„Ha ez a fű egyszer zöld volt, akkor majd megint zöldnek kell lennie!” – vigasztalja társait kezében egy a vastag hó alól előásott elszáradt fűcsomóval egy 1956-os magyar menekült, miután a busz megállt az átmeneti szállás előtt Hedmarkstoppenben, és a rajta utazó magyarok közül többen elsírták magukat a belső-norvégiai hópusztaság láttán. Forró Tamás könyvének 141. oldalán meséli el hosszabban ezt a történetet, ezzel is illusztrálandó az elsődleges kultúrsokkot, amely a Norvégia által befogadott magyarokat érte megérkezés után, ez pedig nem más, mint a norvég éghajlat és időjárás, különösen annak téli változata, amelyet a menekültek számára elérhető tájékoztatók próbáltak a Golf-áramlatból adódóan enyhe éghajlattá kozmetikázni.

Forró Tamás 2017-ben hunyt el Oslóban, tragikusan fiatalon, súlyos betegség következtében. Azonban ahogy Kovács katáng Ferenc is írja a könyv 2020-as előszavában: „Vigasz a tragédiában, hogy fiatal kora ellenére sikerült jelentős nyomot hagynia maga után. Diplomadolgozatában, néhány szakcikkében, műfordításaiban felvillantotta tehetségét, a jelen kötetben pedig hiánypótló ismereteket közvetít.” (A kezünkben tartott, „1956-os magyar menekültek Norvégiában” c. könyv első kiadása korlátozott példányban jelent meg, nem került kereskedelmi forgalmazásba, így sem kutatóhelyekre, sem könyvtárakba nem juthatott el. A második kiadás viszont, amelyet a Napút Kiadó 2021 elején jelentetett meg, már elérhető. Ezen utóbbi kiadás létrejötte nem kis részben Kovács katáng Ferenc érdeme, aki a mű szerkesztője és közreadója, és úgy általában a projektet menedzselte.)

Általánosságban elmondható, hogy a skandináv-magyar, és különösen a norvég-magyar kapcsolatok legújabb kori alakulásának momentumai korántsem annyira közismertek, amennyire ez a témakör egyébként megérdemelné, hogy foglalkozzunk vele. Ugyanis bőven van itt miről beszélni. A norvég-magyar kapcsolatok formálisan a 20. század elejére nyúlnak vissza, és a baráti kapcsolatoknak a diplomáciai csatornákon túl először formális keretet adó Norvég-Magyar Egyesületet (Norsk-Ungarsk Forening – NUFO) 1937-ben alapították. Igaz, az első húsz évben tevékenysége nem volt jelentős, azonban az 1956-os forradalom leverése után – amikor is Norvégia is úgy határozott, hogy fogad magyar menekülteket – szerepe fokozatosan felértékelődött, és ma is aránylag jelentős. (Vajon ha itt Budapesten megállítanánk száz véletlenszerűen kiválasztott járókelőt, hányan ismernék ezt a szervezetet?)

A könyv – bár megemlékezik annak az eseményekben játszott szerepéről – természetesen nem a NUFO történetét hivatott feldolgozni, hanem a forradalom időtartamának, leverésének, majd az azt követő pár évnek az eseményeit a Norvégiába érkező magyarokkal kapcsolatban, illetve norvég szemszögből is.

Teszi ezt mindenekelőtt példaértékű módszertani megalapozottsággal. Forró Tamás egyrészt a klasszikus kvalitatív módszertani készlet legjellegzetesebb elemeit használja, úgymint a levéltári anyagok kutatása, a sajtókutatás és a szakirodalmi anyagok feldolgozása. A könyv első részében sor kerül a vonatkozó – elsősorban nemzetközi jogi – definíciók tisztázására és a kapcsolódó intézményrendszer bemutatására, a történelmi háttér ismertetésére. Mindemellett számos statisztikai kimutatás is szerepel a könyvben, továbbá megjelenítésre kerülnek a norvég segítségnyújtás pénzügyi vetületei is, amely adatok maximális részletességgel számszerűsítik a könyv által vizsgált kérdések jelentős részét. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy feltehetőleg a témában elérhető források teljes spektruma feldolgozásra került a könyv megírása során.

