Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
A költemény felütése konkrét, vallomásos beszédhelyzetre utal, melyben a beszélő önmagát állítja ki. De az első strófa naplószerűséget idéző vallomásossága és az önmagát a sziklafalra kiállító, vagy inkább kiültető teatralitás rögtön egy, a beszélőben magában jelen lévő belső hasadtságra is utal: az én egyrészt alanya, másrészt tárgya a megnyilatkozásnak. Minden „őszinte”, vagy önmagát ekként kiállító beszéd paradoxona ez, hogy miközben közvetlenül akar tanúskodni magáról, ugyanakkor kénytelen önmagától elszakadni, amint saját beszéde tárgyává válik. Ha őszintének lenni azt a törekvést jelenti, mint kezeskedni akarni saját magunk belső koherenciájáról, ennek a törekvésnek meg kell küzdenie ezzel a nyelvi közlés által szükségszerűen keletkező belső távolsággal aközött, aki beszél és akiről a beszéd szól.
Az Óda nyelve már a kezdet kezdetén tudatában van ennek a nehézségnek, s egy József Attilánál meglehetősen tipikusnak mondható metaforizáción keresztül meg is jelöli ezt az önmagáról való leválást. Erre először a „szoktatom szívemet” tárgyas szerkezet utal, melyben a cselekvő (aki „szoktat”) és a cselekvés elszenvedője („szívem”) ketté van választva, noha elvileg mindkettő ugyanaz az én. Mintha azt állítaná, hogy most mintegy önmagát veszi művelésbe, valamiféle „éngyakorlatot”, az én saját magán végzett, szándékolt „habituálását” mutatja be. Ennek az „éngyakorlatnak” azonban rögtön kettős értelme lesz. Egyrészt a szemlélődő emlékezés hangoltságának tudatos, sőt instruált fölvételére utal. Másrészt azonban metaforikusan arra a nyelvi „éngyakorlatra” is, amelyben a „szív” az én disszociációját, illetve egy kihelyezett, a metaforikus külpont elhelyezése révén keletkező új identitást helyez kilátásba, amely identitás azért kifejezett különös, sőt problematikus, mert önmagát mintegy magán kívülre helyezve, gyökértelenítve vagy elidegenítve azonosítja. Analógiaként elég csak az emlékezetes sorra utalni: „A semmi ágán ül szívem”, vagy épp az Óda egy későbbi passzusára: „Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szívem”.
A szív továbbá nem csak metaforikus, hanem konkrét anatómiai vagy biológiai jelentésében is figyelembe vehető. Ebben a minőségében a puszta testi életre utalhat, s így még különösebb tapasztalatra hívja föl a figyelmet, arra, hogy a testi életnek ez a középponti szerve kívül van, legalábbis túlhat azon a szférán, amit egy önazonosságát szavatolni akaró én uralni tudna, vagy amiről az önmaga koherenciájáról egy nyelvi közlésben kezeskedni akaró beszélő számot tudna adni. A strófa utolsó szavai kifejezetten fölerősítik ezt a saját testet elidegenítő disszociációt: a lehajló fej és a lecsüngő kéz birtokosától, az éntől függetlenül, személytelenítve jelenik meg, bár tudjuk – pontosabban már csak tudjuk –, hogy ez a fej és ez a kéz valakié, vagyis a beszélő feje és keze.
Az első rész második strófája a beszédhelyzet kontemplatív-emlékező modalitását bontja ki, melyet előzőleg az „idesereglik, ami tovatűnt” sor vezetett föl. Ez a bemutatás annyiban szokatlan, hogy a szemlélődés nem csak egy külső tájra vonatkozó aktusként jelenik meg, hanem egyben önszemléletként. Ebben a kettősségben így valójában az előbb jellemzett belső hasadtság színrevitele is folytatódik. Ebben a kettős közvetítésben ugyanis nemcsak azt látjuk, amit a sziklafalról körültekintő beszélő lát, hanem azt is, amit belelát a tájba, amit hozzáad a táj megjelenítéséhez. Az emlékezetből fölidézett női testnek ez a belefényképezése a tájba, a tájba beleírt test antropomorfizmusa itt még meglehetősen konvencionális gesztusnak tűnik. A vers későbbi passzusai, főként a 4. rész „biokozmikus” pátosza felől nézve azonban éppen fordított irányba, a dezantropomorfizáló elidegenítés megnyitása és a test anyagiságának hangsúlyozása irányába módosulhat ez a jelentés.
