A 19. század elején[1] a történelemformáló nőalakok életéről szóló gyűjteményes kötetek induló divatja^[2] és az életrajzírás gyakorlatában, módjában bekövetkező változások szoros kölcsönhatásban voltak egymással. Ahogy arra már Szilágyi Márton is rámutatott, a 19. századi életrajzokban az adatoló jellegű munkák mellett egyre nagyobb tért nyert a kultikus elemekkel telített életrajzi művek megírása, és e művek nem nélkülözték a különböző anekdotákat, legendákat, hiedelmeket sem.^[3]
A 19. század folyamán a sajtóban, a szépirodalmi munkákban, a képzőművészeti ágakban is újra és újra feltűntek a régmúlt idők „nagyasszonyainak” adaptált történetei, amelyek egyaránt funkcionálhattak aktuális, rejtett politikai tartalmú üzenetként, vagy a nők számára szóló példázatként. A korabeli forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a női nemhez négy feladatkört rendeltek: az anyai, a hitvesi, a gazdasszonyi, s a mindezt átható, adott esetben felül is író honleányi szerepet.
A kezdetekben kiemelkedő szerep jutott a nők kultúrában való pozicionálásának, a női olvasóközönség gyarapításának, a nők műveltségét, oktatását, mecénáskodását érintő előzményeknek, történeti vetületnek. A női művelődés és a nők kultúrában betöltött szereplehetőségei mintegy egymást feltételezték – egymással úgymond függőségi viszonyban álltak. Ez a téma a 19 században folyamatosan ott volt a diskurzus középpontjában, kiemelten az 1860-as években. A női művészekkel szemben azonban a női mecénások alakjának egy sokkal komolyabb, társadalmilag elfogadottabb hagyománya volt, mely szinte egyidős a magyar nemzet történetével. A női mecénáskodás a reformkorban a honleányi szerepkörben legitimalizálódott, abban az időszakban, amikor a nemzet fogalma, a nemzeti eszmék ideologikus rendszere a mai modern értelemben is használatos jelentésével kezdett el bírni. Ezt megelőzően a művészetek támogatása, főleg az egyházi keretek közt nyert értelmet, vagy vált legitimmé és erényes cselekedetté. A felekezeti különbségtételek így inkább a 18. század végéig éltek, alapvetően a 19. században akkor volt ennek jelentősége, ha egy folyóirat profilja ezt megkívánta, vagyis ha a lap mögött mecénásként a korban egy adott egyház, vagy egyházhoz tartozó szervezet állt. A romantikus irodalomban a felekezeti elkötelezettség helyett inkább a vallási tolerancia jelent meg erényként. Így példaértékűnek számított, hogyha egy hatalmi pozícióba került asszony biztosította a lehetőséget a szabad vallásgyakorlatnak, egy-egy tőle idegen felekezet terjedésének, kultúrában való aktív jelenlétének lehetőségét.
A reformáció a 16. században újabb értelmet, lendületet és keretet adott a női mecénásságnak, illetve új felekezetei által differenciálta azt. Ez a differenciáltság már akkor sem jelentett kizárólagosságot: olykor a katolikus, kultúrapártoló nők is tettek gesztusokat az új felekezetekhez tartozó művészek felé, igaz, ez sok esetben megelőzte, vagy mutatta a vallási meggyőződésben való változás folyamatát. Két 16. századi koronás asszonyunk esetében is érdemes erre a folyamatra felfigyelni: II. Lajos feleségéről, Habsburg Mária királynéról – aki feltűnik Jókai Mór Fráter György című regényében is – [4]azt terjesztették, hogy protestáns hitre tért. A történeti hagyomány szerint a reformáció, pontosabban Luther tanai a királyné szellemi körében jelent meg először hazánkban, részben nővére, Izabella dán királyné hatásán keresztül, valamint udvari papja által, aki szoros kapcsolatba került a lutheri tanok képviselőivel. Luther Márton vigasztalásul, közvetlenül a királynénak szánta egyik művét, amikor a tanainak magyarországi udvarában utat engedő asszonynak le kellett mondania a protestantizmus pártolásáról.[5] Azok a tudósok és művészek, akiket udvarába magyar királynéként hívott, túlnyomórészt ezt a szellemiséget képviselték, de később nagynénje örököseként, németalföldi kormányzóként katolikus hitét – elsősorban politikai okokból – formailag meg kellett tartania, pártfogoltjaitól meg kellett válnia.[6]
Valóságos pálfordulás következet be a protestánsokkal kapcsolatos viszony esetében Jókai Fráter György című regényének egy másik hőse, Szapolyai János özvegye, Jagelló Izabella esetében is. A katolikus, lengyel udvarból érkező, magyar királynévá lett hercegkisasszony Fráter György közreműködésével üldözte az új hit híveit.  Koronáról való lemondása, emigrációban töltött évei után az Erdélybe visszatérő asszony ekkoriban Európában egyedülállónak számító vallási türelemről szóló törvényei mögött politikai érdekeltség húzódik meg, az azonban mégsem vitatható, hogy utolsó éveiben, Erdély kormányzójaként nagy hatást gyakorolt rá az unitariánus egyház megalapítója, a katolikus papból lutheránussá, majd reformátussá, végül egyházalapítóvá váló egykori plébános, Dávid Ferenc. Izabella idején Dávid Ferenc még a lutheránus volt, ő érte el, hogy a királyné kedvezményeket hozzon az egyik protestáns felekezet részére a másik kárára, valamint, hogy engedélyt adjon a magyar nyelvű Biblia forgalomba hozatalára, Heltai Gáspár nyomdája által. Az itt nyomtatott Biblia nem teljes, a Krónikák, Eszter, Nehémiás, Ezsdrás, valamint Jób könyve hiányoznak belőle.

„Magyarország királynéi közűl egyetlen elődje sem volt olyan művelt, tanúlt és felvilágosodott mint ő, a ki Szent-Ágoston munkáit olvassa, írókat segélyez műveik kiadásában s akkor, midőn Európa-szerte megindúl az ellenreformáczió, Erdélyben privilégiumot ad egy buzgó lutheranus papnak az első magyar biblia nyomatására.”[7]

