyenruhában volt, egyébiránt az arcáról ítélve, inkább halnak nézte volna.) Az inas erősen kopogott az ajtón bütykös ujjával. Erre egy másik egyenruhás inas, akinek kerek arca volt s dülledt szeme, mint a békának, kinyitotta a kaput. Mind a két inas rizsporozott, bodorított hajat viselt. Évikét fúrdalta a kíváncsiság, mi lehet itt s egy kicsit előrelopakodott az erdőből, hogy hallgatózzék.

A Hal-inas óriási borítékot húzott ki a hóna alól, csaknem akkorát, mint ő maga, átnyujtotta a másik inasnak és ünnepélyesen így szólt: „Ő Felsége, a Király arra kérte a Hercegnőt, kegyeskedjék elfáradni Hozzá tenniszezni”. A Béka-inas épp ily ünnepélyesen ismételte a meghívást, csupán a szavakat cserélte föl egy kissé. „A Hercegnőt arra kéreti a Király Ő Felsége, tenniszezni kegyeskedjék elfáradni Hozzá”.

Erre mind a ketten hajbókoltak, úgy, hogy göndör fürtjeik egymásba habarodtak s összeborzolódtak.

Évike nagyot kacagott ezen. Vissza is futott az erdőbe, hogy meg ne hallják. Mire ismét kikukkanthatott, a Hal-inas már elment, a Béka-inas pedig künn üldögélt a ház előtt a földön s bambán bámult fölfelé az égre.

Évike félénken a kapuhoz sompolygott és kopogtatott.

– Hiába kopogtat – mondta a Béka-inas. – Két okból. Először azért, mert én is kívül vagyok a kapun, akárcsak maga, másodszor pedig azért, mert odabenn olyan éktelen lármát csapnak, hogy ezt nem hallja meg emberfia.

Belülről csakugyan pokoli zenebona hallatszott. Folyton üvöltöttek, tüsszögtek, törtek-zúztak, mintha minden pillanatban egy-egy cserépedényt, vagy csuprot vágtak volna földhöz.

– Kérem szépen, – kérdezte Évike – hogy juthatnék be?

– Akkor még lenne valami értelme a kopogtatásnak, – folytatta a Béka-inas, nem is hederítve Évike kérdésére – ha kettőnk közt volna a kapu. Ha maga benn volna, akkor kopogtathatna és én kiengedném.

A Béka-inas, amint beszélt, egyre fölbámult az égre.

Évike ezt nagyon zokon vette tőle.

– De talán nem is tehet róla – mentegette Évike. – A szeme majdnem fönn van a fejebúbján. No, de azért válaszolhatna a kérdésemre. – Hogy juthatnék be? – ismételte hangosan.

– Nekem itt kell rostokolnom holnap reggelig – mondta a Béka-inas.

Ebben a pillanatban a ház kapuja kinyílt s egy jókora tál röpült a Béka-inas feje elé, az orrát meg is horzsolta, aztán egy fa mögött izzé-porrá zúzódott.

– Vagy esetleg holnaputánig – tette hozzá a Béka-inas, mintha semmi se történt volna, a szeme se rebbent.

– Hogy juthatnék be? – kérdezte Évike újból, még hangosabban.

– Az első kérdés, – fontoskodott a Béka-inas – hogy egyáltalán bejuthat-e.

Természetesen ez volt az első kérdés. Évikét azonban a Béka-inas modora sértette.

– Rettenetes, – mormogta – mennyire fontoskodnak ezek az állatok. Valósággal megbolondítják az embert.

A Béka-inas erre megismételte előbbi kijelentését.

– Nékem itt kell rostokolnom holnap reggelig, esetleg holnaputánig is.

– Szóval mit tegyek? – kérdezte Évike.

– Amit akar – felelte a Béka-inas és fütyürészett.

– Ez hülye – mormogta Évike kétségbeesve. Kár vele szóbaállni.

Azzal kinyitotta a kaput és belépett. A kapun át egy nagy konyhába jutott mely telisteli volt füsttel. A Hercegnő háromlábú széken ült a konyha közepén s egy pólyást dajkált. A szakácsné a tűzhely fölé hajolt s roppant rézkondérban paprikást kavargatott.

– Ezt ugyancsak megpaprikázták – gondolta Évike, amíg körötte jobbra-balra tüsszögtek.

A hangulat kétségtelenül paprikás volt. Maga a Hercegnő is tüsszentett olykor-olykor, a pólyás pedig hol bőgött, hol tüsszögött. Csak a szakácsné nem tüsszögött a konyhában, meg a kutya. Az a tűzhely mellett ült és szakadatlanul vigyorgott.

