A verstan csodálatos tudomány. Az én értelmezésemben mintegy le kell takarni „a jelentést”, meg kell fosztani tőle a verset. A vázát kell vizsgálni, a skeletont, amire rákerül a hang, a szó. Régebben szoros köze volt a retorikához: a 15. század második felében a verselést „második retorikának” tekintették, mert az első retorika a ’szabadon’ folyó beszéd, a (prózaformájú) különféle beszédek és írások terepe volt, amire mintegy ráakaszkodott a második retorika, a verselés, a verssorok, a különféle rímek stb. szabálya. De tekintették a grammatika (vagy nyelvtan) részének is a prozódia révén. Sokáig függelékes helye volt Metrika címszó alatt. És hosszú ideig a zene, valamint a matematika összefüggésében tárgyalták, egészen addig, amíg modern szaktudománnyá nem vált, vagyis amíg meg nem jelent a Verslehre, a (magyar) verstan, Greggus Ágost tollából. El is lehet menekülni a hétköznapi politikai valóság elől a verstanba: én ilyen menekülésnek tekintem Horváth János Rendszeres magyar verstanát. amely az Akadémiai kiadónál 1951-ben jelent meg. A mostanság megszaporodni látszó verstanokban is látok ilyen késztetést: a verstan írása stabil, látszólag egyszerű, de összpontosítást igénylő munka, gyakran – mint most is – az egyetemi oktatásnak alárendelt feladat.
A „gyakorlati” jelző a címben elgondolkodtató. Mert többféle verstan létezik: van generatív verstan, van pszichológia-központú, van történeti, van a matematikának alárendelt, van a rendszer-elvű, axiomatikus. De milyen a gyakorlati? Először is: a Polgár Anikó és Csehy Zoltán szerzőpáros káprázatos munkát végzett. A hagyományosan konzervatív beállítottságú szerzők a Holt Költők Társaságát kedvelik, nem mennek el a jelenig. Például az említett Horváth János legutolsó példát adó költőt József Attila és Radnóti Miklós, akik 1951-ben már túl voltak nem csak az életművükön, de azt életükön is.  E verstani kézikönyv szerzői beszabadították a verstanba, ebbe a korábban halott, áporodott levegőjű múzeumba vagy mauzóleumba az eleven, friss magyar költészetet, vagyis a jelenvalóság erejét!
Ez adja meg igazán e munka fontosságát.
Szerintem a „rendszer” szóval óvatosabban kell bánni. Most nem akarok rendszer-definíciókat előásni, talán a „rend” lenne jó. Mert vannak szép számmal olyan (igaz, többnyire kérészéletű) rendek, amelyek nem sorolhatók be a jól elrendezett sorfajták semelyikébe sem. 1) Ilyen a metroritmika, amely a l6.  század közepén jelentkezett, és a 17. század első feléig tartott. Nálunk Szenci Molnár Albert képviseli ezt az elvet, amit Andreas Spethe latin nyelvű mintája adott volt a számára. Meglehetősen homályos rend, ami magyarázza Szenci Molnár verstani „botlásait”. 2) Zrínyi Miklós felező tizenkettősei, amelyek igen gyakran nem 12 szótagúak és nem feleznek. Valamilyen Itáliából átvett hendecasyllabo felé mutatnak a kutatások. 3) Vadai Istvánnak volt egy elgondolása arról, hogy n számú „verstani rendszer” létezhet potencialiter, amelyekből vagy megvalósul valamelyik, vagy sem. Így ír: „A felismert metrikai rendszer szabályait a következő pontokba lehet foglalni. a) Minden sor egy főmetszettel két részre bomlik. (…) b) A sorok első részének szótagszámára nincs megkötés, sorról sorra változhat, rendszerint 3 és 11 között. A jellemző érték: 6 vagy 7. c) A sorok második részének szótagszáma kötött, egy versen belül nem változhat, rendszerint 4, 5, 6 vagy 7. A jellemző érték 6. d) Egy vers (versszak) három egymással rímelő sorból áll. (…) A fenti szabályokkal jellemzett metrumot nevezzük X + N-es metrumnak” (Vadai István: X + N, in: Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovits Józsefnek, szerk. Császtvai Tünde, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézet – Balassi Kiadó, 2009, 497. p.). 4) Az, amit Horváth János „középlatin” sor- és strófafajtának nevezett: ezek antik sor- és strófafajták, de az antik megkötések nélkül. Többnyire rímesek, a sorok két ütemből állnak, legyenek bár sapphicumok vagy alkaicumok. De „A magyar versnek említett szabályozódása, főkép a szótagszámnak sorfajonként következetes megkötése még nem ment végbe tökéletesen a középkor végére. „Szótagszámhibák” elég gyakoriak emlékeinkben” (Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, kiadja a Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931, 287. p.). Sorolhatnánk még a példákat, de ez már a verstörténeti szempont érvényesítése lenne, amire a mi szerzőpárosunk nem törekedett.
Csak A szabadvers verstanából című fejezethez annyit, hogy létezik egy általános (matematizált) kísérlet a modern francia szabadvers megkötéseinek érvényesítésére. Jacques Roubaud „korai” kötetéről van szó, La vieillesse d’Alexandre a címe (Sándor öregkora, lefordíthatatlan utalás az alexandrinusra). Ez a könyv a francia szabadvers nagy részét még a verssorokra tagolásban látja (szemben a próza ligne-eivel), és ily módon a szabadversek többségét shadows-formes-nak, árnyék-költeményeknek nevezi, amely őrzi az alexandrin kétosztatúságát. Persze van megoldása a poemes en prose-ra is, hogy tudniillik ez miért költemény.
Míg a metrika csak az egyes sorokat (sorfajtákat) vizsgálja, a strófika az egyes versszakokat, ide értve az egystrófás költeményeket (például a szonetteket) vagy a kombinatorikus módon a rímekkel összeláncolt nagy szerkezeteket, oda continuákat vagy folyamatos énekeket (ilyen a sestina, amely hatsoros strófákból áll ugyan, de a rímelhelyezkedés ezek fölötti szerkezetet ír elő: a költemény hatszor hat strófából áll, hetediket nem írunk). Ez is tárgya a gyakorlati verstannak, helyesen.

Végül a versérzékről, vagy a versérzék olvasói különneműségéről valamit. Nem egyformán olvasunk verset. És vannak „helyes” olvasatok, vannak „elfogadhatóak vagy megengedhetőek”, és vannak rossz, aritmikus, helytelen olvasatok is, természetesen. Amikor a szerzőpáros a sorokat felbontja, a Himfy-strófa sormetszetét így adja meg:

                            S elragadt // ez engemet                         4 // 3

Világos, hogy a betűjeles tagolás ellentmond a verssor tagolásának, mert „S elragadt ez // engemet” a helyes olvasat, a „S elragadt // ez engemet” csak elfogadható vagy megengedhető. Ami pedig a Balassi-strófa 3, 6 vagy kilenc soros természetét illeti, természetesen 3 soros. Az papírméret függvénye, hogy hogyan tördeli a nyomdász a versszöveget, tördelheti akár kisméretű könyv esetén 9 sorba, a felező tizenkettős is van a kötetben, akkor hatba, itt nem a nyomdai méret a döntő. Egyébként a Batthyány-levelek között megtalált ú.n. sajátkezű versfüzér is három sorosnak mutatja, az Eurialus és Lucretia verskézirata is ezt mondja, de ha belegondolunk abba, hogy a belső rímek alárendelendők a nagysorok rímeinek, akkor beláthatjuk, hogy strukturálisan a szakasz 3 sorból áll, még akkor is, ha a próza szokásrendje szerint írjuk le a verset.
Telitalálat viszont, hogy újabb és legújabb költészetünkben megszületett „a Születésnapomra-strófa” József Attila versének formai követéseként, valamint „az Ilona-strófa” Kosztolányi Dezső kezdeményezéseként (például olyan kincsek vannak itt, Mint Varró Dániel Borbála cimű költeménye .)
Az időmértékes (antikos, deákos) verselés hibátlan. És a mai magyar, eleven költészetből vett példák gyönyörűek.