A két protestantizmussal szimpatizáló katolikus női uralkodón kívül még különös kivételként megemlíthetjük Zrínyi Ilonát, aki második házasságán keresztül, Thököly Imre feleségeként került közvetlen kapcsolatba a protestantizmus szellemiségével. Jókai Mór A magyar nemzet története regénes rajzokban című művében úgy emlékezik meg Zrínyi Ilonáról, mint a vallási tolerancia egyik mintapéldájáról. Thökölyvel együttműködve Zrínyi Ilona szimpatizált a másik felekezettel, udvarukban, tágabb-szűkebb környezetükben pártolta, megvédte a protestáns szellemiségű lelkészeket, tudósokat, művészeket. Jókai ezenfelül ökomenikus gondolkodást tulajdonított neki, amely halálához kapcsolódó anekdotában örökített meg:
„Szép csöndesen lediktálta végrendeletét. Katholikus pap nem volt a bujdosók között, a kálvinista pappal imádkozott együtt, megnyugodva abban, hogy azt is meghallgatja Isten. A lelkész hozott is számára olyan vigaszt, mely úgy hangzott előtte, mintha mennyből jövő szózat volna. Azt a hírt tudatta vele, hogy szívtől szakadt egyetlen fia szerencsésen megmenekült bécsújhelyi fogságából, s eljutott Lengyelországba. Ez nyugalmat adott háborgó lelkének. Fiát szabadnak tudta. Hazájának új fényes korszakát kezdődni sejté: érezte, hogy az ő küldetése be van végezve. Odavonta magához a lelkész fejét, s súgva mondá neki e szókat, nehogy alvó férjét fölkeltse: „Követem az én édes uramat, ha mit vétettem őkegyelmének. Én őkegyelméhez igaz voltam. Másokat is követek, kicsinytől fogva nagyokig: nékem megbocsássanak; én is mindenkinek megbocsátok.”[8]
1869-ben jelent meg Horváth Mihály Zrínyi Ilonáról szóló monografikus életrajza, Szilágyi Sándor Lorántffy Zsuzsannáról szóló műve pedig 1872-ben látott napvilágot. E két kötet több igényes, történészek által elkészített, a magyar történelem nagyjairól szóló életrajzi sorozat része, amely vállalkozás jó példája annak, hogyan tájékozódhatunk arról, hogy közvetve, vagy közvetlenül milyen forrásokat ismertek a történelmi témákat feldolgozó 19. századi szépíróink. Amellett, ugyanis, hogy a sorozatot tudománynépszerűsítésnek, s a műkedvelő, ha tetszik a 19. századi mecénásoknak (nemesség és városi nagypolgárság) szánták, a kötetek segédkönyvekként is funkcionáltak. A kötetekre olvasmányosság és filológiai precízség jellemző, a történészek pontosan meghatározták a forráshelyeket. Egyes szerzők pedig – Kemény Zsigmond vagy épp Jókai Mór – amellett, hogy ezen összefoglalókra támaszkodtak, a bennük megjelölt, a korban elérhető forrásokat is gyakran felkutatták. Jókai Mór Erdély aranykora című regénynek felépítése, s ezen keresztül az egyik leghírhedtebb 17. századi protestáns kultúra patrónája, Bornemissza Anna fejedelemasszony karakterének vagy a Fráter György című regényében Jagelló Izabella alakjának megalkotása is kettős forrásismereten alapult, amely háttérismeret nem nélkülözte a két korszak közt keletkezett munkákat, vagy a nemzetközi vonatkozásokat sem, így Jókai többek között Erdély aranykora című művének megírásakor ismerte Cserei Mihály Erdély históriáját (1661-1711) és Auguste de Grando La Transylvanie et ses habitants című művét is.[9]
A kora újkori mecénás nőalakok közül jóval nehezebb a 16. századi női mintákat kiemelni, hiszen a romantikus irodalomban és diskurzusban kifejezetten aránytalanul vannak jelen két évszázad nőalakjai. A közvetlen ábrázolások mellett, a közvetett minták feltérképezése válik igazán izgalmas feladattá, melyek mentén a szerző mozaikszerűen megteremtette regényeinek fiktív kultúrapártolóit, vagy amelyektől kölcsönzött elemeket egy-egy olyan történelmi nőalaknak, melyekről viszonylag keveset tudunk.
A korabeli értelmiség, s így Jókai Mór számára sem volt idegen a köztes időszakban, a felvilágosodás korában létrejött jelentősebb régi magyar irodalmi művek ismerete sem. Bornemissza Pétert Coron Anna, Szenczi Molnár Albertet és Mélius Juhász Pétert Balassa Jánosné Sulyok Anna támogatta, és e szerzők írásaihoz köthető ajánlásokból is ismerhették a művelődést, kultúrát támogató protestáns hölgyek nevét, akik egyaránt tűntek fel a róluk szóló költeményekben és nekik íródott könyvek előlapjain. Bod Péter protestáns prédikátorként irodalmi lexikonjában megemlékezik a női művészekről, tudósokról, mecénásokról is. Az 1766-ban megjelenő Magyar Athenast a romantikus írók előszeretettel forgatták. Az itt szereplő protestáns nők, mint Bethlen Kata, Lorántffy Zsuzsanna vagy Petrőczi Kata Szidónia a vallásos irodalom művelése mellett tudós érdeklődésük, az olvasás iránti vonzalmuk, bőkezű mecenatúrájuk révén mintaként jelentek meg. [10]
Egy másik nagy forráscsoport, amelyből a korszak írói, köztük Jókai is merített, a női levelezés volt. Az 1879-ben megjelent Deák Farkas Magyar hölgyek levelei 1515-1709 szintén egy olyan kötet, amely közkézen forgott,[11]továbbá a Jókai életmű kora újkorban játszódó regényei kapcsán kimutatható a hatása az olyan folyóiratoknak is, mint az 1855-től megjelenő, a Magyar Tudományos Akadémia által elindított Történelmi Tár, valamint 1874 és 1876 között működő Történeti Lapok, amelynek oldalain folyamatosan jelentek meg nőkről és nőkhöz szóló, valamint nők által írt dokumentumok. Azt ugyan nem tudhatjuk pontosan behatárolni, melyek voltak azok a folyóiratok, melyek révén Jókai a forrásokkal közvetlen kapcsolatba került, de az általa szerkesztettek, mint például az Életképek vonatkozó anyagai, a legbiztosabb példák. A 16. században született, vagy ekkor tevékenykedő református női mecénásokat elsősorban a századforduló fedezi fel, a reformkorban és a századközépen a vallási tolerancia példájaként emlegetett Jagelló Izabella van jelen az irodalmi diskurzus fő áramában, míg a 17. századból Lorántffy Zsuzsanna és Bornemissza Anna alakja kap központi szerepet. Lorántffy Zsuzsanna, a 17. századi fejedelemasszony az eredeti forrásdokumentumok, a képi ábrázolások és a róla szóló kultikus életrajzi hullám keretei közt megjelenő cikkek kapcsán az eddig általam áttekintett sajtóanyag vonatkozásában kvantitatív szempontból is az élen járt – róla jelent meg a legtöbb dokumentum a korszakban.[12]
A közzétett dokumentumokon, gyűjteményes köteteken keresztül a szépírók egyrészt felfedezhették a kora újkori nőalakokat, másrészt azonban azzal is szembesülniük kellett, hogy az elmúlt évszázad neves asszonyairól megőrzött és felfedezhető forrásokat, ismereteket az esetek túlnyomó részében magas fokú töredékesség jellemzi, s akárcsak a nemzeti mitológia alkotóelemeit úgy a nőkről szóló hagyományt, nőkhöz köthető történelmet is rekonstruálni kell a nemzeti narratíva keretei közt, a nemzeti kultúra virágzásának érdekében. Takáts Sándor a 20. század elején egy mára már a 19. század egy meghatározó jelképévé váló irodalmi emblémával közelít a nőkhöz köthető, az kora újkor évszázadaira vonatkoztatható írásos dokumentációk, források problematikájához. Szövegében a rom fogalma összekapcsolódik a későbbiekben az anekdota műfajával. Ez a gondolat ott van a híres nőalakokhoz köthető anekdoták ezekben a művekben nem önmagukban állnak: a történeti munkákból gyakran úgy kerülnek be a szépirodalmi szövegekbe, hogy a szépírók rekonstrukciós gesztusainak következményeként feszítik szét saját műfaji kereteiket.
„Kies vidéken hatalmas vár romjai hirdetik a dicső múltat. Az egykoron nagy várból csak düledező falak s törmelékek maradtak ránk. Egy-egy pompás faragás, oszlopfő vagy relieftöredék az egész, amiből a régi pompára és a művészi értékre következtethetnünk lehet. De ki az, aki e csekély maradványból híven szemünk elé varázsolhatja a régi várat? Ki tudná megmondani, mi mindent rejtett az magában, s minő kincsek mentek ott veszendőbe?
A régi magyar családi élettel, a magyar asszonyok múltjával is így vagyunk. Krónikásaink csak egyikről-másikról jegyeztek föl egy-egy megkapó tettet, a nagy magyar lélek egy-egy nyilvánulását, de közelebbit semmit. – Ebből a kevésből, hogyan világíthatnók meg az illetőnek egész lelkivilágát? S ha meg is kíséreljük, vajon megfelel az a valóságnak?
Nálunk a családi levelezés csak a 16. században kezdődik. Nagyasszonyaink csak ekkor kezdik a tollat forgatni; csak ekkor kezdenek bizalmas leveleket írni, melyekben feltárják lelkivilágukat. Csak ettől a kortól fogva rajzolhatjuk meg híven az igazi magyar nagyasszony képét. Csak ez időtől kezdve mutathatjuk be hiteles írások alapján azokat a nagyasszonyokat, akik múltunknak legszebb csillagaiként tündököltek, s akik szellemi és erkölcsi értékükkel messze felülmúlják azokat a férfiakat, akik mint politikusok seregével szerepelnek évkönyveinkben.
Mondanunk sem kell, hogy még a 16. században is akadnak olyan nagyasszonyok, akik nemes lényüknek kifogyhatatlan kincseiből bőségesen juttattak ugyan mindenkinek, akiknek lelki és szellemi légköre messze földre kihatott, s így az egész országban, mint a legnemesebb erények boldog birtokosai voltak ismeretesek – s mégis alig néhány sorocska írás maradt ránk róluk. Pedig mi szép, mi dicső volna az ilyeneket közelebbről ismernünk, az utókor számára a feledékenység ködéből kiemelnünk s oda állítanunk, ahova valók: nemzetünk kiválóbbjai közé. Sajnos, ez sosem fog sikerülni.”[13]
Takáts eszmefuttatásában felvetődik, hogy női írás nélkül nincs hiteles, nőkről szóló történelem. Nem csak az ismeretek viszonylagos bősége, hanem a női vallomások függvénye is, hogy a történetíró mennyire átfogó képet tud adni, közelebb tud-e kerülni egy-egy jelentős nőalak személyéhez. A ránk maradt magánlevelezések anyagában valóban sok a személyes, intim közlés, a magánélet, az egyéni vélemény jobban tért kap. A kora újkorból számos házastárs „romantikus” levele maradt ránk, Takáts szerint pedig e tekintetben a 16. század a vízválasztó. A 16 századi anyaga személyek szintjén is hoz újításokat, olyan nőalakoknak szentel itt egy-egy fejezetet, mint Zrínyi Margit vagy Zrínyi Dorica, akik a romantika idején gyakorlatilag a feledés homályába vesztek. A 19. században ugyanis elsősorban a 16.-17. század fordulóján élt, illetve a 17. századi történelemformáló nőalakok kerültek a figyelem középpontjába, míg a 16. században aktívan tevékenykedő hölgyek viszonylag háttérbe szorultak.
Hogy mi választja el a 16. századi és a 17 századi mecénás nők körének körvonalazhatóságát az ismertség fokán túl? A társadalmi hovatartozás kérdése. Amíg a 16. században szinte kizárólag a főúri asszonyoké ez a szerepkör, addig a 17. században megjelenik és hangsúlyos lesz a jómódú polgári származású hölgyek és lelkészfeleségek aránya. A legtöbb mecénáskodó hölgy már férje életében is jelentős szerepet kaphatott az oktatás, a művészek, a kultúra, az egyház pártolásában is. Az erdélyi fejedelemasszonyi udvar ugyancsak a 17. században vált igazán hatékonnyá és jól megszervezetté. Ha a közéleti szerepvállalás más területén nagyon eltérő módon és mértékben is vannak jelen, de a protestáns prédikátorok, illetve a protestáns felekezetekhez tartozó, külföldön tanuló diákok támogatásához, a nyomdaalapításhoz már a 16. században tevékenykedő principissák is jelentősen hozzájárulnak.[14] Az erdélyi fejedelemasszonyok vagy főrangú hölgyek magánbirtokaikhoz köthető hivatalos rendelkezései és a mellé állított magándokumentumok, mint például Zrínyi Kata vagy Károlyi Zsuzsanna nevéhez köthető iratok sem puszta formaiságról tanúskodnak, ez volt az a terület, amelynek keretei közt nemcsak özvegyasszonyként, vagy férjeik hosszabb távollétében aktivizálódtak nagyasszonyaink. A polgárok, mesteremberek, lelkészek feleségei is aktívan közreműködtek férjük kultúrapártolásában, bizonyítja ezt többek között az ajánlás gyakorlata, az egykor támogatott tanulókból lett prédikátorok kettős ajánlásai az imádságos és énekes könyvekben, teológiai munkákban, prédikációs-gyűjteményekben, ahol ezzel a gesztussal férjnek és feleségnek egyaránt köszönetet mondanak. Ennek a jelenségnek a mintájára a romantikus irodalom tipikus példájává válik a polgári származású, özvegy mészárosné, Kalondainé Jókai Mór Szép Mikháljában.[15] Az asszony a családi élet terén is kifogástalan mintája volt a korabeli elvárásoknak: feleségként, férje emlékét örökre megőrző özvegyasszonyként tűnik fel, aki már csak azért sem megy újra férjhez, hogy fia érdekei csorbítatlanok maradjanak. Az anyai gondoskodás és felelősségtudat, a gyermek erkölcsi nevelésére és szellemi fejlődésére való odafigyelés fontossága szintén mintaszerűen jelenik meg ebben az esetben. Kalondainé tehát elsősorban makulátlan erkölcsű özvegyasszonyként is a hagyományos női szerepköröket tölti be, s emellett mintegy mellékesen jótékonykodik. A mecénáskodó hölgyek pozitív megítéléséhez a korban általánosan hozzátartozik a hagyományos szerepkörök kifogástalan betöltése. S bár a női nem megítélésével kapcsolatban pontosan Jókai az, aki saját korában képvisel egy markáns különvéleményt, s a női lélek, természet ábrázolásában egy sokkal összetettebb árnyaltabb képet alakít ki kortársainál, azért atipikus hősnője, s azok atipikus megítélése mellett még számos figurája a korban tipikusnak mondható, s több regényalakja is megfelel a korabeli elvárásoknak – itt Kalondainé is belesimul a korabeli sémába.
„Bálint édesanyja fiatal korában özvegységre jutott. A férjét, tekintélyes kassai polgárt és bíróviselt embert, mikor küldöttségbe ment a budai basához (a békekötés után az erdélyi fejedelemséghez, s így a porta hűbéresei közé csatoltatva), ott tartották a törökök túszul maguknál Budán; ott megkapta a keleti pestist, és meghalt bele, szomorú özvegységre és árvaságra hagyván menyecske asszonyát s növendék fiacskáját. Még testamentumot is csak élőszó szerint tudott tenni két kezestársa előtt, mely azonban annál erősebben megtartandó volt: meghagyván, hogy özvegye legyen birtokos minden vagyonában, ameddig Isten őfelsége napjait meghosszabbítja, s neveltesse fiacskáját Isten félelmében, jámbor erkölcsben, igaz keresztyén kálvinista vallásban és „quantum potest” tudományos előmenetelben.
„Ez a „quantum potest” egy igen derék ember: nagy patrónusa a megszorult adósoknak, a lusta cselédeknek, a későn házasodott agglegényeknek és a rosszul tanuló diákoknak ősidőktől fogva, még akkor ennek ellenlábasa, a gonosz „muszáj” nem levén feltalálva.
A hagyomány pontos megtartásában nem is volt semmi hiba. Kalondainé asszonyom maga vezette a férje mesterségét, aki díszes hivatalán kívül mészáros és hentes volt; nem is hozott a fiacskájára mostohaapát soha; pedig bizony szép asszony lehetett a maga idejében. Még most is meglátszik rajta. Olyan piros és gömbölyű, mintha egy pólyabeli csecsemő volna óriási kiadásban.
Volt is gondja a Bálint illendő neveltetésére. Mindig volt annak szép ruhája, gyönyörűen bekötött könyve; s mikor eljött az ideje, elküldte őt Kézsmárkra is, bár nehezen esett anyai szívének oly hosszú időre megválni a fiacskájától.”[16]
A mecénáskodás, és a felekezeti hovatartozás ezen a ponton kapcsolódik össze az anyasággal is: az asszony mintegy saját gyermekét is patronálja, gondoskodik a fia megfelelő szellemi, erkölcsi neveléséről. S azáltal, hogy a fiából protestáns diákot farag, az egyház javát is szolgálja. Az itt tapasztalható szemléletmód kora újkori – vagyis a felekezetek mentén válik el a jó erkölcs-rossz erkölcs, az igaz hit és tévhit kérdése, képviselete, támogatása. A 19 században ez a differenciáltság többnyire háttérbe szorult, az anyai felelősség szerepe már a nemzeti közerkölcsön és nem a vallásos neveltetésen keresztül artikulálódott, s nagyon esetleges volt, hogy a vallási háttér ezt megtámogatja vagy sem. Ha megjelent a különbségtétel, akkor az a történeti parabolaként funkcionáló kora újkori témát választó művek esetében elsősorban azért lehetett így, mert a katolikus Habsburgokkal szembeni ellenállást jelképezhette. Ez az ellenállás azonban természetesen alapvetően független volt a felekezettől, mégis a történeti témák választásakor arányaiban érzékelhetünk eltérést a reformátusok javára. A kivételt másrészt az is jelenthette, ha egy történelmi regényben ábrázolni akarták ezt a korabeli szemléletet, és törekedtek a régi mentalitás hiteles megragadására.
Alapvetően azonban a jelentős református nagyasszonyok kultúrapártolásában és a katolikus arisztokrata hölgyek tevékenységében egyaránt a nemzeti kultúra pártfogóit látták. Noha az erdélyi református nemesi közeg köreinek jóval nagyobb szerepe volt még a 18. század folyamán meginduló, a reformkorban virágzó, nemzetépítő és hagyományátörökítő folyamatban, a felekezetek jelentősége közti különbség és általában a felekezeti különbség a 19. századi irodalmi diskurzusban csak elvétve volt megjegyezve, a női olvasóközönség számára kiemelhető követendő példaként gyűjtötték őket egy csokorba gyűjteményes kötetek, vagy sajtóorgánumok körében.
Még ha a róluk szóló önéletrajzban jelen is volt a felekezeti hovatartozás, jellemzően azt nem a mecénáskodás irányának mozgatórugójaként értelmezték, sokkal inkább az általános jótékonykodás kapcsán csupán egy olyan tulajdonságnak, amely ösztönözte őket ebben a tevékenységben, s ez esetben is az általánosan keresztényi értékrend és erkölcs által meghatározott írott és íratlan normák jutottak szerephez, ahol elmosták a felekezeti különbségeket.
Ez nem jelenti azt, hogy egyes szerzők számára nem lett volna kitüntetett szerepe más módon a felekezetiségnek. Jókai Mór, aki minden vallásra nyitott szívvel, a közös értékek keresésével tekintett, alapjaiban véve megrögzött református volt, s számottevő esetben regényeiben valamilyen protestáns felekezetbe való áttérés jelentette a megoldást egy-egy magánéleti jellegű konfliktusra, bonyodalom feloldására.[17] A negyvenes évek végén az Életképeket szerkesztő, illetve a 16-17. századi történelmet is regényei tárgyává tevő íróról kevesen tudják milyen komoly háttérismerettel rendelkezett, s ugyanúgy megkérdőjelezik történeti hitelességét, forrásismeretét, mint a karaktereinek sokrétűségét.  Emögött részben az is állhat, hogy az őt bírálók közül sokan csak életművének töredékét ismerik, hiszen felkészültsége és forrásismerete valójában regényenként változó, de a korszak viszonyai között mindenképp kiemelkedik, ha nem is éri el mindig Jósika Miklós, vagy Kemény Zsigmond forrásismeretének szintjét.

