„… látom magam, amint arról írok, hogy írok.”
                                 Salvador Elizondo Az írásíró

„A spanyol inkvizítorok például a spanyol-amerikai gyarmatokon megtiltották a regények kiadását vagy importálását, mondván, hogy az efféle esztelen és képtelen – vagyis hazug – művek ártalmasak lehetnek az indiánok lelki egészségére.”[1] – írja Mario Vargas Llosa A hazugság művészete című esszéjében.  A regény és az irodalom „igazmondása” vissza-visszatérő dilemma, mely meghatározza teljes olvasói magatartásunkat. Feladata-e a regénynek az igazmondás? Vagy inkább: Képes-e elkerülni a hazugságot? A spanyol inkvizítorok válasza egyértelmű: a regény alaptermészetében hazug és megtévesztő alkotás. Vargas Llosa pedig rámutat: Talán a spanyol inkvizítorok az irodalomkritikusokat és a regényírókat megelőzve elsőként eszméltek rá arra, amit a fikció természetének nevezhetünk.

Vargas Llosa Julia néni és a tollnok című regényének recepciójában a mai napig uralkodik az önéletrajzi jelleg hangsúlyozása.  Ez a nézőpont az elbeszéléstechnikában és a műhöz véglegesen hozzátapadt kontrollszöveg meglétében gyökerezik. Az előbbi esetében az E/3 személyű retrospektív narráció, azaz öntörténelemi jelleg, valamint az elbeszélő neve (kis Vargas) és vonásai generálják az életrajzi asszociációkat. A kontrollszöveg pedig, melynek Mario Vargas Llosa első felesége, Julia Urquidi a szerzője, a Julia néni és a tollnok korrekcióját adja, ezáltal kijelenti: a regény valósághoz fűződő viszonya megkérdőjelezhetetlen. Az önéletrajzi párhuzamok, az elbeszélésmód és az utóélet összejátszása mind ezt erősíti, viszont a Júlia néni és a tollnok olvasásakor mégiscsak feltehetjük a kérdést: Valóban önéletrajzi dokumentummal van-e dolgunk?
A regény cselekményéből és struktúrájából ennek az álláspontnak a felszámolása, a dokumentum-érték cáfolata rajzolódik ki. A szöveg az irodalom és a fikció különböző működésmódjaira reflektál. A cselekmény két síkját, a főszöveget és a bele-beleékelődő rádiójátékokat eltérő narráció kíséri. Míg a főszöveg esetében a már említett önnarrálás figyelhető meg, a betétek, vagy epizódok E/3 személyben konstruálódnak meg. Mindkét történetvonal esetében megfigyelhetőek a fikcióra utaló, és az azt palástoló jellegzetességek. A főnarráció a linearitás és a referenciális igazság illúzióját fenntartó aktusai legfőképpen az időjelölések folyamatos rögzítésében nyilvánulnak meg. Itt a szöveg olyan erősen ragaszkodik a pontosság és a lezártság múlt-mesélő formáihoz, hogy „gyanússá” válhat ennek a törekvésnek az igazsága. Az önnarrálással együtt járó hibák, az emlékezet torzulása vagy a megtörő linearitás ilyen mértékű elfedése, elemi elcsúszást rejthet a felszín alatt. Szabó Róbert Csaba a Megvédeni Júlia nénit, Avagy hány esztendős az elbeszélő? című értekezésében azt állítja, hogy a regény narrátora a retrospektív elbeszélésmódból fakadóan tévedhetetlen, mivel a mű cselekménye egy általa ismert, előre megadott szabályrendszerben mozog.[2] Ezzel szemben a Júlia néni kettős elbeszélési síkjának összefolyása és a jelentéshálózatok folyamatos megbontása ezzel ellenkező tendenciát mutat. Az említett szabályrendszerek felszámolása a regény lényegiségét adja. A szabálytalanul megbomló elbeszélési és motívumhálózat a viszonylagosság és a szövegszerűség jelzője, így a „megadott szabályrendszer” helyébe egy megkérdőjelezett és felszámolt rendszer lép.
