Rövidke könyv Csehy Zoltáné, mégis hetekbe-hónapokba telik tisztességesen végigolvasni. Ebből a naplószerű Kunstreisenből Svájcot talán nem ismerhetjük meg egészen, de nem is ez a cél: átélni tanulunk, olvasás közben alámerülhetünk a kortárs zene, irodalom és képzőművészet birodalmába. Hagyományos olvasásról persze nincs szó. Ha kicsit is lelkiismeretesek vagyunk, akkor megszállottan keresgetjük az interneten a hivatkozott műveket: belehallgatunk a megidézett zenékbe, el-elbámészkodunk a képek közt, és újraolvassuk az irodalmi szövegeket – vagyis beleveszünk a káprázatos , egyre több új kalandot ígérő Csehy-féle hipertextusba,
Micsoda labirintus ez! Ha egyszer eltévedsz, nem fogsz könnyen kitalálni.
Mert nem is tudjuk, hol vagyunk. Fél éves svájci tartózkodása alatt a szerző nemcsak a kortárs művészetet kóstolgatja. Ovidiust fordít, sokat idéz is a készülő Átváltozásokból – és számomra új, sőt teljesen meglepő mozzanatokat is megvillant az ún. formahű fordítás születéséről. Azok közé tartozom, akik a tűznyeléshez vagy a levitációhoz hasonló mágikus adottságnak tekintik, hogy egyesek verslábakban képesek beszélni – mit beszélni? futni, táncolni, zakatolni vagy csak lebegni… Csehy könyvéből egy kicsit érteni vélem (ha utánozni nem is), miképpen adja át magát a fordító a ritmusnak. Ez a megtalált ritmus hogyan születik a külvilág ingereiből („dobol az őrült gyerek”), a fordított mű struktúrájából és valamiképpen a saját testünk működéséből. Ez a módszer teszi érthetővé, miért tartoznak a „múzeumszédelgő” Csehy munkanaplójához a különféle mozgásélmények, még a káprázatosan megírt edzőtermi „kalandok” is. Több bejegyzés (számomra ezek a legizgalmasabbak) egy-egy fordításrészlet kihordását érzékelteti.
Az utazás, a kalandozás, a hódítás a magyar műfordítás-irodalom és -kritika régi metaforája. Hiszen mindig ott motoszkál az olvasóban a kérdés: egy nagy költő miért műfordít? Miért a másét hordja ki? („Azért fordítok, mert nincs elég olyan saját ötletem, amibe mámorodásig bele tudok szeretni, vagy épphogy azért, mert túlságosan kicsapongó vagyok? Azért fordítok, mert nem merem kimondani, amit mások kimondtak, vagy azért, mert mások jobban kimondták azt, amit folyamatosan ki akarok mondani?”) Miért írja meg Wagner – ez Csehy nagyon szép példája – Beethoven X. szimfóniáját? Talán mert nem tehet másként: a műélvezet tulajdonképpen a szexuális csábítás-elcsábítódás, örökös megigézettség,a  várandósság állapota. Márpedig más műveket megismerni csak olyan elementáris erővel érdemes, ahogy Csehy teszi, aki végigszereti ezt a fordítással, olvasással, utazással töltött fél évet.
De térjünk vissza az első kérdéshez: hol is utazgatunk tulajdonképpen? Hol is töltjük el ezt a csodálatos fél évet? Az ókori Rómában, az Átváltozások szülőföldjén vagy Svájc egyik kantonjában? Csehy Zoltán Kunstreisenje (milyen régies, kicsit sznob szó ez!) emlékeztet Marguerite Yourcenar Hadrianus emlékezéseire. Hadrianus nem művész, csak a birodalom Első Számú Turistája. Hatalmas kísérettel, ráérősen utazgat saját országában, és mindenütt fantasztikus, elementáris, erotikus útkeresésnek beillő ”beavatások”, kulturális élmények érik. Ő maga szinte megsokszorozódik a kulturális tapasztalatszerzés közben, ámde birodalma többi polgárával alig van kapcsolata. Aki Hadrianus szeme elé kerül, az vagy ellenség (barbár), vagy politikus, vagy művész – tehát csábító mindenképpen. Emiatt lehet az az érzésünk, hogy a regénybeli Hadrianus színpadról színpadra vándorol, a sötét és irracionális valóság, a “rút” pedig előbb-utóbb el fogja nyelni az ő pompás és gyönyörűséges színházát-birodalmát. (Ami így is történt.)