A kötet ugyanakkor rendkívül olvasmányos, kifejezetten izgalmas, sőt életszagú. Ebben nagy szerepe van néhány olyan látószög alkalmazásának, amelyek talán kevéssé szokásosak a történelemtudósok műveiben, ugyanakkor a téma által megkívánt komplex interdiszciplináris megközelítés, valamint érzékeny, empatikus attitűd miatt a menekültügyi kutatásokban akár bevettnek is tekinthetjük. Kiemelten gondolok itt a beilleszkedés konfliktusainak elemző feltárására és több szempontból való bemutatására, amely különösen izgalmas az iskolás korú gyermekek esetében. Hiszen a központi kérdés a menekültek tartós befogadása kapcsán a letelepítés és integráció, amely megadja számukra a lehetőséget, hogy a befogadó társadalom hasznos tagjaiként legyenek képesek folytatni életüket. Persze mindezt csak a menekültek traumáinak maximális és konstruktív figyelembe vétele mellett lehet sikeresen megvalósítani,  ez pedig mindig küzdelmes folyamat a befogadó államnak és a befogadottaknak is.

Forró Tamás részletekbe menően végigköveti a fenti folyamat első éveit, és nem csak a Norvégiában történteket, hanem a norvég államnak az Ausztriában, mint elsődleges fogadó és elosztó államban kifejtett segítő tevékenységét is. Mindezt pedig tovább fűszerezik az olyan érdekességek, mint a Dominikán és Ausztrián keresztül Norvégiába került magyar menekültek esetének ismertetése.

Összegezve a fentieket, elmondható, hogy valóban hiánypótló műről van szó. A néhai szerzőt önmagában a témaválasztásért dicséretet illeti, annak kidolgozása pedig valóban komoly szaktudásról és témaismeretről, elmélyült kutatásról és a témának a nagyközönséggel való megismertetése iránti elkötelezettségről tesz tanúbizonyságot.

[Forró Tamás: 1956-os magyar menekültek Norvégiában. Napkút Kiadó, Budapest, 2021, 224 o.]

Illusztráció: E. Munch: Melankólia

Bakonyi Péter Sapienti sat – vers-esszé az emberölésről címmel írt művét saját definíciója szerint a „verses próza, avagy prózai vers-esszé” műfajba sorolja. Ahhoz kétség sem fér, hogy akárcsak a témaválasztás, úgy a műfaji besorolás és a formátum szempontjából is különleges, rendhagyó írással van dolgunk. A hosszan terjeszkedő prózai okfejéseket ugyanis rendre versek, valamint szabadversként is felfogható soksoros felsorolások szakítják meg, utóbbi felsorolások általában kivégzési formák tömegét szedik dogmatikai rendbe (erről majd később).

Bakonyihoz közel állnak a szociológiával, pszichológiával, kriminológiával kapcsolatos kérdések, és ezen érdeklődési köre korábbi műveiben is manifesztálódik (lsd. pl. Téboly, terápia, stigma vagy Kalandozások Keleten – Kína, Tibet, Nepál című szociográfiáit). Legújabb műve a címmel ellentétben nem is kizárólag az emberöléssel, hanem inkább generálisabb jelleggel a fizikai szenvedésokozással foglalkozik. Méghozzá történeti, sőt jog- és kriminológiatörténeti igénnyel, lenyűgöző tárgyi lexikális tudásanyagról téve bizonyságot, néhol csupán a szakirodalmi hivatkozások hiánya választja el attól, hogy szakirodalmi és ne szépirodalmi műként tekintsünk rá. Szintén ezt a benyomást erősítik a tipográfiai elemek, különösen a bekezdések szerkezete, és a félkövér kulcsszókiemelések, amelyek óhatatlanul tankönyveket, egyetemi jegyzeteket juttatnak az olvasó eszébe.