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
A második részben az eddigi szemlélődő-emlékező beszédhelyzet megszólító-vallomásos módba vált át. A második személyhez való fordulás itt már az előbbi táj- és testleíráshoz képest kiegyenlítettebb, kölcsönös viszonyt mutat: a te nem pusztán a megszólítás tárgya és az én alkotása (ahogy az előző részben), hanem egyben a megszólalás feltétele is („ki szóra bírtad…”). A te teljesítményeként előálló nyelv azonban továbbra sem egy önazonos én nyelve, hanem a „szív üregei”-ből és a „mindenség”-ből hangzik fel, vagyis olyan instanciák felől, melyek, az előbbiekben jelzett módon, sokkal inkább az én disszociációjának tüneteiként értelmezhetőek. A „szív üregei” és a „mindenség” úgyszólván az én belső külvilágának, imaginárius külpontjainak a megnevezései.
Az én csak a strófa második mondatában lesz nyíltan megjelölve („elválsz tőlem”, „ míg én”), ahol az én és a te közé ékelődő távolság mellett e két pólushoz majdhogynem ellentétes attribútumok rendelődnek. A te pozícióját a vízesés mint hang nélküli látvány és a halk eltávolodás jellemzi („halkan futsz tova”), míg az ént a vízeséstől elváló hang vagy robaj, illetve további hanghatások („zengem, sikoltom”). Tehát a te helyzetét inkább látványként, míg az ént inkább hangként metaforizálja a szöveg. Azt is mondhatnánk, hogy az én és a te távolsága vagy elszakadása a látvány és a hang testi észlelésben való széttagolódásának mintázatát követi, egészen odáig, hogy az én és a belőle kiváló te pozíciója ugyanúgy egy-egy oximoronra épülő szerkezetben vetül ki: „a távol közelében”, „édes mostoha”.
Egyfajta disszociáció tehát itt már nemcsak az én, hanem a te helyzetét is jellemzi, mintha az én önnön disszociált vagy hasadt szubjektivitását vinné át a te helyzetére. Mivel azonban az én szóhoz jutásának a feltétele a te-pozíció aktivitása volt („szóra bírtad”), a fordított irányú értelmezés is plauzibilisnek tűnik, mely szerint tehát az én-pozíció disszociációját a te-pozíció disszociáltsága idézi elé. Az én-te viszony, mindkettő belső hasadtsága ellenére, mindenesetre szimmetriát, sőt fölcserélhetőséget mutat, az én és a te, a látvány és a hang valamiképpen egymás jelölői ebben a retorikai struktúrában. De ami itt fölcserélhető, az egyúttal disszociálódik, meghasad. A két elv, a fölcserélhetőség és a disszociáció nyilvánvalóan feszültségben állnak egymással. A fölcserélhetőség egyenlőséget tesz föl, ami viszont az egyediség potenciális eltörlését. Ez arra hívja föl a figyelmet, hogy minden egyenlőség veszélyes, amennyiben fölcserélhetővé tesz föl nem cserélhető, összemérhetővé összemérhetetlen pozíciókat.
Erre a veszélyre a strófában a kétszer is megismételt, hangsúlyos „szeretlek” hívja fel a figyelmet, mégpedig azzal, hogy ez nem egyszerű közlés, hanem formula, olyan formula, amelynek ereje az ismételhetőségben és az általánosságban van, de amely épp emiatt az ismételhetőség és általánosság miatt majdhogynem üres. Ez az üres evidencia, magától értetődés,áttetszőség és konvencionalitás azzal fenyeget, hogy elfedi – Petri György A szerelmi költészet nehézségeiről című versének egyik passzusát parafrazeálva –, hogy a szerelem nem program, hanem probléma. A formula nyelvi funkciója föltehetően nem elsősorban a közlés, az egyedi tartalom vagy jelentés előállítása, ellenkezőleg, a rögzítés, az azonosíthatóság és az ismételhetőség biztosítása, ami óhatatlanul valamiféle automatizmust, az egyedi törlését viszi a nyelvhasználatba, ami másfelől persze a közölhetőség minimális feltétele is. Úgy tűnik, a strófa egyensúlyát éppen a formulaszerű nyelv és a disszociatív metaforizáció (az én és a te pozícióinak önmaguktól való eltávolodása, hasadása) egyidejű jelenléte teremti meg.
3.