Csehy Zoltán persze nem Perzsiától Aquincumig utazgat, hanem az élmények jönnek házhoz. („Világkörüli úton vagytok? – kérdezi M. A. a fotóimat nézegetve. Nem, „csak” Svájcban, válaszolom.”) A „ház”, ahol a szerzőt ennyi kulturális inspiráció éri: Svájc, a „régi Európa”, a hajdani Imperium egyik barátságos és nyugodt szeglete. A különleges körülmények között létrejött városok kíváncsivá tesznek a lakóikra. Hiszen kik lehetnek azok, akik várost építenek a tengerszint alatt vagy épp a tengeren?  Velencét nem lehetséges saját polgárai nélkül csodálni, hiszen még az olvasó Szűz Mária háta mögött is ott látjuk a Szent Márk teret (Giorgione), és az ószövetségi tárgyú reneszánsz és barokk festményeken is ott vonul, táncol, lakomázik a velencei nép apraja-nagyja. És ez az örökös reflexió vagy inkább szereplés aztán magát a társadalmat, a közösséget-közönséget is folyamatosan alakítja.
A svájci „életről” a magyar írók (pl. Márai, Kosztolányi) ajakbiggyesztve számolnak be. Svájc első pillantásra olybá tűnik, mint egy fénylően üres, hegyekkel-tehenekkel határolt kiállítóterem. Ezt a Svájccal kapcsolatos „ürességet”, ezt a talán (nem)csak Magyarországon létező előítéletet maga a szerző próbálja lerombolni a fantasztikusan szép, a könyv csúcspontját jelentő  Klee-miniesszékkel. Ez egy bámulatos álomkép a svájci régiókról – de a svájciak vajon milyenek? Bárki letelepedhet ott, kiállíthat, írhat, eltemetheti magát, a svájcerek (Móricz Zsigmond kifejezése), csak kedvesen mosolyognak. (És ezek a „kedvesen mosolygó” polgárok évszázadok óta kézifegyvereket tartanak a saját otthonaikban. Készülvén egy háborúra… amit ma már – sejthetően – nem ósdi kézifegyverekkel fognak megvívni. Hát érti ezt valaki?)
Kedvesen mosolyog a kertész, kedvesen mosolyog a hölgy a múzeumban – az ám!, kedvesen mosolyog még a pincérlány is. Némi érdesség, meghökkentő asprezza vagy mélység Csehynél is csak a kelet-közép-európaiakkal kapcsolatban merül fel („Anyósom otthon éretlen almákat szed a kertben, és ököllel veri a tükröt.”) Az egyik leghosszabban bemutatott szereplő egy Svájcban kéziratokat lopkodó, szlovák álprofesszor. Bár rémesen perverz és romlott figura, még egy ennyire utolsó szélhámos is kész felüdülés annyi kiváló, felejthetetlen, csodálatos, tiszteletre méltó (stb.) alkotó és kedvesen mosolygó svájci között.
Azért olyan békés, nyugodt és befogadó Svájc, mert itt mindenki kisebbségi? Egy kisebbségi magyar író nyilván nem ok nélkül gondolja, gondolhatja ezt így. Ám az ilyen, csak kisebbségekből álló társadalmak sem mindig működnek békésen, lásd a Közel-Kelet és a Balkán sok-sok riasztó példáját. Svájc csodáját, vagyis toleranciájának elevenségét és dinamizmusát nyilván nem lehet egyetlenegy okra visszavezetni. De a szerző nem is akar semmit le-, fel- vagy visszavezetni. Csak megtanítani látni, hallani, érezni. Megihletődni és megidéződni ebben a káprázatos, Hadrianus tünékeny nyarára emlékeztető ragyogásban.
Örömmel érkezni, és örömmel indulni.

