Arra gondolsz, hogy lassan indulnod kéne, mikor a vörös szalvéta alatt a tányérodon alakzatba rendeződnek a morzsák. Kedvetlenül fordítod el a fejed a párás ablak felé, amely mögött formátlan foltok úsznak fel és alá. Odanyúlsz, hogy letöröld az üveget, de abban a pillanatban nem jár arra senki. Tudod, hogy nem maradt sok időd, a tünetek hamarabb jelentkeztek a megszokottnál. Zsibbad a feneked, ahogy feltápászkodsz, nem emlékszel pontosan, mióta ültél egy helyben, ahogy arra sem, mikor ürült ki a kávézó.

Ujjaidról víz csorog a padlóra, először cseppekben, majd vékony sugárban. Zsebre teszed a kezed, és elindulsz, mielőtt elolvadnál. A pincért kutatod, de épp valahol máshol jár. Eszedbe jut, hogy már fizettél, az érméid csörgése még visszhangzik a helyiségben. A kávéfőző gőzében muslicák fuldokolnak, a szürke mosogatóvízből halfejek bámulnak utánad szemrehányóan. Nem érted miért, te csak egy cappuccino-t ittál.

A Capel street-en képtelenség haladni, a karoddal eveznél előre, holott nem jön szembe senki. A látótávolság alig pár méter, megszomjazol, harapnád a ködöt, ott, ahol a legsűrűbb. Elönt a sóvárgás; ez egy megfelelő pillanat, meg kell ragadni, nem számít, ha látják. Zsebedben kotorászol, kezed hozzáér a puha anyaghoz, lassítasz lépteiden. A falak mentén titkos ajtó nyílik, ott, ahol sose volt, fehér füst ömlik ki az utcára, meleg és nyirkos, a mélyén bíbor szikrák és plüsspuha női sóhajok. „Csak bejárat” – vájta a fába valaki a körmével.

Nem állsz meg, csak a buszmegállónál, ahol pillanatnyi megnyugvást találsz – sorsod a menetrendre hagyod, rajtad most már nem múlik semmi. Másik zsebedben  apró könyvet tapintasz, talán azzal elterelheted a figyelmedet. Mégsem mered nyitni, életed összes kötete  egymásra tornyozódik emelet magasságig, hasztalan egyensúlyozol velük a zsúfolt utcán – bár egyet sem ejtesz el, valakinek minduntalan nekimész.

A folyóparton, a megállóval szemben valaki halad, a homályban csak az ordítása és a bűze ér el hozzád. Mosolyogsz, ahogy szent dühe átjár téged is, majd visszalendül feléje, hogy ajkáról a te szavaid üvöltsenek a semmibe. Mögötted az üzlet kirakatában hegyekben állnak az akciós tévék, hangyás képernyőik halkan susogják az ősrobbanás milliárd éves üzenetét: Hamarosan vissza lesz szívva az egész, mint egy meggondolatlan mondat.

Jön a busz, meg se nézed, hányas, mégsem kételkedsz, a sofőr a megfelelő irányba néz. Valami fészkelődni kezd a zsebedben, a mobilod az, rajta egyetlen árva üzenet: Hívj, ha még érdekellek. A hangot is hallani véled, valamikor suttogott is neked, a szavakra már nem emlékszel, csak a csiklandozásra a füledben. Fogalmad sincs, érdekel-e még, de a motor erőlködő bömböléséből az emelkedőn arra következtetsz, hogy nem igazán. Visszateszed a készüléket a zsebedbe, kezed meleg, hínáros vízbe ér, elengeded, hadd süllyedjen a fenékre örökre.

Úgy érzed, nem bírod tovább, dühösen nyúlsz a másik zsebbe, használnod kell a pillanatot, amíg senki sem figyel, mielőtt elszabadulnak a gondolataid. Mégis megelégszel azzal, hogy a kezed ügyében érzed. Már a pokolba kívánod. Odakint, a pára lepte ablakon túl, árnyékok kocognak. Letörlöd az üveget, de épp nem jár arra senki. Szédülni kezdesz, és leszállnál, de ekkor egy pillanatra bíbor fény csillan keresztül a folyón, célegyenesként egy sodródó hattyúnak. Úgy olvad fel benne, mint Napba hajított gyémánt, hogy később, az éjszakai égbolton csillagképként nevessen vissza erre a sápadt golyóbisra. Elfog az irigység, elfordítod a fejedet az ablaktól, de a buszon csupán homályos foltokat látsz. Odanyúlsz, hogy letöröld a párát a szemüvegedről, de aztán mégse teszed, félsz az üres ülések látványától.