Amolyan kézikönyvként is felfogható a mű, valamelyest hasonló módon, mint a Malleus maleficarum (Boszorkánypöröly) néven ismert inkvizítor-kézikönyv, amelyre a szerző is hivatkozik. (Hiszen például a tűzhalál előnyeit és hátrányait a mű egy pontján meglehetős precizitással és gyakorlatiassággal listázza a szerző.) A történelemtudománynak számos aspektusa van, amely az életnek egy bizonyos szegmensével foglalkozik behatóan, legyen szó helytörténetről (bárhol is legyen az a kis falu), gasztrotörténelemről, vagy sporttörténelemről. A Sapienti sat a történelem egy más ilyen rezervált szegmensét igyekszik górcső alá venni, amely nem más mint az emberölés és -kínzás történelme, és ekként miért ne lenne létjogosultsága?

Korunk embere amúgyis ki van éhezve a borzalomra, iparágak épülnek rá, hogy felfessék a fejlett világ átlagpolgára számára mindazt, amit – szerencsés esetben – nagyszülei óta nem kellett már saját hazájában senkinek megtapasztalnia, nem beszélve mindazon borzalmakról, amelyeket csak a képzelet hívott életre. Indokolt tehát, hogy szülessen olyan mű is, amely végigvezet minket mindazon valós borzalmakon, amelyeket magunk mögött hagytunk a történelmi fejlődés során – még ha nem is teljesen, hisz példának okáért a halálbüntetés még a nyugati világban sem tisztán múltidő, a nagyvilágban pedig kifejezetten nem az, amely tényre a szerző ki is tér az alkotás záró szakaszában.

Az esztétikai élmény szempontjából nem mehetünk el Für Emil zseniális borítóterve és illusztrációi mellett, amelyek rendre felbukkannak a szöveg teljes hosszában, néhol csak egészen apró figurákkal, néhol pedig egy XXI. századi Bosch-utánérzés erejével téve teljessé az össztörténelmi danse macabre-t. A szín- és formavilág megválasztása igazán mesteri.

A haláltánc élménye pedig egészen új jelentéssel is gazdagodott az elmúlt év folyamán. Megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy a koronavírus emberi tevékenység eredménye lehet-e, és amennyiben igen úgy vajon szándékos vagy gondatlan cselekedetek következménye? A szerző mindenesetre kitér erre a járványra is, igaz a mű közepén, és itt kell megjegyezni, hogy az alkotás idővonala nem szigorúan lineáris, néhol inkább asszociatív módon csoportosítja az egyes jelenségeket, ez azonban egyáltalán nem zavaró az olvasó számára, hiszen ez egy leíró jellegű mű, így cselekménye amúgy sincs.

Azt talán nem merném állítani, hogy abszolút értelemben hiánypótló műről van szó, hiszen a legtöbbünk le tudná az életét anélkül, hogy mintegy száz oldalon keresztül tanulmányozza az emberi történelem egyik legborzasztóbb aspektusát. (Akinek ilyesmire igénye van, az úgyis megtalálja a maga forrásait.) Annyiban azonban tényleg hiánypótló műről van szó, hogy a téma tálalásának módja összességében mégiscsak átütően művészi, és e tekintetben igen egyedi alkotás.

Már többször szembejött velem közösségi oldalakon az a vicces és egyben elgondolkodtató aranyköpés, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy Orwell az 1984-et figyelmeztetésnek és nem kézikönyvnek szánta. (Habár mint tudjuk, ihletője a sztálinizmus már megvalósult pokla volt.) Legyen Bakonyi Péter könyve is figyelmeztetés ebben az értelemben, szívleljük meg, hogy Sapienti sat! – azaz a bölcsnek ennyi is elég. Hiszen ha van morális üzenete Bakonyi művének, az éppen az, hogy az emberölés és -kínzás kultúrájából mostanra már elég kellene hogy legyen.

(Bakonyi Péter Sapienti sat – vers-esszé az emberölésről Cédrus Művészeti Alapítvány, Káva Téka 147, 2020)

Illusztráció: M. C. Escher