Harminckét éve vannak rémálmaink a levágott fülek miatt.
David Lynch zseniális Kék bársonyában Jeffrey, egy teljesen mindennapi tinédzser-hős elindul otthonról, és felvesz a földről unalmában egy levágott fület. Mit csináljon vele? A „fül” utáni nyomozás során feltárul a kispolgári rend és normalitás mögötti ijesztő valóság. A perverzió  és a zabolátlan őrület örvénye, amitől Jeffrey, a kiegyensúlyozott, kispolgári fiú megtanul rettegni.

Lackfi János Levágott fül című regényében a humor erősebb, mint a tragikum, a horror és a groteszk. Pedig a levágott fül megtalálása után a tizenhét éves magyar hős élete is gyökeresen megváltozik. Kényelmesen, szépen felépített világa, az ezredforduló annyi fiatal által irigyelt művalósága (anya-apa-tesó-hittan-dzsúdó) szép lassan összeomlik, kiderül, hogy ez az idill nem is akkora idill. A levágott fül megtalálása után a világ nem „folytatható”. Legalábbis nem a megszokott módon. A főhős a levágott fül birtokában olyasmit is meghall, amit korábban soha: elcsíp egy telefonbeszélgetést, amiből megtudja, apukája nem az, akinek mutatta magát. Egy díszletvilágban él.
A valóság egészen más, mint amilyennek a vasárnapi ebédlőasztalnál látszik. Kinek a szeme hiányzik, kinek az esze, kinek a szíve, kinek az otthona, kinek a becsülete… És a „levágott fül rejtélye” melyik kamaszfiút ne csábítana detektívesdire? Melyik kamaszfiú érzi, hogy a világ átalakításáért nem kell felelősséget vállalni? Hogy nem neki kell helyretolni azt… Hogy úgy jó minden, ahogy van…
Hát nem jó. A nyomozás során a biztonságos, polgári mindennapok mögött feltűnik egy romlottabb, nyomorultabb, sokszínűbb, drámaibb, csalódottabb és talán csábítóbb Magyarország. A svéd Kristina Ohlsson, az Üveggyerekekek szerzője már bebizonyította, hogy a populáris tinédzser-horror és a tinédzser-krimi is lehet társadalmilag mélyen elkötelezett, és megpiszkálhat az ifjúsági irodalomban korábban tabunak gondolt társadalmi kérdéseket. Engem Lackfi – nyelvileg jóval igényesebb és szórakoztatóbb – regényében a főhős életkora zavar leginkább: szerintem nem lehetséges, hogy tizenhét éves nagykamaszok a XXI. század elején, Budapesten ennyire zöldfülűek legyenek. (Habár… a fekete-fehér borítón egyetlen szín van, a zöld.)
A világban, ahol valamije mindenkinek hiányzik, Lili, a vak lány az egyik legcsodálatosabb, az ő esetében a szabadszájúság és makacssága az integritás, az egyéni autonómia különleges méltóságával párosul. De nyelvileg bámulatosan plasztikus az összes szereplő, de nem biztos, hogy ezek az áradó, jópofa monológok képesek ellensúlyozni a cselekmény vontatottságát. Túl sokáig (egy young adult-regényhez képest meglepően hosszú ideig) nem történek Lackfi regényében semmi. Pedig ez a regény aztán kemény morális dilemmákat is felvet: szabad-e jó cél érdekében bűnöket elkövetnünk? Amúgy ez az apakereső regény egyáltalán nem szájbarágós, a vége pedig (talán engedményül a korszellemnek, hiszen jól láthatóan a kortárs magyar irodalmat elöntötte a végítélet) egyfajta disztópiába hajlik.

Lackfi regénye – mint költészetének egy vonulata is – izgalmas kísérlet az ifjúsági nyelvben rejlő drámai lehetőségek kiaknázására. Szellemeskednek, jópofáskodnak a szereplők vég nélkül, aztán kiderül, hogy olyat mondtak vagy csak olyat gondoltak (vagy… a fülnél maradva, olyasmit hallottak) amitől a saját életük és a világ örökre megváltozik. A felnőttek már nem ugyanazok, mint korábban, vannak olyan traumák és sebek, melyeket nem gyógyulnak, a különböző társadalmi csoportok nyelve és nézőpontja nem összehangolható, és hiába vagyunk mi baromi okosak és szellemesek, nem mindenre tudunk választ adni. És persze nincs annyi fülünk, hogy mindenkit meghalljunk, és mindenkinek mindig igazságot szolgáltassunk.
Nincs mese, a kamaszkor véget ért: felnőttünk.

Lackfi János: Levágott fül
Helikon Kiadó. 2018.