Jó dolog lehet Pozsonyban verstant tanulni.

Csehy Zoltán – Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan (Univerzita Komenského v Bratislave, Oktatási segédlet, 2018, 343 p.)

„Sem folytatni, sem elfelejteni nem lehet”[i] – írja Vas István Kádár Erzsébetről közvetlenül halála után, 1946-ban. A XX. század első felében elő, Nyugatban is publikáló Baumgarten-díjas írónőt kortársai Kaffka Margit mellett a kor legjelentősebb írónőjeként tartották számon[ii], a dzsentri világ pusztulásának ábrázolásával Mikszáth Kálmán, Lovik Károly és Krúdy Gyula teremtette hagyomány folytatójaként tekintettek rá[iii] – az utókor mégis elfeledte őt. A kánonból való marginalizálódásában nagy szerepet játszott, hogy munkásságát mindösszesen néhány tucat novella alkotja, melyeket Harminc szőlőskosár címen publikált 1944-ben[iv]. Írásai csak húsz évvel később, 1966-ban jelentek meg ismét, amikor is a Magvető kiadó adta közre őket Kegyetlenség címen[v], ám azóta nyomtatott formában nem láttak napvilágot művei[vi]. Az, hogy immár ötven éve könyv formátumban nem elérhetőek írásai, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy amikor ma meghalljuk Kádár Erzsébet nevét, csak találgatni tudunk arról, hogy ki is volt ő és mikor élt valójában. A Kegyetlenség kötet olyan ritka manapság, hogy még antikváriumokban is nehezen lelhetünk rá – nem is beszélve a Harminc szőlőskosárról –, könyvtárakban is csupán elvétve található egy-egy példány, és az is a raktárban pihen valahol porosan és eldugottan.
Kádár Erzsébet az elmagyarosodott, ősi szerb Csernovics család tagjaként született 1901-ben Aradon, Csernovics Didior és Duka Olga gyermekeként. Művésznevét édesanyja nemesi előnevéből, a kádáriból hozta létre. Első novellája (Reggeltől estig) 1936-ban jelent meg a Nyugat folyóiratban, mely később több alkalommal is otthont adott írásainak. Novelláit és kritikáit publikálta többek között a Magyar Csillagban, a Budapesti Hírlapban, a Tükörben, az Ezüstkorban, a Napkeletben és az Új Magyarságban is. Schöpflin Aladár vezette be az irodalmi életbe, így kapcsolatba került Babits Mihállyal, Szabó Lőrinccel, Tamási Áronnal, Illyés Gyulával, Márai Sándorral és Ottlik Gézával is. Élete legmeghatározóbb kapcsolata az Illés Endréhez fűződő szerelem volt, amiben kölcsönösen segítették és fejlesztették egymás alkotásait. A köztük lévő viharos kapcsolat kilenc éven át tartott, egészen Erzsébet tragikus haláláig, 1946-ig.[vii]