Csehy Zoltán: Grüezi! Fél év Svájc
Kalligram. 2020.

Végre itt van az első általam ismert járványkötet! Még pontos műfaji megnevezést is kapott: járványversek. A 65. oldalon olvasható, figyelemre méltó toldalékkal: „májusban, amikor szétküldtem a járványverseimet, / az egyik szerkesztő azon morfondírozott, / betegye-e a következő számba. / végül arra jutott, ősszel közli őket, / mert akkorra ígérték a második- hullámot. / igaza lett. / illetve talán mégsem. / kit érdekelnek most a versek?” Talán arra utal ez a passzus, hogy túlságosan körül van bástyázva még a szépirodalom is. Tabu alá eső tárgy ez is, a járványvers, különösen, hogy a rémhírterjesztést a hatóság bünteti. De mi a rémhír? Amivel a hatalom nem ért egyet, amit szankcionál, és ez szörnyen egyértelmű. (Itt jegyezném meg, hogy a Légszomj könyvritkaság: mindössze 800 példányban jelent meg, nagyon kevesen tudnak hozzáférni.

Az elegánsan karcsú verseskötet szigorúan kronologikus, vagyis azon roppant ritka kötetek közé tartozik, amelyek kompozíciója, vagyis a versek sorrendje a megszületésük időrendjét követi. A legelső ilyen kötetkompozíciót gróf Koháry István írta, akinél az évszám a kronosztikhonokból olvasható ki (a viszonylag terjedelmes verscímekből, amelyekben nagybetűkkel ki kell emelni a római számokkal megjelölt évet, pl. MDCCIII. Koháry kötete a fogságban íródott, a fogoly az idő múlását jelöli meg, a vers testében pedig a hónapot és a napot. Maga a kötet a szabadságról beszél, a várt és remélt szabadulásról.

Innen jönnek Jenei Gyulánál a címek, vagy pontosabban a nem-címek, pl. „Első nap / 03. 11.” Ez a legelső nap, és ’címe’ egy új időszámítást vezet be, nagyjából azzal a gesztussal, mint a forradalmi naptár időszámítása a francia forradalom idején.

Nos, nekem is megvan a magam kronológiája, csak én május 3.-ától számítom az ’első napot’. Ekkor jelent meg az Observateur (vagy egyszerűen csak Obs hasábjain) Giorgio Agamben Mi hát egy olyan társadalom, amelyik nem ismer más értéket, mint a túlélést? (Agamben: Qu’est donc une société qui ne reconnait pas d’autre valeur que la survie?) Velem ezzel kezdődött az új időszámítás, az írást gondosan kijegyzeteltem, most pedig megosztom az olvasóval. Az olasz filozófus és közíró szerint az egészségügyi imperatívusz nevében feláldozzuk szabadságjogunkat, de a normális élet feltételeit is, barátságainkat, egészen halálunk tiszteletéig. Potenciális terrorista és potenciális fertőző lesz belőlünk. „Világos, hogy az olaszok hajlamosak mindent vagy majdnem mindent feláldozni, normális életfeltételeiket, társadalmi kapcsolataikat, affekcióikat éppúgy, mint vallási vagy politikai meggyőződéseiket, csak hogy ne essenek bele a betegségbe. A csupasz élet /la vie nue/ – és a megsemmisüléstől való félelem – nem valami, ami egyesíti az embereket, hanem ami vakká teszi és elkülöníti őket. Miként ’A jegyesek’ című Manzoni-regényben leírt pestisben, a többi emberi létező csak úgy tűnik föl (Manzoni visszatér az  u n t o r e  terminushoz), akiket kerülni kell mindenáron, és akitől tartani kell a legalább egy méter távolságot.”

Végigolvastam a pestis-irodalom javát, Thuküdidésztől Camus-ig, tudván, hogy a pestis nem a Covid-vírus. Megpróbáltam megfejteni, hogy a járványról miért hallgatott bölcsen a bölcs Platón, holott átesett a járvány időszakán. Vele ellentétben Thukydidész a peloponnészoszi háborúk történetébe beszőve részletesen taglalta a járvány eseményeit (műve egy kis antológia a járvány toposzait illetően). A legkézenfekvőbb arra gondolni, hogy más a ’tiszte’, a szerepe a történésznek, és más a filozófusnak. Talán az athéni filozófus csak ephemer emberi jelenségnek, véletlenszerű jelenségnek vélte a járványt, amelynek levonultával csak múló történelmi következményei maradnak fenn, egy ideig. Bár a komoly természeti katasztrófák mély gondolatokat indukáltak a filozófusokban (talán a leghíresebb a lisszaboni földrengés filozófiai utórezgése), az utóbbi egy évszázadban ez is megszűnni látszik: a pragma vette át a terepet, a mentés és a gyorssegély uralma fölment minden reflexió alól.

Amit nemrégiben Orbán Viktor ’félrab élet’-nek nevezett, igen érzékletesen jelenik meg a járványversekben, jelesül a legelső járványversben. „és ha valaki orrot fújt, / akkor a körülötte lévők arca bezárt: / összeszűkült a száj, / szigorúan villant a pillanat, s úgy néztek az illetőre, / s úgy néztek az illetőre: / félve, undorral, ellenségesen”.  „magamat is elképzeltem persze, / mert hogyha mellettem köhécselne, / krákogna valaki a kasszasorban, / akkor én még a lélegzetemet is visszatartanám, amíg csak bírom”.

De még térjünk vissza egy pillanatra tavaly májushoz és az agambeni kérdésekhez! Mivé válhatnak az emberi kapcsolatok egy olyan országban, amelyik megszokta, hogy e módon éljen egy olyan időszakban, amelyről nem tudni pontosan, hogy mennyi ideig fog tartani? És milyen lesz az a társadalom, amely nem ismer más értéket, csak a túlélést? A másik, az előbbinél nem kevésbé nyugtalanító elem az, hogy az epidémia teljes világossággal előcsalta a kivételes állapotot, amelyhez a kormányok hosszú ideje hozzászoktattak. A múltban voltak súlyosabb járványok, de soha senki nem képzelte, hogy a zárlat egy biológiai életre kényszerít. És eltűnik a társadalmi, sőt politikai dimenzió, sőt minden emberi dimenzió. Egy olyan társadalom, amely zárlatban él, nem lehet szabad társadalom. Az ellenség nem rajtunk kívül van, benne van mindőnkben.