[1] A kutató az esszé megírásakor az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szegedi Kis István ösztöndíjában részesült.

[2]Dugonics 1794-es Bátori Máriája, Cserei Farkas 1800-as A’ magyar, és székely aszszonyok’ törvénye című munkája, valamint Peretsényi Nagy László Heroineis című 1817-es munkája is jelzi már a 18–19. század fordulóján a téma jelenlétét.

[3] Szilágyi Márton, „Irodalomtörténet és társadalomtörténet”, in Bevezetés a társadalomtörténetbe: Hagyományok, irányzatok, módszerek, szerk. Bódy Zsombor és Ö. Kovács József, Bp., Osiris, 2006, 570-571. Szilágyi Márton, A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói, Bp., Ráció Kiadó, 2014, 409-422.

[4] Jókai Mór, Fráter György, Bp., Akadémiai, 1972, I-II.

[5] Luther Márton, Négy vigasztaló zsoltár Mária magyar királynéhoz 1526. Ford. Böröcz Enikő, Bp., Magyarországi Luther Szövetség, 1996, 29–103.

[6] Ortvay Tivadar, Mária, II. Lajos magyar király neje 1505–1558, Bp., Athenaeum, 1914.

[7] Veress Endre, Izabella királyné: 1519–1559, Bp., Athenaeum, 1901, 5.

[8] Jókai Mór, A magyar nemzet története regénes rajzokban, Bp., Akadémiai, 1969, 206.

[9] Gajda Péter, Jókai Erdély aranykora című regényeinek forrásai, Irodalomismeret 2018/3, 4-35.

[10] Bod Péter, Magyar Athenas, Nagyszeben, Sárdi ny., 1766.

[11] Deák Farkas, Magyar hölgyek levelei, Bp., Akadémiai, 1879.

[12] Családi kör, Nefelejts, Történeti Lapok, Pesti Hölgy Divatlap, Vasárnapi Újság, Ország Tükre, Magyar Nők Évkönyve, Magyar Történelmi Tár

[13] Takáts Sándor, Régi magyar nagyasszonyok, Bp., Szépirodalmi, 1982, 5.

[14] Balogh Judit, Fejedelemasszony-szerepek Erdélyben a 20. században. = Nemesi és polgári szerepek. Reprezentáció és interpretáció. Balogh Judit-Pap József szerk., Eger, Líceum, 2016. 33-48.

[15] Jókai Mór, Szép Mikhál, Bp., Révai, 1908.

[16] Jókai, 1908, 92.

[17] Margócsy István, Jókai Mór Bálványosvár-avagy Jókai és a vallás. Tiszatáj. 68. évf. 2014. május.