Szegedy-Maszák Mihály Felejtés és kisajátítás az irodalomban c. tanulmányában Kádár Erzsébet elfeledését azzal magyarázza, hogy novelláit nehéz egyetlen világnézettel kapcsolatba hozni[viii], ezáltal nehezen tudták őt kortársai és a jövő nemzedéke szorosan egy-egy irányzathoz kötni, s emiatt inkább nem is szenteltek neki figyelmet. A dzsentri világ hanyatlásának ábrázolásában korábbi irodalmi hagyományt idéz, a világábrázolásában a naturalizmus dominál, a női emancipáció megjelenítésével a modern kort jeleníti meg, szövevényes szimbólumrendszerével szervesen kötődik a szimbolizmushoz, színes látásmódjával pedig az impresszionizmushoz. Mindez jól mutatja, hogy olyan irodalmi hagyományokat vitt tovább, amelyek abban az időben már hanyatlóban voltak, s a következő nemzedék nem fedezett fel novelláiban olyan értékeket, amelyek ne lettek volna már ismertek a számukra más, korábbi íróktól. Az írónő novelláiról összességében elmondható, hogy „[v]alamennyi témamag a lelki gyötrés, a fizikai erőszak, a lopakodó félelem, a morális elbizonytalanodás sötét valóságát hordozza, amit a kivételes atmoszférateremtő erő tovább fokoz. Kádár Erzsébet novelláival összeforrt egy szó: a kegyetlenség”[ix]. Az egyéni sorsokon keresztül mindig valamilyen általános, örökérvényű igazság kimondására törekszik, ám mindezt sohasem teszi parabolikusan, ahelyett, hogy megmutatná, hogy bizonyos szituációkban, hogyan kellene cselekednünk, inkább arra összpontosít, hogy hogyan lehet reagálnunk az élet különböző megpróbáltatásaira, amellyel egyfajta alternatívát ad az olvasó számára. Nem ítélkezik szereplői felett, a maga valóságában tárja elénk a történteket, olykor nyers, de mindvégig őszinte, a befejezést pedig nem egyszer az olvasóra bízza, a függőben hagyott lezárással csupán sejteti, hogy hogyan folytatódik szereplője története.
Kádár Erzsébet műveiben nagy hangsúlyt fektet a női létezés árnyaltabb oldalának felderítésére, melynek egyik fontos pillére a függési viszony vagy annak a hiánya. Ennek tükrében többféle viszonyt jelenít meg novelláiban, kezdve a gyermek és a szülő függőségével (Kegyetlenség, Angyalos labda), folytatva a nő férfitól való függőségével, mely legmarkánsabban rajzolódik ki írásaiból (például a Harminc szőlőskosárban, az Angyalos labdában, vagy éppen a Csók és festékben), ám találni precedens arra is, amikor a nők független individuumként élnek (Feketekávé, Egy város modellt áll), ahogyan arra is, hogy családtagoktól (Unokatestvérek), tárgyaktól (In flagranti), természettől (A diófa), vagy éppen múlttól való függőségük rabságában élik az életüket (Unokatestvérek).
Az Unokatestvérek című novella főszereplője, Vilma a függés és függetlenség kettősségében él. Egyrészt független, mert özvegyasszony lévén egyedül, saját erejéből tartja fenn magát, másrészt az unokatestvérétől, Évától való függési viszonya által létezik. Vilma férjének halála miatt lecsúszott a társadalmi ranglétrán és kikerült abból a nemesi világból, amelyben gyermekkorát töltötte, s amelyben Évának sikerült benne maradnia házassága által. Megözvegyülése hozadékaként kénytelen volt egy kis lakásba költözni, melyet nem érez otthonának, ellenben Éva rózsadombi villájával, amely magában hordozza a vágyott otthont és az idilli gyermekkor emlékét. Ez áll gyakori látogatásának hátterében, sokkal inkább otthonának tekinti unokatestvére színpompás házát, mint saját kicsi, szürke lakását. A látogatások alkalmával töltekezik fel ebből a jóleső otthon érzetből, melyet nem csak a látvánnyal juttat magába, hanem orálisan is: Vilma szinte falja az ételt, amit rokonai elé raknak, amivel nem csak testileg lakik jól, hanem lelkileg is. A Vilma esetében bekövetkezett társadalmi zuhanást, mely szakadékot képez közte és unokatestvére társadalmi státusza között, Kádár Erzsébet vertikálisan is érzékelteti: Éva fenn lakik a hegyen, a Rózsadombon (ami a gazdagságáról ismert), Vilma pedig lenn, a völgyben egy kis lakásban. Nem csak a magassággal és a mélységgel játszik, hanem a házak méretével is, Éva hatalmas villája opponense Vilma néhány apró szobából álló lakásának.
Az özvegyasszony a gazdag és a szegény világ mezsgyéjén mozog, életkörülményei alapján a „sopánkodók”, a „kopottan öltözők” csoportját erősíti, ám közeli rokonsága révén belépése van – még ha csak rövid időre is – a gazdagok világába. Nem csak Vilma veszítette el a kapcsolatot a másik kaszttal, hanem Éva is eltávolodott a szegényebb rétegtől, ám őt unokatestvérével ellentétben, ez nem tölti el szomorúsággal. Vilma hermészi attribútummal rendelkező karakter, aki beszámol Évának a rokonság másik felében történt hírekről, ezáltal közvetítőként funkcionál a két világ között. Nem mindegyik személy tartozik a családhoz, vannak köztük barátok is jószerivel, ám „mégis egyfajtájúak; korán délután jönnek hozzá, elmondják: mi fáj, ki csapta be őket, mitől félnek, ki nem néz feléjük”[x]. Ez a meghatározás Éva szempontjából Vilmára is igaz, ő a szegény rokon, aki csak azért jár hozzá, hogy elmondja, ismét milyen szörnyűség esett meg vele. A folyamat láncszerű, a szegény rokonok elmennek Vilmához, hogy kiöntsék neki a lelkét, figyelmesen végighallgatja őket, majd a megszerzett információt tovább adja Évának, aki ugyanúgy meghallgatja őt, mint Vilma tette korábban a rokonokkal. A folyamatban egy szerepcsere is megfigyelhető közöttük, a korábban hallgató Vilma beszélővé lép elő, az új diszkurzusban pedig Éva válik a hallgatóvá.
A két nőt érzelmeik alapján is egy skála két végleteként lehet meghatározni, míg Vilma a szeretetet testesíti meg, addig Éva a családon belüli gyűlöletet, akinek terhére van unokatestvére gyakori látogatása, elutasító vele szemben és mindent megtesz azért, hogy a nem kívánt rokon minél hamarabb távozzon. Irma, az unokatestvére barátnője az, aki átveszi a háziasszony szerepét és étellel kínálja a vendéget – ahogyan a társadalmi normák szerint Évának kellett volna –, kedvesen elcseveg vele, ám a háttérben kineveti őt konzervatív nézetei miatt. Az eszményi családi kapcsolatban Vilmának kellene betöltenie Irma státuszát, aki része a család mindennapi életének, ott van a fontos eseményeknél, akit szeretnek és tisztelnek – ehelyett egy „idegen” foglalja el azt a pozíciót, ami kijárna Vilmának, és amit minden próbálkozása ellenére, Éva folyamatosan megtagad tőle.
Vilmát nem csak Éva részéről érik negatív atrocitásokat, hanem az unokahúgától, May-től is, aki nem hajlandó puszit sem adni a néninek, amit bár nem tud megindokolni, olvasóként mégis tudjuk, hogy az édesanyja Vilmához való viszonyulásából fakad ez a viselkedés. A családfő, Béla részéről is tapasztalható ez a negatív viszonyulás, gúnnyal a hangjában üdvözli a rokont és öleli meg, amelyből sejthető, hogy valójában csak a társadalmi konvenciók által meghatározott formális üdvözlésben részesíti Vilmát, valójában szíve szerint, Évához hasonlóan, elbocsátaná otthonukból.
A novellában fontos szerepe jut a látszatnak és a valóságnak, az igazságnak és a hazugságnak, s ezen szubsztanciák mentén jól elkülöníthetők a novellában felvonuló szereplők is. Vilma az, aki a legtisztábban az igazságot és az őszinteséget képviseli személyével és megnyilvánulásaival, de ugyanez elmondható Mayről is, aki gyermeki őszinteséggel ad hangot véleményének és utasítja el Vilma közeledését. A felnőttek viszont a szeretet leplébe burkolt elutasító viselkedésformát produkálnak, megjátsszák magukat, ezáltal hamis világot teremtve Vilma számára. Még Éva is, akit bár hideg, elutasító gesztusai folyamatosan elárulnak, igyekszik fenntartani ezt az általuk konstruált illúziót, Vilminek becézi unokatestvérét, bundát ajándékoz neki – ami saját gazdagságát és a hirtelen rátört lelkiismeret-furdalást is reprezentálja.
A novella során nem csak Vilma jelenlegi helyzetének tragikumáról kapunk képet, hanem a gyermekkoráról is, amikor is ugyanilyen hátrányos megkülönböztetésben volt része, nagyszüleik folyamatosan Éva kisajátításáért versenyeztek, mindketten azt szerették volna, hogy rájuk hasonlítson jobban, Vilmával viszont nem is törődtek. Úgy tűnik, hogy a családban Vilma már születése óta ellenszenvet ébreszt, mely generációkon átível és minden családtagban visszaköszön – akárcsak egy családi jellemvonás vagy külső ismertetőjegy. Vilma egy szeretetre vágyó, naiv asszonyként bontakozik ki előttünk, aki kudarcba fulladt próbálkozásaival és esetlenségével sajnálatot ébreszt az olvasóban.
Vilmával ellentétben az In flagranti főszereplője, Bárány Valéria, egy elvált, karakán úriasszony, aki nagy tekintéllyel rendelkezik környezetében, lakása – Vilmával ellentétben – nem a magányt szimbolizálja, hanem a sikert, amiért képes önerőből megteremteni és fenntartani saját egzisztenciáját. Valéria magasabb társadalmi osztályhoz tartozik, mint Vilma, a Központi Pénzintézet tisztviselője[xi], és még arra is van kapacitása, hogy bejárónőt fizessen, aki rendben tartja otthonát[xii]. Valéria függetlenségének legmarkánsabb szimbóluma a fürdőkádja, amit saját munkájával megkeresett pénzéből vásárolt és amelynek ő az első tulajdonosa. Míg az Unokatestvérekben Vilma az evés aktusa által kebelezi magába az otthon érzését, addig Valéria ugyanezt a fürdés rítusa által teszi meg, amely egy intim kapcsolatot hoz létre szubjektum és objektum között. A kád az asszony számára a nyugalmat szimbolizálja, „[a] meleg fürdő jókedvre hangolja, megbékíti színtelen sorsával. A szép, szelíd, fehér, hibátlan kád átmelegszik a forró víztől, s ő belesimul, mintha a kád ölelné várakozó melegségével”[xiii].
A novella konfliktusát Eszti, a bejárónő generálja, aki gazdasszonya távolléte alatt megfürdik a kádjában. Erről Valéria a gondnoktól értesül, aki furcsállotta, hogy az asszony lakásában akkor is folyik a víz, amikor nincs otthon. Valéria tudat alatt tisztában volt azzal, hogy Eszti is meg szokott merítkezni a kádjában, talál árulkodó jeleket a fürdőszobában (fűtőtesten száradó vizes törölközők), mégis elhessegeti magától a gondolatot, mert az azt jelentené, hogy eltulajdonították tőle a kádját és vele együtt az otthonát is. A gondnok figyelmeztetésének hatására kénytelen szembenézni a valósággal és tetten érni a fiatal lányt – mely a novella címében is rejtőzik –, aki miatt hűtlen lett hozzá szeretett kádja. Valéria ugyanis úgy tekint erre az objektumra, mintha a szeretője lenne[xiv], akivel intim viszony létesül köztük minden egyes fürdés által, ám azzal, hogy a kád Esztit is ugyanolyan gyöngédséggel kényeztette, ahogyan őt, úgy érzi, megcsalta őt. Az asszony és a kád közötti viszony leképezi az emberi párkapcsolat elemi mozgatórugóit, miután kiderül a hűtlenség, a két fél elidegenedik egymástól, s hiába próbálkoznak a kapcsolat helyreállításával, már nem tudják visszahozni a béke és a nyugalom varázsát, amely előtte jellemezte őket. Bár a víz a megtisztulás és az újrakezdés ősi szimbóluma, a novellában a kád már nem moshatja le magáról Eszti bűnének nyomait. Valéria leleplezte Esztit a fürdőszobában, ám az asszony mégsem vonta kérdőre őt, megrettent a lány tettének rá mért súlyától és inkább megfutamodott. Eszti megtalálta ennek az erős nőnek az Achilleusz-sarkát, aminek hatására átjárta őt a félelem és kiesett a kezéből az irányítás, de „[h]olnap valamilyen ürüggyel kidobja. Feltétlenül kidobja”[xv], amivel igazságot szolgáltat önmaga, és szeretett kádja számára.
Az imént bemutatott mindkét asszonyról összességében elmondható, hogy az özvegységükből adódó magányosságukat különböző módokon keresztül igyekeznek kompenzálni: Vilma családjához fordul, Valéria pedig a fürdőkád antropomorfizálásával hoz létre valamiféle bensőséges viszonyt. Bár mindkettejükre igaz, hogy független nőként állják meg a helyüket a világban, mégsem függetlenek teljes mértékben, Vilma rideg unokatestvérétől és annak életkörülményeitől függ, Valéria pedig szuverenitását szimbolizáló kádjától, melyet az eltulajdonítás tudomásul vételével elveszít.