– Kérem, tessék megmondani, – érdeklődött Évike egy kicsit félénken, mert nem tudta bizonyosan, illik-e neki először megszólalnia – miért vigyorog úgy ez a kutya?

– Azért, mert Fakutya – felelte a Hercegnő. – Semmi másért. Disznó.

NEGYEDIK FEJEZET.
Gyík koma.

A Nyuszi tipegett vissza lassan s riadtan nézelődött jobbra-balra, mintha elvesztett volna valamit. Évike hallotta, amint magában ezt dünnyögte: „Jaj, a Hercegnő, a Hercegnő. Jaj, szegény talpacskáim, jaj, szegény bundám, jaj, szegény bajuszom. Annyi szent, hogy kivégeztet. Jaj, hol is hagyhattam el?”
Évike tüstént rájött, hogy a Nyuszi a legyezőt meg a fehér kesztyűt keresi s ő is keresgélni kezdte, mert megsajnálta a Nyuszit. Sehol se lelte. Valahová letette. Amióta kiúszott a tócsából – úgy látszik – minden megváltozott körülötte s a nagy csarnoknak meg az üvegasztalkának meg a parányi ajtónak nem volt se híre, se hamva.
A Nyuszi hamarosan észrevette Évikét, amint ide-oda szaladgált. Dühösen rákiáltott:
– Hát te mit csinálsz itt, Rozi? Azonnal rohanj haza s hozz egy pár kesztyűt meg egy legyezőt. Egy-kettő, szedd a lábad.
Évike úgy megrettent, hogy esze nélkül rohant oda, ahová a Nyuszi mondta s meg se próbálta magyarázni, micsoda tévedésről van szó.
– Ez azt hiszi, hogy én vagyok a szobalánya – szólt Évike s közben csak futott-futott. – Bezzeg fog csodálkozni, ha megtudja, ki vagyok. Azért elhozom neki a legyezőjét meg kesztyűjét, csak megtaláljam.
Alighogy ezt mondta, egy takaros kis ház elé érkezett. A kapuján fényes rézlemezre ez volt kiírva:
    

Dr. Nyuszi
kormányfőtanácsos

 

Kopogtatás nélkül bement, fölrohant a lépcsőn. Nagyon félt, hogy majd találkozni fog az igazi Rozival s az kipenderíti, minekelőtte megtalálná a legyezőt meg a kesztyűt.
– De furcsa, – gondolta Évike – most egy Nyuszi szalasztott el engem. Legközelebb majd Cirmos is parancsolgat nekem.
Évike elképzelte hogy-mint lesz ez.    
– Évike, siess, sétálni megyünk – szól majd a dadája.
– Mindjárt, dadus, – feleli majd ő – csakhogy nekem most őriznem kell ezt az egérlyukat, amíg a Cirmos vissza nem tér, addig én őrködöm itt, hogy az Egér ne szaladjon ki belőle. De aligha hiszem, – folytatta Évike – hogy megtűrnék a Cirmost, ha így parancsolgatna.
Benyitott egy csinos szobácskába. Ott asztalka állott az ablaknál, az asztalkán pedig – ahogy remélte – egy legyező hevert. Meg két-három ici-pici bőrkesztyű. Fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt s már éppen indulni készült, amikor megpillantott egy kis palackot a tükör mellett. Ezen nem volt semmiféle fölírás, hogy: „IGYÁL MEG”, de azért ő mégis kihúzta a dugóját s a palackot a szájához emelte.
– Ahányszor eszem, vagy iszom valamit,mindig történik velem valami érdekes ¬– gondolta. – Nézzük, mi történik most. Remélem, ismért megnövök tőle, mert már roppant bosszant, hogy ilyen icurka-picurka vagyok.
Hát csakugyan megnőtt tőle, még pedig sokkal hamarább, semmint várta. Még a felét se itta meg annak, ami a palackban volt, s azt érezte, hogy feje a mennyezetbe ütődik s meg kell hajolnia, hogy el ne törjön a nyakcsigolyája. Gyorsan letette a palackot s így tünődött:
– No, most már elég. Remélem nem növök tovább. Úgyse férek ki már az ajtón. Jaj, csak ne ittam volna annyit.
Csakhogy ezzel a kívánságával már elkésett. Évike egyre nőtt, növekedett s nemsokára le kellett térdelnie a padlóra. Néhány pillanat mulva már nem fért el a szobában sem. Úgy próbált elhelyezkedni, hogy az ajtóhoz könyökölt, lefeküdt a földre, másik karját pedig a tarkója alá dugta. De még egyre nőtt-növekedett. Végül, mert máskép már nem segíthetett magán, kidugta egyik karját az ablakon s egyik lábát be a kályhalyukba. Így beszélt magában:
– No most aztán egyebet nem tehetek, bármi történják is. Jaj, mi lesz belőlem?
Szerencséjére a varázsital hatása megszűnt s ő nem nőtt tovább. Így is roppant kényelmetlen helyzetben volt. Képtelenségnek tetszett, hogy valaha is kijuthat ebből a szobából. Nem csoda, ha szegénykének elfacsarodott a szíve.

