Zsávolya Zoltán összes bejegyzése

A rezignáció spirálja (Információs szerkezet és elbeszélés Bánki Éva Fordított idő című regénytrilógiájában)

 

Megjelent a 140. Napút-füzetben (2019.)

TARTALOM

I.

o / Előszó

i / Lehetséges bevezető olvasat a Fordított időhöz

ii / A Fordított idő [I-III.] fogadtatástörténetének tanulságaiból

II.

o / Bevezetés a 2. és a 3. regényre vonatkozó részvizsgálódáshoz

i / Keret az 1. regényhez, a 2.-ból visszanyúlóan

ii / Keret az 1. (és a 2.) regényhez, a 3.-ból visszanyúlóan

iii / Összefoglalás

I.

o / Előszó

Bánki Évára az utóbbi években elsősorban mint a Fordított idő trilógia szerzőjére tekintünk. Vagy úgy kell tekintenünk – ez az irodalomtörténész ajánlata. Bánkinak már prózaírói indulása is igen emlékezetes volt – az Esőváros című románnal 2004-ben –, azonban az idén ősszel lezáruló regényhármas vagy lezárulni látszó (hármas?) regénymű a jelek szerint átlép néhány határvonalat. Ezek közül szemezgetve: művésziség és olvasmányosság páratlan egyensúlya, arányrendje; világirodalmi színvonal; korszakos jelentőség.

            Egyelőre ugyan a „kismonográfiát” sem fejeztük be munkásságáról, de – a szerkesztői érdeklődés jóvoltából – máris részfejezeteket adunk közre egy lehetséges, szintén arról szóló „nagymonográfiából”. Utóbbiakat jelen értekező füzetünk II. részében – mint egy bizonyos mértékben máris készen álló, majdani behatóbb kutatás elővételező darabjait. Mert a Fordított időről is lefolytattunk olyan részvizsgálódást, mint amilyet az Elsodort idővel és az Összetört idővel kapcsolatban nyújtunk most, éppen csak annak lehetséges helyén a magára a nyitó könyvre vonatkozó általánosabb-átfogóbb mérlegeléseinkből közlünk most foszlányokat (az I. részben).

            Még több feladat előtt álló munkás vagyunk az Értelmezés aratásában.

Budapest, 2019. december 1.                                                                      Zsávolya Zoltán

i / Lehetséges bevezető olvasat a Fordított időhöz

A regény egyik középponti figurája – ha nem is éppen a főhőse, főleg nem egyenesen főhősnője – egy bizonyos Illighaen, a tudós normann krónikás. Ha mármost egyéb népek mellett normannokról is szó van itt, akkor nyilvánvaló: középkori történettel találkozunk. Krónika formájú elbeszéléssel, amint minden igazi elbeszélés valamiképpen „krónika” a földön. Meg, persze, meseszerűséget is tapasztalunk, megint csak a vérbeli epikára jellemző módon. Lényeges megjegyezni ugyanakkor, hogy ez a „meseszerűség” korántsem jelent valóságos mesei sajátosságokat (azok mégis egy másik, külön műfajt képeznének meg), ahogyan Illighaen (állítólagos) krónikája, krónikájának szövege sem kerül átfedésbe, főleg nem teljes azonosításra a könyv kézbe vehető, megtapasztalható bekezdéseivel, fejezeteivel. Már amennyiben és amennyire szövegszerűen az olvasó elé kerül egyáltalán, amit Illighaen valaha papírra vetett (pergamenre rótt?), s nem csak amolyan felidéző utánamondás keretei között jelenítődik meg a fikció folyamatában, tulajdonképpen alig kivehetően, annyi más, a műben szereplő, többé vagy kevésbé azonosítható szólamhoz hasonlóan. Fontos tehát ez az eltérés, mert ha jól gördülő, élvezetes elbeszélést olvasunk, mitikus-meseszerű környezetre találunk valamely történetben, egyszersmind tudhatóan feljegyzéseket is készít valaki a felbukkanó figurák közül (és Bánki Éva műve mindhárom kritériumnak eleget tesz), akkor előszeretettel gondolunk, még mindig, Gabriel García Márquez Száz év magány című regényére, benne az oldalkamrában körmölgető, árnyékszerű emberre, akiről aztán a végén kiderül: tulajdonképpen ő írta volt a regényt, amelyet éppen elolvastunk… S a kolumbiai szerző alkotása révén, persze, eszünkbe jut a „mágikus realizmusnak” nevezett egész irányzat is, amelynek érvényessége egyelőre nemhogy múlni látszana, de jóformán soha nem érzékelt magasságokba emelkedik a csillaga úgy Kelet-Európában általában, mint ahogy kifejezetten Magyarországon is. Nem utolsó sorban a Fordított idő révén, amelyet azonban mégsem érdemes beskatulyáznunk.