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
A harmadik rész első strófáját (részben a másodikat is) retorikailag a hasonlat uralja. A hasonlatot felfoghatjuk gyengített metaforának. Gottfried Benn a következőket írja a hasonlatról: „A MINT mindig törés a vízióban, bevon, összevet, nem primer megjelenítés.” Továbbá: „a MINT mindig az anekdotikusságnak, a tárcairodalomnak a lírába való betörését jelzi, a nyelvi feszültség lanyhulását, az alkotói transzformáció gyöngeségét.” Emellett a „szeretlek” háromszori ismétlése a már említett formulaszerűséggel, automatikus ismételhetőséggel terheli meg a strófát. Ezért ebben az első strófában nagyon erős a mondhatóság, sőt a szavalhatóság és idézhetőség hatása, ami a disszociatív metaforizáció és a jelentésteremtés feszültségének pillanatnyi lanyhulását idézi elő. A második sor például a közismert – mert köznyelvi formulává vált – Petőfi-sor („A szerelem sötét verem”) metaforájának valóban anekdotikus, azaz az eredetihez képest kevésbé primer, túlbeszélt kibontásaként hat.
Amennyiben a hasonlatok hasonlító eleme a hasonlított specifikiációját célozza, úgy a „szeretlek” jelentése nem az egyediség, inkább a szükségszerű, determinált viszonyok irányába árnyalódik. A konkrét és az elvont főnevek egymáshoz rendelésében (verem – mélység; terem – fény; test – nyugalom; halandó – élet) ugyanakkor továbbra is érvényesül egyfjata analitikus, szétbontásra hajló szemlélet, hiszen ahhoz, hogy ezeknek az elemeknek a determinált egymáshoz tartozását állíthassa, előbb különneműként kell tételeznie őket. A hétköznapi szemlélet számára például egyáltalán nem rögtön evidens, hogy a „verem” és ennek „mélysége”, a test és annak egy különös állapota, vagy a halandó/élő ember és az élet maga különválasztható, egymástól absztrahálható szintek. Az ezen absztrakció teljesítményként megnevezett mélység, fény, nyugalom, élet olyan „valamik”, amik nem adódnak a szemlélet közvetlen tárgyaiként, azt mondhatjuk, nem is dolgok, sokkal inkább a dolgok/testek észlelésének közegei vagy közvetítési módjai.
Épp ez az absztrakciós tendencia az, ami a következőkben termékenynek bizonyul és széttöri, legalábbis radikálisan elmélyíti a nyelvi és szemléleti sematizmust. Ha a költeményt eddig a reflektált szemlélődés diszpozíciója hatotta át, a következőkben ez megváltozik. A kontemplatív emlékezés és (ön)szemlélet szintjéről a fogalomképzés szintjére lépünk át, amit a szókincs szintjén az olyan filozófikusnak is mondható kifejezések jeleznek, mint az „elme”, az „ösztön”, az „alak” (forma), a „lény” vagy a „lényeg”. A fogalom abban különbözik a szemlélet közvetlen (nyelvi) reprezentációjától, hogy reflektált szintézise és rögzítése a reprezentáltnak és a reprezentálónak (objektumnak és szubjektumnak, külsőnek és belsőnek), dolog és jel harmadik szintű, összefoglaló objektivációja. Vagy ahogy a szöveg sokkal tömörebben és szemléletesebben mondja: az „ösztön” és az „elme” szintéziséből „alak” (forma, idea, eidosz) keletkezik, a „lény” (jelenség) „lényeggé” tömörül. Tehát nem egyszerűen anyag és forma „dialektikájáról” van szó, hiszen az anyag és a forma fogalma is már egy szintézis eredménye. Ez utal arra, hogy a fogalomképződés nem egyszerűen egy szubjektum szellemi művelete, hanem olyan valóságfolyamat, amely a szubjektum keletkezésének is a feltétele, s amelyet a szubjektum csak mintegy utólag tár fel mint saját keletkezésének történetét.
