Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. (Jn 19,33-34)

 

 

            A víz borrá változtatását a kánai menyegzőn Rudolf Bultmann úgy értelmezte, mint az epifánia eseményét. ¹  Mindez természetesen összefüggésben áll a német teológus azon feltevésével, miszerint az evangélium „csodaelbeszélései” egy különálló szövegkorpuszra – az úgynevezett szémeia-forrásra – vezethetőek vissza. Bultmann az evangélium írójának egyik megjegyzése alapján (Jn 20,30) arra következtetett, hogy Jézus egész működését e jelek ábrázolják a szövegben. ² A szémeionok ezért nem feleltethetőek meg a szinoptikus evangéliumok csodatörténeteinek, mivel itt nem Jézus működésének egyszerű demonstrációjáról van szó, hanem egy olyan szimbolikus utalásról, amely az ige megtapasztalásának az eseményét is kifejezi. Bultmann szerint a szémeia és a rémata–logoi az evangélium szövegében kölcsönösen meghatározza egymást, mivel utóbbi hasonló módon nem értelmezhető csupán tanításként, mint ahogy az előbbi sem pusztán demonstráció, hanem szóbeli utalás: szimbólum. ³ Könnyen felismerhető, hogy az egyes szémeionok kulcsfontosságú szerepet töltenek be az evangélium szövegének szerkezete szempontjából, mivel az őket követő viták gyakran éppen azt a kijelentést veszik alapul, amire e jelek utalnak. Bultmann ezzel kapcsolatban a szémeionok kettős értelméről beszél, amelyek a befogadás kríziszében egyszerre okozhatnak a hallgatóságban hitet és botránkozást (különös tekintettel az evangélium egész szövegén végighúzódó látás-vakság metaforikára). ⁴ A kánai menyegzőnek ⁵ különösen fontos szerepe van ebben a jelsorban, mivel az evangélium írója ezt az eseményt határozza meg a csodatévő jelenlétére való utalások kezdőpontjaként (Jn 2,11). ⁶ A textus szövege ennek ellenére mégsem tartozik a legkönnyebben értelmezhető szémeionok közé, mivel nehezen körvonalazható az a vitahelyzet, mely által a jelben ábrázolt epifánia lényege megragadhatóvá válna. ⁷

 

Bultmann a víz borrá változtatásának a történetét egyértelműen úgy értelmezi, mint a pogány Dionüszosz-kultuszból kölcsönvett elemet, amelyet az evangélium írója Jézusra alkalmazott. Ez a nézet nem csupán arra alapozható, hogy Jézus hasonló módon fedi fel isteni kilétét, mint Dionüszosz (s a hangsúly itt a hasonlón van, mivel Dionüszosz nem a vizet változtatja borrá, hanem az üres edények telnek meg csodálatos módon borral),  ⁸ hanem az említett kapcsolat a két esemény datálásában is megmutatkozik, mivel a kánai menyegzőt az egyház az antik görög ünnep napjára tette (január 6.). ⁹ A menyegző dátuma azonban nem pusztán – valószínűleg apologetikus célzatból – Dionüszosz megjelenésének ünnepével esett egybe, hanem Keresztelő János színrelépésének napjával is. ¹⁰ A keresztyén tradíció tehát kezdetektől fogva egy időpontra tette a keresztelés, valamint a víz borrá változtatásának eseményét. Bultmann kommentárjában egy különálló lábjegyzetet szentel az ebből az összefüggésből adódó szimbolizációs problémák tisztázására, melyben arra mutat rá, hogy Jézus vére nem játszik szerepet az evangéliumban, mint ahogy véleménye szerint a történet eucharisztikus összefüggésekbe sem írható be. A különböző szimbolizációs eljárások ugyanis a bor speciális jelentésére utalnának a szövegben, ami pont Bultmann azon állításának mondana ellent, miszerint a kánai menyegzőn történt esemény Jézus egész küldetésére vonatkozna. ¹¹ A víz borrá változtatása Bultmann értelmezésében Jézus dokszájával áll kapcsolatban, ami az Atya nevének kinyilatkoztatását jelenti. Ha áttételesen is, de Bultmann itt az azonosítás aktusára céloz, mivel az Atya kimondásával a kinyilatkoztató magát Fiúként azonosítja, és így önmagát határozza meg. A szöveg írója a szémeionokban megmutatkozó epifániákban tehát elsősorban az azonosítás aktusának problémáját viszi színre, melynek lényege gyakran a szémeionokat követő vitákban tárul fel.