HARMADIK FEJEZET.

Versenyfutás a piros bársonyszékért meg egy hosszú, tarka, kacskaringós mese.

 

Mondhatom, furcsán festett ez a társaság a parton. A madarak tolla csatakos volt, a többi állat szőre meg odatapadt a testéhez, valamennyien csurogtak-csöpögtek és búnak eresztették a fejüket.

Természetesen az volt a legnagyobb gondjuk, hogyan lehetne megszáradniok. Ezen tanakodtak s Évike néhány perc mulva már kedélyesen tereferélt velük, mintha régesrég ismerte volna őket. Sőt a Papagájjal össze is veszett, úgy, hogy az végül duzzogva hátat fordított neki s csak ezt hajtogatta:

– Én öregebb vagyok, szívem, ennélfogva nekem jobban kell tudnom.

Évike ezt nem akarta elismerni mindaddig, amíg a Papagáj meg nem mondja, hány éves. De a Papagáj ezt kereken megtagadta. Hát a vita itt megrekedt.

Végül is az Egér, aki – úgy látszik – nagy tekintélynek örvendett, elkiáltotta magát:

– Méltóztassanak helyet foglalni és idefigyelni. Igérem, hogy egykettő mindnyájan olyan szárazak lesznek, mint a kóró.

Valamennyien körbe ültek. Az Egér a középre ült. Évike aggódva leste az Egér szavát, mert érezte, hogy rettentő náthát kap, ha hamarosan meg nem szárad.

– Kh, kh – köszörülte a torkát fontoskodva az Egér. – Tehát kezdhetem? El fogom mondani a világ legszárazabb történetét. Csöndet kérek: „Harmadik András király 1290-től 1301-ig uralkodott. Apja Második Andrásnak és Aldobrandini Beatricenak a fia, anyja Morosini Thomasina Katalin. 1290 július 28-án megkoronázták. Ezekben a fölöttébb viharos időkben…”

– Brrr – borzongott a papagáj vacogva.

– Közbe méltóztatott valamit szólni? – kérdezte a homlokát ráncolva, de roppant udvariasan az Egér.

– Nem – sietett megjegyezni a Papagáj.

– Tudniillik azt hittem – mondta az Egér. – Folytatom. Ezekben a fölöttébb viharos időkben Harmadik András a főnemesség ellen a köznemességre támaszkodott az ország állapotának gyökeres megjavítására irányuló munkásságában. Ő volt az első. aki fölkapta azt a…

– Mit kapott föl? – kíváncsiskodott a Kacsa.

– Remélem, ért magyarul – felelt bosszúsan az Egér. – Nem tudja mit jelent az „fölkapni valamit?”

– Hogyne tudnám. Én többnyire békát, vagy pondrót szoktam fölkapni. Most az a kérdés, mit kapott föl Harmadik András?

Az Egér a füle mellett eresztette el a kérdést s tovább hadart:

– Ő volt az első, aki fölkapta azt a szokást, hogy udvarában bajvívásokat és tornajátékokat rendezzen. Ezért maga köré gyűjtötte a lovagok színét-virágát… Nos, hogy érzi magát, kedvesem? – fordult ost beszéd közben Évikéhez.

– Még mindig csuromvizesen – válaszolt szomorúan Évike. – Bármily száraz is ez a történet, én nem lettem tőle szárazabb.

– Ebben az esetben – szólalt meg ünnepélyesen a Struccmadár – van szerencsém javasolni az ülés elnapolását s egy albizottság azonnali kiküldését, mely majd erélyesebb rendszabályok foganatosítása tárgyában lesz hivatva határozni…

– Magyarul beszéljen – kiáltott közbe a Sas. – Egy kukkot sem értek ebből a zagyvaságból. Sőt azt hiszem, hogy ön sem érti.