Föltehetően a fogalomképződés modellje segítségével föltárt valóságfolyamat – e kettő a József Attila által elsajátított hegeli modell szerint elvileg egybe is esik – teljesítménye az, hogy a te pozíciója is megváltozik a következőkben: ami – pontosabban aki – eddig emlékképként, elfutó, nehezen rögzíthető benyomásként, olykor sztereotipikus testleírában volt megjelenítve, most stabil, elemezhető, légiessége ellenére is plasztikus létformaként rögzül, konkrét anatómiai erezetre tesz szert. Mert bár a valóságfolyamatot a fogalmi utánképzés szintézise nélkül is átélhetjük, de nem rögzíthetjük, elemezhetjük, egyszóval nem érthetjük meg. Ami tehát figyelemreméltó magában a szövegben, hogy a fogalomképzés eredménye nem valamilyen elvont absztrakció, hanem olyan objektiváció, ami materiális, testi formával ruházza föl a másikat. A te innentől kezdve nem pusztán a nyelvi sematizáció által kiosztott esetleges, fölcserélhető pozíció, hanem testies lét, valamiféle gravitációs gócpont.
4.
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!…
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
A 4. rész „biokozmikus” kört ír le, melynek során a megismerés, mely egyben materiális teremtő folyamat is (erre legnyilvánvalóbban talán a teológiai allúzió utal: „mint megnyílt értelemben az ige”) alászáll a test biológiai „rejtelmeibe”, majd megpróbálja elgondolni a testi lét újfajta szintézisét. Ami figyelemreméltó, hogy a testleírás itt szétfeszíteni látszik azt a rögzíthető alakszerűséget is, amihez a fogalomképzés az előző részben eljutott. Nem egyszerűen folytatása tehát ez az előző résznek, hanem újraírása az ott fölvetett problémának.
A nyitó strófa az én létformáját firtató kérdéssel indít („miféle anyag vagyok én”?). Ezután a versbeszéd nem egyszerűen a te, hanem a te teste felé fordul, melyet mint tájat vagy kertet jár be a beszélő tekintete. A női test tájként, kertként való metaforizációja így továbbra sem mentes a konvencionális elemektől, hiszen például a szerelmi költészet talán legkorábbi szövegében, a bibliai Énekek énekében is találkozunk ezzel a sémával, nem beszélve a női test természetként való hagyományos lefokozásának tendenciájáról a maszkulinitás attribútumaként kezelt ige, szellem, kultúra viszonylatában.
Ami mégis túlviszi ezt a szöveget a szerelmi költészet konvencionális poétikai készletén, hogy az egyes testi szervek (mint tájelemek) olyan fokú önállóságot, vagy inkább túlburjánzást mutatnak, amely már nehezen engedi meg a táj=test egyszerű allegorikus megfeleltetést. Gyakorlatilag szétíródik, szétbomlik, sőt szétrobban az alakként fenomenalizálható test egysége. A test itt ezernyi további élőlény, létforma tenyészetének színhelye, melyek mit sem tudnak arról a nagyobb egységről, melynek részei, ahogyan másfelől ez a nagyobb egység (az emberi test) sem tud vagy kell tudnia a benne nyüzsgő létformák burjánzó sokaságáról.
Amibe bepillantást nyerünk, olyan élet, mely egyrészt amorális – mert egyszerre jellemzi „a kegyetlenség és a jóság” –, másrészt öntudatlan, harmadrészt szubhumán vagy inkább ahumán. A szöveg erre az újként fölfedett létszférára az „öntudatlan örökkévalóság” fogalmi szintézist javasolja. Az „öntudatlan” kifejezésbe minden bizonnyal belejátszik Freud tudattalan-elmélete, tehát nélkülözi a köznyelvi szóhasználat lefokozó árnyalatát. A tudattalan legáltalánosabb értelmében annak megkérdőjelezése, hogy a tudat áttekintheti, birtokolhatja önmagát; inkább fordítottnak tűnik a helyzet, a tudat kerül rendre a tudattalan mechanizmusok hatása alá. Ha a tudat egy jelentős rétege nem jelenik meg önmaga számára, azaz tudattalan marad, akkor kérdés, hogy miként szerzünk róla tudomást. A válasz, némiképp leegyszerűsítve, az lehetne, hogy a tudatosság és a nyelv kisiklásain keresztül, pszichózisok, neurózisok, álmok, irracionális félelmek, továbbá a libidó energiája és a destrukciós ösztön révén. Az önmagát birtokló tudat büszkesége mögött a tudattalan élet egész tenyészete rejtőzik.
