A Király elvörösödött a dühtől. Úgy nézett rá, mint valami tigris s magából kikelve ordította:

– Üssétek le a fejét.

Évikének azonban nem szállt inába a bátorsága, hangosan, nagy bátran azt felelte neki:

– Szamárság.

A Király nem moccant, megnémult. Ekkor a Tavasz egy szép, pirosruhás nő, virágkosárkával a karján előlépett, megsimogatta Évikét s csak ennyit mondott:

– Ne haragudjék rá, Felség, hiszen még gyermek.

A Király mérgesen elfordult Évikétől s az Alsókra mutatva, a Tökfilkónak – a szertartásmesterének, a Nyuszinak – ezt parancsolta:

– Fordítsd vissza őket.

A Nyuszi a lábával fordítgatta vissza a hasmánt fekvő Alsókat.

– Keljetek föl – kiáltott a Király harsány hangon.

Erre a négy Alsó fölugrott és villámsebesen le-föl hajlongott a Király, meg az előkelő vendégek előtt.

– Elég – üvöltött a Király. – Olyan gyorsan hajlongtok, hogy beleszédülök. – Aztán a rózsafára tekintve, ezt kérdezte: – Mit csináltatok itt?

– Alázatosan könyörgünk, Felség – rimánkodott a Piros Alsó s féltérdre ereszkedett, – éppen át akartuk mázolni ezeket a rózsákat.

– Látom – morgott a Király, a rózsákat nézegetve. – Üssétek le a fejüket.

A menet tovább vonult. Csak a Király háziezrede, a Zöld Ezred maradt ott, hogy kivégezze a négy szerencsétlen flótást. Ezek Évikéhez folyamodtak segítségért.

– Sohase búsúljatok, nem fogják leütni a fejeteket – mondotta Évike s egy jókora virágcserépbe dugta a négy Alsót.

A Zöld Ezred egy darabig kereste őket, aztán mikor nem találta, nyugodtan a többiek után ballagott.

– Leütötték a fejüket? – harsogta a katonák felé a Király.

– Parancsára, Felség, – harsogta vissza a Zöld Ezred.

– Helyes – kiáltotta a Király. – Tudtok tenniszezni?

A katonák némán álltak s Évikére tekintettek.

– Én tudok – kiáltotta Évike.

– No, gyere – üvöltött a Király.

Évike beállt a menetbe s várta, hogy mi fog most történni.

– Szép napunk van ma – suttogta Évike fülébe a Nyuszi, rémülten pillantgatva feléje.

– Nagyon szép – hagyta helyben Évike. – De hol a Hercegnő?

– Csitt, csitt – intette le a Nyuszi, óvatosan körülkémlelt, lábujjhegyre állt s halkan mondotta Évikének. – Halálra ítélték.

– Jaj, miért? – kérdezte Évike.

– Csak nem sajnálod őt? – kérdezte dermedten a Nyuszi.

– Nem én – felelte Évike. – Dehogy is sajnálom. Csak szeretném tudni, hogy miért.

– Azért, – mondta a Nyuszi – mert Ő Felségét, jóságos Urunkat és Királyunkat fölpofozta.

Évike hangosan hahotázni kezdett.

– Csitt, csitt – aggodalmaskodott a Nyuszi. – Még meghallja a Király. Úgy történt, hogy a Hercegnő kissé elkésett. Erre Ő Felsége …

– Mindenki a helyére – mennydörgött a Király.

A jelenlevők – ki-ki amerre látott – hanyatt-homlok rohanni kezdtek. De néhány perc alatt mégis csak elhelyezkedtek s a tennisz megkezdődött.

Évike soha életében nem látott ilyen furcsa tenniszpályát: csupa lyuk volt és gödör. A földről ütögették a labdákat, a labdák eleven sündisznók voltak, a labdaverők eleven flamingók. Köröskörül kártyalapok alkották a hálót.

Évikének a legtöbb bosszúságot az okozta, hogy nem bírt a flamingóval. Valahogy sikerült a hóna alá gyűrnie s a lábai már lefelé lógtak. De alighogy kiegyenesítette a flamingó hosszú nyakát, hogy vele, mint a tenniszverővel elüsse a sündisznót, a flamingó visszafordult hozzá s oly elszontyolódott pofával bámult Évike arcába, hogy az nem állhatta meg kacagás nélkül. Aztán, amikor visszanyomta a flamingó fejét, hogy megint ütni próbáljon vele, a sündisznó, amelyik az imént még labdává gömbölyödött, egyszerre kitekergőzött és eliramlott. A hepehupás tenniszpályán is folyton megbotlott, a kártya-katonák eldüledeztek s a háló minden pillanatban eltünt. Évike sejtette, hogy itt bajos lesz tenniszezni.