A Sas lopva elmosolyodott. Néhány másik madár „viharos derültségre” fakadt.

– Csak azt óhajtottam megjegyezni – folytatta a Struccmadár sértődötten – hogy valamennyien benn voltunk a vízben s valamennyien meg akarunk száradni. Ennélfogva a leghelyesebb lenne, ha parlamentesdit játszanánk.

– Hát az meg micsoda? – kérdezte Évike.

Ez nem nagyon érdekelte őt, de a Struccmadár éppen megállt a beszédében, mintha azt várná, hogy valaki közbeszóljon. Minthogy senki se szólt közbe, Évike vállalkozott rá.

– Legjobban megértjük, – folytatta a Struccmadár – ha azonnal hozzákezdünk.

Lehet, gyerekek, hogy egyszer majd ti is játszani akartok parlamentesdit, hát elmesélem, mit művelt a Struccmadár.

A középre tett egy kis piros bársonyszéket s erre az egész társaság, a nélkül, hogy mondták volna: „vigyázz, kész, rajta”, eszeveszetten futni kezdett a kis piros bársonyszékhez. Vagy egy félóráig futottak ide-oda, öklelőzve és verekedve s már mindnyájan régen megszáradtak. Akkor a Struccmadár hirtelen elkiáltotta magát:

– Vége a versenyfutásnak!

Ekkor valamennyien összesereglettek s lihegve kérdezték:

– Dehát, ki nyert?

Erre a Struccmadár csak hosszas tünődés után tudott válaszolni. Előbb a földbe dugta a fejét, sokáig úgy maradt s a többiek csöndben lesték. Végül így szólt:

– Mindenki nyert és mindenki kap valami díjat.

– De kitől? – kérdezték egyszerre.

– Hát ő tőle – mondta a Struccmadár, Évikére mutatva. Most az egész társaság egyszerre Évike köré csoportosult és összevissza kiáltozott.

– Kérjük a díjat, a díjat.

MÁSODIK FEJEZET.

Könny-tó.

– Egyre klasszabb! – kiáltott fel Évike.

Úgy meglepődött, hogy egyszeriben elfelejtett magyarul beszélni.

– Most hát olyan hosszúra nyúltam, mint egy fényképezőállvány. No, szerbusztok lábaim.

Tudniillik, lenézett a lábaira, alig látta őket, olyan messzire estek tőle.

– Jaj, szegény kis lábaim, ki húzza majd föl rátok a cipőt meg a harisnyát, édeseim? Én aligha fogom tudni. Sokkal messzebbre kerültem tőletek, semhogy törődhetnék veletek. Nektek kell most gondoskodni magatokról, ahogy tudtok. De azért kedvesnek kell lennem hozzájuk, – gondolta Évike – különben nem visznek el oda, ahová akarom. Igen. Minden karácsonykor veszek majd nekik egy pár cipőt.

Évike tovább tervezgette, mikép juttatja el lábaihoz a cipőt.

– Póstán küldöm el, – gondolta – ajánlott csomagban. Jaj, de muris lesz ajándékot küldeni a tulajdon lábaimnak. Ezt írom majd a csomagra:

 

Évike szépreményű

Jobblábának

a kandalló szőnyegén

közel a zsámolyhoz.

Szíves üdvözlettel:

Évike.

 

– Jaj, Istenem, mennyi csacsiságot beszélek össze.

Ebben a pillanatban feje a mennyezetbe ütődött. Most több mint három méter magas volt. Hirtelenül fölkapta az icike-picike kis aranykulcsot s futott a kertajtó felé.

Szegény Évike. Legföljebb azt tehette, hogy a földön fekve a félszemével átkukucskált a kertbe. De hogy keresztül is juthasson rajta, ahhoz még kevesebb reménye volt, mint valaha. Leült hát a földre és sírvafakadt.

– Szégyelheted magad – mondta Évike. – Ekkora nagy lány (no, ezt most joggal mondhatta) és így sír. Elég legyen, ha mondom?

De azért csak tovább sírdogált. Literszámra folytak könnyei, míg egy jókora tó nem támadt körülötte. Ez a tó vagy tizenöt centiméter mély volt s elfoglalta a csarnok felét.

Egy kis idő mulva tipegést hallott a távolból, gyorsan megtörülte szemét, hogy lássa, ki jön. A fehér Nyuszi tért vissza, csudamód kiöltözködve. Egyik kezében pár fehér bőrkesztyűt, másikban egy nagy legyezőt tartott. Sietve loholt s közben egyre ezt mormolta:

– Jaj, a Hercegnő megesz, ha elkésem.

