– Meg kell akadályoznod, Andrej, azért küldtelek oda. Tudod, hogy ezek az ezredesek milyen forrófejűek.

– Tudom, Mihail, megteszem, ami tőlem telik.

 

A berlini Alexanderplatz kövei nedvesen csillogtak a reggeli takarítástól. Két utcaseprőn kívül, akik a kukákat ürítették az orosz Kamaz platójára, senki nem járt arra. Minden csöndben pihent, békésen, az előző napi tüntetésnek már nyoma sem volt. Andrej hajnalban beszélt telefonon Gorbacsovval, mindketten korán kelők voltak, és reformpártiak. Húsz éve találkoztak először Vlagyivosztokban, azóta barátok, s elvtársak a szó újszovjet értelmében.

A reggeli fekete tea íze még a szájában kavargott, amikor elindult a központba. Szeretett volna a többiek előtt beérni, s átnézni a mai tüntetés forgatókönyvét. Átvágott a téren a Schillingstraße irányába, összehúzta magán a szőrmés gallérú szövetkabátot, mert a januári berlini szél a csöpörgő esővel bármelyik szibériai télnél kellemetlenebb volt. A fekete Moszkvics már a helyén parkolt. Ki nem állhatta ezt az autót, a régi elvtársakra és az egykori munkájára emlékeztette, de a Stasi talán éppen ezt akarta sugallni, amikor kirendelték neki két napja, amikor Berlinbe érkezett.

Beült a hivatali mosolyt magára erőltető sofőr mögé, s elindultak a központba. A piszkos homok színére festett épület egyforma ablakai, szögletes, vonalzóval rajzolt formái tökéletes ellenpéldái voltak annak, amit ők akartak. Gorbacsov, ő és az újelvtársak. Színeket, görbe vonalakat, különböző ablakokat, egy új Szovjetuniót, a régi helyén.

A Strasburgerstraßén az autó kénytelen volt várni, amíg leemelnek egy betonelemet az egyik épülethez a teherautókról. Andrej a járdán túli kirakatokat fürkészte. Modellautók boltja, hirdette a barna, keretezett tábla, az ablakban különböző méretű és márkájú járművek álltak startra készen.

Az a zöld Cadillac pont olyan, mint az a Cadillac ott ’45 telén. Maga előtt látta az összetört autót. A hosszú orrát darabokra szaggatta az ütközés, de úgy tűnt, hogy az utastér alig sérült meg. A sofőr ki is szállt rögtön, de az utasát a mentők emelték ki. Andrej távolról figyelte a megszervezett akciót, s még a mentő előtt érkezett a katonai kórházba, ahová az NKVD két hónappal korábban építette be őt.

– Megérkeztünk, uram – szakította félbe az emlékezést a Moszkvics sofőrje.

Andrej elballagott az aulában a liftig, majd rideg irodájában elővette a tüntetés előkészítéséről készült jelentést.

– Elvtársak, kérem, halkabban – intette nyugalomra Andrej a Szovjetunió Berlinben állomásozó hadosztályainak ezredeseit pár órával később a tárgyalóban. – Önök is tudják, hogy én itt most Gorbacsov főtitkár elvtársat képviselem, ezért Önöknek azt kell tenniük, amit én mondok. Rendeljék vissza a katonáikat a laktanyába most, azonnal! – Egyórányi higgadt győzködés után Andrej a hatalmi szó erejével élt.

Az ezredesek, akik pár perce még a lőparancsot akarták osztogatni, s azon vitáztak, hogy melyik épületet foglalják le a tüntetés közelében, vöröslő arccal, vastag szemöldöküket összehúzva, szájukat szorítva néztek Andrejre.

– Bocsásson meg, Rekatov elvtárs, de ez a berlini tartózkodásunk végét is jelentheti – szólalt fel a legfiatalabb, Zsurtov ezredes.

– Nem is örülnek, hogy hazamehetnek? Mostantól otthon szolgálják a Szovjetuniót. Most pedig, uraim, mindenki rendelje vissza a laktanyába a katonáit, kezdjék meg a felkészülést a hazaútra – zárta rövidre a vitát Andrej.

Egyszerre volt hálás és dühös ezért a küldetésért. Tudta, hogy Mihail bízik benne, de a főtitkár nem tudhatta, hogy számára Németország a legrosszabb emlékeket idézi.

Friss levegőre volt szüksége, gyalog sétált a széles sugárút járdáján. A fekete Moszkvics hűségesen követte a Magdalenenstraßén. Az üzletek kirakataiban már égtek a lámpák, a januári korai sötétség ellenére Kelet-Berlin sugárzott a jókedvtől. Az emberek vidáman járták az utcákat, a délelőtti tüntetés sikeréről, az elkezdődött változásról beszélgettek.

Andrej megállt a modellautókat árusító üzlet előtt, s ismét szemügyre vette a zöld Cadillacet.

 

A mannheimi katonai kórházban külön szobát kapott a Cadillac utasa, a Tábornok. Egyik végtagját sem tudta mozgatni a baleset után. Közeledett a karácsony, hat év után az első békés karácsony Európában. A kórtermekben mindenhol girlandok lógtak, s édes illat kúszott a levegőben. Az ápolónők színes szalagokkal a hajukban járkáltak, s mindannyian az év utolsó napjáról álmodoztak. Arról a napról, amellyel most nem egy, hanem rögtön hat háborús évet hagyhatnak maguk mögött.