[i] Vas István, Kádár Erzsébetről = Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 11.

[ii] Vajda Miklós, Háttér egy írónő portréjához: Kádár Erzsébet, Jelenkor, 2015/12, 1336.

[iii] Vas István, i.m., 7.

[iv] Kádár Erzsébet, Harminc szőlőskosár, Bp., Franklin-társulat, 1944.

[v] Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966.

[vi] A Magyar Elektronikus Könyvtár 2018-ban felvette adatbázisába a Harminc szőlőskosár novelláit, így elérhetővé tette az interneten az olvasók számára.

[vii] Borgos Anna – Szilágyi Judit, Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban, Bp., Noran, 2011, 389-433.

[viii] Szegedy-Maszák Mihály, Felejtés és kisajátítás az irodalomban, Alföld, 2013/3, 53.

[ix] Borgos Anna – Szilágyi Judit, i.m., 412.

[x] Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 111.

[xi] Mindkét nő esetében ruházata árulkodik társadalmi hovatartozásáról, Vilma kopott, néhol el is szakadt ruhája az alsó osztályhoz, Valériát fekete kabátja, kesztyűje, feketelakk-irattáskája pedig egyértelműen a felső osztályhoz sorolja.

[xii] Vö. Kádár Erzsébet: A diófa = K.E., Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 56-69.

[xiii] Kádár Erzsébet, i.m., 159.

[xiv] Nem csak a fürdőkádra tekint szerelmeseként, hanem otthonára is: „Szerelmes a lakásába, gyakran ajándékokkal lepi meg. Fogas az előszobába, színes párna a kerevetre, villany-teaforraló a kis teakonyhába. És a lakás hálás, napról-napra vidámabb, kedvesebb”. Kádár Erzsébet, i.m., 160.

[xv] Kádár Erzsébet, i.m., 164.

Kádár Erzsébet: Unokatestvérek
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00648/20831.htm

Kádár Erzsébet: In flagranti
http://mek.oszk.hu/17800/17854/17854.htm#8

Nincs végpont, nincs igazi feltámadás, paradicsom, tavasz, örömünnep. Nincs mitikus kezdet, visszafordított idő, testet-lelket megújító szabadság. A kezdet és a vég Pilinszky költészetéből is oly ismerős „ünnepélye”. Ennek a hiánya különösen látványos egy hangsúlyosan vallásos kötetkompozíció esetében.
Nem a tehertől való szabadulás, hanem a teher, a „kínlódás” villantja fel az emberi létezés (jobb szeretem az „élet” szót) szakrális dimenzióját. A mindennapok, a gyötrelmek, a megaláztatások, ahogy naponta „ásogatunk”, utazunk a metró alagútjában. Beleássuk magunkat a mindennapok rettenetébe, saját sorsunk útvesztőjébe, a legközönségesebb emberi valóság, a szenvedés labirintusába.
A liturgikus „örök idő”, a soha el nem múló krisztusi szenvedéstörténet fogja keretbe a kötetet. De a ciklikus ismétlődéseken túl felsejlik az idő előre haladó mozgása, az egyéni életút és a családtörténet. Ám Benkő Ildikó tragikumra hajló költői kedélye korántsem operál mindig a végzet és az örökös állandóság fogalmával. A kiemelkedően szép görgeteg című vers egy elviselhetetlenül traumatizált családtörténetet tár fel, elhagyott, tönkretett, érzelmileg megcsonkított gyerekek ismétlődő tragédiáit, az átkok és bűnök nemzedékről nemzedékre visszatérő rendszerét, amelytől a túlélők mégiscsak képesek – önfeláldozásuk révén – a saját gyerekeiket megszabadítani. Hogy testemmel felfogjam e görgeteget, mondja a költői én. A női test más versekben is szakrális és (egyben komikusan mindennapi) funkciót kap. Gyerekeihez írt szép anyaversében a költői én, az „agyonstrapált anya” magát anyaföldhöz hasonlítja: Imhol, földetek vagyok. / Ahol nem repedt, oda lépjetek.
Enélkül a pompás, groteszk humor nélkül szinte elképzelhetetlen a Benkő-univerzum. Ez a hang ellenpontozza a kötet szakrális kereteit. A krisztusi szenvedéstörténetet.

