Odahaza költőinket nem az határozza meg, amit a haikuköltészetben az asztalra letettek, pedig sokan – Kosztolányitól Tandorin át Géher Istvánig – alkottak ennek a kötött versformának a klasszikus vagy modern változatában. Kritikai és olvasói megítélésük szerint azonban a haiku legtöbbször életművükben amolyan zsákutca, komolytalan bravúroskodás vagy csuklógyakorlat, olyan vadhajtás, ami inkább kerül be egy életműkötet tematikus fejezetébe, minthogy önálló kiadványokban éljen a kritika és közvélemény által alaposan figyelemmel kísért életet. A költészet napján nem koszorúzzuk meg nagy magyar haiku-költőink emléktábláit, és köztereinken sem tisztelik le a burukkoló galambok bronzmellszobraikat (talán Fodor Ákost leszámítva). A haiku azonban annál inkább – kicsit mintha le lenne ejtve.
Pedig releváns és izgalmas ez a kötött, eredetileg japán versforma, befogadói szempontból amolyan lírai egyperces. Ha a fogyasztási javallatokat betartva legalább kétszer olvassuk el – egyszer megértve, másodszor megérezve értelmét –, akkor sem tart tovább befalni egyet néhány percnél. A buszra várakozva, a postán sorban állva is zavartalanul lehet, mint zsebünkbe selyemcukorért nyúlkálni (utóbbit persze szigorúan csak vírusmentes időkben!). Az íz aztán sokáig ottmarad a lelki szájunkban, titkosan átformálva közérzetünket, valóságunkat.
Angolszász nyelvterületen aztán sokkal trendibb haikut írni és olvasni, a beatnemzedék óta töretlenül. A középiskoláig ott az is találkozik e versformával, aki irodalomórán, ha teheti, nem figyel. Körülbelül ahogy egy közepesen képzett magyar ember József Attilát vagy Petőfit fúj álmából felriadva is, ha kell.
Hogy magyar ajkú irodalomelmélészként és költőként Bogár Ádám Tamást mégis miért ez a versforma érdekli 2007 óta, nem tudjuk. XX. századi észak-amerikai irodalom specializációja vagy Vihar Judit haiku költészet szemináriumai miatt? Vagy mert 2014 óta Folkestone-ban, Angliában, a brit mindennapokban él és alkot? Mindegy is. Az biztos: az olvasóknak költészeti mázli, hogy érdekli a haiku.
Aki forgatja a Napút folyóiratot, és gyakran görget a Versum portálján lefelé, már találkozhatott Bogár magyar nyelvű verseivel és versfordításaival. Akit érdekel Kurt Vonnegut munkássága vagy a sci-fi irodalom, olvashatta esszéit és tanulmányait e témákban angol és magyar nyelven. Önálló versgyűjteményt azonban most először találhatunk tőle: egy negyven darabból álló haikukötete jelent meg 2019-ben, The Feynman Lectures in Haiku (A Feynman előadások – haikuban) címmel a Cyberwit kiadónál, angolul.
Aki teheti, hogy ezen a nyelven olvas, ki ne hagyja ezt a vékonyka füzetet (online rendelhető a kiadónál)! A tartalma nem csak a modern haiku versformája miatt érdekes. Bogár a found poetry (talált vers) technikájával hoz létre bonbonnyi verseket.
A talált vers esetében meglévő, publikált szövegek adnak jól körülhatárolt játékteret a költő számára, hogy aztán azokban találjon rá olyan szavakra, szókapcsolatokra, írásjelekre, amik a megfelelő sorrendben együtt állva azt a bizonyos pillanatot, létélményt ragadják meg, amit a költő a szöveg olvasása közben keres – vagy talál. Szövegkollázsok ezek tehát. A hipertextualitás posztmodern mezején, amely fölött ott visszhangzik az a Minden, ami már elmondatott, mi más lehetne a költészet, mint (puszta) újrarendezés, szelekció? Bogár költői munkájának szövegterét a Nobel-díjas Richard P. Feynman tankönyvsorozatának kvantummechanikáról szóló III. kötete, a The Feynman Lectures on Physics, Volume III: Quantum Mechanics adja (amely kis szerencsével talán magyarul is hamarosan olvasható lesz a Typotex sorozatában).