Ami jelen értelmezésünk szempontjából fontos, az ennek az életnek az a sajátossága, hogy kivonja magát a moralitás, a tudatosság és a humanitás ellenőrzése alól. Az „örök anyag” (ne feledjük, a beszélő saját magát is anyagként jellemzi a nyitó kérdésben!) önfeledtsége nem a tudat vagy a szellem boldogsága, a tüdő „cserjéi” nem az egész, hanem „saját / dicsőségüket susogják”. A tudat transzcendenciája visszavonódik, pontosabban a tudat maga is csak az anyagi eseménykomplexum egy esete. A hagyományos szellem-test vagy én-test hierarchia átírását egy Nietzsche-idézettel illusztrálhatjuk a Zarathustrának A test becsmérlőiről szóló fejezetéből: „Tested szerszáma csekélyke eszed is, testvérem, amelyet úgy nevezel: ’szellem’; hatalmas eszed aprócska szerszáma vagy játékszere. Azt mondod: ’Én’ – és büszke vagy szavadra. Mégis nagyobb, amiben hinni nem akarsz – a tested a maga hatalmas eszével: ő nem mondja, hanem cselekszi az Ént.”[1]
Nietzsche találó kifejezéssel „egyérzékű sokaság”-nak nevezi a testi életnek ezt az eseménykomplexumát, mely némiképp talán megvilágítja a versben fölfedni próbált létszféra azon sajátosságát is, hogy minden divergenciája, öncélú, saját magát dicsőítő vagy szinguláris elkülönültsége ellenére is valamiképpen integrált, mégpedig az érzékiség (nem pedig az öntudat!) szintjén integrált dimenzióról van szó. Elgondolkodtató továbbá, hogy az érzékileg integrált anyagiság szférájához a költemény a gazdasági (ipari) termelés világát is hozzáveszi („… munkálnak gyárak”). A gazdasági termelés mechanizmusa – s így potenciálisan a társadalmi élet is – így szintén az öntudat által nem ellenőrzött/uralt, öntudatlan, ám érzéki folyamatokként értelmeződnek.
Még két analógia felvillantására vállalkozom ehhez a részhez, anélkül, hogy bármelyiket rá akarnám erőltetni a szövegre, pusztán a szövegrész tétjének hangsúlyozása céljából. Az egyik „az élet fenomenológiája”, ahogyan erről Michel Henry beszél: „Az abszolút Élet az az élet, melynek megvan a hatalma, hogy az életbe juttassa önmagát. Az élet nem annyira van, inkább eljön, s megállás nélkül érkezik. Az életnek ez az érkezése örök eljutás önmagába, olyan folyamat, amelyben önmaga számára adódik, beleütközik magába, átéli, elszenvedi és élvezi magát, így teremtve meg újra és újra saját lényegét, amely ebből az átélésből, elszenvedésből és önélvezetből áll.”[2] Fontos hangsúlyozni, hogy Henry szerint ez az élet kivonja magát a világban való megjelenés, külsővé válás, s így tulajdonképpen a tudat fenomenalizmusa alól is. Az így értett élet az, amely az életvilág fenomenális konstitúciója során mindvégig rejtett, láthatatlan marad, de ebben a láthatatlanságban is „tud” magáról, abban az értelemben, hogy az önaffekcióban átéli önmagát mint önadódást.
Az önaffekció nem megjelenítés, kivetülés, idegenné válás, inkább ahhoz hasonló önészlelés, mint hogy rendelkezem a kezemmel és a kezem(ben) én magam vagyok, belülről átélem a kezemet, amikor például lassan végighúzom a könyv lapjain. De a kezem egyben a szemem, a karom, a lábam és a hátam, melyek mind jelen vannak a kézmozdulatot lehetővé tevő rejtett észlelési mezőben mint háttérben. Ezért az élet korántsem személytelen, biológiai szemlélete ez, az így értett élet, mely képes átélni önmagát: ipszeitás, önmagaság, ha nem is az ego cogito értelmében. Az élet „önkinyilatkoztatásának” legjellemzőbb példái Henrynél a fájdalom és az élvezet, melyekben az érzékelés nem valamit érzékel, hanem önmagához jut. A nyelv itt megtévesztő, hiszen valójában nem fájdalmat vagy gyönyört érzünk, ahogy mondani szokás, vagyis az érzékelés nem válik külön a fájdalomban és az élvezetben érzékelőre és érzékeltre. Amikor igazán fáj a fogam, nem érzékelem a fogamat, sőt külön erőfeszítést kell tennem a nyelvemmel, hogy megbizonyosodjam, még ott van. Hasonlóképpen a felfokozott érzéki gyönyörben az ingerelhető testrész különállóként észlelése megszűnik, és valamiféle fenomenális űr keletkezik, amely mégis betölti magát mint tiszta affektivitás.