Tar realizmusa nem azonosítható a szociografikus igényű társadalomleírással, ezért tévedés is őt ilyen alapon a népi írók folytatójának tekinteni. Ám a „tévelygők” mentségéül szolgáljon:  szociografikus ihletésű irodalom híján többnyire csak Tar-elbeszélésekből következtethetünk a rendszerváltást átélt munkásság és parasztság élethelyzeteire, ezért tarthatják Tart sokan az „elnyomottak krónikásának”. Ennek ellenére Tar Sándor “nem hírmondó és nem közvetítő.”[1] A következtethetünk még nem jelenti, hogy egy szociografikus olvasat kimerítheti az ő kelet-közép-európai élettapasztalatokat is tükröző prózavilágának értelmezési lehetőségeit.
A Tar-próza legszembetűnőbb motívumai nehezen is illeszthetők bele a hagyományos realizmus skatulyájába. Mit kezdjünk például a szokványos áldozat- vagy elnyomás-tematikát kitágító, a Tar egész életművét meghatározó transzcendens motívumokkal? Misztikus  vagy épp okkult sejtetések, bibliai jelképek, utalások, varázslatok, áltudományos magyarázatok, ezoterikus jövendölések. Az effélék nemcsak a realista elbeszélésektől, hanem a bűnügyi regényektől (különösen a klasszikus, angolszász típusú detektívregényektől) is meglehetősen idegenek, ennek ellenére átszövik Tar leghíresebb regényét, a Szürke galambot is.  Ezt a meglehetősen apokaliptikus hangulatú „bűnregényt” tekinthetjük az emberek legtitkosabb vágyait teljesítő álmessiás, Antikrisztus, a galambos ember utáni nyomozás történetének, noha ebben az elbeszélésben sincs olyan fogódzó, amely segítene a már-már karneváli összevisszaságban felbukkanó bibliai vagy okkult utalásokat (Apostolok, varázslás, ezotéria, áltudományosság, számtalan Krisztus-, Mária-, Szentlélek-utalás etc.) értelmezni.
Még különösebb, hogy Tarnál ezek a a hagyományos realizmusba nehezen beilleszthető spirituális utalások legtöbbször a természetes létezés, az „állatiság” tapasztalatához kapcsolódnak. A természet a Tar-életmű egyik központi problémája[2], ezért sem furcsa, hogy az állatok (Tarnál leggyakrabban madarak és kutyák) legtöbbször a természetfölötti (emberfeletti) világ jelölői. Közülük talán a „szürke galambok” a legismertebbek, akik az emberek legtitkosabb vágyait teljesítve megszabadítják a lakótelepen élőket a feleslegessé vált hozzátartozóktól – a galambok terjesztette járvány egyfajta kiút is a „létezés börtönéből”, a „nemzés körforgásából”[3] (Szürke galamb). Ám nem mindig kiforgatva jelennek meg a bibliai jelképek. Az eltűnt ló és a Görbe utca házai fölött köröző madár mitikus keretet ad a Vida-fiú halálának (A mi utcánk), egyetemes-emberi, meglehetősen hagyományos perspektívát teremtve a fiú (Vida bácsi fiának nem tudjuk a keresztnevét) agóniájához. A Vadászatban a beszervezett és tönkretett parasztembernek az állatok nyújtanak menedéket – ráadásul az őz, mint amolyan helyettes halott, át is vállalja a halált a főszereplő lánya helyett. Az „állattá válás” tehát sokszor nem jelent elszemélytelenedést, sőt elembertelenedést sem: a szereplők csak kilépnek (kimenekülnek) a társadalmi életük kereteiből, és „jellé” lesznek. A folyamat fordítva is végbe mehet, állat vagy növény is “szerezhet” társadalmi rangot. A mi utcánk egyik akácfáját Bélának hívják, a Misi kocsma látogatói szemében ő is amolyan „sorstárs”.
Az animalitáshoz hasonló a funkciója a betegségeknek, különösen A mi utcánkban többször felbukkanó, mindig valamiféle borzongással emlegetett ráknak is. A betegség a Vida-fiút megfosztja önállóságától, kibillenti a társadalmi szerepéből, miközben a közösségét (legalább egyetlen napra) jobbá tevő aszkétává változtatja – „én drága fiam”, búcsúzik tőle halála napján az édesapja. A rák, mint valami pillangó, arra is képes, hogy az asszonyokat áttetszővé, bágyadttá, erotikusan vonzóvá, könnyűvé, finommá, angyalivá varázsolja (A mi utcánkban erre csak a rák képes, nem az ifjúság, jellemző, a ráktól a klimaxos asszonyok, mint Hesz Jancsi anyósa, újra vérezni kezdenek) – szinte már öröm őket ágytálazni, mosdatni, dédelgetni, cipelgetni, babusgatni, állítja Ocsenás, a hajdani betegszállító a nagybeteg feleségét gondozó Béres szomszédnak. A magatehetetlen Béresné Magdika olykor kutya módra pitizik, hogy őt ápoló férjének a kedvében járjon, ám ez a “megkutyásodás” sem csökkenti Ocsenás és Béres szemében a vonzerejét. Mintha a rák egy sajátos bestialitás lenne, mely egy rövid időre varázslatossá, nem-mindennapiva teheti az embereket. Kínálkozik a párhuzam a betegséget terjesztő gyilkos galambokkal.
Ám az animalitást nyíltan transzcendens síkra emelő Szürke galamb hemzseg az anyák és gyerekek ellen elkövetett gyilkosságoktól. A galambos ember, a regény sorozatgyilkosa is a saját, mindvégig névtelenül maradó lányán kezdi az öldöklést. A várost feldúló járvány első áldozata egy másik gyereklány, Adélka – az ő véres agóniája mintha a menstruáció vagy a gyerekszülés tragikus paródiája lenne. A bátyus-szálat a galambos emberrel összekapcsoló, a regényben eléggé központi szerepet játszó bérgyilkosságnak pedig egy telhetetlen vaginaként bemutatott, nimfomániás feleség, Ilus az áldozata[4]. Érdemes felfigyelni rá, hogy ez a két áldozat mennyire feminin, a magyar irodalomban szinte megszentelt nevet visel (Adél-Léda, Ilona-Iluska-Tündérszép Ilona).
A Szürke galambban a nők a vérrel, a vörösséggel, a Ház a térkép szélénben pedig a fehérséggel kapcsolódnak össze. „(T)emérdek liba mindenütt, mint egy mozgó, lármás hólepel, körben, főleg a vízparton hullámzott seregük erős, mindent átjáró szaggal.” A „libalepel” már-már fojtogatja a tanyát: a libák pihéi szálldosnak mindenfele, a munkások az ő potyadékaikban lépkednek, és persze éjjel-nappal az ő gágogásukat (a “hebegésüket”) hallgatják.
És persze mindenkit a libák táplálnak.  Az ő  lenyúzott, megsütött húsukkal van tele a tanya konyhája.
Az állatok a Ház a térkép szélénben nem betegséget terjesztenek, nem befogadják (és ezáltal felemelik) az embereket, és nem is a létezés szakrális dimenzióit hangsúlyozzák. Hernyók potyognak az emberek ételébe, legyek köröznek az asztal felett, a nyitó jelenetben úgy gurulnak ki a munkások a buszból, mint a rémült bogarak, a főhőst büntetésből láncra verik és kikötik a kutyák közé. „És megállíthatatlanul, egy pillanat szünet nélkül zsivajgott a libák hada, hányni kellett a szagtól mindenütt. Mikos ezt érezte a levegőben, a kezén, ilyen íze volt a kenyérnek, víznek, a cigarettának a szájában.” A le-alacsonyodás, az „állati sor” itt nyilvánvalóan értékvesztést jelent, és a személyiség elvesztésével fenyeget.
Alig van olyan Tar-novella, ahol férfiak-nők-állatok hiearchiája ilyen gondosan kidolgozott lenne[5], ahol az állatnevek (különösen a nőkre és libákra egyaránt alkalmazott “dög” szó) ilyen sokféle értelemben szerepelnének. A terroron, brutális elnyomáson alapuló „rend” bármiféle megváltoztatása katasztrófával vagy az idő folytathatatlanságával, a libatelep megszűnésével fenyeget. Folyamatos erőszak nélkül a telep összeomlana. „Ide erő kell, mondta Peták, nézd meg ezt a sok nőt, egy sem mehet el érintetlenül, mert legközelebb nem jönnek”.
Az állatiasság ilyen – Tarnál meglehetősen szokatlan – értelme talán a novella időkezelésével is összefügg. Tar kimeríthetetlen fantáziával játszik az iszonyattal, de ritkán érezzük, hogy valamilyen katasztrófa, tragédia vagy bűntény örökre megsemmisíthetné a fennálló rendet, „a mintázatot”. A mi utcánkban először Vida bácsi fejti ki, hogy az ismétlődés, a változtathatatlanság az „utca” alaptörvénye, hogy itt nemzedékről nemzedékre ugyanaz történik, aki kiszabadul a „sorról”, az előbb-utóbb visszatér[6]. Mindig új és új rezsimek jönnek, de ezek olyan egyformán rettenetesek, hogy még saját nevük sincs. (Tarnál nincs Kádár-kor, nincs Horthy-kor, sőt még a rendszerváltás sincs megnevezve.) A Szürke galambban olyan borzalmas bűncselekmények történnek, hogy ezek súlya alatt még egy Hong Kong-méretű város is összeroppanna, ám nem érezzük úgy, hogy ezek „mifelénk” különösebben kivételes események lennének – a gyilkosságok egy részét felderítő Molnár karrierjén mindenesetre az egész nem sokat változtat. Mintha évtizedenként megjelenhetne egy galambos ember a városban, és az efféle kataklizmáknak meglenne a helye az „idők sorában”.
Nincs történelmi távlat, csak örökös ismétlődés. Jellemző, hogy a Mi utcánk amatőr régésze, a tiszteletes csak szemetet talál a föld alatt – de ha mélyebbre ásna, akkor, meglehet, egy, a föntihez kísértetiesen hasonló Görbe utcát találna. Ám a Ház a térkép szélénben a férfiak, nők és állatok közötti hiearchia, az erőszakon alapuló elnyomás olyan rettenetes, hogy alig hihető, hogy az idő „körben forogna”, hogy a szörnyű libatelep megint visszaváltozhatna virágzó majorsággá. Az időnek itt határozott, a végleges pusztulás felé mutató iránya van, ezt jelzi a történetet lezáró tűz is.
Meglehet, az időkezelés különösségében itt az is szerepet játszik, hogy A ház a térkép szélént író Tar valószínűleg egy megtörtént (tehát befejezett, lezárult) eseményből is inspirálódott, egy csengelei, „libás” tanyán bekövetkezett, szerelmi féltékenységből fakadó tömeggyilkosságból[7].

„A liba rosszul repül”.  A felgyújtott tanyán kétségbeesett, lángoló libák emelkednek a levegőbe, és zuhannak vissza holtan, összeégett szárnyakkal  a földre – ez az utolsó kép, amit a távolodó főhős, Mikos szemével látunk. A „repülő liba” a történelem folytathatatlanságával is szembesít. A hiearchia, az erőszakos elnyomás, a határok átjárhatatlansága olyan helyzetet is teremthet, ahol minden visszarendeződés vagy újrakezdés lehetetlen.

[1] „Tar nem hírmondó és nem közvetítő, aki egy egységesnek tételezett, episztemikus erőszak által megalkotott és reprezentált társadalmi réteg helyett szólal meg. Szereplőit nem viktimiziálja, A mi utcánk heterotopikus tere nem szorul rá, hogy egy felsőbb, külső hatalom legitimálja, elismerje létjogosultságát.” Erre a következtetésre jut a Mi utcánkat elemző Benke András is. (Benke András: Történetek a mi utcánkból 3. http://aszem.info/2015/12/tortenetek-a-mi-utcankbol-3-resz/)  Tar realizmusáról ld. még: Deczki Sarolta: Térképről lemaradt tájak – In: Az érzékiség dicsérete, Kalligram, Budapest, 2013., 23-4.

[2] Deczki, 24.

[3] A regény feminista értelmezési lehetőségeiről ld. Sebesi Viktória tanulmányát. Tar Sándor: Szürke galamb. „Egészség Isten patikájából”. http://ujnautilus.info/tar-sandor-szurke-galamb-egeszseg-isten-patikajabol

[4] Ld. Sebesi.

[5] Kész Orsolya: Híradás a peremvidékről: Hhttp://aszem.info/2016/03/hiradas-a-peremvidekrol/

[6] „Az ismétlés egyaránt jelen van térbeli és időbeli értelemben, valamint a narrációban is, sulykolva mintegy az állandóságot és a változtathatatlanságot. A legszembetűnőbben talán abban, hogy minden ház minden lakója hasonló problémákkal küszködik, hasonló nyomorban él, ugyanazok az élethelyzetek ismétlődnek mindenkinél….” (Deczki Sarolta A kizökkent utca. Tar Sándor: A mi utcánk – In: Töredékes dialektika. L’Harmattan Kiadó, Budapest, pp. 279-285.)