Saramago-nak nem szokása megmagyarázni, miért következik be egy „világvége”. Akár az Ibéria-félsziget pusztulása, mely „egyszercsak” leszakad Európától (Kőtutaj), vagy az emberi civilizációé, mikor is az emberek „hirtelen” – egyetlen ember kivételével – elvesztik a látásukat (Vakság). Bár a katasztrófát  villámcsapásként élik át a szereplők, lassan-lassan kiviláglik, hogy valamifajta összeomlás elkerülhetetlen volt.
Bene Zoltán regényében egy több évtizedes áramszünet löki vissza a történelem előtti (utáni?) időkbe az emberiséget. Bene Zoltán nem bízza a múltat a jelenre, vagyis a mi jelenidőnket a katasztrófa utáni időkre, hanem megmutatja, milyen politikai döntések, társadalmi-kulturális folyamatok siettették a “világvégét”. Az Áramszünet cselekménye két szálon fut: Kíra és Hunor realista aprólékossággal bemutatott bolyongása mellett előkerülnek Hunor az áramszünet előtt, a XXI. század elején  írt naplóbejegyzései ,eszmefuttatásai – a kortárs olvasó közelmúltja és jelene. (Az én életemben az Áramszünet tipográfiailag is elkülönülő, nehezen kisilabizálható naplóbejegyzéseinek „történelmi” jelentősége van: miközben csodálkoztam azon, hogy a jövő – legalábbis számomra – „olvashatóbb”, mint a jelen, először éreztem úgy, hogy talán szemüveget  kéne beszereznem. )
Az aprócska betűkkel nyűglődve eltöprengtem azon, egyáltalán szükség van-e erre a cselekményszálra? Bene Zoltán nyilván igazolni akarja, hogy a „világvége” nem véletlenszerű katasztrófa, másfelől Hunor útkeresése, házasságai, állásváltoztatásai mutatnak is némi párhuzamot az áramszünet utáni, egyre rémálomszerűbb bolyongással. Csak éppen ez áramszünet előtti években a szülőváros, Szeged, a katasztrófa utáni években Kíra tölti be a “biztos pont” szerepét. Hunor hajdani szegedi barátai is feltűnnek az apokalipszis látomásában, sokszor önmagukból is kifordulva, tulajdonképpen egyedül Hunor, a főszereplő az, aki mindvégig azonos marad önmagával.
A nyugati világvége-irodalomban kirajzolódik egy jellegzetes „túlélő-típus”, és ebbe Czeredi Hunor Gábor, a regény főhőse, a hajdani szegedi könyvkereskedő teljesen beleillik: töprengő, óvatos, konzervatív, de spirituálisan nyitott, kezdeményező, hajlandó nemcsak kompromisszumot kötni, hanem ésszerű kockázatot is vállalni, személyes kapcsolataihoz a végletekig ragaszkodik. De Hunor mégiscsak egy helyét nem találó, rosszkedvű, tartós párkapcsolatra képtelen, korosnak számító lúzer a „békebeli” Szegeden – hogy lesz hát belőle egy, a saját integritását sikerrel megőrző krónikás, szerencsés és rátermett túlélő az apokaliptikus felfordulásban? Engem jobban érdekeltek volna Hunor anyjához és húgához fűződő sikertelen kötődési kísérletei, mint Hunor bő lére eresztett politikai és társadalomfilozófiai értékelései, hiszen ezek jobban árnyalták volna integritásának későbbi megszilárdulását is. Vagy ez az olvasói elvárás is csak szemüveg dolga? A nőolvasók hagyományos elfogultsága? Nem hinném.
Hiszen Hunor magánéletét az a rettenetes világvége „igazítja helyre”, ahol a ragaszkodás, a gyász, a szerelem, bármiféle érzelmi kötődés, egyáltalán az individumként való létezés az erősek és kegyetlenek kiváltsága. A Szeged körüli pusztaságban, a pincék és tanyák közt szerveződő kommunákban a gyengék elvesznek, ha a másikhoz, a gyerekükhöz, a szerelmükhöz vagy a szüleikhez próbálnak ragaszkodni. Persze a mindenkori hatalomnak való önkéntes alárendelődés elkerülhetetlenné teszi, hogy az erősek zsákmányállatként tekintsenek a gyengékre, így a társainkat feláldozó gesztusokkal is csak ideig-óráig hosszabíthatjuk meg az életünket. Bene számos kommuna-típust, embertelen közösségszervező stratégiát bemutat (ez rokonítja a regényét a Vaksággal), míg a pokolról pokolra vándorló hősei el nem jutnak a „Menedékbe”, egy valóban élhető utópisztikus közösségbe.
A tanyáról tanyára, faluról falura való vándorlás – amúgy ezek a regény legmegrendítőbb, legerősebb oldalai – nemcsak a kezdeti közösségszervezés, a „farkasvilág” áldatlan viszonyait leplezi le. Bene Zoltán remek regényében, az Alföld, a Szeged környéki tanyavilág (amely amúgy is egy háborús pusztítást, a török háborút követően, az emberi tevékenység eredményeképp vált ilyen pusztasággá) is kimutatja a “foga fehérjét”. Mintha a menekülők ellen maga a természet is fellázadna, az Alföldre – ahol minden emberi mozgás könnyen látható, ahol sehová nem lehet elbújni, ahol pincékben, romos tanyákon rejtőznek az emberek – kíméletlen erővel csap le a forróság is, a hideg is. Az Új Közösség tagjaként bóklászó Hunor egy rettenetes napot tölt télen a szabadban, ebben a minden életet megbénító ürességben és pusztaságban, amikor is a hangok szinte megpendülnek a hidegben, és a repülő madarak is megdermednek, és holtan hullanak le – a magyar irodalom egyik legszebb „puszta télen”-ábrázolása ez.
De vajon a test nem lázad-e fel? A regénynek ez a szála egy szerelmespár vándorútjáról szól, de szexről szinte soha nem olvasunk, az élelem megszerzése központi fontosságú, de a hősök soha nem esznek egy jót, a vándorlásról szó részeket szinte végig meghatározzák az ürítkezéssel és emésztéssel kapcsolatos, nyomasztóan részletes leírások.
Hiszen a katasztrófa után minden “elszaródott”.  Márpedig aki fogyaszt, annak előbb-utóbb ürítenie kell. Az áramszünet után öklendezzük fel, ürítjük ki magunkból a korábbi rettenetes habzsolások-dőzsölések emlékeit.