Nem, mert aligha igazít el bármilyen címkézés, amit nagyon jól mutat mindjárt az is, hogy a szöveg műfajának meghatározására leginkább kínálkozó „történelmi regényről” az elmúlt évek elméleti diskurzusa nyomán megtudhattuk: ilyen zsáner márpedig nem létezik. Különösen akkor nem (feltétlenül), hogyha már maga a történelemnek nevezett valami is eléggé bizonytalan entitásként mutatkozik meg előttünk. A regényben is, persze. Már maga (az) Illighaen (név) eszünkbe juttathatja a Kitalált középkor című munka szerzőjét, Heribert Illiget, s a cselekmény több ponton mintha kitalált is lenne (jó néhány hitelesítő érvényű históriai sarokpont mellett is), azonban – hogy ne nagyon maradhasson kétség az ilyesféle mesterkedések illetve azok esetleges, termékeny belebegtetése felől – tételesen szintén leíródik itt a már általunk is említett tudós szerző neve. Mégpedig az utószóban, amelyet formálisan nem jegyez senki, mégis olyan hatást tesz, mintha írhatta volna akár (éspedig akár fikcionálisan is, mert konkrétan biztosan ő készítette) Bánki Éva, a tudós, az irodalomtörténész és tanár, tehát az „empirikus szerző”, úgymond. Ebben, a Ki? Hol? Mikor? címet viselő zárószövegben (afféle „paratextusban”) – amely pontosításnak álcázott, ravasz-ügyes elbizonytalanítása az olvasónak – természetesen önmaga „eredeti kéziratáról” is beszél a mű, mégiscsak. Azaz a Fordított idő környékén, annak afféle nyersanyagaként, kiindulópontjaként létezett volna valamilyen ős-alkotás, mely utóbbit egy Patrick de Mela nevű szerző munkájaként ismerhettek, ismerhetnek néhányan. Ez az állítólagos „ősszerző” mármost mind temporálisan, mind pedig – ebből következően – a feltételezhető „hitelesség” szempontjából közelebb áll a magában a regényben ábrázolt vagy csak megjelenített korhoz, nevezetesen a középkorhoz. Ám a tényleges, az új, a bevallottan ma dolgozó szerző, aki nemcsak ‘valóságosan’, de a fikció valóságának szintjén is létezhet, nos, az lehet Bánki Éva; lévén az utószóban egy helyütt neki mint oktatónak a keze alá dolgozó, „középkori irodalommal foglalkozó hallgatók” szövegalakító/szövegalkotó tevékenységére történik hivatkozás, mint ami nagyon is szükséges lett volna számára a regény végleges verziójának kialakításához. Bánki, vagy hát az utószó rejtélyes megalkotója természetszerűleg nem mellékesen utal a középkori alkotások azon, jól ismert hitelesítő fogására, illetve alkalmazza is azt egyszersmind, miszerint egy mű rangjának, tekintélyének erőteljes biztosítása érdekében akkor is érdemes „fordításnak” titulálni a munkát, ha voltaképpen nem feltétlenül az… Eszerint pedig nem pusztán „középkori”, hanem „talán még a lehetségesnél is középkoribb” írással állunk szemben a Fordított idő lapjain. Azazhogy állhatunk szemben, amennyiben a filologizálás, kutakodás, a(z elképzelt) szöveghagyományozás játékára, játszadozásaira fogékonyak vagyunk, s döntően szépirodalmi olvasás-paktum alapzatán állva. Vagyis, bár az olvasott, élvezett és önkéntelenül is értelmezett regény szövege gyanánt közvetlenül és egészében nem találkozunk valamely, úgymond, korabeli vagy egyenesen a könyvben szereplő, tudós ember munkájával, mindazonáltal a tudományos beszédmód érzése mégis jelen van itt: az utószóban közvetlen fejtegetések, a cselekményes fejezetekben pedig közvetve, gondolkodási mintázatok, szemléleti alakzatok formájában.