És itt még nem említettük a járvány traumatizáló elemét.

Jenei Gyula is beszél fogalmi szféráról, pontosabban a fogalmi nyelvet beszéli, leginkább a „Huszonhetedik nap / 04. 06.” című versében. Itt a szabadság, mint érték, mint legfőbb érték is megjelenik: „a hatalom megváltoztatja az embert, ahogy a kiszolgáltatottság is. / meg a közhelyek, a gondolkodási sémák” „úgyhogy vigyázni kell a szabadság közhelyeivel, / mert ugyanúgy közhelyek, ahogyan a hataloméi.”

Érdemes beszélni a kronologikus sor megszakadásáról is. Ha figyelmesen olvassuk a ’címeket’, naponta, vagy két, esetleg három naponta született meg vers. És folyamatosan, március 11-től május 4.-éig jönnek, majd hirtelen leállás jön: november 2-áig szünet, aztán egyetlen záró, hosszú, részekre tagolt költemény. A kompozíció íve megtörik, végleg. Vagyis ez a vírus  t ö r t é n e t é n e k  befejezhetetlensége. Mert nem lehet tudni, hogy mikor lesz vége (hogy válaszoljunk az egyik agambeni kérdésre). Vagyis a vírusversek sorozata csak az első hullám legelején élt, és a visszatekintésben él azóta is.  

Összegezve: végre itt vannak a járványversek. Amit Jenei Gyula vállalt, becsületes vállalkozás. Beszámolni egyszemélyes érzéseiről, egyszemélyes tapasztalatairól. Költő mást nem is tehet, nem tud mást tenni. De azért a ’hangolás’ joga az övé. És ez Jenei Gyulánál katasztrofikusra sikeredett a legutolsó, remek járványversben. Rájátszik az első világháború optimista kezdetére adott történelmi válaszra: „háború ez, amikor kitört, összeszorult a gyomor, / de még énekeltek a katonavonatok, / még azt hitték az integetők, / mire lehullanak a levelek, vége lesz”, de nem lett vége, sőt a kezdet után jött a neheze. „már csak az ugató indulat, / már csak a megtépázott kapcsolatok / buszon, boltban, munkahelyen, / közösségi médiában. / már csak a zsigeri szorongás: / már csak magadért, / a családodért.” Végül a befejezés: „újabban a leveleim végére ezt írom: / ha az isten, az ördög és a vírus is úgy akarja.”

Végül írnom kellene a kötet másik szerzőjéről, Verebes Györgyről. Félelmetes grafikái véglényeket ábrázolnak a légszomj állapotában.  Félelmetesek, de egyben lenyűgözőek.

Jenei Gyula versei és Verebes György grafikái
Eső Könyvek – Szolnoki Művészeti Egyesület, Szolnok, 2021.

/ A bélyegkép: szintén Verebes György alkotása /

Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei[1] (1983) címet viselő kötetének címadó verse rengeteg izgalmas értelmezési lehetőséget rejt, emellett természetesen egybefogja a kötet több motívumát is. A verseskötet számos irodalmi utalást tartalmaz, az irodalmi és mitológiai alakok sokaságát elevenítik meg a verssorok. Villon, Dante, Shakespeare, Balassi, T.S. Eliot, sőt még Camus is szerephez jut. Legtöbbször mások bőrébe bújva szól a költő, legyen ez Tengerész Henrik, vagy épp Helótisz.[2] Mellettük több görög mitológiai karakter is felbukkan, mint például Próteusz a tengeri isten és Boreász, az északi szél istene.[3] A fenti példák jól kifejezik a ,,hagyomány általi megelőzöttség belátásá”-t, mely alapvetően meghatározza KAF költészetét.[4]
A Tengerész Henrik intelmei című vers a kötet harmadik harmadában található. A költemény főbb témái, az élet, a halál, a tenger, az utazás és az asztrológia a kötet többi lírai alkotásában is felbukkan, a Tengerész Henrik intelmei – címadó vers lévén – egységbe foglalja ezeket. A víz, mint élethez és halálhoz egyaránt köthető motívum már a legelső, Ballada megadott témára című műben is szerepet kap, a tenger képe is többször felvillan, sokszor közvetetten, mint Prospero karaktere a Szigetlakók című versben. Esetenként a szárazföld és a víz képei is elegyednek, ezt láthatjuk a Fölemelkedésben az ,,elvitorlázó hegy” szókapcsolatban. Az idősíkok megjelenése (sajátos felcserélhetősége) – az élet és a halál vonatkozásában – úgyszintén nagy jelentőségű, kiváltképp a jövő tekintetében. Ez pedig egybekapcsolódik az utazással is, miként a Búcsúballada című költeményben: ,,behátrálok a jövőmbe”. Az idősíkokhoz való viszony a Tengerész Henrik intelmeiben is központi kérdés, akárcsak a tenger, az utazás és a csillagászat. A tenger viharait már előrevetíti a kötetben a Tengerész Henrik intelmei előtti vers is, a Cseréptánc. A Tengerész Henrik intelmei utóhatása is megjelenik A haragvó hajós pusztulása című alkotás soraiban is, melyek a tenger hullámait idézik meg, s a végzetet vetítik elénk. A Visszaháramlásban pedig a csillagászati hivatkozások és az egymással keveredő égövek utalnak a címadó versre.