Nem a test a „menedékünk” (melynek vándorlás közben is a foglyai vagyunk), még csak nem is a természet vagy a szerelem, hanem a mítosz – erre épül a Menedék, a megmaradt Magyarország egyetlen élhető közössége. Saramago-nak nem kell ilyesmin törni a fejét: a Vakságban menekülő kis emberi közösséget az orvos felesége, egy gyakorlatias és jószívű asszony fogja össze: a Mária-kultusz, ez a nagyon-portugál „ewige Weiblichkeit” még egy hangsúlyozottan nem vallásos regényben is megteremti a túlélés mitikus kereteit. (Természetesen az orvos felesége nem túlvilági lény, ámde ő az egyetlen látó a vakok között, ezért élhetnek túl az „övéi”.) Az Áramszünetben, ebben a szintén felkavaróan izgalmas regényben nem egyes emberi személyiségjegyek, nem a szexualitás villantja fel a túlélés mitikus perspektíváját, hanem a múlt kreatív újrafelfedezése. Nagyon jellemző, hogy Kírát mesélés közben éri utol a halál. A Menedékben megvalósuló Ramszesz-kultusz újrateremti a körkörös időt, a mítosz életelemét.

Bene Zoltán: Áramszünet.
Kortárs. Bp., 2018.

Illusztráció:  Zdzislaw Beksinski

Ennek a költészeti antológiának a címe Ióannész Küriotész-Geometrész verscímére és verskezdetére utal, amely cím a 10. századból való, és bármilyen furcsa, mind e három őselem Krisztusra vonatkozik a szoros szövegösszefüggésben: ő a föld, a tenger és az ég. Remek, gyönyörű kötet ez. Megpróbálom most bemutatni, a hazai olvasói feltételezhető előismereteket is figyelembe véve.
Az antológia szerkezete kronologikus, vagyis időrendben haladunk előre, a 6.-tól a 12. századig. És mát itt meg kell állnunk! Szeretném, ha belegondolnánk abba, hogy ebben az időben, amikor ez az antológia lezárul, még éppen nincsen középkori magyar nyelvű költészet, még épp nem született meg a Planctus (vagy lánykori nevén az Ómagyar Mária-siralom). A magyar kezdetről (amelyre egyáltalán nem érvényes minden kezdetek kényszerű és kötelező homályossága) a Horváth Iván és Seláf Levente alkotta szerzőpáros, példás rövidséggel, külhoni szakemberek számár így fogalmazott: „A magyar költészet története a 13. században kezdődik, a nyugat-európai irodalmak többségéhez képest meglehetősen későn. Első emléke egy planctus Mariae fordítása, s e paraliturgikus szövegnek, hosszú csend után, több mint száz év múlva lesz folytatása. A 15. század vége előtti időből kevés szöveg maradt ránk.”[1] Ezzel szemben a bizánci költészet kezdetének – s erről Polgár Anikó is ír – a 6. századba történő kijelölése egy tételezett kezdet: vannak, akik például az Apokrif János-evangéliumból (az 1. vagy a 2. századra tehető) a Jézus tánca erősen parallelisztikus szövegét költeménynek fogják föl, de bizonyosan költemény Kürénei Szünesziosz (370-413) Himnusz Krisztus pokolraszállásáról és mennybemeneteléről című verse. A mi magyar planctusunk, olvastuk, paraliturgikus. Ehhez a paraliturgikus területhez csatlakoznak a kanonizált, liturgikus szövegek, és a 15. század végétől a Gerézdi Rabán által vizsgált versek.[2] Nincs ez másként a középkori Bizáncban sem: a három nagy terület a liturgikus, a paraliturgikus és a világi, olykor elmosódó határokkal.
A 6-12. században Európa – legalábbis népnyelven – teljesen néma a költészetet illetően, latin nyelvű ó-típusú sequentiák hangzanak föl, s csak a 11. század legelején szólal meg a lingua vulgaris költészete, míg Bizáncban e századokban egy bizonyos nyelv magávl görgeti az ógörög hagyomány legjavát Homérosztól a verses szerelmi regényekig.