A gondolkodás, dilemmázás nem utolsó sorban a hősöket, kivált a főhősnőt, Rioldát jellemzi. Riolda furcsa lány, aki maga sem tudja, vajon embernek vagy szörnynek született-e. Valószínűleg kettős származású, és egy olyan, északi tengeri szigeten (szigetkirályságban) látta meg a napvilágot, amelyet igen kevesen laknak, lévén alig van rajta élelem is, következésképpen gyermek szintén alig születik a tájon. Apja feltehetően egyszerű harcos, azonban — éppen a gyermekhiány miatt — Rioldára maga az uralkodó család tart számot hivatalosított „sarjaként”. Ám a bizonytalan helyzetnek megfelelően nem állandósulhat sorsa e magas körökben, elrabolják, utaznia, hányódnia kell. Részben ismételten magas körökben, ám igencsak ingatag státuszban, s nemcsak királyokkal és királynékkal, de szolgákkal és csavargókkal, mindenféle kétes egzisztenciával is bőségesen érintkezve. Természetesen szexuálisan is… Kár volna erről közelebbit elárulni — bízzuk a felfedezést az olvasóra, s már csak azért is, mivel úgy önkéntelenül, mint ahogyan az utószó említései között is felmerül ezzel kapcsolatban a “lovagregény” műfaji emlékezete is. Csakhogy ha a lovagregények jellegzetesen „fiús” történetek, akkor itt nyilvánvaló szándékossággal és elhatározottsággal egyfajta „női lovagregény” megalkotásának igen érdekes kísérletével állunk szemben. Elég az hozzá: amit Riolda összességében végigbarangol, az a kora középkor történelmileg akár konkrét, akár kitalált, de feltétlenül hitelesíthető azon szelete, amely a germán, kelta és arab kultúra találkozási pontjait jelenti. A szerző jól ismeri ezt a világot; Bánki Éva (is) tudós irodalomoktatója az ebben az összefüggés-rendben felmerülő korszaknak és kultúrá(k)nak. Nyilvánvaló azonban, hogy nem elégedhet meg a cultural studies lebélyegezte tényekkel, összefüggésekkel. Hanem fantáziával, ötletességgel is fel kell pótolnia azok anyagát. Innen a szörnyek, tündérek, félállati-félemberi lények tömkelege, az egész, már említett meseszerűség, és a végső soron a latin-amerikaiak „irányzatához” kapcsolható regénypoétikai ihletettség. De nem feledkezhetünk el a megidéződő lovagregények tartalmáról vagy foglalatáról, az úgynevezett udvari költészet ihlető erejéről sem, amely szintén azonosítható errefelé. Szólhatnánk részletesebben is arról, hogy korabeli, középkori versek szintén felidéződnek-kitalálódnak: szerepelnek a regény szövegében. Ám a Fordított idő egész, általában vett nyelvezete, verbális címkézése maga is lírát hordoz, olyan fejezet- és könyvrész-címekkel, mint Az idő messze van; A szél gyökere a tenger vagy A jövőre emlékezni. S pontosan ez az utóbbi kifejezés az, amely a fordítás fogalmának és gyakorlatának ön-emblémává emelését valóban indokolja, egyszersmind igazán termékenyen, izgalmasan rejtélyessé, talányossá teszi a regényt címében és anyagában/menetében. Az idő fordítása ugyanis bizonyosan érthető akként is, miszerint a megcserélt, az immár nem a múlt vagy a jelen irányából az eljövendők elé, hanem a jelenből a múltba mint egyfajta eljövőbe tekintő szemlélési perpektíva érvényesítése mellett a temporalitás vagy „egyszerűen” a tempus egyfajta translation-je merül fel erőteljesen ebben a közegben: a história lefordítása regényre, majd a regénypróza átfordítása lírává. A Fordított idő tehát több féleképpen, sokszorosan (transzformált) költészet.

ii / A Fordított idő [I-III.] fogadtatástörténetének tanulságaiból

A fenti részfejezet szövegét bizonyos fokig már csak ’értelmezési dokumentumnak’ tekintjük. A Pannon Tükör folyóirat 2017-es évfolyamában közreadva (és csak akkoriban frissen megírva is!) tulajdonképpen megkésett beszállásunkat fémjelzi mindössze a Bánki Éva-, közelebbről a Fordított idő-recepcióba. Két naptári évvel követve a regénytrilógia első darabjának megjelenését, a második kötet kiadásával egy esztendőben, legalább két tucat társával osztozik a megoldhatatlan feladatban: a mesei-fantasztikus mozzanatokkal bővített „történelmi regény” lényegesebbnek (? – mert ugyan melyek is azok?) tekinthető elemeit, tendenciáit, lebegtetéseit-sejtetéseit sűrítő gesztussal összegyúrva, szükségképpen töredékesen rekapitulálva egy kis terjedelmű könyvbírálat keretei között megpróbálkozni poétikai jellemzéssel, s legalább illendőségből egy kis történetfilozófiai értékeléssel is… Olyan részletkérdéssel alig törődve, hogy történelmi regény mint olyan valójában aligha létezik, a temporalitást középpontba állító elbeszéléseknek akkora és olyan intenzív sűrűjébe csöppen ugyanis az olvasó – azzal nagyjából egyidőben, hogy kiderül: a 2015-ös munka csak alapozás volt –, amelyek immár egyenesen elkerülhetetlenné teszik a históriával való bölcseleti szembesülést. Ahogyan a következő idézetben:

Illighaen azon töprengett, hogy a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? A bölcsek azt mondják, hogy a Krisztus utáni VIII. században élünk. Más bölcsek meg azt mondják – ugyanilyen megfontoltan és határozottan –, hogy a IX.-ben vagy a X.-ben. Mindenki másképp számolja az éveket, és biztos abban, hogy csakis ő számolja helyesen. Na de mit is jelent ez? Hisz a kereszténység, amihez az időt mérjük, már véget érni látszik Normandiában. A Feröer-szigeteken Kirklan király ledobta válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki. / No de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Illighaen csak a tényeket szerette… (E,43)[1]

A 8-10. század fenti emlegetése egyértelműen egy jól ismert s talán híres-hírhedtnek is vehető történet(tudomány)i hipotézis[2] erőterébe helyezi a 2015-ös regényt.

            […][3]

Különösen a trilógia utolsó darabja, a (védő)borítóján – de alcímében mégsem! – a „Fordított idő III.” megjelölést viselő Összetört idő közreadása utáni recepcióban kezd hangsúlyosan, végérvényesen nyilvánvalóvá válni, hogy itt immár nem az egyes, újonnan hozzáférhetővé váló mű vagy külön-külön az eddigi egyes művek szöveguniverzumára szükséges koncentrálni, hanem tulajdonképpen egy hármas regénysorozatra, együttesen.[4] Alig is akad olyan, a 3. regény kiadása nyomán újonnan megjelenő könyvbírálat, amely ne rögtön a trilógia egészét pásztázná-értékelné most. Ami tulajdonképpen helyes közelítésmód, éppen csak azt engedi meg nehezebben, hogy a 3., de akár még a 2. regény önálló sajátosságai, művészi önértékei jobban górcső alá kerülhessenek, nem utolsó sorban azok a történetbeli vagy a narráció szemléletmódját érintő köztes változások, amelyek a hármas műegész minden egységessége mellett is az egyes folytatásokban mégiscsak érvényesülnek, lezajlanak. Feltétlenül eljött az összegzés periódusa a fogadtatás területén is, ugyanakkor bizonyos eltolódásokkal számolni kell, amelyek közül véleményünk szerint messze a legfontosabb, hogy a 3. regényben az addig inkább csak bujkáló meseszálként jelenlévő fantasy-jelleg határozottan felerősödik – visszamenőleges érvénnyel is bizonyosan átszínezve, újonnan átpántolva a Fordított idő I-III.-at.

            Az egyes kritikák egyes megállapításaiban figyelemre méltó, az értelmezést helyenként szinte egzisztenciálisan felgazdagító megállapítások mellett néha meglepő egyszerűsítéseket, lényegében szervetlen-váratlan egyéni-értelmezői asszociációkat, esetenként igazi szimplifikációkat is találunk. Azt például nehezen igazolhatná a kritikus, Acsai Tóth András, miért deklarálja az 1. regényt rögtön „fejlődésregénynek”, a 2.-at a „kalandregényhez” és a „tézisregényhez” egyaránt közel állónak, míg a 3.-at a „lélektani regény hagyományaival játszó” alakzatnak?[5] Vajon nem fordul-e elő hangsúlyos kaland-mintázat mindháromban? A születéstől a fiatal felnőttségig terjedő életszakasz bemutatása a főhősnél már feltétlenül az Entwicklungs- vagy az Erziehungsroman szorosabban vehető műfaji képletét játssza elő? Eszmélkedés, filozofálás vajon nem kötődik-e a trilogikus mű valamennyi darabjában egyforma gyakorisággal és intenzitással a narráció szereplői fokalizációjához? Nincs-e intenzív gondolati tartalma, határozott szemléleti horizontja az egész trilógiának, darabjaiban is egységesen? S mindezek tetejében a lélektan! Hiszen a meglehetős pszichológiai hitelesítés, az alakok plaszticitása ugyancsak mindvégig közvetlen elhitető képességgel sajátja a történetmondásnak; az már a „főhős” kiváltsága, hogy felé fordul a legnagyobb figyelem mindvégig. Úgy látszik azonban, hogy amennyire az értelmezések felismerik a regénymondanivaló mitikus távlatait – egyes, markáns mozzanatokban pedig a történetképzés mágikus vonásait –, annyira szükségük van fogódzóként a zárt, körülhatárolt műfaji képleteknek az irodalomtörténetírásban szintén hatalmas hagyománnyal rendelkező regény-címkéire is, éppen ezért nehezen engedik el azokat. Nem bírnak lemondani róluk, bármennyire vázlatosan és elmosódóan alkalmazzák is őket.