Évike annyira kétségbe volt esve, hogy bárkitől is segítséget kért volna. Amikor a Nyuszi közelébe ért, halkan, félénken megszólította őt:

– Bocsánatot kérnék, tisztelt uram…

A Nyuszi erre visszahőkölt, elejtette a fehér bőrkesztyűt meg a legyezőt s hanyatt-homlok rohant neki a sötétségnek.

Évike fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt s mivel a csarnokban iszonyú hőség volt, legyezgetni kezdte magát. Közben folyton ezt hajtogatta:

– Istenkém, Istenkém, milyen különös is ma minden. Tegnap pedig még minden egészen rendes volt. Vajjon csakugyan megváltoztam-e az éjszaka? Nézzük csak: Ma reggel, amikor fölébredtem, még az voltam-e, aki voltam? Úgy rémlik, mintha egy kicsit más lettem volna. De ha nem az vagyok, az a kérdés, kicsoda is vagyok voltaképpen. Borzasztó.

Évike sorba vette valamennyi hasonló korú barátnőjét, hátha azok közül az egyik.

– Hogy a Magdi nem vagyok, az bizonyos. Magdinak hosszú, göndör haja van, az én hajam pedig nem göndör. Az is bizonyos, hogy a Sárika se lehetek, mert én rengeteg mindenfélét tudok, Sárika pedig semmit se tud. Aztán meg a Sárika a Sárika, én pedig én vagyok. Jaj, Istenem, milyen zűrzavaros mindez. Nézzük csak, tudom-e még azt, amit tanultam az iskolában? Szóval négyszer öt az tizenkettő, négyszer hat az tizenhárom és négyszer hét az…jaj, még húszig se tudok számolni. De hagyjuk az egyszeregyet. Vegyük a földrajzot. Berlin fővárosa Bécs, Bécs fővárosa Róma, Róma fővárosa pedig – nem, itt valahol hiba lesz. Úgy látszik, mégis csak Sárika lett belőlem. Megpróbálok fölmondani egy verset.

Évike szépen meghajolt, mint az iskolában, amikor verset mondott. Hangja azonban rekedten, idegenül csengett s nem azok a szavak jöttek a nyelvére, amelyek szoktak.

 

Krokodil fürdik,

Fekete tóba,

Anyjához készül

Négerországba.

 

Görcsös a bőre,

Görbe a lába,

Fordulj ki, fodulj,

Vasorrú bába.

Arany délután volt.

Kimentünk a tóra.

Három kis unokám,

Évi, Ili, Dóra

Evezett, kormányzott

És telt-múlt az óra.

      

Három huncut kislány

S vágyuk annyi volt csak,

Hogy meséljek nekik,

Míg libeg a csolnak.

Mi mást tehettem hát,

Ha ők parancsolnak?

 

Szólt az első: „Kezdd el,

Mondd a mesét, hahó” –

A második kérlel:

„Tréfásat, nagyapó” –

A harmadik ajkán

Folyton árad a szó.

 

Egyszerre ámulva

Figyelnek mind oda,

Feltűnik a tündér,

Megjelen a csoda,

Állat is, madár is –

Nem tudni micsoda.

 

Aztán, hogy kifogytam

A mesemondásból,

„Máskor, gyerekek, majd”

Szabadkozom százszor,

De ők csak kacagnak:

„Most legyen a máskor”.

 

Így mesélt a regék

Öreg szerelmese.

Ábrándot, kalandot,

Milyent nem tudsz te se

S hogy hazaeveztünk,

Elkészült a mese.

 

Évike, fogadd el,

S kössön csokrot kezed

Gyermekálmaidból,

Miken bús fény rezeg,

Szalaggal övezze

Szelíd emlékezet.

 

 

 

ELSŐ FEJEZET.

Lenn, a Nyuszi barlangjában.

Évike már elúnta, hogy tétlenül üldögéljen nénje mellett az árokparton. Egyszer-egyszer bepislantott abba a könyvbe, amelyet a nénje olvasott, de nem voltak benne se képek, se versek.

– Mit ér egy könyv – gondolta Évike – képek meg versek nélkül?

Hát csak ült-üldögélt s azon törte a fejét, már amennyire tőle telt – mert a rekkenő hőségtől egészen elálmosodott és megbambult – hogy jobb volna fölkelni pitypangot szedni és füzért fonni belőle, amikor hirtelenül elsurrant mellette a pirosszemű fehér Nyuszi.