De milyen nyelven beszél ez a bizánci költészet? Kapitánffy István, még 1974-ben, a Bizánci irodalom kistükre kötethez írt előszavában így fogalmazott: Azonban az a nyelv, amelyet a bizánci irodalom kifejező eszközéül használt, már nem a görög nyelv egy valóságosan létező ága, valamelyik formája vagy oldalhajtása, hanem egy hosszú évszázadok óta halott nyelv. Görög ugyan, de halott.”[3] Maga a diglosszia, s benne a holt, idegen vagy mesterséges nyelv az élő nyelv elutasítása: khiméra, agyrém, lidércnyomás. És itt nem ugyanaz a helyzet, mint a középkorban, vagy a reneszánsz humanista költészetében vagy a kora újkorban a latinnal volt Európában. Mert a latint beszélték is, énekelték is – még ha nem a társadalmak egészében. És egyugyanazon költeményen belül békésen megfért egymás mellett a népnyelv és a latin, például a naplóját Szenci Molnár Albert hol latinul, hol magyarul írta. Próbálom felmérni a nyelvek esetében a megholtság fokozatait: ez itt igen-igen régi hulla, a sumér nyelv hullája például, ez itt már kevésbé régen holt meg, emez itt friss halott, ezt meg mesterségesen életben tartják. A bizánci költészet nyelve viszont egy múmia: az elevent tetteti. Tettetést mímel. És ebből a bizánci költészet igen sok sajátsága következik.
Idéztem már a belső címlapot, most kiemelek belőle: „Fordította, jegyzetekkel ellátta és az életrajzokat írta: P o l g á r   A n i k ó”. Miféle életrajzai vannak a 6. és a 12. század között élt bizánci költőknek?Ha alaposabban megnézzük, e költőkhöz nem vagy alig vagy ritkán társul a személyesség, vagyis szó sem lehet modern (talán Augustinustól vagy Petrarcától fogva megképződött) életrajziságról. Az ismeretlen, vagyis névtelen költők a legjobbak: velük ez ügyben soha semmi baj, mert még ha nevük sincs, miként lehetne életrajzuk? Ahol a név fennmaradt, ott már többnyire kapunk némi adatot is a név mellé.
Olvasok ilyet: „Életéről semmit sem tudunk.” (FTÉ, 88. p.)[4] Olykor megkapom a születési helyet (évet már ritkán), a szerzőnek attribuált szövegek adatait, azt, hogy hol tett szerzetesi fogadalmat, valamint a többnyire egyházi pályafutás egyes állomásait. Ez természetes is. Távoli analógiaként gondoljunk az első szerelmi költőkre, a trubadúrokra: többnyire vegyes fajsúlyú adatok maradtak ránk róluk, a történészek nagy örömére, melyekből sem egy több-kevésbé folyamatos életút nem rajzolható fel, sem valamilyen elmosódott portré a személyiségükről. E hiányt is hivatottak pótolni a trubadúrok vidái. E prózai műfaj nevét – mely a latin vita-ae ’élet’ szóból ered – a francia szakkutatók hagyományosan biographie-nak, vagyis életrajznak fordítják a francia szakkutatót. Holott e nyúlfarknyi szövegekben az illető trubadúr legfontosabb életadatai (születési hely, származás, itt-ott-tartózkodások, a halál helye és ideje) mellé legendák, többnyire kitalált történetek járulnak, melyek többségéből árad a fikcionalitás, s csak némelyikéből sejthető némi megtörténtség. Az ilyen „életrajzcsináló” eljárásra néhány példát hozok föl A föld, a tenger és az ég anyagából.
A 6. századi Romanosz Melodosznak – miután egy monostorba visszavonult – „A legenda szerint Szűz Mária karácsony éjjelén egy tekercset adott át neki, amit le kellett nyelnie, s ezután zengte el karácsonyi énekét, mely a hagyomány szerint a világ első kontakionja volt.” (FTÉ, 8. p.) Kassziáról, az antológia egyetlen nőköltőjéről tudni vélik a következőket: „Bizánci krónikaírók szerint Kasszia is ott volt, mikor a képromboló Theophilosz császár feleséget választott magának, s állítólag elmésen felelt a császár nőgyűlölő kijelentésére: a császár Évára, az első asszonyra, minden rossz forrására utalt, Kasszia viszont válaszában Szűz Máriára, minden jó forrására hivatkozott (a két nő összehasonlítása a középkori irodalom gyakori toposza). Theophilosz ezek után nem őt, hanem Theodórát választotta feleségül.” (FTÉ, 47. p.) Ave Eva. Iószéph Hümnographosz (810. k. – 886) – és e történetcsíra mögött talán sejthető valamilyen törekvés az életrajziságra – „Gregorisz megbízásából […] 841-ben Konstantinápolyból Rómába utazott, útja során arab kalózok támadták meg, és Kréta szigetén tartották fogságban. Itt állítólag sikerült megtérítenie egyik fogolytársát, egy képromboló püspököt. 843-ban egy csoda folytán szabadult, kiszabadulása után visszatért Konstantinápolyba.” (FTÉ, 40. p.)
