A kánai menyegző epifánia jellegére mutatnak rá a szöveg intertextuális utalásai, melyek az Ószövetség egyik legjelentősebb epifániatörténetét idézik fel. B. Olsson megfigyelése, miszerint a szövegben allúziók egész sora utal a Sínai-hegyen bekövetkezett kijelentésre, teljesen új megvilágításba helyezte a történet befogadását. 1
A két epifániatörténet kapcsolatát a következő pontokon figyelhetjük meg: ahogy Mózes lemegy a hegyről, úgy megy le a történet végén Jézus Kánából Kapernaumba, mindkét esemény a harmadik napon következik be, Mária azt mondja a szolgáknak: „Amit csak mond nektek, megtegyétek”, míg a nép így beszél: „Mindazt, amit az Úr mondott, megtesszük”. Jézus ugyanúgy kinyilatkoztatta dicsőségét, akár az Úr a Sínai-hegyen, s végül mindkét esemény erős hitet ébreszt („tanítványai hittek benne”, „a nép hinni fog örökké”). Az utalások tehát arra mutathatnak rá, hogy mindkét történet a szövetségkötéssel hozható kapcsolatba (a zsidó tradíció ezenkívül gyakran beszél úgy a szövetségről, mint házasságról). 2 Az Ószövetségre történő intertextuális utalások azonban szintén ugyanazt valósítják meg, mint amiről Keresztelő János és Jézus egymásról adott kölcsönös bizonyságtétele kapcsán beszéltünk. A két epifániatörténet egymást azonosítja, méghozzá azáltal, hogy a törvény kinyilatkoztatása a Sínai-hegyen, annak a személynek az epifániájába kerül az evangélium szövegében, aki már korábban volt a törvénynél.
Mint láttuk az evangélista számára a történet nem egy csodaelbeszélés, hanem annak szimbóluma, ami Jézus egész működésében megvalósul. A történet célja Bultmann szerint Jézus dokszájának kijelentése, ami – mint megfigyelhettük – egyet jelent az Atya nevének kinyilatkoztatásával. Ebben az aktusban válik a szémeion epifániatörténetté. A kánai menyegző szövegében azonban nem találunk közvetlen utalást az Atyára, 3 mert mindezt azok az ótestamentumi allúziók hajtják végre, amelyek a két epifániatörténet párhuzamba állításával kölcsönös kapcsolatot teremtenek a törvényadó és a megváltó Isten között. A szöveg kortárs befogadói valószínűleg nem pusztán magukat az allúziókat fedezték fel a szövegben, hanem azt is, hogy ezek az utalások milyen szerepet töltenek be a szövegben: miért jelenik meg egy ószövetségi epifánia egy újszövetségin belül. A két szöveg kapcsolatának felmutatására egyrészt a zsidó tradícióval, másrészt a gnózissal szemben volt szükség. Előbbivel kapcsolatban Barrett elgondolása tűnik megalapozottnak, aki a násznagy megállapítását a régi és az új borostömlőről szóló szinoptikus példázattal veti egybe (Mk 2,22), miszerint az új hit, jobb a réginél, de egyben szét is feszíti annak kereteit. 4 Ahogy az új bornak új tömlő kell, ugyanúgy az új hitnek új keretekre van szüksége. Másrészt a szöveg a korszak meghatározó szellemi irányzataként jelen lévő gnózis felől is megközelíthető, mellyel szemben az evangélium egyfajta apológiaként jött létre. A gnosztikus keresztyénség egyik legfontosabb tanítása volt a törvényadó és a megváltó Isten közötti abszolút különbségtevés. János evangéliuma azonban úgy beszél erről a törvényadó Istenről, mint Jézus Krisztus – a Fiú – Atyjáról, amikor a két személy közötti kölcsönös kapcsolatot hangsúlyozza, és úgy mutatja be őket, mint akik folyamatosan egymásról tesznek tanúbizonyságot.
A víz borrá válásának epifániája formailag tehát az Atya és a Fiú kölcsönviszonyának feleltethető meg, akik nem határozhatóak meg külön-külön, hanem csak abban a kölcsönös tanúbizonyságban, ahogy egymásról bizonyságot tesznek (ahogy a víz és a bor, Jézus és Keresztelő János, az ószövetségi és az újszövetségi epifániatörténet azonosítja egymást). Az Atya és Fiú egymást azonosító párhuzamos cselekvéséről van tehát szó, melyben az azonosítás szó egyszerre jelenik meg a másik személy megjelenítéseként, valamint kettejük egységének kimondásaként. A szöveg azonban nemcsak visszautal egy ószövetségi epifániatörténetre, hanem előre is tekint a Fiú kereszthalálára. (A szinoptikusokkal szemben, akiknél Jézus többször is bejelenti halálát és feltámadást, az evangélium írója így jelzi előre a később bekövetkező eseményt.) Ebben az összefüggésben a bor már a Fiú vérét is jelenti. A szémeion tehát a lélek keresztségéről tesz bizonyságtételt, amiről Keresztelő János beszélt.
Lábjegyzet:
- Olsson nézeteit idézi Ridderbos (RIDDERBOS, The Gospel…, i. m.,111.) és Bolyki János (BOLYKI János, „Igaz tanúvallomás”… 103.). Az evangélium írójának egyébként egyik tudatos törekvése lehetett az ilyen rejtett intertextuális utalásoknak a szövegbe helyezése, amit Olsson szerint a kortársak még jobban értettek, mint a mai befogadók. Ilyen utalás például a szövegben a Jó pásztorról adott kijelentés, mely természetesen a 23. zsoltárt idézi meg, s amit tovább erősít az én vagyok formulával való kimondás, de hasonló módon jelenik meg az a textus is (12,32), ahol Jézus a felemeltetéséről beszél, s ezáltal az Ószövetségnek azt a szituációját idézi meg, amikor Mózes úgy emelte fel a rézkígyót a pusztában, hogy felszegezte egy fára. Az intertextuális utalások olssoni egybevetése Ridderbos kommentárjában (RIDDERBOS, The Gospel…, i. m., 111.-112.):
Jn 2:1 Ex 19:11
Jn 2:2 Ex 19:20
Jn 2:12 Ex 19:24
Jn 2:5 Ex 19:8
Jn 2:11 Ez a szöveg nem található meg sem a masszoréta szövegben, sem pedig az LXX-ben, de megvan a Targumban.
Jn 2:11 Ex 19:9
Olsson ezenkívül további összefüggésként mutatott rá a megtisztulás motívumának mindkét szövegben való megjelenésére (Ex 19:14, illetve a menyegző előzményeként Keresztelő János színrelépése).17 ↩
- RIDDERBOS, The Gospel…, i. m., 112. illetve BOLYKI, Igaz tanúvallomás, i. m., 103.18 ↩
- Bultmann tézise éppen ezért tarthatatlan, mivel a szöveg csak az egész evangélium kontextusában értelmezhető így.19 ↩
- BARRETT, Das Evangelium…, i.m., 212.20 ↩