Andrej, akkori nevén dr. Kotlitz, a Tábornok osztályán dolgozott. Egy hetet kapott. Addig várhat arra, hogy a Tábornok magától adja fel, s távozzon a túlvilágra. Azután neki kell megtennie, hangzott a parancs. Mindennap benézett hozzá, várta, remélte, hogy megkönyörül rajta a katona, elmegy magától. Az NKVD-nél mindenki türelmetlenkedett, a fiatal kezdőben senki sem bízott, sürgették, de neki sikerült újabb napokat nyerni. A Tábornok állapota úgy hullámzott, mint a Bajkál-tó nyáron. Háborúban edződött lelke nem hagyta a testének, hogy feladja. A hetedik napon azonban a test könyörgőre fogta, távozni akart. Nem bírta tovább. Andrej időt kért, Savelij, a közvetlen főnöke adott neki, egy feltétellel. A tábornok nem érheti meg az európai karácsonyt.

 

– Segíthetek valamiben, uram? – lépett ki az üzlet ajtaján a kiszolgáló.

– Tudna egy fehér csillagot festeni annak a Cadillacnek az oldalára? – kérdezte Andrej.

– Hogyne, de akkor ki kell most fizetnie, s holnap visszajönni érte! – közölte a fiatal, alacsony férfi.

Kifizette az autót, beült a várakozó Moszkvicsba és visszaautózott a kirendelt lakásba.

– Köszönöm, Andrej, ma történelmet írtál – mondta a vonal másik végén Mihail. A férfi elnyomott egy mosolyt, majd, miután letette a telefont, hangosan megjegyezte:

– Túl későn, Mihail, túlzottan későn.

 

Harmadszor ül repülőn a héten, azelőtt húsz évig egyáltalán nem repült. Amikor az 1968-as események kapcsán már nem bíztak benne többé, visszahívták Berlinből, s Vlagyivosztokban kapott egy nyugodt hivatali állást. Örült is neki, mert az NKVD nem az ő világa volt. A berlini fal felépítése megviselte az idegeit. Képtelen volt végignézni, ahogyan életeket vágnak ketté. Akkoriban sokat jutott eszébe a tábornok, aki mindent megtett, hogy Berlin ne a szovjeteké legyen. Tisztában volt vele, hogy már a gondolat is hazaárulás, de az évek alatt egyre többször elmélkedett azon, hogy nem volt ez így jó.

– Dr. Kotlitz, üdvözöljük a Német Szövetségi Köztársaságban, kellemes itt tartózkodást kívánunk – csivitelte a frankfurti reptéren az útlevél-ellenőrző fiatal hölgy, amikor Andrej a beléptetőkapuhoz lépett.

Átvette a bérelt Volkswagent és azonnal nekivágott az útnak. Elégedett volt a saját egészségi állapotával, meg sem kottyant neki a repülés, s most a vezetés. A legtöbb hetvenéves orosz már olyan, mint egy kiszuperált Zaporozsec, de ő még mindennap futott, s egyetlen felesleges kiló sem takarta el az izmait.

A Tábornok is éppen ilyen alkat volt. Izmos teste tehetetlenül feküdt az ágyon 1945 decemberében. Senki nem értette, hogyan sérülhetett meg ennyire egy ilyen jó fizikumú férfi ebben a kis ütközésben. Andrej tudta, az amerikai titkosszolgálat, az éppen felszámolás alatt álló OSS egyeztetett az NKVD-vel. Biztosra akartak menni. Ha az ütközéskor kilőtt löveg nem lenne elég, akkor a kórházban az NKVD-n a sor. A Tábornok nem távozhat élve. Azzal kirobbanhatna egy újabb háború, azt pedig sem az amerikaiak, sem a szovjetek nem akarták.

 

A platánokkal szegélyezett utca elején, amelyre Andrej a bérelt autóval bekanyarodott, egy tábla jelezte, hogy zsákutca. A végén ott állt a temető, ahonnan már csak egyetlen út vezetett tovább, az emlékezés útja, a soha el nem felejtés útja.

Andrej soha nem tudta elfelejteni Patton tábornokot, akinek az életét ott a kórházban ő vette el. Az első bevetése volt, karriert akart csinálni, sikerre vágyott, és fogalma sem volt, hogy nem ez az ő útja.

Ballagott a kapu felé, amelyet a mögötte álló több mint ötezer fehér márványkereszt és a köztük elszórtan elhelyezkedő néhány Dávid-csillag világított meg hátulról. Katonák nyugszanak itt, amerikaiak, akik, hasonlóan az ő honfitársaihoz, itt estek el, Németország küszöbén. A temetőben kapták meg a békét, amiért harcoltak. Itt süvítő golyók helyett madárcsicsergés hallatszott, a dermesztően hideg föld helyett puha, melegen simogató fű veszi körbe őket, a géppisztoly szabdalta bokrok helyén lilában pompázó rododendronok tündökölnek, a sárba magukat beásó katonákat fehér márványkeresztek és Dávid-csillagok jelképezik. Irigyelte őket a sok millió elesett orosz helyett is. Nekik nem jutott ilyen temető. Csak jeltelen sír, egy név a nagy könyvben, vagy még annyi sem.

A katona dolga harcolni és, ha kell, meghalni a hazáért – tanították a kiképzésen. Andrej nem is miattuk volt itt. Őt csak egy ember miatt bántotta a lelkiismeret. Egy nagyszerű ember, egy hős miatt. Aki nem a csatatéren halt meg, hanem egy kórházi ágyon, Andrej kezei által.

A Szovjetunióért – állt a kitüntetésen, amit az akció után kapott. A kis vörös csillag cserébe egy ember életéért. Visszaadná, ha tehetné, de az már nem hozza vissza a Tábornokot.

 

Megállt az ötezer katona sírjával szemben magányosan álló kereszt előtt. Elővette a zsebéből a zöld Cadillacet, aminek az oldalán ott díszelgett a fehér csillag, s letette a fűbe. – Sajnálom, jobbat érdemelt volna. Akkor kellett volna történelmet írnom, nem most!

 

 

Illusztráció forrása: Link.