És itt most hadd meséljek el egy krimit, igaz, ez némileg kivezet a bizánci költészettörténetből, a hagiográfia felé! De benne is maradunk ezzel, mert számos bizánci egyházi költőt, himnuszok stb. szerzőjét idővel szentnek tekintettek, s innen ered az, hogy a szentéletrajzok számos költő életrajzának elemeit őrizték meg. Polgár Anikó életrajza szerint Szümeon Metaphrasztész (10-11. század) „Bizánci író, költő. Nevéhez fűződik egy Menologium című szentéletrajz-gyűjtemény összeállítása a 10. század második feléből. Életéről keveset tudunk, időbeli betájolása is bizonytalan.” (FTÉ, 61. p.) Azt viszont A bizánci irodalom kistükréből tudjuk, hogy az államalapítás előtti magyar történelmi források között oly jelentős szerepet játszott Konsztantinosz Pophürogennétosz, vagyis Bíborbanszületett Konstantin császár a „házi” tudósait azzal bízta meg, hogy gyűjtsék össze és kodifikálják a hagiográfiai szövegeket. Gyűjteményük a Szümeón Metaphrasztész nevet viseli. Arről a munkálatról A bizánci irodalom kistükre igen indulatosan beszél: „Arról, hogy pontosan milyen is volt a Szümeoón elvégezte »kodifikáció« jellege, semmiféle forrásból nincs tudomásunk. Az azonban kétségtelen, hogy az eredeti szövegek belső rendszerét megrongálta, a szövegeket szétbontotta, tartalmi szempontból megváltoztatta és eltorzította, a tudós »ízléshez« és a tudós holt nyelvhez idomította. A Konsztantinosz Porphürogennétosz által a hagiographiai szövegekben okozott katasztrofikus rongálás a világirodalom történetében szinte teljesen példa nélkül áll, és úgy is tekinthetjük, mint a bizánci tudós gondolat legnagyobb vandalizmusát.” (BIK, 608. p.)
Polgár Anikó e vállalkozása előtt a bizánci költészeti anyagnak már voltak magyar fordítói, voltak hazai fordításai, ráadásul a magyar-bizánci kapcsolatokkal a történészek és a vallás- és dogmatikakutatók már régóta igen sokat, igen alaposan foglalkoztak, ami érintette a bizánci költészettörténetet is. A föld, a tenger és az ég kötet végén olvasható felhasznált szakirodalom és források jegyzékének tanúsága szerint Polgár Anikó használta is ezeket. Bár e jegyzék Vanyó Lászlótól csak a 2004-ben megjelent Ókeresztény írók lexikonát tünteti föl, nyilván szóba jöhet Vanyótól Az ókeresztény egyház irodalma is, melynek második kötetében, ahol a patrisztika alkonyáról van szó, ő csak az itt bemutatott antológia név szerint ismert első három szerzőjét jellemezhette,[5] mivel a többiek kívül esnek a könyv felső időhatárán. Őt, Vanyót alapvetően az egyház- és dogmatörténet érdekelte, a dyo- és a monofizitizmus vitája a krisztológiában, s a költészettörténet csak alárendelten, esetlegesen és harmadlagosan. Ugyanez érvényes a közel ezer oldalas A bizánci irodalom kistükrére is, bár jóval nagyobb költészeti anyagot szerepeltet, egyes művek fordításaival. Ám ez a kötet az általában vett művelődéstörténet részeként mutatja be anyagát, minden bizánci írott szöveg a tárgya. Vagyis egyharmada a bizánci történészektől közöl szemelvényeket, második harmadában a kötészet mellett szerepelnek prózai műfajok is, utolsó harmadában pedig a népi kereszténység, a grammatika, a teológia és a filozófia a tárgy, a függelék pedig – érthető okokból – kizárólag a bizánci-magyar történelmi kapcsolatokkal foglalkozik.