A főszöveg lezártsága, linearitása és kohéziója áll itt szemben az epizódok szappanoperát idéző szerkezetével: a heterogenitással, a szerteágazó viszonyokkal és a végnélküliség alapigényével. A két sík között feszülő ellentét meghatározza a regény egészének a szerkezetét. Az epizódok dekonstruktív elemként férkőznek be a főszöveg egységébe, megtörve a linearitást és a valósággal való referenciális kapcsolat képzetét. A jelenség, ahogy az epizódok karakterei és történetmodelljei „szétterjednek” a szövegben, létrehozza az epizódok közötti belső, és a főszöveg – epizódok között húzódó külső szemantikai zűrzavart. Ebben az összekuszált kapcsolatrendszerben az újraértelmezés, a szöveg bejelentett fikcionalitása és az irodalom működésmódja sejlik fel. A mű tehát az irodalom „csinálásról” szól, ez pedig a cselekmény és a szerkezet szintjén is megmutatja magát. Pedro Camacho a lélegzetvételének ritmusában alkot, a narrátor, Vargas a soha véget nem érő elbeszélést írja, majd a bőröndből sorra kerülnek elő a rádiójátékok karaktereinek darabjai. Ezek mind nagyon sokat mondanak el az alkotás és a művészet természetrajzáról. A testbe írt alkotási vágy, az azonosulás és az élet primer pulzálása a szövegben, az írás titkának egy-egy aspektusát fedik fel. A rizóma kapcsolódási formáit idéző szerkezet is erősíti a szöveg metairodalmi természetét, hiszen a szemantikai elemek elmozdításával egyrészt a referenciális vonásokat számolja fel, másrészt a szövegszerűséget igazolja vissza, így az irodalmi jelentésmezők működésmódját idézi meg.
Mindezzel a regény szembehelyezkedik a narratíva hagyományaival, és az irodalom lehetséges dokumentarista céljaival egyaránt. Ezzel az aktussal a szöveg bejelenti a kétségeit az emlékezés és a retrospekció felé is. Hiszen képlékennyé válik az a valóság, melyet a narrátor a múltja felidézésével tár elénk. A jelentéshálózat kuszasága az elmesélt történet igazát is megkérdőjelezi. Az olvasás során mindebből eleinte csak azt érzékeljük, hogy szép lassan lebontja a szöveg az előzetesen felépített realitását és így sejthetjük – a történet bár hihető, mégsem lehet igaz. A szöveg elhajlítja, átformálja, és sokszor megtöri az általa bevezetett referenciákat, így a sorsok történetekké, az egyének karakterekké fordulnak át. Az önelmesélés és a múlt felidézésének problematikája rajzolódik itt ki: Az elmesélés többé nem csak felidéz, hanem teremt is. A karakterek és a történetsémák szabad váltakozása pedig rámutat arra, hogy minden csak viszonylagosan, a narratíva hatására kap helyet.
Mégis mit mond el ez az emberi sorsokról? Azt, amit Pedro Camacho szavaival élve így fejezhetünk ki: „Hát nem tudja, hogy mindig az ige az első.”[3] A grammatika alapszabályait bibliai áthallással megidéző sor, bizonyos nézőpontból azt is sugallja, hogy a szó, vagy „mondás” aktusa, teremtőerővel bír, így mindig elsődleges pozíciót tölt be. Az emberi sorsokat, tehát a sorstörténetek hozzák létre, az emlékezet és az öntörténelem, pedig konstrukciók, melyek a regény hazugságához hasonlóan bizonyos elemi vágyakat pótolnak.[4] Itt érhető tetten a szövegtesten átütő „hazugság”, amely a beszivárgó epizódokkal kezdődik, majd a teljes referenciális kibillenésig torzul, ahol a regény karakterei egy brutális tömeggé olvadnak össze és préselik át „egymást” a valóság illúziójának fenntartására felállított keretrendszeren. A fő narráció végérvényesen „lebukik”. Az általa ábrázolt valóság önmagát dönti le, hiszen bejelenti: a rádiójátékokhoz hasonlóan ez is „csak” szöveg, ez is irodalom.  Arra pedig, már spanyol inkvizítorok megtanítottak bennünket, hogy az sosem lehet igaz. A Julia néni és a tollnok esetében viszont a dokumentum bukása által az irodalom és a művészet felemelkedésének lehetünk szemtanúi.

[1] Mario Vargas Llosa, A hazugság művészete, Nagyvilág 2000, 175.

[2] Szabó Róbert Csaba,  Megvédeni Júlia nénit, Avagy hány esztendős az elbeszélő?, A Hét 2005, 17.

[3] Mario Vargas Llosa, Julia néni és a tollnok, Európa, Budapest, 2000, 185.

[4] Mario Vargas Llosa, A hazugság művészete, Nagyvilág 2000, 175.