Fekete-fehér-igen-nem. Azt mondják, a versírásra az emberek többségét meg lehet tanítani. A szavak összefűzésének vannak racionálisan kiismerhető szabályai. De érdemes-e bárkit megtanítani verset írni sors nélkül? És egyáltalán hol lehet az emberi sorsot „kitanulni”? Márpedig ilyenféle hitel nélkül a legügyesebb költői szöveg is olyan gyorsan kifárad, megöregszik, elhalványodik, mintha fordítás lenne, melyet csak az örökös korszerűsítés-átdolgozás tart életben. A hitelességet lehetetlen tanítani.
Benkő Ildikó verseskötete nagyon sok irodalmi utalást, versformát hömpölyget, rendez újra, és könnyen értelmezhető a zsoltárköltészet, a metafizikus költők, a minimalista hagyomány, de akár a kortárs magyar líra felől is, hisz gátlástalanul operál a Borbély Szilárd-i, Nagy László-i, Shakespeare-i József Attila-i vershagyománnyal. Ám ezeknek az utalásoknak, az át- és visszarendezéseknek a tétje és személyessége megkérdőjelezhetetlen. Ne húzd ki magadat: a szeget / mely összetart eget és földet, írja remek kétsorosában.
De a „ne húzd ki magad” nemcsak azt jelenti, hogy maradj a helyeden, tartsd össze az eget és a földet, hanem, hogy szépítés nélkül vállald a megaláztatást és a görnyedtséget. Tulajdonképp ez is imitatio Christi, a könyörtelen, feltétel nélküli személyesség parancsa egy egyre narcisztikusabb világban.
Az utalások, intertextusok nagyon a helyükön vannak ebben a költészetben, ebben az igen tudatos, teológiailag-nyelvileg átgondolt kötetkompozícióban. A versmondatok szavakra-betűkre bontásának szükségességéről viszont nem győzött meg a költő. Mintha ezek a széttördelések az aláhúzás, a kihangosítás funkcióját látnák el, nem pedig az abszurdba hajló, a fiatal Tandorit idéző játékosság kifejezői. A Benkő Ildikó-féle fanyarságnak és könyörtelen, szinte megalkuvás nélküli személyességnek nem ezek az adekvát eszközei. Sokszínű, fanyarul humoros-tragikus költészet ez, de szinte soha nem könnyed. A versírás, az én világteremtésének tétje ebben a költészetben megkérdőjelezhetetlen.
És nem is tudom, szükség van-e rá. Benkő Ildikó egyik legnagyobb erénye az epigrammatikus tömörítésre, a szédítően gyors tempóváltásokra, a poentírozásra való képesség. (Mint a Nem kéne fázni c. versben: …futok, / kész vagyok, / némán megyek / jó kutya, / átadom a helyem.)

A fekete-fehér-igen-nem játékban a nyelv legfontosabb szavait tilos kimondani. Aki igent mond, veszít, aki nemet mond, ugyanígy. De lehet olyan erővel bármiről (szerelemről, munkáról, lélekölő mindennapokról) beszélni, hogy a szavainkon mindig átragyog az igen és a nem, az élet és a halál visszavonhatatlan méltósága.

Benkő Ildikó: Báránytánc.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2019.

BENKŐ ILDIKÓ KÖLTEMÉNYEIBŐL

loptam

hatévesen
egy kiflit
egy falat ment le
a torkom elhalt
mikor megláttam
a másik oldalt
utoljára
hittem
hogy
uzsonna
jár nekem
aztán évtizedekig
gondoltam
hogy
csak két pofon jár
az embernek
már tudom
nem jár semmi
a két pofonban
túl sok
a szeretet

világtalan

ki keres talál
de nem mi kerestetik
az találtatik

görgeteg

nagymama csak
összezördült nagyapával
nagyapa csak fél évre duzzogni ment
nagymama csak elveszett volt kapaszkodott
vigaszba zuhant az elfojtott vulkán forró oldalán
nagyapa a magzatot vállalta titkolta útra kelt miatta
nagymama úgy őrizte kéje gyermekét mint egyetlenét
végtelen becézte érzékei minden örömét köré láncolta
elfelejtette ember volttal fölszerelni csábos volt a lány
anyám felnőtt csak csodálkozott az élet nem szolgálja
a testvéreket mint Józseféit titkon ette az idegenség
hogy ne kelljen látni elfoglaltak voltak kifizették
súlytalan volt sosem tudta meg születése terhét
úgy halt meg azt hitte testvérei megvetették
amíg lehetett féktelenül léháskodott
de akadályozta három óvatlanul
összehozott gyerek
egyet szeretett
jaj volt a testvéreknek
egyet dobott egyet élethosszig ölt
de még jajabb volt e második Józsefnek
anyu kényeztetése anyjáénál is halálosabb volt
s ha a pokolnak eddig nem volt elég földi gyökere
gyomosított  restség  kéjvágy  cserbenhagyás  árulás
kapzsiság  irigység  lopás  káröröm  hazugság  harag
hiúság becstelenség rosszindulat erőszak mocsok
mi ne szorongatna minket mint hús a csontokat
nincs olyan gyarlóság a nap alatt mert hat
ismétli önmagát mint a rákos sejtek
szeméremajak rákban halt meg
gépiesen ölt
ha megkínált kávéval
beleivott hogy vele haljak
nem sikerült neki mert azért küldtek
hogy testemmel fölfogjam e görgeteget
ne fertőzzön unokákat rámegy egy élet
de a gyerekek már nem tőle lusták
alig jött alig látták
hozzá meg
nem vittem őket
egy gyilkos fogadás után
most találkoztam a kitagadott
bátyámmal örült hogy megúszott
ennyi kínt ő csak nyomorgott
kétszer elvált de
eldobott létére mindene
a gyermeke

A “mindannyian testvérek vagyunk” gondolata különös összefüggésben kerül elő Pál Areioszpagoszi beszédében (Ap csel. 17:22-34). A nagy térítő művelt pogányok előtt, a görög kultúra fellegvárában prédikál, és itt hivatkozik egy görög költő tanúságára is.
Ez valami multikulti trükk lenne? Vagy utalás arra, hogy a Biblia mellett létezik (létezhet) egy egészen másfajta, ám éppígy univerzális kinyilatkoztatás – ez pedig talán épp a művészet? Hiszen furcsa a testvériségre való utalás egy olyan vallás szülöttének a szájából, ahol a testvérek örökké rivalizálnak és viszálykodnak. Ráadásul Pál egy olyan megváltó tanait hirdeti, aki a vérségi-családi kötelékeknél mindig is fontosabbnak tartotta a szellemieket.
Akkor mit is jelent a Bibliában a testvér? Mit akarhat Pál a „közös származás” hangsúlyozásával?
Azt hiszem, ezt nem is tudjuk meg. A felháborodott görögök – akiket egy cseppet sem hatnak meg Pál gesztusai és izgalmas gondolatfutamai – dühödten félbeszakítják a beszédet. A „testvéres” beszéd a nagy apostol, Görögország térítőjének talán legnagyobb kudarca.

