NYOLCADIK FEJEZET.

Tenisz Ő Felsége, a Király udvarában.

A kert ajtajánál nagy rózsabokor volt. Fehér rózsák nyíladoztak rajta. Négy kertész éppen abban serénykedett, hogy pirosra mázolja a fehér rózsákat. Évike ámult-bámult. Közelebb lopakodott hozzájuk. Hallotta, amint az egyik kertész, a Zöld Alsó rászól a másikra:

– Vigyázz, Makk Alsó, ne kend hozzám a festéket.

– Nem tehetek róla – szólt a Makk Alsó, – meglökött a Piros Alsó.

Erre a Piros Alsó rátekintett s ezt mondotta:

– Te is mindent másra akarnál kenni.

– Jobb lenne, ha hallgatnál – vágott vissza a Makk Alsó. – A Király már tegnap le akarta üttetni a fejedet.

– Miért? – kérdezte a Tök Alsó.

– Kinek mi köze hozzá – jegyezte meg a Piros Alsó.

– De igenis, van közünk hozzá ­– pattogott a Makk Alsó. – El is mondom miért. Azért akarta leüttetni a fejét, mert a szakácsnénak a konyhába fokhagyma helyett tulipánhagymát vitt.

A Piros Alsó ledobta ecsetjét. Égre-földre esküdözött, hogy ebből egy szó se igaz, amikor megpillantotta a leselkedő Évikét. Hirtelen elhallgatott. Most a másik három Alsó is észrevette őt. Mind a négyen földig borultak előtte.

– Mondják kérem, – szólalt meg Évike – miért festik pirosra ezeket a fehér rózsákat?

A Makk Alsó, meg a Piros Alsó a Zöld Alsóra pillantott.

A Piros Alsó halkan mondta:

– Tetszik tudni, édes kisasszonyka, úgy történt, hogy nekünk ide piros rózsafát kellett volna ültetnünk. Tévedésből azonban fehéret ültettünk. Ha a Király megtudja ezt, leütteti valamennyiünk fejét. Most tehát sietve pirosra festjük a fehér rózsákat, minekelőtte még észrevenné …

Ebben a pillanatban a Tök Alsó, aki már régebben ide-oda fülelt, elkiáltotta magát.

– A Király, a Király.

A négy Alsó arcra borult. Közeledő lábak ütemes dobaja hallatszott. Évike arrafelé fordult s várta a Királyt.

Először is katonák jöttek, közvitézek. Négy ezred: a Hetesek, a Nyolcasok, a Kilencesek meg a Tizesek. Némelyik hajtókáján piros szalag virított, a másikén zöld, de voltak olyanok is, a kik a hajtókájukon egy-egy makkot, vagy egy-egy tököt viseltek jelvényül. Utánuk következtek a Felsők, a tisztek és a parancsnokok. Csak aztán robogott be lován a Király, zöld palástban, fején korona, oldalán kard, kezében az ország pálcája. Három más Király jött vele, aki vendégül érkezett udvarába.

A diszkíséretben Évike tüstént fölismerte a Fehér Nyuszit. Ő volt itt a szertartásmester. Folyton selypegett, idegesen hadart s mindenkire mézédesen mosolygott. Évikére ügyet se vetett.

Évike nem tudta, vajjon ő is arcra boruljon-e, mint a négy Alsó. Ilyesmi nem volt szokás a körmenetekben. Aztán elgondolta, ha mindenki arcra esnék, akkor senkise látna belőle semmit és nem volna értelme az egésznek. Hát inkább állva maradt és szépen várt.

Amikor a menet Évike elé ért, mindenki megállott és rábámult. A Király szigorúan kérdezte:

– Kicsoda ez itt?

A Nyuszi egyre csak hajbókolt és mosolygott a Királyra, de egy szót se szólt. Erre a Király rárivalt:

– Tökfilkó.

Évikétől kérdezte meg:

– Hogy hívnak, kislányom?

– Évikének, Felség – mondotta illedelmesen, közben azonban szüntelenül így bátorította magát: „Csak nem ijedek meg egy játék-kártyától?”

– És ezek itt kicsodák? – kérdezte a Király a négy Alsóra mutatva, akik valamennyien arcraborulva feküdtek a rózsafa körül.

Minthogy ezek a színükkel hasraborultak s hátukon ugyanolyan minta volt, mint a többi kártyán, a Király nem tudhatta, hogy mifélék, Hetesek-e, Alsók vagy Felsők.

– Mit tudom én – vetette oda Évike. – Ez nem az én dolgom.