Azt szintén látni véli még Acsai Tóth, hogy a három regény közül a 3. a legkimunkáltabb. Ezt a megállapítását főként arra alapozza, hogy az előző kötetekben lebegtetve hagyott momentumokat, történetszálakat a 3., befejező rész nagyrészt elvarrja (habár nem mindet). Ez a sajátosság természetesen az Összetört idő trilógián belüli pozíciójából következik, azonban hozzá kell tennünk, hogy bár például az őslakos szorgok és a sziget egykori ír alávetésének történetével kapcsolatban (szoros összefüggésben Riolda közelebbi családi leszármazásával!) csak itt, a 3. regényben mélyülhetnek el igazán az olvasói ismeretek, a bizonytalanság, mégis eléggé jellemző elkötetlenség teljességgel nem szűnik meg ezekkel összefüggésben most sem, a tehát továbbra is érvényesülő elbeszélésbeli lebegtetés helyenként-időnként újra vissza-visszavesz az összességében mozgatott, uralt információmennyiségből. És azt is fontos megjegyezni: mindez, a motívumok, mozzanatok egészében, egészként tekinthető inventáriuma, annak dinamikus mozgása, megsűrűsödése-megritkulása, fokozatos, bizonytalan tendenciájú bővülése alapjában csak Riolda szigeti-családi-közösségi életszférájára, vagyis a regény(ek) (mindenkori) kerettörténetére érvényes. A körkörös, spirális információszerkezet (hol emelkedő, hol süllyedő vonalvezetéssel – tendenciájában végül is fokozatos-folyamatos emelkedést mutatva) a „Nyugati szél szigetével” kapcsolatos, azon játszódó cselekményekkel, arra mint földrajzi egységre és regnumra vonatkozó törekvésekkel, koncepciókkal hozható összefüggésbe. S bár ezzel, ezekkel (három különböző regényben különféleképpen, mégis, a hasonlóság miatt egységesen) minden esetben szerves összefüggésben áll a regény közepét kitöltő pikareszk mintázat, az utazás cselekményvonala, azért ez utóbbi(ak)nak sokban önálló, legalábbis önállósuló tendenciájú problematizálás áll a középpontjában – már csak abból kifolyólag is, hogy az utazásokon részt vevő Rioldát különböző életszakaszaiban más és más gondok foglalkoztatják, céljai és tapasztalatai egyaránt eltérnek ott és akkor, ahol és amikor a világ legkülönbözőbb pontjain felbukkan…

Aligha van terünk és lehetőségünk akár csak egy vonatkozó könyvkritika részletesebb kiértékelésére is, holott majdnem mindegyik szerzője a most vizsgáltéhoz hasonlóan „ihletődik meg” a műbeli világ kulturális, földrajzi, lélektani-kondicionális paramétereitől. A velük óhatatlanul felmerülő értelmezői „vitánk” nem is valamiféle esetenkénti, mozzanatonkénti „helyreigazítás” kíván lenni. Ez annál kevésbé volna lehetséges, mivel a szakirodalom pályatársi és/vagy impresszionista bírálói a legtöbbször a trilógia mesei-cselekményes vénájához kapcsoldó etikai, történelmi, kifejezetten időfilozófiai vagy netán államtani szempontból dolgozzák ki kommentárjaikat, tovább vezető, esetenként már a vizsgált műtől elszakadónak tetsző, szinte önállósuló gondolatfutamaikat, amelyek önmagukban ugyan érdekesek, de esetlegesen megcáfolni is csak önmagukban lenne érdemes megpróbálni őket. (Mindez jóformán beláthatatlan hatásértéket dokumentál Bánki Éva vállalkozásánál, valamiképpen feltétlenül ’korszakosságát’ bizonyítja, de csak tágabban tartozik annak recepciójához.) Ám azon mozzanatok közé, amelyekről ritkábban ejt szót a Fordított idő (a regénysorozat egészének) fogadtatása, feltétlenül beletartozik annak közelebbről megtekinthető narratív beszédmódja. Amely a stabil-megbízható szerzői („auktoriális”) elbeszéléstípus gyakorlatában gyökerezik, s epikai folyam(at)a csak időnként, ebből az alapállásból ki-kimozdulóan, ám annál hatásosabban fókuszál, tolódik át egy-egy szereplő, leginkább a főhősnő, Riolda szemléleti perspektívájára, nála a női fokalizáció intenzív, emlékezetes példáit produkálva. Pedig ez a jelenség feltétlenül külön vizsgálódást érdemelhet. Acsai Tóth András ebben az összefüggésben „költői, némelykor a misztikus gnómákat is idéző szentenciózus stílust”[6] észrevételez Bánkinál, mint ami egységesíti szerinte a három, egyébként tartalmilag, műfajilag, szerkesztésmód szempontjából széttartó regényt. Összefoglalóan elmondhatjuk erről a kérdésről, hogy Bánki Éva prózaírói nyelve, regényszerzői stílusa, különösen ahogyan a Fordított idő I-III. lapjain manifesztálódik, elválaszthatatlan költőinek, cizelláltnak és beleérzőnek egyaránt nevezhető „női írásmódjától”, amely mögött bár mértéktartó, de mindenképp határozott, önkéntelen feminizmus sejlik fel, amelyet immár nemcsak az írónő nyilatkozatai proponálnak – nem utolsó sorban főszereplője, Riolda alakja jelentőségteljesnek látszó pontos személyi(ségi) kalibrálásáról[7] –, hanem hellyel-közzel már az értelmező szakirodalom is felismer. (Ami azért fontos, mert az alkotó kiállása, állásfoglalása ebben a tekintetben valóban nem harsány! Éppen ellenkezőleg. Csakhogy a maga csendes, mintegy implicit masszívságában annál inkább jelzés értékű.)