Szöllősi Mátyás egy nagy tömeg előtt elmondott beszéd (gyónás?) kudarcával végződő Simon Pétere számos ponton utal az Areioszpagoszi beszéd dilemmáira is.
Tényleg testvérek vagyunk? A cselekmény a migránsválság idején játszódik, a regénybeli főváros pályaudvarán lépni sem lehet a menekültektől. De Simon diakónust, a főhőst nemcsak a kiszolgáltatottságuk rázza meg, hanem a velük való kommunikáció nehézségei is. Ha tényleg testvérek vagyunk, akkor miért nem értjük könnyebben egymást? A másokkal való közösség lehetősége, reménye nemcsak a nyílt utcán kísérti meg Simont. Haldokló apja egy étteremben elárulja, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolatból született fiútestvére, és átnyújtja a telefonszámát.
Simon szinte összeomlik: hányan is vagyunk tulajdonképpen? És kikhez vagy mikhez tartozunk? Egy elég homályos célú, lelkigyakorlatos(?) vidéki utazás után Simon a féltestvére nyomába ered, hosszan beszélget egy vak(?) nővel, majd belekeveredik a parlament előtt tüntető tömegbe, ahol is a vezérszónok kérésére nyilvános vallomást (gyónást?) tesz.
Titokzatos, nehezen rekonstruálható cselekmény. A regénybeli diakónus élete, „testvér-keresése” nemcsak a bibliai Péter, hanem a Saulból lett Pál életrajzára is emlékeztet (utazgatások, kudarcba fulladt beszédek, vakság etc…), a hasonlóság érzését az is fokozza, hogy Szöllősi írásmódja jobban hasonlít a Saulus, mint az Egy családregény vége szerzőjéhez. A bibliai utalások felismerését nehezíti a főhős túlontúl szétfolyó személyisége: nyoma sincs benne a bibliai Péter markánsan robosztus karakterének, a bibliai Pál fölényes és bölcs öniróniájának (micsoda arc! egy mozgássérült – nyilván hallgatói legnagyobb derültségére – olykor atlétaként szeret beszélni önmagáról.)
A regénybeli Simon borzalmas családi traumák árnyékában él, önmagát keresi, nemcsak a titokzatos testvérét, tétovázó és bizonytalan személyiség, és noha  a „testvér-keresése” mély bölcseleti kérdéseket is felvet, ő maga egyáltalán nem olyan lebilincselő és megszállottan vitatkozó gondolkodó, mint Dosztojevszkij hősei. De örökös totojázása, kényszeres bizonytalansága – ahogy szándékosan lassítani próbálja maga körül a dolgokat –, nemcsak érdekes, hanem valahogy méltóságteljes is. Ráadásul micsoda belső erő kell, hogy valaki nagy tömeg előtt kényszer és köntörfalazás nélkül bevalljon egy gyilkosságot!
A bibliai utalások miatt joggal vetődhet fel: vajon regényt vagy példázatot tartunk a kezünkben? Izgalmas kérdés, és az utolsó jelenetig nehezen tudunk dönteni. (Péter, a “testvér” zavarba ejtő kijelentése, hogy a főhőst csak „ő találta ki” – még nem mond ellent a regény példázat-jellegének: egymás álmai vagyunk, hiszen egymás nélkül nem létezhetnénk.) Ám a főhős aztán a parlament előtt drámaian beismeri, hogy merő együttérzésből ő gyilkolta meg a feleségét. Ez a fordulat szerintem nem is lóg ki a titokzatos utazásokkal, leleplezésekkel, váratlan találkozásokkal teli cselekményből, de egycsapásra megszünteti az elbeszélés példázat-jellegét.
Mi is a szenvedés, ha már puszta látványa ilyen elviselhetetlen kínokat okoz, ha ezt a kínt semmilyen szeretet és együttérzés nem képes csillapítani? Minek keres testvért az, aki képes  a legközelebbi hozzátartozóját megsemmisíteni? Létezik az együttérzésnek olyan foka, ahol a másik elpusztításától sem riadunk vissza? Ezek a kérdések már ki-vezetnek minket a Bibliából. A Szentírás sok mindent tabunak tekint (az emberben lakó gonosz kérdését is, hisz nincs olyan bibliai hős, aki képtelen lenne a bűnbánatra), a jóság és a gyilkolás kérdését, a szenvedés kibírhatatlan – mások számára is elviselhetetlen – intenzitásának  a problémáját is. Lehet annyira szeretni a másikat, hogy együttérzésből meg is gyilkolod? A Biblia szerint nem – vagy legalábbis ilyesmi nem vetődhet fel. A kereszténység útmutatásait követve megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmák közt találhatod magad? Szöllősi Mátyás nagyszerű regényének tanúsága szerint igen.
A járt út a járatlanhoz is elvezethet.

És most térjünk vissza a beszéd, a nyilvános beszéd az Apostolok cselekedeteiben felvetett problémájához. Az őszintén multikulti Pál szinte mindent bevet az Areiopagoszon, amit ma a kommunikáció-kurzusokon tanítanak: közös nyelvet, közös horizontot, udvariasságot, gondosan felvezetett érveket, sziporkázó műveltséget. Az eredmény: kudarc. Simon Péternél senki sem lehet tétovább, teszetoszább és emberibb, ő minden mentség, köntörfalazás, óvatoskodás nélkül bevallja a bűnét. Természetesen Simon Péter is kudarcot vall. Mintha semmiféle emberi nyelven kifejezhető tétje nem volna az emberi életnek, hisz a másik megismerését épp a szavak nehezítik. Jellemző, hogy Simon igencsak hosszan társalog a bátyja lakásán található nővel, de az mindvégig nem derül ki, hogy a nő vak-e, és hogy pontosan milyen viszonyban van a testvérével.
Igen elgondolkodtató, hogy ez a remek regény a szerző novelláskötetét, a Váltóáramot záró Lefekvés előtt, ébredés után című elbeszélésének a folytatása. Talán nem is „folytatásnak” nevezhetjük, hanem merész kifordításnak. A novella, amely a szülők történetét, a megcsalást és a megbocsátást állítja fókuszba, egyáltalán nem tételezi a megértést lehetetlennek. A regény viszont egy sokkal nehezebb kérdéssel szembesít: az együttérzést és a szeretetet meg tudjuk-e egymásnak bocsátani? A bűn botrányát talán megértené és elviselné a tömeg – no de a szeretetét?
És nem a szeretet keltette elviselhetetlen kiszolgáltatottság és félelem lehetősége az, amely fenyegetővé, sőt veszedelmessé teszi, hogy a másikban (a tömegben, az idegenben, Péterben) a testvérünkre ismerjünk?
Kevés ilyen nyugtalanító regényt olvastam, mint Simon Péter vándorlásának a történetét.

Szöllősi Mátyás: Simon Péter.
Európa Kiadó. Budapest. 2018.

Könyvekben fogdosunk keretet a szavainknak. Miután a hangtávolságnál többet akartunk, messzebbre szólni, térben, időben… Ez a hallható tanítás egyik furcsa ösvénye: hogy láthatóvá tesszük. Papíron formált jelek tűrik a kedvünkért nyomdagépek robaját, a ragasztó nedvét, a préselést, valahol csupa erőszak, az összeolvasható jelek hordozója teremtésének hétköznapja… Pedig ünnep. Nemcsak kézbe venni a készet – a más készre növelt, szólni engedett szavait a megálmodott keretben. Elkészíteni is ünnep. Ha át akarod élni, mint a világot, ahogy mindent in illo tempore – hogy úgy legyen szent, mint bármi egy kert, egy élet, a világ teremtésének idejében, be kell lépned a tárgy születésébe. Hogy a léted világ teremtésének idejében lehessen – hogy amit teremtesz, világ lehessen. Hogy egyszerre lehess a teremtés gyönyörű, tiszta, időtlen állapotában s a telő lét állapotában.