Polgár Anikó antológiája tudtommal a legelső olyan magyar nyelvű gyűjtemény, amely emancipálja a bizánci költészetet, önnön jogán szerepelteti ezt az oly személytelen és oly szenvedélyes poézist.

És igen értékes utószava szerint mindezt igen szerényen csinálja: egy ma is érvényes, vagyis olvasható költészetet akar megmutatni. Ezért nem teremt a bizánci költészetből sem exotikus látványt, sem történelmi auzóleumot. Ezért például a verselésről és főleg a mi kulturális régiónkban ismeretlennek mondható műfajokról – pedig ezek a költői megszólalás „edényei” vagy „öntőformái” – csak az éppen szükséges és elégséges felvilágosításokat adja meg A szellem sarjadó rétje című utószavában (és az utószó is jellemző: Polgár Anikó nem kíván a költemények előtt álló és bevezetésként vagy ráhangolásként szolgáló előszót írni).
Mint tudjuk, ártatlan fordítás nincsen. Ami a motivációt illeti, erről csak ennyit tudunk meg: „Ez az antológia a fordító ízlését tükrözi.” (FTÉ, 94. p.). Ami az ártatlanságot és nem-ártatlanságot illeti, természetesen szép számmal vannak olyan fordítások, amikor a költemények először szólalnak meg anyanyelvünkön, de óhatatlanul szép számmal vannak újrafordítások is, amikor egy megelőző fordítás segítő vagy gátló, zavaró tényezőként a fejünkben van. Ami engem illet, nem kedvelem azokat az ítéleteket, amelyek a fordítást összehasonlítják az előzményével, megállapítandó, hogy melyik a „jobb”, ahelyett, hogy azt állapítanák meg, az újrafordítás miben más.
Most egy „korai” bizánci példát veszek elő, de csak azért, hogy ennek a költészetnek bizonyos vonásait még jobban kiemeljem. A már említett Rómanosz Melodoszról van szó. Kihagyva a már ismertetett legendát a kontakion műfajának mitikus keletkezéséről. Róla így írt általános bemutatást Vanyó László: „Az első és legnagyobb bizánci költő Rómanosz Melódosz († 560). Származását tekintve nem volt görög, hanem szír. Legendák szerint zsidó származású volt, de ez nem valószínű. A szíriai Emeszában született (Emesza ma Homs) 490 körül. Életéről mindössze annyit tudunk, hogy a bérütoszi Szent Anasztazia-templom diakonusa volt, innen jött Konstantinápolyba I. Anasztasziosz császár (491-518) uralkodása alatt. […] A későbbi himnuszok kiszorították Rómanosz himnuszait a liturgikus használatból, így a keleti egyház liturgikus könyveiben ma már kevés kontakionja található. A Rómanosz neve alatt hagyományozott nyolcvanöt kontakionból eddig hatvannál többet adtak ki, a többit nem tekintik a kutatók Rómanosz hiteles műveinek. Karácsonyi éneke mellett nagyon híressé vált himnusza az utolsó ítéletről, mely nagyon hasonlít Celanoi Tamás himnuszához, a Dies irae-hez, bár nem mutatható ki Rómanosz közvetlen hatása Celanoi Tamásra. Rómanosz nevesebb kontakionjai a Júdás árulásáról szóló, a kereszt alatt álló istenanyáról írt kontakionja.[6] Rómanosz himnuszait mindig a liturgiában felolvasott szentírási szakaszhoz kapcsolta. Kontakionjaiban felhasználta s bibliai és liturgikus szövegeket, az egyházatyák homiliáit. Rómanosz szerette az ellentéteket, a merész hasonlatokat, gazdag képfantázia, izgatott, drámai nyelvezet jellemzi költeményeit. Egy-egy kontakionja a világirodalom remekei közé sorolható, de gyakran bocsátkozik hosszas dogmatikus fejtegetésekbe, polemikus kitérőkbe, melyek fárasztóan bőbeszédűvé teszik sok költeményét. A Krisztus-ünnepekre írt kontakionok tekintetében általában biztos Rómanosz szerzősége, míg a szentekről szólók esetében kétséges.”[7] Pontos, kicsit fárasztó, mert szaktudományos általános jellemzés ez.
Ám ha megnézzük a Könyörgés című költeményét, rögvest tudható, hogy ez a kötetünkben  újrafordítás. Weöres Sándor már lefordította, és Rómanosz Melodosz szövege meg is jelent A bizánci irodalom kistükre 460. oldalán. De ami igazán érdekes, az itt a költemény terjedelme: mindössze 28 sor! Ugyanez a költemény megtalálható Weöresnél az Egybegyűjtött fordítások I. kötetében, s a szöveg pontosan ugyanaz, mint A bizánci irodalom kistükrében, csak elöl is, hátul is kiegészült 16-16 sorral, így a korábban 28 soros költemény helyett 60 soros verset olvashatunk Weöres Sándor fordításában. Ha most megnézzük az újrafordítást, Polgár Anikóét, persze új, más szöveget találunk, de meglepetve tapasztaljuk, hogy itt a Könyörgés 44 soros.
Mi történik itt? A leghosszabb, a 66 soros változat formai szempontból 2 + 1 részből áll. 1) egy kezdő 16 sorból, amely más metrumban íródott, mint a költemény többi része. 2) Ezt az első részt követi egy metrumváltáson ekresztül a vers „teste”, majd 3) jön a 16 soros, a középső résszel azonos metrumú zárórész. A bizánci irodalom kistükrének közlése , a legrövidebb változat elhagyta a más metrumú első 16 sort, és elhagyta az utolsó 16-ot is, így téve önálló résszé e befejezést is. Polgár Anikó pedig szintén nem vette föl az első 16 soros részt, de fölvette a befejező 16 sort.
Minderre több megoldás is elképzelhető. Például az, hogy A bizánci irodalom kistükre szerkesztője túlságosan hosszúnak tartotta Weöres Sándor 60 soros változatát, és a metrumváltásra, valamint a tagolásra kimondatlanul hivatkozva elől-hátul lerövidítette (az 1. és a 2. rész között verselésbeli, a 2. és a 3. rész között retorikai váltás van). De az is lehetséges, hogy ugyanaz a Könyörgés több, különböző lejegyzésben maradt ránk, s Dimitriosz Hadzisznak egyszerűen igaza van, amikor így fogalmaz: „A kéziratokban bőven előforduló, jelentős eltérések, változatok és kiegészítések, valamint [Rómanosz Melodosz] műveinek nagyszámú utánzata arra vallanak, hogy költészete széles körben elterjedt, és nagy hatást gyakorolt.” (BIK, 453-454. p.)