Kovács András Ferenc Tengerész Henrik intelmei című verse a műfordítás egy különleges válfaját teremti meg. Nem egy konkrét irodalmi alkotás fordítását “forgatja ki” a költő, hanem a portugál kultúra motívumrendszeréből alkot egy magyar létösszegző verset. Ez a ,,fordítás” megtartja a portugál kultúra elemeit, de sok helyütt kiegészíti ezeket magyar népi, kulturális szimbólumokkal. Bár az egész vers, minden sorával és minden szavával egy rendkívül izgalmas világot tár elénk, s talán épp a központozás hiánya miatt nehézkes kiragadott részletek alapján bemutatni a vers hangulatát a maga teljességében. Most mégis egy sorra fogunk koncentrálni.
A felfedezésre váró mondatfoszlány a következő: ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”.

 Miért is van szükség a csillagvizsgálatra? Az élet útjain lépten-nyomon a kifürkészhetetlenségbe botlunk. Olykor elbotlunk benne. Vagy éppen elmerülünk, ha a lét tenger vagy óceán. Tekintsünk most tengerként rá, vagy épp óceánként: a lényeg, hogy óriási, hullámok mozgatta állóvízként, melynek a vége (vagy az eleje) felé tekintve, a végtelenség csillan meg szemünkben. Legyen tenger az élet! – hiszen Tengerész Henrik szavai is ezt sugallják. Mi más lehetne, mi más foglalhatja úgy magában a legfőbb vágyainkat és a legnagyobb félelmeinket, mint maga a véges élet? Tengerész Henrik számára a tenger jelentette ugyanezeket, a tengerben lelte meg a hívogatás félelmetességét és a félelmetesség hívogatását. A címben szereplő intelem fogalma is megidézi a veszély valóságos lehetőségét.[5] A tenger az élet, az élet a tenger. Nádasdy Ádámmal mondhatjuk, hogy a létünk,,vízisíre hasonlít”[6]. És milyen tenger lehetne az, ahová az öreg halász még nyolcvanhét eredménytelen, kapás nélküli nap után is visszatér a nyolcvannyolcadik napon, a reménybe kapaszkodva?[7]
Ám most halljuk Kovács András Ferenc szavait, ő tolmácsolja Tengerész Henrik intelmeit, s mi fülelünk: ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”. A megismerés mámorával dőlünk hátra. Hiszen mi volna ennél megnyugtatóbb? A “csillagvizsgálatban” feltárul a jövő, a “csillagvizsgálat” pedig befejeződött, lezárult a folyamat, a kutatója immár ismeri a jövőt, az nem előttünk burkolódzhat többé homályba…. És micsoda szívesség! Sőt… inkább kegy, hogy e fáradtságos munkától bennünket megkímélt, hisz helyzetünket (igen, így: többes szám első személyben) sikerült ,,megcsillagvizsgálnia”. Ráadásul szóval (szavakkal) végezte el a kutatómunkát, és mi Kosztolányi Dezsőtől tudjuk, hogy ,,minden a szavakon fordul meg, egy költemény jósága éppúgy, mint egy ember sorsa”.[8] Sorsfordító vizsgálat zárult le, s belénk egy lezáratlan sornyi nyugalom szállt.