Gyönyörű makacsság kell hozzá, ebben a gépiesen tömegcikk korban, hogy valaki így, ünnepként élhessen és éltessen egy megjelenést – technikai értelemben is, elsőtől utolsó porcikájáig. Hegyi Botos Attila éli ezt a gyönyörű makacsságot. Papírra simogatta ezt a légből szőtt, fényből égetett könyvet, minden példányba maga kezével ragasztott aranypausz nyitó és zárólappal, rajta kézzel írt verssorok… s közte (a nyomda sokszorosító gesztusával se távolító) szintén kézzel írt közelségben a többi vers – hogy kert lehessen, hogy élet, hogy világ: hogy ennyit se távolítson rajta nyomtatás, hogy a tekinteted mintegy lélegző hullámokon vigyék, ne torpantsák túldíszű kalligráfiákkal az olvasás sodrát. Kézzel írt könyv. A címe: In illo tempore. Zugligetbe mediterrán lélegzetet csempésző ökológus, zenész, alkotóművész, filozófus-dalnok kér fel e kézzel írt könyvvel: éld át így az olvasást. Ahogy Eliade fogalmaz az Örök visszatérés mítosza lapjain: A rítus paradoxona révén minden felszentelt terület megegyezik a világ közepével, éppen úgy, ahogyan a rítus ideje egybeesik a „kezdet” mitikus idejével. A kozmogóniai cselekedet megismétlésével a konkrét idő, amelyben az építés lefolyik, kivetítődik a mitikus időbe, in illo tempore, azaz a világ kezdetének idejében történik. Egy épület valóságát, maradandóságát tehát nemcsak a profán tér transzcendenssé (világ köze­pévé) alakítása teszi lehetővé, hanem a konkrét idő mitikussá változtatása is. Minden egyes rí­tus nemcsak szent helyen (amely tehát lényegileg más, mint a profán tér), de szent időben is történik: a „hol volt, hol nem volt” (in illo tempore, ab origine) idejében, amikor az istenség, az ős vagy a hős először mutatta be a szertartást.

Ha házat, ha hazát, ha betűből szőttest raksz álomnak, legyél az ember, aki még nem tépte szentté és profánná világát. Nem tépte hétköznappá és ünnepnappá, a szentet a hetedik nap pihentető kényszerébe ejtve (hisz az Úr is akkor pihen – hiszen az ünnep pihenés). Legyél az ember, aki nem hiszi, van becsukott szemű istene (s e gondolat legvégén: nincs is istene), hanem éli a lélek nyílt távlatait, mindenbe belelélegezve az imát, az odaköszönést, teremtett a teremtőjének, az így alkot: egyszerre teremtve és teremtődését megidézve. In illo tempore – az akkorban, ami így mindig; így örökké. Ha házat rak, ha hazát, ha könyvet, így szentel meg minden teremtő gesztust. Nem lélek helyett, de lélekkel. Nem mintát tagadva, gyökeresen újat hajtva, soha nem kiejtett szó-tereket – a tudomásulvételével: kimondott igazainkból szövődő mítoszaink élettel telítésében érdekelt a kimondó. Ha házat, ha hazát, ha verset – tudja azt is: megidéz. Ha akarja, ha nem, idéz, feledésből hív elő annyiféleképpen mondottat a maga ízeivel: a maga szárnyaira sokszor hasított levegőt símogat. Onnan hívja a szavakat, nyíló égből a messzi szavakat – s nem az illúzióra büszke: először mondtam. S akinek beszél, az sem az éhből szőtt közös álmok többi rabja. Azt szeretné, hogy vele mondd, vele áldozz: neki.

Ez a költészet, mint összes, mélyen orfikus társa, oda beszél – az örök gesztusokba, a teremtésbe. Neki áldoz. Nézd a címadó verset: teremtést és létet egyszerre ünneplő himnusz. Azokkal szól, jelöltekkel s jeltelenekkel, akik ugyanígy az örökből – ugyanígy az örökbe érkeznek. Himnusz és ima, pillanatról pillanatra elfoszló, mégis, erősebb, mint a rakott kövek – nem kapaszkodik. Hagyja elfújni magát. Hiszen újra és újra abban az egyetlen, lélekkel töltött relációban – lélegzetvételben létezik, amelyik nem adja fel az igényt a teljesre. Innen, születésből és illanásból. Hegyi Botos Attila minden kötete átérzett, szemünk láttára versben megélt, teljes-igényű folyamat volt eddig is. Olyan organizmus, amely nem szégyelli a maga építettségét – olyan  látomás, amit a konkrét látvány egyszerre magába rejt és felmutat. Mélyen szakrális, és sokrétegű versvilág volt a rögnyi ég – áldozati énekek, a dionüsszoszi szertartás köré feléhelődő versekkel; s ebből az odaállásból nem engedett Az etruszk utas – a tengeri csikó éneke kettős, időket egymásra pillantó utazásában sem. Valahol értem, mindhárom kötet miért él a mediterránumban – hiszen egyszerre hallom ki a hagyomány-bölcső távlatos légkörét és az utánozhatatlan esésű fények alatt piruló szirmok megilletődését belőlük. Mert Attila a szememben tényleg délszaki ember. Siklós tehet róla? A szülőföld géniusza? Nem tudhatom – de nem tűnik választottnak ez a testi-lelki otthon-érzet. Nem tűnik választhatónak. Nagy ajándék: tengerpartot, nem szűnő hullámverés igézetét lopja körém, amikor a kötetét lapozom. Olyan nyíltságos horizontot, amit nem ernyőz, nem takar gondjainkból növelt épület vagy tereptárgy.

Értelemszerű, hogy a himnuszokban nem kell a harsány aktuálist
keresned, a közélet frontátvonulását. A gondviselés mélyebb értelmében beszél, nem a gond viseléséről. Az is hullámverés – de műanyagszemetes lakhatatlanság; az illúziók ocsmány habját veri. Örök szégyenünk, hogy valóságnak hisszük – hogy képére formálnánk az igézetet. Annak, akit elveszített direkcióink indázó szavakkal szellembe kötözése izgat, nincs dolga az aktuálissal. Mint ahogy nincs dolga a személlyel, az énnel, az egóval – ha magára figyel, csak úgy az egészben. Nem befelé, nem kifelé – felfelé, a teremtődésbe néz, a végtelenbe gyűrt pontba, s magát is oda látja. Mert hiszen minden most történik, s valódi távlatot ez a most akkor nyer, ha ugyanazt jelenti a „most és először”, mint a „most és örökké”. Bölcsők dalain tűnődöm…

Szőlők karján nevelődő, erdő hullámzó, meleg áramain lebegő, gyanta kámforát emlékbe simító, fedetlen, érzéki hegy-arcot emlékben megülni hagyó, szobortorzó egészét látó, játszani lopva engedett pillanatok kavicsait zsebbe gyűjtő költészet ez. Hegyi Botos Attila a maga szellemiségének tükrözőiként Dantét, Hölderlint, Rilkét, Eliotot, Pessoát nevezi meg – én olykor odalátom mellé Pablo Nerudát is, a maga kócosabb látomásosságával. Végleteiben nem parnasszizmus, se pantheizmus – olykor Hamvas Béla szavai jutnak róla eszembe: …az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni… Attila ilyen viráglátó ember – aki költészete hajnalától szinte kizárólag erre a maradék nélkül fontosra figyel. Nagyságálmainktól töredezett kapcsolatra azzal, ami a maga öröklétét újra és újra a bomló szirom pillanatában fejezi ki – az újrafont kapcsolatra figyel a mindent áthatóval.