[7] Az 1988-as gyújtogatásról nagyon sokat cikkezett a korabeli sajtó, ám Hajagos Tóth Imre rémtettét, a Kádár-kor legszörnyűbb tömeggyilkosságának emlékét mintha elmosta volna a rendszerváltás. Az eset részletesebb összefoglalói: https://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2019/04/26/_pusztuljon_velem_mindenki_230 és Bátyi Zoltán cikke: https://magyarnoir.blogstar.hu/2016/05/26/csengelen-egy-ejszaka-kilenc-halal/27521/

ILLUSZTRÁCIÓ: Hajdu Szabolcs a Délibáb c. film forgatásán

A verstan csodálatos tudomány. Az én értelmezésemben mintegy le kell takarni „a jelentést”, meg kell fosztani tőle a verset. A vázát kell vizsgálni, a skeletont, amire rákerül a hang, a szó. Régebben szoros köze volt a retorikához: a 15. század második felében a verselést „második retorikának” tekintették, mert az első retorika a ’szabadon’ folyó beszéd, a (prózaformájú) különféle beszédek és írások terepe volt, amire mintegy ráakaszkodott a második retorika, a verselés, a verssorok, a különféle rímek stb. szabálya. De tekintették a grammatika (vagy nyelvtan) részének is a prozódia révén. Sokáig függelékes helye volt Metrika címszó alatt. És hosszú ideig a zene, valamint a matematika összefüggésében tárgyalták, egészen addig, amíg modern szaktudománnyá nem vált, vagyis amíg meg nem jelent a Verslehre, a (magyar) verstan, Greggus Ágost tollából. El is lehet menekülni a hétköznapi politikai valóság elől a verstanba: én ilyen menekülésnek tekintem Horváth János Rendszeres magyar verstanát. amely az Akadémiai kiadónál 1951-ben jelent meg. A mostanság megszaporodni látszó verstanokban is látok ilyen késztetést: a verstan írása stabil, látszólag egyszerű, de összpontosítást igénylő munka, gyakran – mint most is – az egyetemi oktatásnak alárendelt feladat.
A „gyakorlati” jelző a címben elgondolkodtató. Mert többféle verstan létezik: van generatív verstan, van pszichológia-központú, van történeti, van a matematikának alárendelt, van a rendszer-elvű, axiomatikus. De milyen a gyakorlati? Először is: a Polgár Anikó és Csehy Zoltán szerzőpáros káprázatos munkát végzett. A hagyományosan konzervatív beállítottságú szerzők a Holt Költők Társaságát kedvelik, nem mennek el a jelenig. Például az említett Horváth János legutolsó példát adó költőt József Attila és Radnóti Miklós, akik 1951-ben már túl voltak nem csak az életművükön, de azt életükön is.  E verstani kézikönyv szerzői beszabadították a verstanba, ebbe a korábban halott, áporodott levegőjű múzeumba vagy mauzóleumba az eleven, friss magyar költészetet, vagyis a jelenvalóság erejét!
Ez adja meg igazán e munka fontosságát.
Szerintem a „rendszer” szóval óvatosabban kell bánni. Most nem akarok rendszer-definíciókat előásni, talán a „rend” lenne jó. Mert vannak szép számmal olyan (igaz, többnyire kérészéletű) rendek, amelyek nem sorolhatók be a jól elrendezett sorfajták semelyikébe sem. 1) Ilyen a metroritmika, amely a l6.  század közepén jelentkezett, és a 17. század első feléig tartott. Nálunk Szenci Molnár Albert képviseli ezt az elvet, amit Andreas Spethe latin nyelvű mintája adott volt a számára. Meglehetősen homályos rend, ami magyarázza Szenci Molnár verstani „botlásait”. 2) Zrínyi Miklós felező tizenkettősei, amelyek igen gyakran nem 12 szótagúak és nem feleznek. Valamilyen Itáliából átvett hendecasyllabo felé mutatnak a kutatások. 3) Vadai Istvánnak volt egy elgondolása arról, hogy n számú „verstani rendszer” létezhet potencialiter, amelyekből vagy megvalósul valamelyik, vagy sem. Így ír: „A felismert metrikai rendszer szabályait a következő pontokba lehet foglalni. a) Minden sor egy főmetszettel két részre bomlik. (…) b) A sorok első részének szótagszámára nincs megkötés, sorról sorra változhat, rendszerint 3 és 11 között. A jellemző érték: 6 vagy 7. c) A sorok második részének szótagszáma kötött, egy versen belül nem változhat, rendszerint 4, 5, 6 vagy 7. A jellemző érték 6. d) Egy vers (versszak) három egymással rímelő sorból áll. (…) A fenti szabályokkal jellemzett metrumot nevezzük X + N-es metrumnak” (Vadai István: X + N, in: Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovits Józsefnek, szerk. Császtvai Tünde, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézet – Balassi Kiadó, 2009, 497. p.). 4) Az, amit Horváth János „középlatin” sor- és strófafajtának nevezett: ezek antik sor- és strófafajták, de az antik megkötések nélkül. Többnyire rímesek, a sorok két ütemből állnak, legyenek bár sapphicumok vagy alkaicumok. De „A magyar versnek említett szabályozódása, főkép a szótagszámnak sorfajonként következetes megkötése még nem ment végbe tökéletesen a középkor végére. „Szótagszámhibák” elég gyakoriak emlékeinkben” (Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, kiadja a Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931, 287. p.). Sorolhatnánk még a példákat, de ez már a verstörténeti szempont érvényesítése lenne, amire a mi szerzőpárosunk nem törekedett.
Csak A szabadvers verstanából című fejezethez annyit, hogy létezik egy általános (matematizált) kísérlet a modern francia szabadvers megkötéseinek érvényesítésére. Jacques Roubaud „korai” kötetéről van szó, La vieillesse d’Alexandre a címe (Sándor öregkora, lefordíthatatlan utalás az alexandrinusra). Ez a könyv a francia szabadvers nagy részét még a verssorokra tagolásban látja (szemben a próza ligne-eivel), és ily módon a szabadversek többségét shadows-formes-nak, árnyék-költeményeknek nevezi, amely őrzi az alexandrin kétosztatúságát. Persze van megoldása a poemes en prose-ra is, hogy tudniillik ez miért költemény.
Míg a metrika csak az egyes sorokat (sorfajtákat) vizsgálja, a strófika az egyes versszakokat, ide értve az egystrófás költeményeket (például a szonetteket) vagy a kombinatorikus módon a rímekkel összeláncolt nagy szerkezeteket, oda continuákat vagy folyamatos énekeket (ilyen a sestina, amely hatsoros strófákból áll ugyan, de a rímelhelyezkedés ezek fölötti szerkezetet ír elő: a költemény hatszor hat strófából áll, hetediket nem írunk). Ez is tárgya a gyakorlati verstannak, helyesen.

Végül a versérzékről, vagy a versérzék olvasói különneműségéről valamit. Nem egyformán olvasunk verset. És vannak „helyes” olvasatok, vannak „elfogadhatóak vagy megengedhetőek”, és vannak rossz, aritmikus, helytelen olvasatok is, természetesen. Amikor a szerzőpáros a sorokat felbontja, a Himfy-strófa sormetszetét így adja meg:

                            S elragadt // ez engemet                         4 // 3

Világos, hogy a betűjeles tagolás ellentmond a verssor tagolásának, mert „S elragadt ez // engemet” a helyes olvasat, a „S elragadt // ez engemet” csak elfogadható vagy megengedhető. Ami pedig a Balassi-strófa 3, 6 vagy kilenc soros természetét illeti, természetesen 3 soros. Az papírméret függvénye, hogy hogyan tördeli a nyomdász a versszöveget, tördelheti akár kisméretű könyv esetén 9 sorba, a felező tizenkettős is van a kötetben, akkor hatba, itt nem a nyomdai méret a döntő. Egyébként a Batthyány-levelek között megtalált ú.n. sajátkezű versfüzér is három sorosnak mutatja, az Eurialus és Lucretia verskézirata is ezt mondja, de ha belegondolunk abba, hogy a belső rímek alárendelendők a nagysorok rímeinek, akkor beláthatjuk, hogy strukturálisan a szakasz 3 sorból áll, még akkor is, ha a próza szokásrendje szerint írjuk le a verset.
Telitalálat viszont, hogy újabb és legújabb költészetünkben megszületett „a Születésnapomra-strófa” József Attila versének formai követéseként, valamint „az Ilona-strófa” Kosztolányi Dezső kezdeményezéseként (például olyan kincsek vannak itt, Mint Varró Dániel Borbála cimű költeménye .)
Az időmértékes (antikos, deákos) verselés hibátlan. És a mai magyar, eleven költészetből vett példák gyönyörűek.

Jó dolog lehet Pozsonyban verstant tanulni.

Csehy Zoltán – Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan (Univerzita Komenského v Bratislave, Oktatási segédlet, 2018, 343 p.)

„Sem folytatni, sem elfelejteni nem lehet”[i] – írja Vas István Kádár Erzsébetről közvetlenül halála után, 1946-ban. A XX. század első felében elő, Nyugatban is publikáló Baumgarten-díjas írónőt kortársai Kaffka Margit mellett a kor legjelentősebb írónőjeként tartották számon[ii], a dzsentri világ pusztulásának ábrázolásával Mikszáth Kálmán, Lovik Károly és Krúdy Gyula teremtette hagyomány folytatójaként tekintettek rá[iii] – az utókor mégis elfeledte őt. A kánonból való marginalizálódásában nagy szerepet játszott, hogy munkásságát mindösszesen néhány tucat novella alkotja, melyeket Harminc szőlőskosár címen publikált 1944-ben[iv]. Írásai csak húsz évvel később, 1966-ban jelentek meg ismét, amikor is a Magvető kiadó adta közre őket Kegyetlenség címen[v], ám azóta nyomtatott formában nem láttak napvilágot művei[vi]. Az, hogy immár ötven éve könyv formátumban nem elérhetőek írásai, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy amikor ma meghalljuk Kádár Erzsébet nevét, csak találgatni tudunk arról, hogy ki is volt ő és mikor élt valójában. A Kegyetlenség kötet olyan ritka manapság, hogy még antikváriumokban is nehezen lelhetünk rá – nem is beszélve a Harminc szőlőskosárról –, könyvtárakban is csupán elvétve található egy-egy példány, és az is a raktárban pihen valahol porosan és eldugottan.
Kádár Erzsébet az elmagyarosodott, ősi szerb Csernovics család tagjaként született 1901-ben Aradon, Csernovics Didior és Duka Olga gyermekeként. Művésznevét édesanyja nemesi előnevéből, a kádáriból hozta létre. Első novellája (Reggeltől estig) 1936-ban jelent meg a Nyugat folyóiratban, mely később több alkalommal is otthont adott írásainak. Novelláit és kritikáit publikálta többek között a Magyar Csillagban, a Budapesti Hírlapban, a Tükörben, az Ezüstkorban, a Napkeletben és az Új Magyarságban is. Schöpflin Aladár vezette be az irodalmi életbe, így kapcsolatba került Babits Mihállyal, Szabó Lőrinccel, Tamási Áronnal, Illyés Gyulával, Márai Sándorral és Ottlik Gézával is. Élete legmeghatározóbb kapcsolata az Illés Endréhez fűződő szerelem volt, amiben kölcsönösen segítették és fejlesztették egymás alkotásait. A köztük lévő viharos kapcsolat kilenc éven át tartott, egészen Erzsébet tragikus haláláig, 1946-ig.[vii]