Azt hihetnénk, hogy a ,,megcsillagvizsgált” helyzetünk megfejtésre lelt – a vizsgálat lezárult, az eredmény előállt. Ám a lezárultság állapota megkívánna azért egy mondatvégi írásjelet. Mi, megoldást remélők most egyszerre harsoghatnánk: ,,Tegyünk pontot a csillagvizsgálat végére!” De nem tesszük, mert épp az a kis térköz, mely az örömhírt tudató sor és az új versszak között található, teret enged némi megnyugvásnak, annak, hogy elképzeljük csak pár pillanat erejéig, hogy a tenger habjai – melyek a fájdalmat, reményt, félelmet és vágyat jelentik – mostantól fogva kiszámíthatóak. Egy térköznyi idő a jövő ismeretének bűvöletében. Persze némi kíváncsisággal, talán számítunk a bővebb kifejtésre, hogy ne csupasz tényként kezeljük e megismerést, ki kellene bontakoznia, hogy sajátunknak tudjuk a felfedezést. Valahogy így telik el az időréssé vált térköz. Aztán jön a jól ismert intelem, kissé módosított alakban: ,,szent jakab havában ne hajózz”. Csalódnunk kell, sehol a kifejtett jövőnk, sehol egy pontos előrejelzés. Még ha meg is ismerte a titkot a lírai személy, azt elrejti előttünk,  a megfejtés idegen marad számunkra. Pedig mennyire szerettük volna már a sajátunknak érezni!
Most úgy kezdünk neki az új versszaknak, mint akiket megfosztottak valamitől, amit valójában soha nem birtokoltunk. Kijózanodva az örömittas állapotunkból, bár kissé még szédülve a lehetőségtől, próbáljuk továbbra is hallgatni az intelmeket, hiszen mégiscsak az élet tengerén, a hullámok kihívásai közt kell közlekednünk: élnünk. Szóval ,,szent jakab havában” nem szabad hajóznunk. Rendben, végülis vonakodva ugyan, de kibírjuk azt az egyharmad hónapot[9], már-már megérdemeltnek érezzük ezt a kis pihenést. Addig ülünk a parton, s mint bölcs kívülállók, hallgatjuk a morajlást, majd visszatérünk a második harmadra. Épp beletörődtünk, hogy nem hajózhatunk egy ideig, ám jön egy fordulat. Hiába kerüljük a hajózást, a tengert nem hagyhatjuk el:

,,én sem szálltam tengerre de mintha
köveket kötöttek volna lábamra
tologattak unszoltak feléje…”

Pihenőidőnk nincs, szembe kell néznünk a tenger minden veszélyével, ráadásul még a jövőt sem ismerhettük meg, nincs  a kezünkben a megfejtés. Ám e sorokban érzünk egyfajta húzóerőt, szinte érezzük, ahogy bennünket is magával ragad a tenger. Micsoda vízre-kényszerítés! Itt állunk most fél lábbal a parton, ismeret nélkül, kényszertől rángatva. Amint számot vetünk helyzetünkkel, látjuk, a tengert nem lehet elhagyni, a partraszállás sem hozhat nyugalmat. Az élet folyamatából nem szállhatunk ki.
Most, nyakig merülve a tengerben, visszatekintünk a jövő ismereteivel kecsegtető sorra, mint a horizonton felbukkanó jelzőfényre ,,megcsillagvizsgáltam szóval helyzetünk”. Talán épp ebben a tengerben kapálódzásban áll a megfejtés? Hiába az intelem, örökösen tengeren kell tartózkodni –  hiába a szörnyek, roncsok, szárnyashalak fenyegetése, tengerre kell szállnunk, a zátonyoktól, a zátonyra futástól  rettegve is. Akkor is, ha épp a végzet vicsorog szemünkbe, ha elnyelhetnek az örvények, ha bármelyik hullámból ránk pislanthat egy halálos szörny. Nekünk viszont a tengeren kell lennünk, hisz a tenger a lét. Egyedül itt mozoghatunk otthonosan – a tenger minden otthontalansága ellenére is.
Ekkor távoli jelzőfényként világít szemünkbe, elménkbe, szívünkbe a felismerés: nem állhatunk biztonságos távolságban az élettől. Talán ez a „megcsillagvizsgálás” igazi eredménye.

[1] https://reader.dia.hu/document/Kovacs_Andras_Ferenc-Tengeresz_Henrik_intelmei-9460

[2] Demény Péter: Búcsú az identitástól. Szilágyi Domokos és Kovács András Ferenc (https://epa.oszk.hu/00300/00381/00054/demeny.htm)

[3] vö. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-ki-kicsoda-az-antik-mitoszokban-F869D/b-F87D4/boreasz-F87EA/

[4] Mészáros Márton: Árdeli dallamok – A Kovács András Ferenc-olvasás lehetőségei a közoktatásban. In. Gyermeknevelés – online tudományos folyóirat. Kitekintő – határon túli magyar kutatások és műhelyek, 2017/3., 101. o. (http://epa.oszk.hu/02400/02411/00012/pdf/EPA02411_gyermekneveles_2017_3_101-114.pdf)

[5] vö. Bánki Éva gondolatai a Tengerész Henrik intelmei című versről: https://irodalmiszemle.sk/2016/07/korkerdes-i-viz-az-irodalomban/

[6] Nádasdy Ádám: Vizisí. In. Jól láthatóan lógok itt. Budapest, Magvető, 2020., 7. o.