Ebben semmi különös nem volt. Azon se csodálkozott Évike valami nagyon, hogy a Nyuszi ezt mondogatta magában: „Jaj, Istenem, még elkésem”. Évike később, amikor visszagondolt erre, ráeszmélt, hogy ezen csodálkoznia kellett volna, de most bizony egy csöppet se csodálkozott. Ám, amikor a Nyuszi kihúzott egy órát a mellényzsebéből és megnézte rajta, hogy hány óra s aztán elrohant, Évike tüstént talpraugrott. Eszébe villant, hogy ő eddig még sohase látott olyan nyuszit, akinek mellényzsebe lett volna, se pedig olyant, aki órát húzott volna ki a mellényzsebéből, hát kíváncsiságában utána iramodott a réten. Szerencsére még éppen láthatta, amint a Nyuszi besurrant egy jókora lyukba a sövény alatt.

A következő pillanatban Évike utána ugrott, meg se gondolva, hogy is kerül majd vissza onnan.

A Nyuszi barlangja egy darabon egyenes volt, mint valami alagút, aztán hirtelenül lejtett, oly hirtelenül, hogy Évike egy szemvillanás alatt máris zuhant lefelé, egy roppant mély kútba.

Vagy a kút volt roppant mély, vagy pedig roppant lassan esett lefelé, mert Évikének esés közben sok-sok ideje maradt arra, hogy körülnézzen és eltünődjék azon, mi fog vele legközelebb történni.

Először is lefelé kukkantgatott, hogy lássa, hová fog esni, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott. Aztán a kút falát vizsgálgatta és észrevette, hogy mindenféle polcok meg könyvállványok vannak, néhol pedig térképek és festmények is lógnak szögekről. Lefelé zuhantában elkapott egy köcsögöt az egyik polcról. Ez volt ráírva: „SZILVALEKVÁR”. Csakhogy a köcsög, sajnos, üres volt. Évike hát nem merte ledobni a köcsögöt, mert attól félt, hogy agyonüt vele valakit. Ezért ügyesen egy polcra tette, amikor esés közben elsuhant mellette.

– Nahát, – gondolta Évike – én, aki ekkorát zuhantam, ezután egyáltalán nem félek majd attól, hogy legurulok a lépcsőről. Majd mondogatják otthon: „Micsoda bátor egy kislány”. Sőt akkor se sírok, ha leesem az ötödik emeletről.

No, ezt el is hihetjük neki, gyerekek.

Évike csak zuhant, zuhant, zuhant.

– Hát ennek már sohase lesz vége? Vajjon hány mérföldet zuhantam eddig? – kérdezte fennhangon. – Valahol a föld középpontja felé járhatok. Várjunk csak. A föld középpontja felülről számítva körülbelül 4000 mérföldnyire lehet.

Évike sok mindenfélét tanult az iskolában s ez nem a legjobb alkalom volt arra, hogy tudását fitogtassa, hiszen amúgy se hallhatta senki. De azért, gondolta, sohasem árt a leckét fennhangon ismételgetni.

– Igen, annyira van: 4000 mérföldnyire. Csak az a kérdés, hogy hányadik szélességi és hányadik hosszúsági fokon?

Évikének halvány sejtelme se volt arról, hogy mi fán terem az a szélességi meg a hosszúsági fok. Csak tetszettek neki az ilyen komoly, tudós kifejezések.

Most újra rákezdte:

– Vajjon keresztül esem-e a földgolyón? Jaj, de furi lesz, ha majd ott bukkanok ki, ahol az emberek a fejük tetején járnak. Valahol Amerikában, vagy Ausztriában.

Évike örült, hogy ezt senki se hallja, mert élt a gyanúpörrel, hogy az utolsó szót mégsem egészen helyesen mondotta.

– Majd meg kell ám kérdeznem valakit, hogy is hívják azt az országot. „Néni kérem, tessék megmondani, ez itt Ausztria, vagy Ausztrália?”

Képzeljétek, gyerekek, Évike, amint lefelé esett a levegőben, illedelmesen meg is hajolt a tanító néni előtt. Mondjátok, tudnátok ti ezt utána csinálni?

– Jaj, milyen butának hisz majd a néni. Nem, inkább nem kérdezem meg. Talán majd ki lesz valahol írva.