Szegedy-Maszák Mihály Felejtés és kisajátítás az irodalomban c. tanulmányában Kádár Erzsébet elfeledését azzal magyarázza, hogy novelláit nehéz egyetlen világnézettel kapcsolatba hozni[viii], ezáltal nehezen tudták őt kortársai és a jövő nemzedéke szorosan egy-egy irányzathoz kötni, s emiatt inkább nem is szenteltek neki figyelmet. A dzsentri világ hanyatlásának ábrázolásában korábbi irodalmi hagyományt idéz, a világábrázolásában a naturalizmus dominál, a női emancipáció megjelenítésével a modern kort jeleníti meg, szövevényes szimbólumrendszerével szervesen kötődik a szimbolizmushoz, színes látásmódjával pedig az impresszionizmushoz. Mindez jól mutatja, hogy olyan irodalmi hagyományokat vitt tovább, amelyek abban az időben már hanyatlóban voltak, s a következő nemzedék nem fedezett fel novelláiban olyan értékeket, amelyek ne lettek volna már ismertek a számukra más, korábbi íróktól. Az írónő novelláiról összességében elmondható, hogy „[v]alamennyi témamag a lelki gyötrés, a fizikai erőszak, a lopakodó félelem, a morális elbizonytalanodás sötét valóságát hordozza, amit a kivételes atmoszférateremtő erő tovább fokoz. Kádár Erzsébet novelláival összeforrt egy szó: a kegyetlenség”[ix]. Az egyéni sorsokon keresztül mindig valamilyen általános, örökérvényű igazság kimondására törekszik, ám mindezt sohasem teszi parabolikusan, ahelyett, hogy megmutatná, hogy bizonyos szituációkban, hogyan kellene cselekednünk, inkább arra összpontosít, hogy hogyan lehet reagálnunk az élet különböző megpróbáltatásaira, amellyel egyfajta alternatívát ad az olvasó számára. Nem ítélkezik szereplői felett, a maga valóságában tárja elénk a történteket, olykor nyers, de mindvégig őszinte, a befejezést pedig nem egyszer az olvasóra bízza, a függőben hagyott lezárással csupán sejteti, hogy hogyan folytatódik szereplője története.
Kádár Erzsébet műveiben nagy hangsúlyt fektet a női létezés árnyaltabb oldalának felderítésére, melynek egyik fontos pillére a függési viszony vagy annak a hiánya. Ennek tükrében többféle viszonyt jelenít meg novelláiban, kezdve a gyermek és a szülő függőségével (Kegyetlenség, Angyalos labda), folytatva a nő férfitól való függőségével, mely legmarkánsabban rajzolódik ki írásaiból (például a Harminc szőlőskosárban, az Angyalos labdában, vagy éppen a Csók és festékben), ám találni precedens arra is, amikor a nők független individuumként élnek (Feketekávé, Egy város modellt áll), ahogyan arra is, hogy családtagoktól (Unokatestvérek), tárgyaktól (In flagranti), természettől (A diófa), vagy éppen múlttól való függőségük rabságában élik az életüket (Unokatestvérek).
Az Unokatestvérek című novella főszereplője, Vilma a függés és függetlenség kettősségében él. Egyrészt független, mert özvegyasszony lévén egyedül, saját erejéből tartja fenn magát, másrészt az unokatestvérétől, Évától való függési viszonya által létezik. Vilma férjének halála miatt lecsúszott a társadalmi ranglétrán és kikerült abból a nemesi világból, amelyben gyermekkorát töltötte, s amelyben Évának sikerült benne maradnia házassága által. Megözvegyülése hozadékaként kénytelen volt egy kis lakásba költözni, melyet nem érez otthonának, ellenben Éva rózsadombi villájával, amely magában hordozza a vágyott otthont és az idilli gyermekkor emlékét. Ez áll gyakori látogatásának hátterében, sokkal inkább otthonának tekinti unokatestvére színpompás házát, mint saját kicsi, szürke lakását. A látogatások alkalmával töltekezik fel ebből a jóleső otthon érzetből, melyet nem csak a látvánnyal juttat magába, hanem orálisan is: Vilma szinte falja az ételt, amit rokonai elé raknak, amivel nem csak testileg lakik jól, hanem lelkileg is. A Vilma esetében bekövetkezett társadalmi zuhanást, mely szakadékot képez közte és unokatestvére társadalmi státusza között, Kádár Erzsébet vertikálisan is érzékelteti: Éva fenn lakik a hegyen, a Rózsadombon (ami a gazdagságáról ismert), Vilma pedig lenn, a völgyben egy kis lakásban. Nem csak a magassággal és a mélységgel játszik, hanem a házak méretével is, Éva hatalmas villája opponense Vilma néhány apró szobából álló lakásának.
Az özvegyasszony a gazdag és a szegény világ mezsgyéjén mozog, életkörülményei alapján a „sopánkodók”, a „kopottan öltözők” csoportját erősíti, ám közeli rokonsága révén belépése van – még ha csak rövid időre is – a gazdagok világába. Nem csak Vilma veszítette el a kapcsolatot a másik kaszttal, hanem Éva is eltávolodott a szegényebb rétegtől, ám őt unokatestvérével ellentétben, ez nem tölti el szomorúsággal. Vilma hermészi attribútummal rendelkező karakter, aki beszámol Évának a rokonság másik felében történt hírekről, ezáltal közvetítőként funkcionál a két világ között. Nem mindegyik személy tartozik a családhoz, vannak köztük barátok is jószerivel, ám „mégis egyfajtájúak; korán délután jönnek hozzá, elmondják: mi fáj, ki csapta be őket, mitől félnek, ki nem néz feléjük”[x]. Ez a meghatározás Éva szempontjából Vilmára is igaz, ő a szegény rokon, aki csak azért jár hozzá, hogy elmondja, ismét milyen szörnyűség esett meg vele. A folyamat láncszerű, a szegény rokonok elmennek Vilmához, hogy kiöntsék neki a lelkét, figyelmesen végighallgatja őket, majd a megszerzett információt tovább adja Évának, aki ugyanúgy meghallgatja őt, mint Vilma tette korábban a rokonokkal. A folyamatban egy szerepcsere is megfigyelhető közöttük, a korábban hallgató Vilma beszélővé lép elő, az új diszkurzusban pedig Éva válik a hallgatóvá.
A két nőt érzelmeik alapján is egy skála két végleteként lehet meghatározni, míg Vilma a szeretetet testesíti meg, addig Éva a családon belüli gyűlöletet, akinek terhére van unokatestvére gyakori látogatása, elutasító vele szemben és mindent megtesz azért, hogy a nem kívánt rokon minél hamarabb távozzon. Irma, az unokatestvére barátnője az, aki átveszi a háziasszony szerepét és étellel kínálja a vendéget – ahogyan a társadalmi normák szerint Évának kellett volna –, kedvesen elcseveg vele, ám a háttérben kineveti őt konzervatív nézetei miatt. Az eszményi családi kapcsolatban Vilmának kellene betöltenie Irma státuszát, aki része a család mindennapi életének, ott van a fontos eseményeknél, akit szeretnek és tisztelnek – ehelyett egy „idegen” foglalja el azt a pozíciót, ami kijárna Vilmának, és amit minden próbálkozása ellenére, Éva folyamatosan megtagad tőle.
Vilmát nem csak Éva részéről érik negatív atrocitásokat, hanem az unokahúgától, May-től is, aki nem hajlandó puszit sem adni a néninek, amit bár nem tud megindokolni, olvasóként mégis tudjuk, hogy az édesanyja Vilmához való viszonyulásából fakad ez a viselkedés. A családfő, Béla részéről is tapasztalható ez a negatív viszonyulás, gúnnyal a hangjában üdvözli a rokont és öleli meg, amelyből sejthető, hogy valójában csak a társadalmi konvenciók által meghatározott formális üdvözlésben részesíti Vilmát, valójában szíve szerint, Évához hasonlóan, elbocsátaná otthonukból.
A novellában fontos szerepe jut a látszatnak és a valóságnak, az igazságnak és a hazugságnak, s ezen szubsztanciák mentén jól elkülöníthetők a novellában felvonuló szereplők is. Vilma az, aki a legtisztábban az igazságot és az őszinteséget képviseli személyével és megnyilvánulásaival, de ugyanez elmondható Mayről is, aki gyermeki őszinteséggel ad hangot véleményének és utasítja el Vilma közeledését. A felnőttek viszont a szeretet leplébe burkolt elutasító viselkedésformát produkálnak, megjátsszák magukat, ezáltal hamis világot teremtve Vilma számára. Még Éva is, akit bár hideg, elutasító gesztusai folyamatosan elárulnak, igyekszik fenntartani ezt az általuk konstruált illúziót, Vilminek becézi unokatestvérét, bundát ajándékoz neki – ami saját gazdagságát és a hirtelen rátört lelkiismeret-furdalást is reprezentálja.
A novella során nem csak Vilma jelenlegi helyzetének tragikumáról kapunk képet, hanem a gyermekkoráról is, amikor is ugyanilyen hátrányos megkülönböztetésben volt része, nagyszüleik folyamatosan Éva kisajátításáért versenyeztek, mindketten azt szerették volna, hogy rájuk hasonlítson jobban, Vilmával viszont nem is törődtek. Úgy tűnik, hogy a családban Vilma már születése óta ellenszenvet ébreszt, mely generációkon átível és minden családtagban visszaköszön – akárcsak egy családi jellemvonás vagy külső ismertetőjegy. Vilma egy szeretetre vágyó, naiv asszonyként bontakozik ki előttünk, aki kudarcba fulladt próbálkozásaival és esetlenségével sajnálatot ébreszt az olvasóban.
Vilmával ellentétben az In flagranti főszereplője, Bárány Valéria, egy elvált, karakán úriasszony, aki nagy tekintéllyel rendelkezik környezetében, lakása – Vilmával ellentétben – nem a magányt szimbolizálja, hanem a sikert, amiért képes önerőből megteremteni és fenntartani saját egzisztenciáját. Valéria magasabb társadalmi osztályhoz tartozik, mint Vilma, a Központi Pénzintézet tisztviselője[xi], és még arra is van kapacitása, hogy bejárónőt fizessen, aki rendben tartja otthonát[xii]. Valéria függetlenségének legmarkánsabb szimbóluma a fürdőkádja, amit saját munkájával megkeresett pénzéből vásárolt és amelynek ő az első tulajdonosa. Míg az Unokatestvérekben Vilma az evés aktusa által kebelezi magába az otthon érzését, addig Valéria ugyanezt a fürdés rítusa által teszi meg, amely egy intim kapcsolatot hoz létre szubjektum és objektum között. A kád az asszony számára a nyugalmat szimbolizálja, „[a] meleg fürdő jókedvre hangolja, megbékíti színtelen sorsával. A szép, szelíd, fehér, hibátlan kád átmelegszik a forró víztől, s ő belesimul, mintha a kád ölelné várakozó melegségével”[xiii].
A novella konfliktusát Eszti, a bejárónő generálja, aki gazdasszonya távolléte alatt megfürdik a kádjában. Erről Valéria a gondnoktól értesül, aki furcsállotta, hogy az asszony lakásában akkor is folyik a víz, amikor nincs otthon. Valéria tudat alatt tisztában volt azzal, hogy Eszti is meg szokott merítkezni a kádjában, talál árulkodó jeleket a fürdőszobában (fűtőtesten száradó vizes törölközők), mégis elhessegeti magától a gondolatot, mert az azt jelentené, hogy eltulajdonították tőle a kádját és vele együtt az otthonát is. A gondnok figyelmeztetésének hatására kénytelen szembenézni a valósággal és tetten érni a fiatal lányt – mely a novella címében is rejtőzik –, aki miatt hűtlen lett hozzá szeretett kádja. Valéria ugyanis úgy tekint erre az objektumra, mintha a szeretője lenne[xiv], akivel intim viszony létesül köztük minden egyes fürdés által, ám azzal, hogy a kád Esztit is ugyanolyan gyöngédséggel kényeztette, ahogyan őt, úgy érzi, megcsalta őt. Az asszony és a kád közötti viszony leképezi az emberi párkapcsolat elemi mozgatórugóit, miután kiderül a hűtlenség, a két fél elidegenedik egymástól, s hiába próbálkoznak a kapcsolat helyreállításával, már nem tudják visszahozni a béke és a nyugalom varázsát, amely előtte jellemezte őket. Bár a víz a megtisztulás és az újrakezdés ősi szimbóluma, a novellában a kád már nem moshatja le magáról Eszti bűnének nyomait. Valéria leleplezte Esztit a fürdőszobában, ám az asszony mégsem vonta kérdőre őt, megrettent a lány tettének rá mért súlyától és inkább megfutamodott. Eszti megtalálta ennek az erős nőnek az Achilleusz-sarkát, aminek hatására átjárta őt a félelem és kiesett a kezéből az irányítás, de „[h]olnap valamilyen ürüggyel kidobja. Feltétlenül kidobja”[xv], amivel igazságot szolgáltat önmaga, és szeretett kádja számára.
Az imént bemutatott mindkét asszonyról összességében elmondható, hogy az özvegységükből adódó magányosságukat különböző módokon keresztül igyekeznek kompenzálni: Vilma családjához fordul, Valéria pedig a fürdőkád antropomorfizálásával hoz létre valamiféle bensőséges viszonyt. Bár mindkettejükre igaz, hogy független nőként állják meg a helyüket a világban, mégsem függetlenek teljes mértékben, Vilma rideg unokatestvérétől és annak életkörülményeitől függ, Valéria pedig szuverenitását szimbolizáló kádjától, melyet az eltulajdonítás tudomásul vételével elveszít.