Ott Fermi-részecskék, itt szavak találkozása egy kontrollált térben. Mindkettő: a létezés. A negyven haikuból álló kötet olvasását izgalmas élménnyé épp ez teszi: itt-ott kilóg a tudományos lóláb, sokszor azonban csak akkor tetten érhető ez, ha szem előtt tartjuk a haikuk genezisét. Bogár munkamódszerére jellemző, hogy nem kereső szemmel viszonyul a szöveghez haiku-írás közben, semmiképpen nem egy meghatározott témával ül neki a kreatív olvasásnak, inkább valami meditatív ürességbe próbálja beengedni, ami a szövegből érkezni akar. A forrásszöveget olvasva sokszor maga sem tudja, mit fog találni. Ahogy mondja, önismereti munka ez: a figyelmét megragadó szavak, újrarendezésük módja sokat elárul arról mi az, ami – akár tudattalanul – épp foglalkoztatja. A kvantumfizika szakzsargonja pedig meglepően alkalmasnak bizonyul párkapcsolati élmények, társadalmi tapasztalatok vagy a kortárs közbeszéd problémáinak továbbítására. Elidegenedés, meg nem értettség, faji diszkrimináció, a szeretett másik jelenléte – vagy hiánya szólal meg a versekben. A részecskék viselkedése helyett emberi pillanatok villannak fel Bogár szikár sorainak juxtapozíciói mentén, hol poszthumán tudományos, hol indusztriális ízzel.
A japán esztétikában „ma”-nak, negatív térnek nevezett közegben lebegő sorok körül felfénylik egy másod- vagy harmadlagos jelentés is a tudományoson kívül, erősítve bennünk az érzést, hogy „amint fent, úgy lent”: az atomok cikázása és az elektronok kapcsolata, a nanorészecskék rezgése, lám, nem sokban különbözik a mi mindennapi helyváltoztatásainktól és kapcsolódásainktól, ütközéseinktől. Indusztriális látképek fémes csikorgása és tudományos alapú transzcendentális élmények pukkannak az apró versek körül a lapok fehér terében. A „multi-stops” vagy „többes hasítás” technikája (ahogy az amerikai haiku-költő, Jim Kacian hívja, és ahogyan Bogár Ádám Tamás fordítja) sokszor folyamatosan kontextualizálja ezeket a sorokat: a 4-5 szavas költemények olvasás közben különböző tagolással más és más jelentést kapnak, miközben ugyanarról a problémáról beszélve, a tagolási – és így értelmezési – lehetőségek keresztmetszetében adják meg a kimondatlan, épp csak megízlelhető költői választ.
Felmerül a kérdés: miért haiku, miért modern, és miért angol nyelvű? Ahogy Bogár mondja, a haiku megoldást kínál az írói problémára, amivel újra meg újra, műfajtól függetlenül szembekerül: hogy bármit ír, abból „thesis statement”, tézismondat lesz. Tömör, néhányszavas kijelentés, amit érzése szerint a szétgöngyölés és további magyarázat csak felvizez. A haiku villanásnyi tömörsége, az azt körülvevő rengeteg – szó szerint is érthető – üres térben az olvasó előtt némán feslenek fel a jelentésrétegek. És ugyan magyar nyelven is publikál, ahogy ő mondja, angol nyelvű haikuit jobban kedveli: azok nominálisabbak, pillanatszerűbbek. Hibának tartja a haikut versformaként és nem műfajként kezelni. A modern haiku definíciójához tartva magát vallja, hogy az 5-7-5 szótagos formai kötöttségnek kevesebb köze van a haiku lényegéhez, mint a kifejezésbeli tömörségnek és az úgynevezett haiku-pillanatnak, a megértés epifániájának, sor és szótagszámtól függetlenül. Véleménye szerint klasszikus haikut Japánon (úgy a nyelven, mint a kultúrán kívül) alig lehet csinálni. Fordítóként kritikusan szemléli e versforma kultúrán kívüli alkalmazását. Véleménye szerint a nyelvtani rendszer és a kulturális tapasztalat különbsége lehetetlenné teszi a klasszikus évszakszavak használatát, az esztétikai követelményeknek való tökéletes megfelelést. A modern haikut azonban alkalmasabbnak tartja a kultúrákon átívelő, vagy kifejezetten azokban gyökerező élmények kibeszélésére. A flektáló angol nyelv pedig szélesebb, nominálisabb értelmezési mezőt hagy, amit a magyar toldalékok – Bogár szerint – kiábrándítóan rövidre zárnak. Mestereinek Vihar Judit mellett Jim Kaciant és Nacuisi Banját tartja, utóbbiról rövid tanulmánya jelent meg 2018-ban, megvillantva a modern (gendai) haikuról vallott alkotói véleményét is.
Érdekes költői játék és olvasói élmény az volna még, ha további füzeteket láthatnánk Bogár Ádám Tamástól, más ízesítésekben. A kvantummechanika után jöhetne mondjuk a büntetőjog, vagy a brit alkotmány angolul, az Alaptörvényünk magyarul, esetleg a koronavírus-sajtótájékoztatók és –intézkedések anyagai.
Illusztráció: Szigethy Rebeka Sára, Eseményhorizont, fotogram, 2019.