De menünk még beljebb, még tovább! A befejező rész kezdete Weöres Sándornál így szól:

                        Mit tennék, nyomorult, magamra-hagyva?
Vétkeztem s könyörög feléd a lelkem.
Tékozló fiu, én! Rimánkodom most,
mint rossz asszony, a könnyet ontva későn.
Ó, én istenem, óvj meg, ezt esengem,
bűn posványaiból emelj föl engem,
légy jó pásztorom, és ne hagyj el engem:
sok rossz vágy szakadéka vonja lábam,
sóvárgás temet, áss ki mély siromból,
fényeddel ragyogóra mosd a szívem,
hogy láthassam az arcod fönn a mennyben,
és zenghessek az égi szent seregben:
»Téged hódolat és imádat illet,
lét Atyját, Fiut és tiszta Lelket.
Hozzád száll az egész világ imája,
mindenség szerető örök királya!«[8]

S most következzék az újrafordítás frissessége, mássága, a rossz asszony helyett az utcalány, „a keresztény Pindarosz”-nak nevezett férfiú bűnbánó szava:

Én nyomorult, nem tudom, mit tehetnék,
egy szót kiálthatok csupán: »Vétkeztem!«
Züllötté lettem s esdekelve kérlek,
akár egy utcalány, zokogva sírok.
Kérlek, Uram, Uram, ments engemet meg,
iszapját mosd le bűnös tetteimnek,
jó pásztorként a szörnyű szenvedélyek
mély szakadékához közel ne engedj!
Tömérdek szenvedélyem elborított,
tisztítson engem meg isteni fényed,
hogy láthassam sugárzó istenarcod,
és tiszta öntudattal így beszéljek:
»Boruljon le előtted hódolattal,
s áldjon téged, Atya, Fiú, Szentlélek,
lankadatlanul minden teremtményed,
örök időkig a kegyed keresve.«[9]

[1]  Iván Horváth et Levente Seláf:Juan Caramuel Lobkowitz sur la versification hongroise, Rhythmica, V-VI., 93.

[2]  Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962.

[3]  A bizánci irodalom kistükre, (szerk.) Dimitriosz Hadzisz és Kapitánffy István, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974, 11-12. Rövidítése a továbbiakban: BIK, oldalszám.

[4]  Polgár Anikó itt tárgyalt fordításkötetének címe a továbbiakban: FTÉ, oldalszám.

[5]  Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma, Szent István Társulat, Budapest, 1980.

[6]  Ez utóbbinak az újrafordítása olvasható a FTÉ-ben, 10-17. p. Mivel Berki Feriz csak részleteket fordított a műből (BIK, 457-459), Polgár Anikó munkája, a teljes szöveg magyarítása részben újrafordítás, részben „első” fordítás.

[7]  Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma, Szent István Társulat, Budapest, 1980, 943-944.

[8]  Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások I., Magvető Könyvkiadó, Budapest,1976, 473-474.

[9]  A föld, a tenger és az ég. A bizánci kötészet gyöngyszemei, Fordította, jegyzetekkel ellátta és az életrajzokat írta: P o l g á r   A n i k ó, Kalligram, 2018, 9.