Tovább víve a harmadik ’kötet-folytatás’, az Összetört idő megjelenése utáni, vonatkozó könyvbírálatok vizsgálatát, Szilas György éppenséggel úgy látja cikkében,[8] Bánki Éva Fordított idő-trilógiáját eddig leginkább feminista szempontból vizsgálták,[9] főként csak arra figyelve, hogyan próbál a szerző a történelmi regény és a fantasy összekapcsolásával valamiféle, a kora középkorba helyezett női hagyományt, emlékezetet megkonstruálni. Ő ettől eltérően a regényben felvonultatott emlékezetfajtákat, időélményeket ígéri górcső alá venni, ám korántsem a “nemi szerepek” vagy éppenséggel “epika és líra viszonya” alapján (holott ezek persze aligha elhanyagolható szempontok), hanem lényegében a történelem elbeszélhetőségével foglalkozva. Az “időélmény” mármost személyességet feltételez, ennek alapján elvileg annyi megtapasztalása létezhet a temporalitásnak, ahány individuum csak felbukkan, s az “emlékezetfajták” is annyiban szűkebb kategória mindössze az előbbinél, amennyiben nem minden egyes személyiséghez kötünk egy-egy ilyen, állítólagosan körvonalazódó típust, hanem közülük a jelentősebbeket, reprezentatívabbakat rendezzük csoportba kulturálisan, kognitívan-pszichológiailag vagy akár ismeretelméletileg. Hol marad akkor tehát a különféle időélmények azonosítása, felsorolása? Illetve legalább: tipizálása? De hát ekkora lélektani következetességet vagy filozófiai elmélyültséget kár volna valóságosan számon kérni azon az értelmezőn, aki – az iménti deklarációs ígérvénye után – lényegileg aztán azon kezdi, hogy a regénytrilógia színhelyét, mostoha természeti-élelemtermelési adottságaival, az el- vagy visszaállatiasodás veszélyének alapvetően és folyamatosan kitett őslakókkal egyetemben meglehetősen távol esik bármiféle édenkoncepciótól. Pontosan persze nem tudható, miért ötlik fel benne a Nyugati szél szigetével kapcsolatosan az anti-paradicsom képzete? Ő maga ugyan nem említi ezt, de Szigeti Csabának mindenesetre van egy kidolgozott gondolata erről, amely viszonylag komoly karriert látszik befutni a regényhármasra vonatkozó szakirodalomban. Ilyen módon lehet érthető az utalás rá Szilas György részéről is, még hogyha ez a hivatkozás nem emelkedik is a dokumentáltság szintjére. Hogy azonban a szerző miért hiányolja Rioldáék szigeténél, annak ábrázolásánál még a “napsütötte Európa archetipikus képét” is, az annál nagyobb rejtély, mert a szeles, ködös észak azonosításával máris nagyon könnyen az atlanti geoszféránál lehetünk, és annak hangulata nem kevésbé jellegzetes fokmérője lehet Európának, mint amilyen a mediterránság délen. Már hogyha feltétlenül ragaszkodunk a Fordított idő I-III. társadalmi-politikai példázatának európai vonatkoztathatóságához, ami általánosságban mindazonáltal jogos késztetésnek érződik errefelé. Az viszont már feltétlenül túlzás közelebbről, hogy az európai szellemtörténet hagyományából mindjárt a felvilágosodás idealista eszméit olvassa rá Szilas a főszereplő királynő utópisztikus jobbító törekvéseire; “egyenlőség” és “tolerancia” követelménye feltétlenül anakronisztikusan hat egy középkori stilizáció lényegi célkitűzéseinek vizsgálatakor, mint amennyire még távolabb – a  modern jóléti társadalmak referenciájáig – repíti az értelmezővel tartani kívánó, ám annak interpretatív túlhajtásaitól visszariadó olvasót, olvasási tapasztalatot. Mert ugyan milyen kortárs tipikusságot hordozna és mai párhuzamot mutatna Riolda személyes unalma, a betokosodástól való menekülési kényszere (utazásai mozgatórugójaként) a jóléti nyugat közösségeinek a kritikában emlegetett fásultságával, nemtörődömségével? Ennyire bizonyosan nem konkretizálható, aktualizálható a regény középkori példázata! Az sem világos, melyek lennének azok a bizonyos, Szilas által emlegetett “életellenes utópiák”, legalábbis a megjelenített történelmi korban, amelyeket a mából a fiktív történet világába visszatekintő, és a dolog iránt ebből kifolyólag annyira érzékeny olvasó abban a saját korához hasonlóan szintén megtalálhat? Már világosabb lehet a “hódító birodalmak fenyegetésének” itt is, ott is megtörténő felismerése, legfeljebb az fogható fel ízlés kérdése gyanánt, hogy ezek egyike vagy akár (aktuálisan) kitüntetett változata mögött az iszlámot pillantjuk-e meg, mint azt Szilas teszi?