[7] vö. Hemingway, Ernest: Az öreg halász és a tenger. Szeged, Könyvmolyképző Kiadó, 2005., 6. old.

[8] Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. (https://mek.oszk.hu/00700/00744/00744.pdf), 115. o.

[9] vö. Szána Gábor ÚjNautilus honlapján megjelent elemzésével: http://ujnautilus.info/tengeresz-henrik-intelmei)

„… látom magam, amint arról írok, hogy írok.”
                                 Salvador Elizondo Az írásíró

„A spanyol inkvizítorok például a spanyol-amerikai gyarmatokon megtiltották a regények kiadását vagy importálását, mondván, hogy az efféle esztelen és képtelen – vagyis hazug – művek ártalmasak lehetnek az indiánok lelki egészségére.”[1] – írja Mario Vargas Llosa A hazugság művészete című esszéjében.  A regény és az irodalom „igazmondása” vissza-visszatérő dilemma, mely meghatározza teljes olvasói magatartásunkat. Feladata-e a regénynek az igazmondás? Vagy inkább: Képes-e elkerülni a hazugságot? A spanyol inkvizítorok válasza egyértelmű: a regény alaptermészetében hazug és megtévesztő alkotás. Vargas Llosa pedig rámutat: Talán a spanyol inkvizítorok az irodalomkritikusokat és a regényírókat megelőzve elsőként eszméltek rá arra, amit a fikció természetének nevezhetünk.