[i] Vas István, Kádár Erzsébetről = Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 11.

[ii] Vajda Miklós, Háttér egy írónő portréjához: Kádár Erzsébet, Jelenkor, 2015/12, 1336.

[iii] Vas István, i.m., 7.

[iv] Kádár Erzsébet, Harminc szőlőskosár, Bp., Franklin-társulat, 1944.

[v] Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966.

[vi] A Magyar Elektronikus Könyvtár 2018-ban felvette adatbázisába a Harminc szőlőskosár novelláit, így elérhetővé tette az interneten az olvasók számára.

[vii] Borgos Anna – Szilágyi Judit, Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban, Bp., Noran, 2011, 389-433.

[viii] Szegedy-Maszák Mihály, Felejtés és kisajátítás az irodalomban, Alföld, 2013/3, 53.

[ix] Borgos Anna – Szilágyi Judit, i.m., 412.

[x] Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 111.

[xi] Mindkét nő esetében ruházata árulkodik társadalmi hovatartozásáról, Vilma kopott, néhol el is szakadt ruhája az alsó osztályhoz, Valériát fekete kabátja, kesztyűje, feketelakk-irattáskája pedig egyértelműen a felső osztályhoz sorolja.

[xii] Vö. Kádár Erzsébet: A diófa = K.E., Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 56-69.

[xiii] Kádár Erzsébet, i.m., 159.

[xiv] Nem csak a fürdőkádra tekint szerelmeseként, hanem otthonára is: „Szerelmes a lakásába, gyakran ajándékokkal lepi meg. Fogas az előszobába, színes párna a kerevetre, villany-teaforraló a kis teakonyhába. És a lakás hálás, napról-napra vidámabb, kedvesebb”. Kádár Erzsébet, i.m., 160.

[xv] Kádár Erzsébet, i.m., 164.

Kádár Erzsébet: Unokatestvérek
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00648/20831.htm

Kádár Erzsébet: In flagranti
http://mek.oszk.hu/17800/17854/17854.htm#8

Nincs végpont, nincs igazi feltámadás, paradicsom, tavasz, örömünnep. Nincs mitikus kezdet, visszafordított idő, testet-lelket megújító szabadság. A kezdet és a vég Pilinszky költészetéből is oly ismerős „ünnepélye”. Ennek a hiánya különösen látványos egy hangsúlyosan vallásos kötetkompozíció esetében.
Nem a tehertől való szabadulás, hanem a teher, a „kínlódás” villantja fel az emberi létezés (jobb szeretem az „élet” szót) szakrális dimenzióját. A mindennapok, a gyötrelmek, a megaláztatások, ahogy naponta „ásogatunk”, utazunk a metró alagútjában. Beleássuk magunkat a mindennapok rettenetébe, saját sorsunk útvesztőjébe, a legközönségesebb emberi valóság, a szenvedés labirintusába.
A liturgikus „örök idő”, a soha el nem múló krisztusi szenvedéstörténet fogja keretbe a kötetet. De a ciklikus ismétlődéseken túl felsejlik az idő előre haladó mozgása, az egyéni életút és a családtörténet. Ám Benkő Ildikó tragikumra hajló költői kedélye korántsem operál mindig a végzet és az örökös állandóság fogalmával. A kiemelkedően szép görgeteg című vers egy elviselhetetlenül traumatizált családtörténetet tár fel, elhagyott, tönkretett, érzelmileg megcsonkított gyerekek ismétlődő tragédiáit, az átkok és bűnök nemzedékről nemzedékre visszatérő rendszerét, amelytől a túlélők mégiscsak képesek – önfeláldozásuk révén – a saját gyerekeiket megszabadítani. Hogy testemmel felfogjam e görgeteget, mondja a költői én. A női test más versekben is szakrális és (egyben komikusan mindennapi) funkciót kap. Gyerekeihez írt szép anyaversében a költői én, az „agyonstrapált anya” magát anyaföldhöz hasonlítja: Imhol, földetek vagyok. / Ahol nem repedt, oda lépjetek.
Enélkül a pompás, groteszk humor nélkül szinte elképzelhetetlen a Benkő-univerzum. Ez a hang ellenpontozza a kötet szakrális kereteit. A krisztusi szenvedéstörténetet.

Fekete-fehér-igen-nem. Azt mondják, a versírásra az emberek többségét meg lehet tanítani. A szavak összefűzésének vannak racionálisan kiismerhető szabályai. De érdemes-e bárkit megtanítani verset írni sors nélkül? És egyáltalán hol lehet az emberi sorsot „kitanulni”? Márpedig ilyenféle hitel nélkül a legügyesebb költői szöveg is olyan gyorsan kifárad, megöregszik, elhalványodik, mintha fordítás lenne, melyet csak az örökös korszerűsítés-átdolgozás tart életben. A hitelességet lehetetlen tanítani.
Benkő Ildikó verseskötete nagyon sok irodalmi utalást, versformát hömpölyget, rendez újra, és könnyen értelmezhető a zsoltárköltészet, a metafizikus költők, a minimalista hagyomány, de akár a kortárs magyar líra felől is, hisz gátlástalanul operál a Borbély Szilárd-i, Nagy László-i, Shakespeare-i József Attila-i vershagyománnyal. Ám ezeknek az utalásoknak, az át- és visszarendezéseknek a tétje és személyessége megkérdőjelezhetetlen. Ne húzd ki magadat: a szeget / mely összetart eget és földet, írja remek kétsorosában.
De a „ne húzd ki magad” nemcsak azt jelenti, hogy maradj a helyeden, tartsd össze az eget és a földet, hanem, hogy szépítés nélkül vállald a megaláztatást és a görnyedtséget. Tulajdonképp ez is imitatio Christi, a könyörtelen, feltétel nélküli személyesség parancsa egy egyre narcisztikusabb világban.
Az utalások, intertextusok nagyon a helyükön vannak ebben a költészetben, ebben az igen tudatos, teológiailag-nyelvileg átgondolt kötetkompozícióban. A versmondatok szavakra-betűkre bontásának szükségességéről viszont nem győzött meg a költő. Mintha ezek a széttördelések az aláhúzás, a kihangosítás funkcióját látnák el, nem pedig az abszurdba hajló, a fiatal Tandorit idéző játékosság kifejezői. A Benkő Ildikó-féle fanyarságnak és könyörtelen, szinte megalkuvás nélküli személyességnek nem ezek az adekvát eszközei. Sokszínű, fanyarul humoros-tragikus költészet ez, de szinte soha nem könnyed. A versírás, az én világteremtésének tétje ebben a költészetben megkérdőjelezhetetlen.
És nem is tudom, szükség van-e rá. Benkő Ildikó egyik legnagyobb erénye az epigrammatikus tömörítésre, a szédítően gyors tempóváltásokra, a poentírozásra való képesség. (Mint a Nem kéne fázni c. versben: …futok, / kész vagyok, / némán megyek / jó kutya, / átadom a helyem.)

A fekete-fehér-igen-nem játékban a nyelv legfontosabb szavait tilos kimondani. Aki igent mond, veszít, aki nemet mond, ugyanígy. De lehet olyan erővel bármiről (szerelemről, munkáról, lélekölő mindennapokról) beszélni, hogy a szavainkon mindig átragyog az igen és a nem, az élet és a halál visszavonhatatlan méltósága.