Évike zuhant, zuhant, zuhant lefelé. Minthogy pedig semmi egyebet nem tehetett, megint beszélni kezdett:

– Azt hiszem, Cirmos nagyon fog búsúlni utánam ma este. – Cirmos a cicája volt. – Remélem, adnak majd neki tejecskét vacsorára. Édes Cirmoskám, de jó lenne, ha itt volnál velem! Az igaz, a levegőben nincsenek egerek. De vannak bőregerek s a bőregér az majdnem olyan, mint a rendes egér. Vajjon szeretik-e a macskák a bőregeret?

Évike ebben a pillanatban hirtelen elálmosodott, félálomban dünnyögte:

– Szeretik a macskák a bőregeret? Szeretik a macskák a bőregeret?

Néha meg így:

 – Szeretik a bőregerek a macskát?

Mindegy volt, hogyan mondja, hiszen úgyse tudott rá felelni. Érezte, hogy elszundikál. Éppen azt kezdte álmodni, hogy a Cirmossal karonfogva sétál s nagyon komolyan vallatóra fogja őt:

– Hát Cirmoskám, most valld be őszintén: ettél-e te már bőregeret?

Ekkor egyszerre – zsupsz – néhány rőzsekötegre, vagy egy halom őszi falevélre pottyant, ezzel vége is volt a zuhanásnak.

Évike egy csöppet sem ütötte meg magát. Tüstént talpraugrott és körülnézett. De a feje fölött mindenütt sötétség volt. Előtte hosszú folyosó nyílt s abban a rohanvást rohanó fehér Nyuszit pillantotta meg. Nem volt veszteni való ideje. Évike uccu, utána, mint a szélvész s még hallhatta, amikor a Nyuszi a sarkon befordulva, így sopánkodott:

– Jaj, jaj, tapsi füleimre, villás bajuszomra, még elkésem.

Évike a Nyuszi sarkában volt, de egy fordulónál elvesztette szem elől. Most egy hosszú, alacsony csarnokba ért, amelynek mennyezetéről egy sor lámpa világított lefelé.

Köröskörül ajtók voltak itt, de valamennyi zárva. Évike körbe járt és sorba próbálgatta valamennyit, aztán elszontyolodva a csarnok közepére ment s azon tünődött, hogyan szabadulhatna ki innen.

Hirtelen egy háromlábu asztalkát pillantott meg, csupa-csupa üvegből. Ezen nem volt semmi egyéb, mint egy icike-picike aranykulcs. Évike első gondolata az volt, hogy ez a kulcs talán beleillik az ajtóba, de vagy a zár volt nagyon nagy, vagy a kulcs volt nagyon kicsi és sehogy sem akarta kinyitni egyiket sem. Amikor azonban Évike másodszor is körülnézett, megpillantott egy függönykét, amelyet eddig nem vett észre. A függöny mögött egy parányi, alig harminc centiméter magas ajtócska volt. Beledugta az icike-picike aranykulcsot a zárba és roppant boldog volt, mert a kulcs beleillett.

Kinyitotta az ajtót és látta, hogy egy szűk folyosóra nyílik, alig szélesebbre, mint holmi patkánylyuk. Letérdepelt és a folyosón át olyan gyönyörű kertet pillantott meg, amilyent még soha életében nem látott.

Jaj, hogy szeretett volna kiszabadulni ebből a sötét csarnokból, künn sétálgatni a tündöklő virágágyak meg a hűs szökőkutak között. De még a fejét se tudta keresztüldugni az ajtón.

– Aztán ha a fejem még keresztülférne is, – gondolta szegény Évike – a vállam nélkül nem sokra mennék vele. De jó volna összecsukódni, mint valami fényképezőállvány. Talán nem is olyan nehéz ez, csak tudnám, hogy kell kezdeni. Mert tudjátok, gyerekek, oly sok tündéri dolog esett meg Évikével, hogy már azt kezdte hinni, semmi se lehetetlen.

Nem sok értelme volt, hogy a parányi ajtónál ácsorogjon, hát visszament az asztalkához. Titokban azt remélte, talál majd rajta még egy kulcsot, vagy valami könyvet s abból megtudhatja, hogyan lehetne úgy összecsukódni, mint valami fényképezőállvány. Most azonban egy kis üveget talált rajta.

– Huncut legyek, ha ez itt volt az előbb – mondotta Évike.

Az üveg nyakára papírszelet volt ragasztva, erre pedig gyönyörű nagy betűkkel ezt írták „Igyál meg!”

Hiába volt azonban ráírva: „Igyál meg!”, Évike sokkal okosabb volt, semhogy hűbelebalázs megigya.

