Az Andalúz lányaival kezdődő és a Dorka könyvével folytatódó családregény-sorozatot a szerző, Péntek Orsolya mintha lezárná vagy lezárni akarná a 2020-ban megjelent Hóesés Rómában című kötettel. Az ily módon lekerekített trilógia pedig alkalmat adhat  egy alaposabb számvetésre.
Mi is a jelentősége ennek a regénysorozatnak? Az immáron sokadik magyar családregénynek? Hiszen egy irodalmi elbeszélésnek nem szükségképpen kell újra- és újraírnia a történelmet. Ám itt, Kelet-Közép-Európában még mindig a regény tekinthető az egyik leghitelesebb történelmi emlékezetnek, hiszen a történettudomány sem tudja összefogni a sok-sok, korábban felejtésre ítélt nézőpontot.

A kiegyezés utáni Monarchia indította el a legmélyebb és legtartósabb társadalmi változásokat, és ez alakította ki – úgy vélem, máig ható érvénnyel – a magyar társadalom osztályviszonyait. Hogy kik voltak az őseid 1900-ban, az nemcsak azt befolyásolja, „hol állsz most”, hanem azt is, hogy melyik pártra szavazol, kikkel szimpatizálsz, „hova tartozol”. A bennünk élő Monarchia képét Péntek Orsolya trilógiája egész különös fényben láttatja.
A kiegyezés  amúgy két tömbszerűen zárt, saját hagyományokkal bíró osztályt indított el a középosztályosodás útján: a birtokos parasztságot és a zsidó kispolgárságot. Ők lettek a dualista berendezkedés legnagyobb haszonélvezői. Erejüket mutatja, hogy a XX. század – össze nem hasonlítható – traumái ellenére 1950 után is megőrizték a befolyásukat. Ami persze nem jelenti, hogy ma is komoly gazdasági vagy kulturális teljesítmény állna mögöttük.
A szocializmus persze próbálkozott „saját” középosztály kinevelésével. És nem is értjük világosan, hogy miért bizonyult ehhez az idő kevésnek, hiszen a kiegyezés és az I. világháború között sem telt el ennél sokkal több idő. De egyes „káderek” még átélhették, hogy az ötvenes években a haladás letétményeseinek, a kilencvenes években pedig panelproliknak, a haladás kerékkötőinek titulálják őket. Ez az osztály – milliós tömegről beszélünk – a magyar társadalom legteljesebb közönye mellett csúszott le. Tudni is csak azért tudunk a szenvedéseikről, mert egyetlen krónikásuk, Tar Sándor megírta ezeket. Tar életműve a példa arra, hogyan lehet az irodalom Kelet-Közép-Európában nemcsak irodalom, hanem emlékezetpolitikai tett.
A Habsburg Monarchia természetesen nemcsak a birtokos parasztságot és a zsidó kispolgárságot tekintette „új középosztálynak”, hanem azt a sok vállalkozó kedvű osztrák, olasz, horvát, örmény, török, görög fiatalt, aki a kiegyezés idején érkezett az Ígéret földjére.  Voltak nekik is tradicionális foglalkozásaik, de nem voltak annyira népesek és  összetartók, mint az igazi rokonok… a vidéki Magyarországot néhol ma is uraló nagygazda-leszármazottak. A Péntek Orsolya trilógiájában feltárt olasz, német, horvát gyökerű világ ennél a társadalomnál sokkal nyitottabb és valahogy „regényesebb”… itt az emberek jönnek-mennek, ide-oda költöznek, igen gyakran „kifelé” házasodnak, néha pedig egyszerűen nyomuk vész, mint egy Nápolyba szökött apukának vagy egy Indiába szakadt nagy-nagybácsinak…  A nyelvi sokféleség és a nagyobb személyes szabadság miatt nincsenek is összefüggő történeteik – noha nem is kérdés, hogy a Monarchia összeomlásának következményei az ő nézőpontjukból  láttathatók a leghitelesebben.
Péntek Orsolya trilógiája kötelező olvasmány a korszak kutatóinak.