Benkő Ildikó: Báránytánc.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2019.

BENKŐ ILDIKÓ KÖLTEMÉNYEIBŐL

loptam

hatévesen
egy kiflit
egy falat ment le
a torkom elhalt
mikor megláttam
a másik oldalt
utoljára
hittem
hogy
uzsonna
jár nekem
aztán évtizedekig
gondoltam
hogy
csak két pofon jár
az embernek
már tudom
nem jár semmi
a két pofonban
túl sok
a szeretet

világtalan

ki keres talál
de nem mi kerestetik
az találtatik

görgeteg

nagymama csak
összezördült nagyapával
nagyapa csak fél évre duzzogni ment
nagymama csak elveszett volt kapaszkodott
vigaszba zuhant az elfojtott vulkán forró oldalán
nagyapa a magzatot vállalta titkolta útra kelt miatta
nagymama úgy őrizte kéje gyermekét mint egyetlenét
végtelen becézte érzékei minden örömét köré láncolta
elfelejtette ember volttal fölszerelni csábos volt a lány
anyám felnőtt csak csodálkozott az élet nem szolgálja
a testvéreket mint Józseféit titkon ette az idegenség
hogy ne kelljen látni elfoglaltak voltak kifizették
súlytalan volt sosem tudta meg születése terhét
úgy halt meg azt hitte testvérei megvetették
amíg lehetett féktelenül léháskodott
de akadályozta három óvatlanul
összehozott gyerek
egyet szeretett
jaj volt a testvéreknek
egyet dobott egyet élethosszig ölt
de még jajabb volt e második Józsefnek
anyu kényeztetése anyjáénál is halálosabb volt
s ha a pokolnak eddig nem volt elég földi gyökere
gyomosított  restség  kéjvágy  cserbenhagyás  árulás
kapzsiság  irigység  lopás  káröröm  hazugság  harag
hiúság becstelenség rosszindulat erőszak mocsok
mi ne szorongatna minket mint hús a csontokat
nincs olyan gyarlóság a nap alatt mert hat
ismétli önmagát mint a rákos sejtek
szeméremajak rákban halt meg
gépiesen ölt
ha megkínált kávéval
beleivott hogy vele haljak
nem sikerült neki mert azért küldtek
hogy testemmel fölfogjam e görgeteget
ne fertőzzön unokákat rámegy egy élet
de a gyerekek már nem tőle lusták
alig jött alig látták
hozzá meg
nem vittem őket
egy gyilkos fogadás után
most találkoztam a kitagadott
bátyámmal örült hogy megúszott
ennyi kínt ő csak nyomorgott
kétszer elvált de
eldobott létére mindene
a gyermeke

A “mindannyian testvérek vagyunk” gondolata különös összefüggésben kerül elő Pál Areioszpagoszi beszédében (Ap csel. 17:22-34). A nagy térítő művelt pogányok előtt, a görög kultúra fellegvárában prédikál, és itt hivatkozik egy görög költő tanúságára is.
Ez valami multikulti trükk lenne? Vagy utalás arra, hogy a Biblia mellett létezik (létezhet) egy egészen másfajta, ám éppígy univerzális kinyilatkoztatás – ez pedig talán épp a művészet? Hiszen furcsa a testvériségre való utalás egy olyan vallás szülöttének a szájából, ahol a testvérek örökké rivalizálnak és viszálykodnak. Ráadásul Pál egy olyan megváltó tanait hirdeti, aki a vérségi-családi kötelékeknél mindig is fontosabbnak tartotta a szellemieket.
Akkor mit is jelent a Bibliában a testvér? Mit akarhat Pál a „közös származás” hangsúlyozásával?
Azt hiszem, ezt nem is tudjuk meg. A felháborodott görögök – akiket egy cseppet sem hatnak meg Pál gesztusai és izgalmas gondolatfutamai – dühödten félbeszakítják a beszédet. A „testvéres” beszéd a nagy apostol, Görögország térítőjének talán legnagyobb kudarca.

Szöllősi Mátyás egy nagy tömeg előtt elmondott beszéd (gyónás?) kudarcával végződő Simon Pétere számos ponton utal az Areioszpagoszi beszéd dilemmáira is.
Tényleg testvérek vagyunk? A cselekmény a migránsválság idején játszódik, a regénybeli főváros pályaudvarán lépni sem lehet a menekültektől. De Simon diakónust, a főhőst nemcsak a kiszolgáltatottságuk rázza meg, hanem a velük való kommunikáció nehézségei is. Ha tényleg testvérek vagyunk, akkor miért nem értjük könnyebben egymást? A másokkal való közösség lehetősége, reménye nemcsak a nyílt utcán kísérti meg Simont. Haldokló apja egy étteremben elárulja, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolatból született fiútestvére, és átnyújtja a telefonszámát.
Simon szinte összeomlik: hányan is vagyunk tulajdonképpen? És kikhez vagy mikhez tartozunk? Egy elég homályos célú, lelkigyakorlatos(?) vidéki utazás után Simon a féltestvére nyomába ered, hosszan beszélget egy vak(?) nővel, majd belekeveredik a parlament előtt tüntető tömegbe, ahol is a vezérszónok kérésére nyilvános vallomást (gyónást?) tesz.
Titokzatos, nehezen rekonstruálható cselekmény. A regénybeli diakónus élete, „testvér-keresése” nemcsak a bibliai Péter, hanem a Saulból lett Pál életrajzára is emlékeztet (utazgatások, kudarcba fulladt beszédek, vakság etc…), a hasonlóság érzését az is fokozza, hogy Szöllősi írásmódja jobban hasonlít a Saulus, mint az Egy családregény vége szerzőjéhez. A bibliai utalások felismerését nehezíti a főhős túlontúl szétfolyó személyisége: nyoma sincs benne a bibliai Péter markánsan robosztus karakterének, a bibliai Pál fölényes és bölcs öniróniájának (micsoda arc! egy mozgássérült – nyilván hallgatói legnagyobb derültségére – olykor atlétaként szeret beszélni önmagáról.)
A regénybeli Simon borzalmas családi traumák árnyékában él, önmagát keresi, nemcsak a titokzatos testvérét, tétovázó és bizonytalan személyiség, és noha  a „testvér-keresése” mély bölcseleti kérdéseket is felvet, ő maga egyáltalán nem olyan lebilincselő és megszállottan vitatkozó gondolkodó, mint Dosztojevszkij hősei. De örökös totojázása, kényszeres bizonytalansága – ahogy szándékosan lassítani próbálja maga körül a dolgokat –, nemcsak érdekes, hanem valahogy méltóságteljes is. Ráadásul micsoda belső erő kell, hogy valaki nagy tömeg előtt kényszer és köntörfalazás nélkül bevalljon egy gyilkosságot!
A bibliai utalások miatt joggal vetődhet fel: vajon regényt vagy példázatot tartunk a kezünkben? Izgalmas kérdés, és az utolsó jelenetig nehezen tudunk dönteni. (Péter, a “testvér” zavarba ejtő kijelentése, hogy a főhőst csak „ő találta ki” – még nem mond ellent a regény példázat-jellegének: egymás álmai vagyunk, hiszen egymás nélkül nem létezhetnénk.) Ám a főhős aztán a parlament előtt drámaian beismeri, hogy merő együttérzésből ő gyilkolta meg a feleségét. Ez a fordulat szerintem nem is lóg ki a titokzatos utazásokkal, leleplezésekkel, váratlan találkozásokkal teli cselekményből, de egycsapásra megszünteti az elbeszélés példázat-jellegét.
Mi is a szenvedés, ha már puszta látványa ilyen elviselhetetlen kínokat okoz, ha ezt a kínt semmilyen szeretet és együttérzés nem képes csillapítani? Minek keres testvért az, aki képes  a legközelebbi hozzátartozóját megsemmisíteni? Létezik az együttérzésnek olyan foka, ahol a másik elpusztításától sem riadunk vissza? Ezek a kérdések már ki-vezetnek minket a Bibliából. A Szentírás sok mindent tabunak tekint (az emberben lakó gonosz kérdését is, hisz nincs olyan bibliai hős, aki képtelen lenne a bűnbánatra), a jóság és a gyilkolás kérdését, a szenvedés kibírhatatlan – mások számára is elviselhetetlen – intenzitásának  a problémáját is. Lehet annyira szeretni a másikat, hogy együttérzésből meg is gyilkolod? A Biblia szerint nem – vagy legalábbis ilyesmi nem vetődhet fel. A kereszténység útmutatásait követve megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmák közt találhatod magad? Szöllősi Mátyás nagyszerű regényének tanúsága szerint igen.
A járt út a járatlanhoz is elvezethet.

És most térjünk vissza a beszéd, a nyilvános beszéd az Apostolok cselekedeteiben felvetett problémájához. Az őszintén multikulti Pál szinte mindent bevet az Areiopagoszon, amit ma a kommunikáció-kurzusokon tanítanak: közös nyelvet, közös horizontot, udvariasságot, gondosan felvezetett érveket, sziporkázó műveltséget. Az eredmény: kudarc. Simon Péternél senki sem lehet tétovább, teszetoszább és emberibb, ő minden mentség, köntörfalazás, óvatoskodás nélkül bevallja a bűnét. Természetesen Simon Péter is kudarcot vall. Mintha semmiféle emberi nyelven kifejezhető tétje nem volna az emberi életnek, hisz a másik megismerését épp a szavak nehezítik. Jellemző, hogy Simon igencsak hosszan társalog a bátyja lakásán található nővel, de az mindvégig nem derül ki, hogy a nő vak-e, és hogy pontosan milyen viszonyban van a testvérével.
Igen elgondolkodtató, hogy ez a remek regény a szerző novelláskötetét, a Váltóáramot záró Lefekvés előtt, ébredés után című elbeszélésének a folytatása. Talán nem is „folytatásnak” nevezhetjük, hanem merész kifordításnak. A novella, amely a szülők történetét, a megcsalást és a megbocsátást állítja fókuszba, egyáltalán nem tételezi a megértést lehetetlennek. A regény viszont egy sokkal nehezebb kérdéssel szembesít: az együttérzést és a szeretetet meg tudjuk-e egymásnak bocsátani? A bűn botrányát talán megértené és elviselné a tömeg – no de a szeretetét?
És nem a szeretet keltette elviselhetetlen kiszolgáltatottság és félelem lehetősége az, amely fenyegetővé, sőt veszedelmessé teszi, hogy a másikban (a tömegben, az idegenben, Péterben) a testvérünkre ismerjünk?
Kevés ilyen nyugtalanító regényt olvastam, mint Simon Péter vándorlásának a történetét.

Szöllősi Mátyás: Simon Péter.
Európa Kiadó. Budapest. 2018.