Végül valami arról, hogy még a koncentrációs tábor által kitermelt „puszta élet” körülményei között is – vagy éppen ott!? – kitapintható valami abból az amorális, öntudatlan és szubhumán boldogságból, amely nem egy személy érzelmi vagy tudati állapota már, hanem a minden élőlényben közös élet (zoé) sajátossága. Kertész Imre Sorstalanságában ennek az életnek a „leplezetlen boldogsága” – mely „a kegyetlenség és a jóság” egyidejűsége is – az elbeszélő-főszereplő számára akkor mutatkozik meg, amikor tetvek árasztják el a testét és a sebébe is bemásznak: „Próbáltam kapkodni, szabadulni, legalább innen kitúrni, kipiszkálni, legalább még egy kevéske türelemre, várakozásra szorítani őket – s állíthatom, sosem éreztem még küzdelmet kilátástalanabbnak, ellenállást konokabbnak, mondhatni szemérmetlenebbnek, mint ezt. Egy idő múltán föl is hagytam vele, s már csak néztem ezt a falánkságot, ezt a nyüzsgést, mohóságot, étvágyat, ezt a leplezetlen boldogságot: bizonyosképp, mint hogyha valahonnan ismerném egy kissé. Akkor is vettem észre: némelyest meg tudom érteni őket, mindent megfontolva. Végül már-már megkönnyebbültem, már-már a viszolygásom is elmúlt. Továbbra se örvendtem, továbbra is elkeseredett maradtam egy kicsit, s úgy gondolom, végre is érthetően – de már inkább csak valahogy általában, harag nélkül, egy kissé csak a természet egész rendje miatt, hogy így mondjam; mindenesetre gyorsan eltakartam, s később már nem keltem vélük harcra, többé már nem háborgattam őket.”
A meztelen életnek ez a feltárulása, amibe a szöveg bepillantást engedett, nem nézhető, nem tartható ki sokáig. Az ember ösztönösen fedezéket keres előle. Ahogy Köves Gyuri is gyorsan eltakarja saját testének sebét, melyben megpillantotta az idegen, élősködő lényeket. Valami hasonló történik József Attila költeményében is. A következő részben a beszélő újra a nyelvi és fogalmi reflexió otthonosabb, biztonságosabb, de egyben talán némiképp rezignáltabb pozíciójába helyezkedik.
5.
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált –
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!…
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
Az alvadt vérdarabok mint szavak – ez, a brutális asszociáció ellenére, már egyfajta lezárásnak tűnik. A vér egyrészt valamilyen sérülésre, a testhatárok megsértésére, talán vérontásra utal, de az „alvadt” jelző már múltbeliként jellemzi a sérülés eseményét: a legdurvább már lezajlott, a tett véget ért, a színhely rekonstrukciója zajlik. Az alvadt vérdarabokat talán éppen nyom- vagy bűnjelszerűségük, mediális jellegük teszi a szavakhoz hasonlíthatóvá. A „lét” szó, még ha „dadog” is, újra a fogalmi nyelv stabilitásával hat, akárcsak a dadogással definíciószerűen szembeállított „tiszta beszéd”. Az ezt követő sorokban a beszélő, az előző szerkezeti egységre jellemző testi fókuszt megőrizve, de a saját teste felé fordulva önmagát a szervi működés eredményeként értelmezi, ugyanakkor testi létezésének végességét is finoman előrevetíti („fölkészülnek, / hogy elnémuljanak”).
