Az egyik legjobb példa erre a 38 éve beteg ember meggyógyítása (Jn 5,1-15), ami a Jn 5,17 kijelentésével kerül összhangba: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” A két személy tevékenységének párhuzamba állítását az evangélium írója azáltal hajtja végre, hogy a szövegbe emel egy erősen mitologikus magyarázatot ¹ a víz gyógyító erejéről: „Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőként lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett.”(Jn 5,4) ² Jézus ennek az eseménynek a kontextusában gyógyítja meg a 38 éve beteg embert, akinek nem volt segítője, hogy a víz felkavarodásakor a medencébe emelje. Az eseményt követő vita kiindulópontja, hogy a gyógyítás szombaton történt. A vita hangsúlya ennek következtében nem is magára a gyógyításra helyeződik, hanem Jézusnak az ezzel összefüggésben mondott kijelentésére: „vedd az ágyad és járj körbe.” Az ágy cipelése ugyanis munkának minősült. Érdekes azonban, hogy Jézus a vita során nem vádlóinak a szombattal kapcsolatos engedményeit (mint a juhnak a veremből való kihúzása {Mt 12,11}) hozza fel a maga védelmére, mint a szinoptikus evangéliumokban, hanem saját Atyja cselekedetét. A fürdő oszlopcsarnokai a gyógyítás napján ugyanis azért lehettek tele beteg emberekkel, mert szombaton is meg szokott mozdulni a víz (a víz kavarása egyébként szintén munkának számított). A vita talán leghangsúlyosabb eleme, hogy a vádlókat nem a gyógyulás eseménye, hanem csak a szombat megszegése érdekli; egyáltalán nem foglalkoznak azzal a problémával, hogy a kihallgatott ember meggyógyult. A vádlók – mint ahogy ez egy későbbi szémeion szövegében tematikailag is megjelenik (Jn 9,1-41) – saját elvakultságuk miatt képtelenek megérteni az epifániát.

 

A kánai menyegzővel kapcsolatban azonban csak a rekonstrukció eszközével vagyunk képesek egy olyan „vitaszituációt” feltárni, mint ami a 38 éve beteg ember esetében konkrétan is megjelenik. Ahhoz azonban, hogy megértsük, miként valósul meg a szövegben a csodatévő epifániája, először arra a kérdése kell választ kapnunk, hogy kiknek szól ez a jel. Ha Bultmann tézisét alapul véve a szémeion lényegéhez tartozóként fogadjuk el annak paradox jellegét (mely hitet ébreszt, vagy botránkozást kelt), akkor a jel címzettjei elsősorban a tanítványok lesznek, mivel a befejezés az ő hitükről beszél (Jn 2,11). A tanítványok közül sokan Keresztelő János köréből származtak, tehát a jel jelentésének ahhoz az ígérethez is kapcsolódnia kell, amit János mondott bizonyságtételében. Amikor a hozzá küldött követség arra kéri Keresztelő Jánost, hogy azonosítsa magát, akkor ő először – a szinoptikusoktól is jól ismert – Deutero-Ézsaiás idézetet citálja: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak…” (Jn 1,23), majd a következőket mondja: „Én vízzel keresztelek. De közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, aki utánam jön, és akinek saruja szíját megoldani sem vagyok méltó.” (Jn 1,26) Erről a személyről mondja végül: „ő az, aki Szentlélekkel keresztel.”(Jn 1,33) Keresztelő János tehát nem ad egyértelmű választ a kérdésre, hanem saját személyének azonosítását egy másik személyhez köti, akit azonban a kérdezők nem ismernek. A víznek a lélekkel való helyettesítése lesz végül az az ismertetőjegy, ami Jánost az őt követőtől megkülönbözteti. (Lehetséges, hogy a kánai menyegző ugyanúgy Keresztelő János jelkívánására adott felelet, mint amit például a szinoptikusoknál olvasunk például a Mt 11,3 illetve Lk 7,19 szövegében).

 

Jézus jele éppen azt a különbséget ábrázolja, amit Keresztelő János kettejük azonosítási lehetőségeként határoz meg: a vizet, amellyel Keresztelő keresztel borrá (vérré, lélekké) ³ változtatja (a menyegzőn borrá váló víz egyébként a vendégek rituális tisztálkodására szolgált, akár a jánosi keresztség vize). ⁴ Mindezzel Jézus azonban nem pusztán saját magát, hanem hírnökét is azonosítja (aki nem tehet önmagáról bizonyságot, hanem éppen az a személy kell tanúskodjon róla, akiről az ő tanúságtétele beszél). Keresztelő beszéde viszont nem csupán tanítványainak szól, hanem az odaküldött papoknak és farizeusoknak is, akik nem ismerik fel a közöttük álló személyt. A kánai menyegzőn bekövetkező csoda egyik legérdekesebb pontja, hogy a násznagy számára, aki a borrá lett vizet először megkóstolja, rejtve marad a jel. (A násznagy érzi a változást, de a szolgák nem világosítják fel a változás természetéről.) A násznagy tehát hasonló módon nem tudja, honnan származik a bor, ahogy a zsidók sem tudják később, honnan származik Jézus (7,29; 8,14). ⁵ Keresztelő János és Jézus kiléte azok előtt is rejtve marad, akik szolgáikat Keresztelőhöz küldik: tudják, hogy eljön az előhírnök, és a messiás, de ők a két személyre koncentrálnak külön-külön, miközben azok egymást azonosítják. A víz borrá alakulása által válik értelmezhetővé az a változás, ami a menyegzőn történt, mint ahogy csak Jézus felől válik azonosíthatóvá Keresztelő János (egyáltalán a keresztelés célja). A násznagy meglepődik a bor minőségén, és méltatlankodik azon, hogy akkor lett felszolgálva a jó bor, amikor ezt már senki sem képes méltatni, mivel részegségükben a vendégek képtelenek érzékelni a különbséget. Mindez a későbbi szémeionokban megjelenő vakság motívum felől is megközelíthető. A násznagy ugyan érzi a változást, de nem tudja hogyan következett be, míg a szolgák tudnak a változás természetéről, de érdektelenek vele szemben (leginkább ők feleltethetőek meg Jézus későbbi vádlóinak). Végül a szövegben szó esik az ittasokról, akik semmilyen változást nem érzékelnek.