Membrán

Most a csönd vagy. Húzlak magamra,
mint férfiszagú, fehér inget.
Tudod jól, hogy mindig fázom.
Mikor néztél, szertelibbent

Rajtam, ahogy madár az ágon,
és a válladra szállt.
Mondanálak. Szó vagy a számon,
még senki sem használt.

A viszketés vagy a bőr alatt,
véresre vakarlak, nem múlsz el.
Néha kitépni akarlak.
Tudsz fájni, folyton, de úgy kell

Nekem, talán én akartalak.
A tenyered membrán.
Szivárgunk. Ahova akarod
kezed oda tedd rám.

 

Töréshatár

Rúzscsók a csészén, ez marad itt
neked belőlem. Csordultig töltöm
magamból a pici porcelánt,
állni hagyom, romlik, ki-kiöntöm.

Nem mondtad, hogy ritkán szomjazol.
Sosem szárad ki tested. Cseppeket
csókolsz nevesincs nőkből nyelved
alá, diffúzált kicsi csendeket.

Fekete fátyol a te lelked,
felfedi azt, amivel eltakar.
Szétszaladt szilánkokból vagyok
a földön. A kiskanál felkavar.

 

Ha túlcsordul

Azt mondtad, te nem beszélsz rólam.
Én hallgatok rólad. Nem a szavakban,
a szavak mögött vagy; hangtalan szólam.
Ha túlcsordul a csönd, átér a peremen,
akkor szivárogsz belém vissza.
Testem a törődést felissza.
Tenyered völgyét, ujjad hegyét szeretem –
mint gyerek a párás ablakon, szótlan
térképet rajzolsz hátamra. Zavarban
vagy. Homlokunk közt csak egy csók van.

 

(Illusztráció: Beth Conklin: song birds, 2014)