A busz a sörgyár mellett szalad, kéményeiből gomolygó füst ragacsosan ül meg a park fáin. Ágak hajlonganak lehetetlen irányokba, bokrok dülöngélnek egymásba kapaszkodva. A park őzei vihogva botladoznak és a közbülső mezőn álló hatalmas kereszt dombjára szaladnak az emelkedő tenger elől, mely a lábaikat nyaldossa. Ajkukról messzire száll a “Finnegan ébredése”, míg csak ki nem lehelik párájukat egymás után, bundájuk Guiness-t párolog.

Kiszáradt, cserepes a szád, magad sem tudod, hogyan kerültél le a járműről. Összezárnak a fejed felett a felhők, tudod, hogy minden szín látomás volt csupán. A szürkeség felfalta az időt, lehet reggel és délután egyaránt. Csupán érzed, hogy közel lehet az alkony. Megkívánsz egy korsó sört, de egyre hidegebb van, talán meg is fagysz, ha még egy percet a szabad ég alatt töltesz.

A kulcs élesen zörren a zárban. Leveszed a cipőd, kezet mosol, iszol egy kortyot a csapból. Nem rohansz, a cél egy karnyújtásnyira van, idegesítően közel. A szobádban nagy levegőt veszel. Fogalmad sincs, mit remélsz ettől az utazástól. Tudod, hogy közben majd jó lesz, de minden egyes út messzebbre visz, a visszatérés ellenszélben egyre lehetetlenebb. Már a bejárati ajtó is olyan távolinak tűnik.

Most már nem fordíthatsz neki hátat. Ezért jöttél haza. Nem kapcsolod be a fűtést, a hideggel bűnhődsz, azért, amit tenni fogsz. A kabátod zsebéből előhúzod a belépőjegyet a következő óráidhoz és hanyag eleganciával az asztalra hajítod. Leülsz mellé és azon tanakodsz, mire gondolj először az úton. Az őzekre? A hattyúra? A bordély-kacajokra, netán a dülledt halszemekre a mosogatóban? Még egyik sem több földben duzzadó magnál.

A kezedbe veszed, amit hoztál és végigsimítasz rajta. Jó anyag, valamivel drágább, mint az eddigiek. A nagyját már elhasználtad, de ehhez az úthoz épp elég van benne. Az ilyen történeteknek nem kell több hely.

Megborzongsz, az ablakon túl mintha mozogna valami. Letörlöd a párát, de épp nem jár arra senki. Azaz, mégis. Egy rettenetesen kövér nő araszol a kisbolt irányába. Nehezen halad, noha a pórázra kötött csivavái lelkesen húzzák előre. Megbűvölve nézed. Felugrasz az asztaltól, és elhatározod, hogy segítesz és megtolod egy kicsit, közben elárulhatjátok egymásnak, hogy milyen szép időtök van. Mintha szél söpörne át a szobán, hideg van, mint egy jégveremben – áldott hideg.

Ekkor azonban kelet felől felszakadoznak a felhők, és már az egész láthatárt a bíbor alkony, újabb éji vándorlásod hajnala uralja. A szűrt fényben a nő tovább terjeszkedik teste korlátain, léggömbként a levegőbe emelkedik, és lassan eltűnik a felhők karmazsin palástjában.

Kinyitod a füzetet, az Eason-ben vetted még tavasszal négy-ötvenért, és az első üres oldalhoz lapozol. Óvatosan nyomod a töltőtollat a lapra, a túloldalra írt mondatok átütnek a papíron, mint erek a bőrön. Keresel egy tisztább helyet és leírod az első szót, ami az eszedbe jut.

A kövér nő hangos morajlással durran ki órákkal később, ám ekkor már javában körmölsz a behúzott rőt függöny mögött. Eső kopog az ablakon, alamuszi, zsíros eső. Nem mersz kinézni, de nem a színe miatt, az voltaképp mindegy. Ma bíbor, holnap türkiz, azután ibolya. Néha bugyirózsaszín. Az üres utcától félsz, csillogjon bármilyen árnyalatban. De nem gondolsz vele többet,  újra alámerülsz. Valami zúg – senki sem sejti, hogy a kozmikus háttérsugárzás, ami a bekapcsolva hagyott tévéken sistereg szerte a világon, valójában nem más, mint a tollad sercegése.

Vagy csak bekapcsolt az automata fűtés.

 

Borítókép forrása: Ayu Shakya.