Ezen a többnemzetiségű kapcsolathálón belül az ősök múltja nem elsősorban elbeszélések révén válik átélhetővé. Ízek, illatok, tájélmények, képek, tárgyak segítségével rendezhető össze a nagy kirakós: a horvát, olasz, német gyökerű család története. Az elbeszélők egyike megfog egy kilincset, és „ráismer” a fém fogására. Megérkezik Abbáziába, megpillantja a tengert, és úgy érzi, itt örök időktől fogva otthon van. Vannak városok, melyek reménytelenül elnyelik a szereplőket, máshol ugyanők azt érzik, hogy  „képtelenek” lennének eltévedni. A konyhaszekrényekben, leveles ládákban egyre-másra felbukkannak fotók, receptek, fényképek, melyeket sokáig senki nem tud „hova tenni”. Ez a rengeteg taktikus, vizuális inger, dallam, íz, térélmény egészen rendkívüli egy egyenes vonalú elbeszélést (is) tartalmazó regényben. Péntek Orsolya több szereplője is csak ízek, hangok, képek, illatok segítségével tudja megragadni érzéseit. A többnyelvűség ki is tágítja, de egyben le is szűkíti az érzékelhető világ határait. És talán az emlékezés különössége, non-verb természete is teszi, hogy a tudásunk mindvégig töredékes marad, hisz nincs olyan nézőpont, ahonnan rápillanthatnánk az egész famíliára, a Monarchia egyik soknemzetiségű családjára.
Ebben a montázstechnikával íródott regényfolyamban (melyet én inkább társadalmi regénynek tartok, nem családregénynek) nem kapunk panorámaképet a magyar társadalom összes osztályáról. A múlt – a sajátos visszaemlékezés-technika miatt – üt, de nem sebez. Nincsenek nagy csaták, tévéhíradókból ismert összeomlások, békekötések. Nem látjuk az I. világháborús lövészárkokat sem, csak az egyik ükapát, aki tetvesen, éhesen hazatántorog a frontról. Nem szembesülünk a holokauszt részleteivel, csak egy szekrénybe zárt fiatal lányt látunk, aki levegőért kapkod – nemcsak 1944-45-ben, hanem egész hátralévő életében. De ez a szilánkokra hasadt emlékezet sem feledteti el a regény történelemszemléletének radikalizmusát: Magyarország véget ért 1919-ben.
Az ország „bukásával”, Magyarország halálával sok fiatal, magyar értelmiségi szembesült a félresikerült rendszerváltás idején, a nagy leszámolások, gyűlöletrohamok, a munkásoktól (munkanélküliektől) megtagadott szolidaritás korszakában. A  rendszerváltás  Péntek Orsolya harmadik regényében is fontos fordulópont: az ikrek szülei elvesztik a munkájukat, a Margit körúti antikváriumot felszámolják Eszter betér az üres boltra, hogy “emlékezzen 1990-re.” , Az egyik központi könyvraktárat elönti a víz,  a klasszikusok olvashatatlanná válnak.
De a trilógia szereplői számára nem itt, nem 1990-ben ért véget a világ, hanem hetven évvel korábban: mikor is nyilvánvaló lett,  a történelmi Magyarország romjain létrejövő új Magyarországnak nincs szüksége a Monarchia hajótöröttjeire. A magyarsághoz tartozást ezentúl már nem lehet tettekkel, lelkesedéssel, gyárakkal, szorgalommal, szépséggel megváltani. Ők mindannyian egy hajdanvolt Birodalom, egy nagylelkűbb és tágasabb Magyarország túlélői. Van tehát egy eleve adott metanarratívája Péntek Orsolya regénysorozatának, a hazátlanság-apátlanság regényfolyamának: a múltba nem lehet végleg beköltözni. De más meg nincs.
Tehát nem marad más, mint a történteket újra és újra elmesélni.
Hiszen innen egyetlen út vezet „kifelé”. Vissza, Olaszországba.
A múlt időbe.