Ami azonban figyelemreméltóbb, hogy a szervek itt is az éntől különvált életet élnek, amire a megszemélyesítésen (pl. „kiszemelnek”) túl legfőképpen a nyelv, vagy legalábbis a hang attribútumával való felruházottságuk hívja fel a figyelmet („fölkészülnek, / hogy elnémuljanak”; „mind kiált”;). Beszélő én és saját test disszociációja itt mutatkozik meg a legkülönösebb formában. Az első szakaszban a szervek még „szerveim” alakban vannak említve, a birtokos személyjel arra utal, hogy az én ura vagy tulajdonosa testének. Csakhogy a mondat állítmánya már itt módosít ezen az egyszerű viszonyon, hiszen az én időben folytonos létét a szervek teljesítményének állítja be („szerveim, kik újjászülnek /engem/”), s ezzel a szervek alárendeltsége az énnek alig észrevehetően az én szerveknek való alárendeltségébe fordul át. Ezután viszont a szervekre utaló ragok vagy névmások kivétel nélkül többes szám harmadik személyűek („fölkészülnek”, „elnémuljanak”, „mind”, „kiszemelnek”), mely a lehető legtávolabb van az éntől, az egyes szám első személytől, sőt az én szemben az ők-kel egyfajta aránytalanságot vagy túlerőt sugall. Az E/1. a második strófa utolsó sorában („fogadj magadba”) pedig meglehetősen különös, hiszen szintaktikailag egyedül az az olvasat tűnik értelmesnek, mely ezt az első személyű kérést a szervek kiáltásának jelöletlen idézéseként érti: „de addig mind/egyik szervem/ kiált: (…) ‚te (…) fogadja magadba’”. Vagyis a kérés nem a beszélőre, hanem a szervek kórusára vonatkozik. Ami azt jelenti, hogy az én hangját átvették a szervek, ők beszélnek az én nevében, átvették az uralmat az én saját(nak hitt) házában.
E „hatalomátvétel” felől, melynek során az én fölé kerekednek önnön testi szervei, érthető meg a zárójeles strófában beszélő alany alulnézeti perspektívája, ahonnan föltekint a „seregekre”. A fenti pozíció, a hajnali ég fényessége, nemcsak a „seregek” helye (ez a szó egyébként nem feltétlenül kell katonai asszociációkat keltsen, jelenthet egyszerűen sokaságot, mint Kosztolányi Hajnali részegségében az égi „vendégsereg”), hanem a szívé is, mely idegen szervként, mintha égitestként vetül ki az égre. A koherens én-pozíció ilyen felbomlása, szétszóródása vagy megsokszorozódása korántsem idegen József Attila költészetétől, emlékezzünk csak az Eszmélet befejező soraira, melyben az éjszakai vonatfülkék látványa változik át az idő allegóriájává, mely az örök visszatérés köreibe zárva sokszorozza meg a beszélő identitását: „Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.” Az Óda beszélőjének szerveire bomlása döntően abban tér el ettől a megsokszorozódástól, hogy mintegy belülről, a test felől van bemutatva az én-pozíció széttagolódása, továbbá hogy a szétvetülés nem annyira vizuális/spektakuláris szinten követhető (a látás maga is blokkolva van: „bántja szemem a nagy fényesség”), mint inkább hallomásszerű. Legalábbis a beszélő én önmagáról való bizonyossága, mely egyben a szív áthelyeződését is követi, a hallásban rögzül: „Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szivem”.
A puszta élet immanenciájának előtérbe kerülése, úgy látszik, mind a te, mind az én koherenciáját megbontja, sőt az interkorporeális integrációt is szétrendezi. De nem csak egy ilyen negatív tapasztalat lenyomata az Óda, ellenkezőleg, fölsejlik benne egy újfajta testi/érzéki integráció lehetősége is. Mintha a test szervekre tagolódása, a szívnek, az intimitás szimbolikus jelölőjének ez a disszociatív kihelyeződése, az individuális test anyagi szétrendeződése csak azért történne, hogy egy újfajta testközösségben reintegrálódjanak, melyben a kommunikáció egyensúlya is visszaáll. Igaz, ez a reintegráció és testközösség a Mellékdalban feltételes marad, csak mint lehetőség merül föl („talán…”). A testi élet eddigi veszélyes, idegen, az én koherenciájának lerombolásával fenyegető „önmagasága”, belső külvilága itt a hétköznapi, figyelmes együttélésre vonatkozó pragmatikus belátássá (phronészisz) szelidül. A beszélő alany hangjának megosztása, melynek során az én a te helyett, idézetként mondja ki azokat a szavakat, melyek az én testi igényeinek kielégítését célozzák, a nyelvi kommunikációt a testi igények, a testközi figyelem és gondoskodás közegébe rendezik vissza.
Vajon képesek lennénk-e a hely, a javak, a nyugalom ilyen figyelmes megosztására?
6.
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
[1] Friedrich Nietzsche, Így szólott Zarathustra, Bp., Osiris Kiadó, 2004, 41, ford. Kurdi Imre.
[2] Michel Henry, Az élet fenomenológiája = Uő., Az élő test. Válogatott tanulmányok, Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2013, ford. Farkas Henrik.
Illusztráció: Paul Klee