Nehéz eldönteni, vajon az értelmezésnek óhatatlanul keretet, hátteret szolgáltató mai korszellem és az emberiség aktuális, nem utolsó sorban például a klímaváltozással összefüggő problémáiból következő kihívások vezetik-e ezt a kritikust is a “közelgő ökológiai katasztrófa” fenyegetésének regisztrálásához, amikor a regény, a regénytrilógia végén felsejlő perspektívával igyekszik szembesíteni az olvasót? Vagy a szakirodalmi egymásra-építkezés elkerülhetetlen relációja? Mindenesetre követi Acsai Tóth Andrást az ilyen téren fenyegető veszélyek ecsetelésében, mint amelyek beleíródnának szerinte a Fordított idő köteteibe is, főként a befejezés kilátásainak feltárulásakor. Holott valóban megállapítható: efféle szörnyűség ténylegesen nem körvonalazódik az elbeszélés menetében és kifejezetten a végén sem, legfeljebb az élelemtermelés radikális korlátozottsága, az szélsőséges elembertelenedés réme óriási, aminek következtében a túlélés mint olyan valóban fenyegetett a Nyugati szél szigetén – főként annak emberi, az emberi méltóságot még garantálni képes formájában. Hogy azután az egykori hódító, I. Bandemag király alávető intézkedéseihez önkéntelenül is visszahanyatló, sőt, Bandemagot amolyan mitizálódott megváltóként visszaváró szorg őslakosok kifejezetten szembeszegülnének-e a nekik társadalmilag-egzisztenciálisan méltóbb életet biztosítani kívánó ‘felvilágosult’ uralkodó, Riolda királynő utópiájával? Vagy csak a korlátozott természeti-mezőgazdasági erőforrásokkal rendelkező szigethaza reménytelen belső nehézkedéséről van szó a dolgok ilyetén alakulása közepette? Retorikus kérdésünk a mű talán legfőbb ‘történetfilozófiai’ dilemmáját érinti, hiszen az egymásra halmozódó apró, mesés mozzanatok összességében az állami szintű példázat szintjére emelkednek már a sziget-helyszín jellemzésekor (és jellemzőiként!), tehát ország és országlás (középkori értelemben: uralkodás) szempontjai igenis mérlegre tétetnek. Ugyanez vonatkozik a szorgok közösségi képességeinek értékelhetőségére emberileg, lélektanilag, individuálisan. Ha ugyanis az őslakosok összebújva, sziklahasadékokban meghúzódva, ruha és beszéd nélkül, egymást a leheletükkel melegítve, kollektív gondolkodási halmazzá gubancolódva éltetik a mostoha körülmények között, akkor mindezek a történések és tendenciák csak mintegy mágikus-mesés kifejeződései-megfogalmaz(ód)ásai valamiféle szociális fejletlenségnek, individuálpszichológiai deficitnek, amelyet a modern társadalomkutatás nemcsak az ún. primitív népeknél, hanem a mai nyugati társadalmak bizonyos csoportjainál úgyszintén észrevételezhet. Magyarán akár pl. a cigányság habitusának, állapotának, sorsának, kilátásainak költői túlzással leírt megragadását is magunk előtt láthatjuk tehát akkor, amikor a mű cselekménye alapján megállapítást nyer: „Az őslakók tényleg nem érzékelik a »haladást«, a túlélés érdekében képesek bármilyen civilizációs vívmányról […] lemondani. Az ő idejük nem előre »halad«, talán ezért is képesek az időutazásra – és nemcsak ők, hanem »testvérük«, királynőjük, a normann hercegi udvarban nevelkedett, írni-olvasni tudó Riolda is.” Noha az időutazás képessége olyan értelmezési túlzás, amelyet a saját olvasási tapasztalatunk legfeljebb képletességében tud alátámasztani, mindazonáltal azért tarható jelentősnek az iménti idézetben kiemelt részlet, mert itt Szilas György nem egyszerűen a (poszt)nomád társadalmi csoportok szociális alávetettségének történelmi megöröködésének mágikus(-realista) megfogalmazását regisztrálja a regényben, hanem még a trilógia némiképp rejtélyesnek mondható cím(kézés)ét-témakijelölését is megkísérli kitüntetett módon értelemmel felruházni – különleges értelemmel, és mellesleg. Maga is költői interpretációt nyújtva! (Más kérdés, és ezt Szilas György amúgy nem látszik figyelembe venni, hogy az idő ‘megfordulásának’ miértjére és mikéntjére a hármas elbeszélő mű számos pontján felbukkanó, ismételt eligazító szlogen lehet valójában a kulcsa: “a jövőre emlékezni” — vetődik fel többször is, ami eminensen úgy értendő, miszerint bizonytalanul, derengően bár, de előre látni, mégpedig jelentős időbeli távlattal, úgymond történelmileg. Ennek legmagasabb szintjét a titokzatos-mágikus módon a könyvtárba került krónikák olvasása jelenti, amelyek a távoli jövőből Riolda korára visszatekintve nem utolsó sorban – és persze természetesen! — a saját időszakuk szemléletmódját is kódolják retrospektíve, azaz önnön távlatukat, felfogásmódjukat is kínálják a királynő jelenére, családi-dinasztikus közelmúltjára vonatkozó adatok, információk, feltételezések értékelése közben.)