Vargas Llosa Julia néni és a tollnok című regényének recepciójában a mai napig uralkodik az önéletrajzi jelleg hangsúlyozása.  Ez a nézőpont az elbeszéléstechnikában és a műhöz véglegesen hozzátapadt kontrollszöveg meglétében gyökerezik. Az előbbi esetében az E/3 személyű retrospektív narráció, azaz öntörténelemi jelleg, valamint az elbeszélő neve (kis Vargas) és vonásai generálják az életrajzi asszociációkat. A kontrollszöveg pedig, melynek Mario Vargas Llosa első felesége, Julia Urquidi a szerzője, a Julia néni és a tollnok korrekcióját adja, ezáltal kijelenti: a regény valósághoz fűződő viszonya megkérdőjelezhetetlen. Az önéletrajzi párhuzamok, az elbeszélésmód és az utóélet összejátszása mind ezt erősíti, viszont a Júlia néni és a tollnok olvasásakor mégiscsak feltehetjük a kérdést: Valóban önéletrajzi dokumentummal van-e dolgunk?
A regény cselekményéből és struktúrájából ennek az álláspontnak a felszámolása, a dokumentum-érték cáfolata rajzolódik ki. A szöveg az irodalom és a fikció különböző működésmódjaira reflektál. A cselekmény két síkját, a főszöveget és a bele-beleékelődő rádiójátékokat eltérő narráció kíséri. Míg a főszöveg esetében a már említett önnarrálás figyelhető meg, a betétek, vagy epizódok E/3 személyben konstruálódnak meg. Mindkét történetvonal esetében megfigyelhetőek a fikcióra utaló, és az azt palástoló jellegzetességek. A főnarráció a linearitás és a referenciális igazság illúzióját fenntartó aktusai legfőképpen az időjelölések folyamatos rögzítésében nyilvánulnak meg. Itt a szöveg olyan erősen ragaszkodik a pontosság és a lezártság múlt-mesélő formáihoz, hogy „gyanússá” válhat ennek a törekvésnek az igazsága. Az önnarrálással együtt járó hibák, az emlékezet torzulása vagy a megtörő linearitás ilyen mértékű elfedése, elemi elcsúszást rejthet a felszín alatt. Szabó Róbert Csaba a Megvédeni Júlia nénit, Avagy hány esztendős az elbeszélő? című értekezésében azt állítja, hogy a regény narrátora a retrospektív elbeszélésmódból fakadóan tévedhetetlen, mivel a mű cselekménye egy általa ismert, előre megadott szabályrendszerben mozog.[2] Ezzel szemben a Júlia néni kettős elbeszélési síkjának összefolyása és a jelentéshálózatok folyamatos megbontása ezzel ellenkező tendenciát mutat. Az említett szabályrendszerek felszámolása a regény lényegiségét adja. A szabálytalanul megbomló elbeszélési és motívumhálózat a viszonylagosság és a szövegszerűség jelzője, így a „megadott szabályrendszer” helyébe egy megkérdőjelezett és felszámolt rendszer lép.
A főszöveg lezártsága, linearitása és kohéziója áll itt szemben az epizódok szappanoperát idéző szerkezetével: a heterogenitással, a szerteágazó viszonyokkal és a végnélküliség alapigényével. A két sík között feszülő ellentét meghatározza a regény egészének a szerkezetét. Az epizódok dekonstruktív elemként férkőznek be a főszöveg egységébe, megtörve a linearitást és a valósággal való referenciális kapcsolat képzetét. A jelenség, ahogy az epizódok karakterei és történetmodelljei „szétterjednek” a szövegben, létrehozza az epizódok közötti belső, és a főszöveg – epizódok között húzódó külső szemantikai zűrzavart. Ebben az összekuszált kapcsolatrendszerben az újraértelmezés, a szöveg bejelentett fikcionalitása és az irodalom működésmódja sejlik fel. A mű tehát az irodalom „csinálásról” szól, ez pedig a cselekmény és a szerkezet szintjén is megmutatja magát. Pedro Camacho a lélegzetvételének ritmusában alkot, a narrátor, Vargas a soha véget nem érő elbeszélést írja, majd a bőröndből sorra kerülnek elő a rádiójátékok karaktereinek darabjai. Ezek mind nagyon sokat mondanak el az alkotás és a művészet természetrajzáról. A testbe írt alkotási vágy, az azonosulás és az élet primer pulzálása a szövegben, az írás titkának egy-egy aspektusát fedik fel. A rizóma kapcsolódási formáit idéző szerkezet is erősíti a szöveg metairodalmi természetét, hiszen a szemantikai elemek elmozdításával egyrészt a referenciális vonásokat számolja fel, másrészt a szövegszerűséget igazolja vissza, így az irodalmi jelentésmezők működésmódját idézi meg.
Mindezzel a regény szembehelyezkedik a narratíva hagyományaival, és az irodalom lehetséges dokumentarista céljaival egyaránt. Ezzel az aktussal a szöveg bejelenti a kétségeit az emlékezés és a retrospekció felé is. Hiszen képlékennyé válik az a valóság, melyet a narrátor a múltja felidézésével tár elénk. A jelentéshálózat kuszasága az elmesélt történet igazát is megkérdőjelezi. Az olvasás során mindebből eleinte csak azt érzékeljük, hogy szép lassan lebontja a szöveg az előzetesen felépített realitását és így sejthetjük – a történet bár hihető, mégsem lehet igaz. A szöveg elhajlítja, átformálja, és sokszor megtöri az általa bevezetett referenciákat, így a sorsok történetekké, az egyének karakterekké fordulnak át. Az önelmesélés és a múlt felidézésének problematikája rajzolódik itt ki: Az elmesélés többé nem csak felidéz, hanem teremt is. A karakterek és a történetsémák szabad váltakozása pedig rámutat arra, hogy minden csak viszonylagosan, a narratíva hatására kap helyet.
Mégis mit mond el ez az emberi sorsokról? Azt, amit Pedro Camacho szavaival élve így fejezhetünk ki: „Hát nem tudja, hogy mindig az ige az első.”[3] A grammatika alapszabályait bibliai áthallással megidéző sor, bizonyos nézőpontból azt is sugallja, hogy a szó, vagy „mondás” aktusa, teremtőerővel bír, így mindig elsődleges pozíciót tölt be. Az emberi sorsokat, tehát a sorstörténetek hozzák létre, az emlékezet és az öntörténelem, pedig konstrukciók, melyek a regény hazugságához hasonlóan bizonyos elemi vágyakat pótolnak.[4] Itt érhető tetten a szövegtesten átütő „hazugság”, amely a beszivárgó epizódokkal kezdődik, majd a teljes referenciális kibillenésig torzul, ahol a regény karakterei egy brutális tömeggé olvadnak össze és préselik át „egymást” a valóság illúziójának fenntartására felállított keretrendszeren. A fő narráció végérvényesen „lebukik”. Az általa ábrázolt valóság önmagát dönti le, hiszen bejelenti: a rádiójátékokhoz hasonlóan ez is „csak” szöveg, ez is irodalom.  Arra pedig, már spanyol inkvizítorok megtanítottak bennünket, hogy az sosem lehet igaz. A Julia néni és a tollnok esetében viszont a dokumentum bukása által az irodalom és a művészet felemelkedésének lehetünk szemtanúi.

[1] Mario Vargas Llosa, A hazugság művészete, Nagyvilág 2000, 175.

[2] Szabó Róbert Csaba,  Megvédeni Júlia nénit, Avagy hány esztendős az elbeszélő?, A Hét 2005, 17.

[3] Mario Vargas Llosa, Julia néni és a tollnok, Európa, Budapest, 2000, 185.

[4] Mario Vargas Llosa, A hazugság művészete, Nagyvilág 2000, 175.