– Előbb megnézem, – mondta – nincs-e ráírva: „Méreg”.

Ő tudniillik már megannyi szép kis mesét olvasott olyan gyerekekről, akik megégtek, vagy akiket fölfaltak a farkasok, vagy más, ehhez hasonló kellemetlenség érte őket, mert nem akartak jóakaróikra hallgatni, akik váltig figyelmeztették őket, hogy huzamosabb ideig ne fogjanak meg vörösen izzó piszkavasat, mert végül megégetik a kezüket, meg hogyha éles késsel belevágnak az ujjukba, az rendszerint vérzik. Évike sohase felejtette el ezeket a tanításokat. Tudta, ha nagyon sokat iszik olyan üvegből, amelyikre az van írva: „Méreg”, akkor előbb vagy utóbb baj éri.

Mivel erre az üvegre nem volt ráírva „Méreg”, Évike hősiesen belekóstolt s roppantul ízlett neki. Szakasztott olyan íze volt, mintha cseresznyésrétesből, madártejből, mazsolaszőlőből, csokoládéból, pulykapecsenyéből és vajaskenyérből keverték volna össze. Hamarosan ki is itta az egészet, körömcseppig.

*

– Jaj, de furcsa – szólt Évike. – Most összecsukódtam, mint valami fényképezőállvány.

Csakugyan, az egész Évike egyszerre alig volt nagyobb husz centiméternél. Örült, hogy már kifér a parányi ajtón és kimehet abba a gyönyörű kertbe.

Előbb azonban várt egy pillanatig, nem zsugorodik-e tovább. Egy kicsit izgatott is lett.

– Végül még az is megeshetik, – mondotta – hogy egészen elfogyok, mint a gyertya lángja. Vajjon milyen is lennék akkor?

Próbálta elképzelni, milyen is a gyertyaláng, miután már elfujták. De nem emlékezett rá, hogy látta volna valaha.

Kisvártatva, miután meggyőződött arról, hogy nem történik vele semmi, elhatározta, hogy azonnal a kertbe megy. De amikor a parányi ajtóhoz ért, szegényke, akkor vette észre, hogy ott felejtette az icike-picike aranykulcsot. Visszatipegett érte az asztalkához, de már nem ért fel odáig. Látni jól láthatta a kulcsot az üvegen keresztül és próbált is fölmászni az asztal egyik lábán, de az asztal nagyon síkos volt. Végül pedig, amikor belefáradt a sok nekirugaszkodásba, leült szegényke a földre és sírvafakadt.

– No ne bőgj. Úgyis hiába bőgsz – parancsolta Évike magának szigorúan. – Azonnal hagyd abba.

Évike gyakran jó tanácsokat adott önmagának. Igaz, hogy ritkán engedelmeskedett. Néha meg annyira összeszidta önmagát, hogy sírva is fakadt miatta. Egyszer – emlékezett – pofon is ütötte önmagát, mert csalt, amikor önmagával huszonegyest játszott.

Ez a furcsa kislány ugyanis szerette azt képzelni, hogy ő két személy.

– Most úgyis hiába képzelném, hogy két személy vagyok, – gondolta szegényke – még jó, hogy egy valamire való kitelik belőlem.

Évike hirtelenül egy kis üvegszelencét pillantott meg az asztal alatt a földön. Kinyitotta. Egy vékony szeletke süteményt talált benne. A süteményen mazsolaszőlőből gyönyörűen kirakva ezt olvasta: „Egyél meg!”

– Jó, – mondta Évike – megeszem. Ha megnövök tőle, elérem a kulcsot, ha pedig eltörpülök tőle, akkor kimászhatom alul az ajtórésen. Akár így, akár úgy, kijutok a kertbe. A többivel édeskeveset törődöm.

Évike beleharapott a süteménybe, közben pedig remegve mondogatta:

– Jaj, mi lesz? Jaj, mi lesz?

Kezét a fejebúbjára illesztette, hogy megtudja, nő-e, vagy törpül. De legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy se nem nőtt, se nem törpült. Igaz, hogy többnyire ez szokott történni, ha az ember süteményt eszik. Évike azonban már annyira megszokta, hogy mindig valami tündéries dolog történik vele, hogy már érthetetlennek tartotta, ha a dolgok a maguk rendes kerékvágásában haladtak.

Így hát Évike tovább evett s hamarosan bekebelezte az egész süteményt.

 

Kontrollszerkesztette Dobás Kata

(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)