Az idei könyvhétre jelent meg Tóth Gergely Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913  című monográfiája. A könyv előszavában, illetve hátlapján is olvasható, mi indította a szerzőt e vállalkozásra, és az itt felsorolt okok közül különösen megragadták a figyelmemet az alábbi sorok: „… a magyar olvasók először vehetnek kezükbe olyan monográfiát, amely arról szól, hogyan is sodródott bele a Monarchia magyar fele a korabeli „japánimádat eszmemenetének bűvkörébe”, melyből mára a szusi-gésa-ikebana, vagy éppen a manga-anime-J-pop szentháromságának néha bazárjellegű, queeres kúlságú szentélyei is kinőttek és gombamód szaporodnak.” Merész és hangzatos állítás, ideális az olvasó érdeklődésének megragadására, de azért kissé félrevezető: azt valóban megtudhatjuk belőle, milyen volt a monarchiabeli Magyarország Japán-recepciója, ugyanakkor a korszakban a „japánimádat eszmemenete” nem pusztán hazánkra volt jellemző, hanem az egész nyugati világra is, amely bizonyos egyéni, nemzetenkénti sajátosságoktól eltekintve alapvetően nagyon is hasonló volt. És jóllehet, a mai kor felé való pár szavas kikacsintás (manga-anime-J-pop) jó marketingeszköz, azért érdekes gondolatokat is felvet: vajon napjainkban, amikor Japán már nem egy távoli, elérhetetlen tündérország csupán, hanem jóval megfoghatóbb közelségbe került, mennyiben változott a szigetország recepciója a száz-százötven évvel korábbihoz képest? Vagy az esetek nagy részében még most is csupán a felületes egzotikumok uralják azt, a mélyebb megértés tényleges igénye nélkül?
Üdítő volt látni, hogy egy olyan kötet jelent meg, ahol a szerző elzárkózik a „japán-magyar misztikus közelség” érzésétől, és ez a kijelentése már eleve sejteni engedte, hogy végre egy objektív szemléletű munkával van dolgunk (teljes mértékben egyetértek Tóth Gergellyel, miszerint ez a „közelségélmény” nagyon káros, pláne, amikor már a tudományos munkákat is befolyásolja). Tehát a megfelelő szemléletmód adott. A bevezető egyetlen gyenge pontja talán a témaválasztás indoklása, és a japán-magyar kapcsolattörténet kutatása fontosságának hangsúlyozása volt. Lehet, hogy elég lett volna a szerzőnek pusztán a személyes indíttatásáról írnia néhány sorban, és nem ragadtatnia magát ilyen mondatokra: „Reményeim szerint be tudom majd bizonyítani az olvasónak, hogy ez az állítás (miszerint a kapcsolattörténeti kutatásokból nem vonható le sok tanulság, csak egzotikus bogarászás csupán) egyáltalán nem áll erre a kevéssé kutatott témára, és bizony van mit tanulnia egy mai embernek is a kutatások eredményeiből.” Valószínűleg a könyv olvasói nem ilyen előfeltevésekkel fognak közelíteni a könyvhöz, hiszen ki nyitna ki egy olyan, több száz oldalas könyvet, amelynek témáját eleve értelmetlenségnek tartja?
Nyilván a japán-magyar kapcsolattörténet egy viszonylag szűk réteg által ismert és kutatott téma, bár a könyv hiánypótló az itthoni japános közönség számára: én személy szerint tíz éve a fél karomat odaadtam volna érte, még az egyetemi kapcsolattörténeti szakstúdiumokra készülve, hiszen rengeteg munkát megspórol.
De a kötetet olvasva megállapítható az is, hogy a témában járatlan, ám az újdonságokra nyitott olvasók számára is vonzó olvasmány lehet, mert a tényközlés mellett a megfelelő mértékben adagolt források humoros és furcsa részleteket is tartalmaznak. Jól mutatja, mennyire nem változott a Japánhoz való viszonyunk, hogy mai olvasóként is épp ugyanazokra az egzotikumokra „harapunk rá”, mint százötven évvel ezelőtt.
A könyv hét fejezetében, egy megfelelő előkészítő ismertető után különféle szempontok szerint csoportosítva olvashatunk a japán-magyar kapcsolatok történetéről, illetve – fejezetszám nélkül – később még egy anekdotagyűjteményt is kapunk. A hetedik fejezetben, kitekintőként Tóth más közép-európai országok és Japán kapcsolatával is foglalkozik érintőlegesen, talán az egységesség miatt érdemes lett volna ezt a könyv utolsó fejezetére hagyni, vagy akár csak pusztán adatokként a függelékben megemlíteni, hiszen jóval lazábban kapcsolódik a mű témájához.
Az egyes fejezetek elején rövid összefoglaló segít eligazodni a tartalmon, valamint a kötet végén található függelékben a rengeteg és részletes forrásanyag lehetőséget nyújt az érdeklődők számára az esetleges további kutatásokhoz.
Külön dicséret illeti a szerzőt (és a lektort is), hogy a japán nevek és szavak magyar helyesírás szerinti átírása majdnem teljesen egységesre sikerült; a felmerülő egy-két apró eltérés (például az –ei betűkapcsolat egyszer „ei”, más helyeken „ej” átírással szerepel) sem zavaró. Ez pedig a korábbi, hasonló témájú művekről sajnos nagyrészt nem mondható el. Ráadásul annak is megtalálták a módját, hogy a nemzetközileg használt, ugyanakkor az itthoni helyesírási elvnek ellentmondó Hepburn-átírás is helyet kapjon a függelékben, ezzel lehetővé téve a nemzetközi szakirodalomban való problémamentes visszakeresést.
Mindent összevetve tehát elmondható, hogy a Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913 egy igényes, gondosan felépített monográfia, amely nem csak egy viszonylag szűk réteg számára használható tudományos munkaként állja meg a helyét, hanem akár a témakörben járatlan, de érdeklődő olvasók figyelmét is el tudja nyerni.
A könyvet elolvasva és tartalmát a jelennel összehasonlítva pedig azt is megállapíthatjuk, hogy Japánról ma sem tudunk sokkal többet, mint száz-százötven évvel ezelőtt.

Tóth Gergely: Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913. Budapest, Gondolat 2018.