Az idő folytatását annyi minden lehetetlenné teszi! A Monarchia itt rekedt túlélői alig szülnek gyerekeket. Az apák vagy megbolondulnak vagy eltűnnek. Nem bírják a „betont” (a panelszocializmust), ahogy nem viselik el, ha a lányaik megérintik őket. És a hazátlanság (mint az apátlan lányok kötődni nem tudása) egészen különös módon öröklődik. Júlia is, Eszter is megérkezik Itáliába, „hazatér” tehát, ám ebben a megérkezésben ott a folytathatatlanság is: a regényfolyam a hóesés kegyelemszerű, de mégiscsak „éteri” látomásával zárul. A havazás meghittséget is sugall, de sterilitást is.

A trilógiában többször is központi szerepet kapó hóesés már egy másik nagy monarchia-regényre, a Péntek-regényfolyam szerintem legfontosabb előképére, az Iskola a határonra ural. A Monarchia „árvái”, a kőszegi katonaiskola növendékei egy elnyomó intézmény falai között szembesülnek egy hajdanvolt birodalom emlékezetével. Az előtérben az aprólékos gondossággal bemutatott katonanövendékek. A háttérben pedig a katonaiskola falai, néhány „érthetetlen” bejegyzés a tankönyvekben, a Monarchia idejéből ittmaradt vezényszavak… és természetesen Medve visszatérő látomása: a Monarchia szépségét jelképező Trieszti-öböl.  A regény háttere itt is csak lazán, metaforikusan kapcsolódik az előtérhez: míg a katonanövendékek jövőjéről értesülünk, azt nem tudjuk meg, mi lesz például Schulze tiszthelyettes úrral vagy az alreáliskola tanáraival. Az ő idejük nem folytatódik. A háttér itt is mozdulatlan, sejtelmes marad.
Péntek Orsolya sem a múlthoz, az ük- és dédszülőkhöz való viszonyt, hanem egymással szoros rokoni kapcsolatban álló lányszereplők barátságát, eltávolodását vagy párhuzamos életsorsát állítja előtérbe. A legragyogóbban kidolgozott az ikrek, Dorka és Eszter viszonya. (Nekem legjobban épp ezért a Dorka könyve tetszett.) A férfiak – itt is – leginkább a hősnőkkel való relációikban érdekesek. A hátteret jelentik, vagy éppenséggel a háttér hiányát.  A Dorka könyvében legtöbbször a kaszásdűlői lakótelep díszletei között, az ikerlányok történetein keresztül, a hetvenes-nyolcvanas évek fénytörésein át pillantjuk meg a család életének korábbi vagy épp párhuzamos helyszíneit: Szegedet, Pécset, Toscanát, Ausztriát, Rómát. A háttér itt is gyakran elmosódó vagy sejtelmes, miközben kínos, szinte elviselhetetlen részletességgel láthatjuk a „betont”, a lakótelepet és egy diszfunkcionális, Kádár-kori család szörnyű hétköznapjait.

Az első bekezdésben azt írtuk, hogy „mintha lezárni akarná” a szerző a regénytrilógiáját. De tulajdonképpen nem lehetünk ebben a lezárásban sem egészen biztosak. Hiszen mindegyik kötet egy időcsapda, a fejezetek száma pedig  – a körben forgó idő képzetét sugallva – pontosan  ötvenkettő.  És mivel a történelmi időnek ebben a műben nincs semmiféle iránya, ezért a történelem akárhány vagy akármelyik szereplő nézőpontjából elmesélhető lenne. Mert ez a vissza-visszatérő múlt, örökösen körbe-körbe járó idő maga a jelen. Végül oda érkezünk, ahonnan indultunk (Olaszországba).
Az örökös körben járáson kívül másféle kibontakozás ebben a regényuniverzumban nem nagyon lehetséges. A negyedik, ötödik, hatodik kötet pont olyan letehetetlen és izgalmas lenne, mint az első, a második, a harmadik kötet… Péntek Orsolyát olvasva egy kicsit megértjük, miért írta halála pillanatáig Proust Az eltűnt idő-regényfolyamát.