Van valami elemien organikus ebben a teremtésben, de ahogy a növény is faja szép törvényeit követve nő, törvényszerűen úgy látja a maga látványainak növekedésébe a mások látványait ez a teremtés. Belerétegződik a látomás, a megelőző nemzedékek figyelmet csiszoló észrevétele. A Cédrus látványa megidézi a birodalmakat, amiket e hosszú létű növény a maga növekedése közben emelkedni és omolni látott. A kő birodalmait, rakja ember, vagy a teremtés tektonikus akarata. Megidézi a sose látott, de legendában, mítoszban őrzött ős-múlt lélegzetét, Atlantiszt; sőt, megidézi az ős-kontinens szétválás előtti, egybefüggő, irdatlan nyugalmát. A Cédrus megidézi a róla szóló énekek gyönyörűség-dalait, az égbe szúródó vadlúddalig bezárólag – hiszen nemcsak mi énekelünk; sőt, akad, aki nálunk nagyobb ihlettel, áthatóbban. Megidézi a hozzá fűződő rítusokat, hagyományokat, az idő kámforozó balzsamfelhőit, amit az ember az árnyas hűsében időzve csak beleképzelt. S hogyne idézné meg a Cédrus a megragadó látomást, a vásznon: Csontváry Kosztka Tivadar látomását; talán a legszebb növény-testen átsugárzó világ- és önarcképet! Cédrus, illatozó kinyilatkoztatásban. Talán ez a leglényegesebb, hiszen ezért kerülhetett a zárlatba, mindent emelő lélegzetvételnek a végére: kinyilatkoztatás. A teremtés szakadatlan fenségének kinyilatkoztatása. Ha már himnuszt énekel a költő, így: kinyilatkoztatást ünnepelve tegye.

Lélegzetről lélegzetre – ez a kötet lapozható, szemezhetsz belőle, kóstolgathatod; a papír nem pironkodik, hagyja magát. De igazán akkor adakozik gyümölcsfa-mód, ha sorról sorra, oldalról oldalra engeded vezetni magad, ahogyan a magát szerkesztő költő óhaja – ahogy bevezet a kötetébe, mint egy misztériumba. Az egymásra rétegződő tartalmak mestere is a költő – egyetlen jól megválasztott jelzővel olykor kötetnyi tartalmakra utal. A világot egyetlen látomásnak, örök ismétlődés-mítoszok mankóinak segedelmével járhatóvá szervülő útnak látott nézetben elvesző olvasót csak azzal biztathatom: legyen kíváncsi. Lapozza fel Eliade könyveit, Guenont, keresse meg a világ mítoszi nézetének gyönyörű, látomásos együtt-látóit, Kerényit, Várkonyit, ismerkedjen evvel a szellemi birodalommal, ahol Hegyi Botos Attila elengedett kézzel járkál az égbe feszített verssorokon:

Hegyi Botos Attila: In illo tempore.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018.

(Illusztráció: Paul Klee: Temple Gardens)

Sándor Zoltán realizmusát nehéz pár szóval körülírni. Társadalomábrázolásának vannak groteszk és bizarr, szinte a kusturicás dévajságot is megidéző vonásai, sokszor már-már elviselhetetlenül naturalista és kíméletlen, miközben írásai metafizikai problémákat járnak körül. A vérbő realizmus mintha látszat lenne csupán. Sándor Zoltán elbeszélésének hősei többnyire a délvidéki társadalom számkivetettjei, emigránsok, bűnözők, parasztok, a háború után újra megkapaszkodni próbáló kispolgárok, de a nincstelenségük elsősorban metafizikai természetű. Hajlamaikkal, apátlanságukkal, elhagyatottságukkal függ össze.
Kafkának való vidék… Talán a címben szereplő „átváltozás” is erre utal.
A társadalmi és tárgyi környezet aprólékossága még láthatóbbá, még nyilvánvalóbbá, még szorongatóbbá teszi a bennünk bujkáló gonoszt vagy a hiányt, a nincset. A novelláskötet egyik legerősebb, Kifürkészhetetlen utakon című elbeszélésében szinte kínos részletességgel mutattatik be egy háború után „újrakezdeni” akaró kispolgári család: a nyúzott, csalódott feleség, a meglehetősen közömbös új férj, a flegmatikus kamaszgyerek. Ám az éjszaka közepén felbukkan a háborúban eltűnt, halottnak hitt férj, vet egy pillantást az alvó gyermekére, és feleségének megígéri, hogy ezentúl soha többé „nem zavarja meg” őket. A látogatást végigalvó gyermek közben az édesapja betoppanásáról álmodik. Egyszeri esemény lenne a látogatás? A cselekmény szintjén feltétlenül. Ám nemcsak a fiú álma rendezi át az elbeszélés időviszonyait. A már-már rituális családi vacsora, a feleség az új férjtől való húzódása, hogy erre a betoppanásra minden éjjel sor kerül, és a halottnak hitt férj minden alkalommal ugyanúgy fogadalmat tesz…, a gyermek  minden éjjel ugyanazt az álmot álmodja végig. Az idő folytathatóságában talán azok sem hisznek, akik ezt hirdetik. Úgy érezhetjük, ebben a világban minden nap, minden éjjel ugyanaz történik.
Sándor Zoltán egyik hatásos módszere, hogy rögeszmésen aprólékos, szinte mindent látó-halló elbeszélője épp a lényeget nem mutatja meg, és ily módon „kitéríti”  a medrükből a történeteit.  Nem tudjuk meg, pontosan hova és hogyan tűnt el ez a sok apa, hogy honnan jött az az „ismeretlen” a bácskai faluba (Az idegen), ahogy azt sem, milyen szörnyszülöttnek adott a parasztlány életet (a címadó A gonosz átváltozása). Talán nem is kell pontosan tudnunk – a mindennapok olyan borzalmasak, hogy végig biztosak vagyunk abba, valami „szörnyűség” mozgatja a történéseket.
De mi is a „gonosz” ezekben az elbeszélésekben? Semmiképpen sem valami kreatív, fausti-wolandi szenvedély, amely „mindig rosszra tör, de jót mível”. Inkább valami testi-lelki hiány, sértődöttség, traumatizáltság, bosszúvágy, „csonkaság”, amely utat nyit a fertőzésnek és a romlottságnak, amely az ismétlés kelepcéjébe zárja a szereplőket.
Sándor Zoltán párbeszédtechnikája külön figyelmet érdemel. A legtöbb hős – amolyan „keményfiúsan” – panelmondatokban beszél, mintha egy balkáni tévésorozat szereplőit utánoznák, sokáig még a szabad függő beszéd sem tár fel róluk semmi személyeset és érdemlegeset, aztán a valóság hirtelen kisiklik, láthatóvá (vagy majdnem láthatóvá) válik valamilyen sérülés vagy hiány, és megértjük, mi teszi ilyen merevvé és konvencionálissá a szereplőket.  Ezt a hiányt nem azonosíthatjuk pusztán a háborúval, sem a konkrét apa eltűnésével (bár nagyon sok novella járja körül az apa-témát), a csonkaságnak már a szerző Térdről a világ (2015) elbeszéléskötetében is metafizikai jelentése van.
Bizonyos tekintetben A gonosz átváltozása tekinthető ennek a 2015-ben megjelent elbeszéléskötet folytatásaként is. De itt sokkal nyilvánvalóbban kikristályosodni látszik egy új olyan novellatípus, amely a politikai és a családi történések sorát tudatosan a test és az üdvösség koordináta-rendszerén belül helyezi el, és a móriczi novella hagyományát a kafkai parabola felé igyekszik tágítani.
Sándor Zoltán örökös ismétlésbe zárt (kis)világai, párhuzamos univerzumai  a háború, a vérünkké vált, az eredendő bizonytalanságunkat is leleplező háború, a talán történelmi időhöz sem köthető kelet-közép-európai szorongás egyik legmegrendítőbb lenyomatai.

Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása
Művészetek háza. Veszprém. 2018.

Illusztráció:
Francisco de Goya: A háború borzalmai