Tehát az egyik tulajdonsága Szilas György értelmezésének — és egyébként szinte valamennyi vonatkozó interpretációnak legalább bizonyos mértékig vagy tekintetben, nem kivéve ebből végső soron még a sajátunkat sem — feltétlenül az, hogy ‘költői’, azaz szükségképpen pontatlan, eredményt elérni jóformán heroikus reménytelenséggel megkísérlővé válik. Ennek legfőbb oka a Fordított idő I-III. regényvilágának mind cselekményesen, mind pedig a gondolati-reflexiós szövegszinten fennálló igen sűrű, már-már burjánzónak mondható gazdagsága; e történelmi fantasy szövevényes mesemondása, amely úgy a főhősre és szigeti életszférájára vonatkozóan, mint ahogyan egyes más hősök sajátos életút-perspektívájára igen részletező intenzitással koncentrál (olyannyira, hogy néhány kiemelt további hős majdhogynem ‘másodlagos főhősnek’ is tekinthető már, pl. Illighaen vagy Benjamin). A cselekményből, vagy különösen az általunk ‘kerettörténetnek’ nevezett szigeti fejezetek történetéből kibontakozó aprólékos finomsággal konkrét, de minden bizonnyal példázatos módon általános jelentéssel is bíró állam-históriából, a(z ős)lakosok bizarr-különleges, egyelőre negatív fordulatot venni látszó sorsalakulásából kiolvasható, nagy valószínűséggel a mai kornak szóló művészi üzenet ‘megfejtése’, figyelmeztetésként felfogható mondandója az irodalmárokat egyként és valóban memento jelleggel inspirálja, az már azonban, hogy pontosan mire jutnak ennek a késztetésnek-meghatározottságnak a keretei között, éppúgy különbözik az egyes esetekben, mint az, hogy mely jellegzetes mozzanatokat emelnek ki a mérhetetlenül sokrétű, elképesztően részletgazdag fikciós anyagból felismeréseik demonstrálására. Míg tehát pl. Szilas György egyre inkább a “történelmi idő” szerinte mindenképpen, végső soron vitathatatlanul fennálló “kiismerhetetlenségének” olvasási tapasztalata köré rendezi gondolatmenetét, következtetéseinek fonalát a hagyományok és kultúrák végtelen sokféleségének fényében vezetve ki a cselekmény konkrétumainak mozaikos világából az átfogó következtetések szférájába, addig Fekete J. József a szigethelyszínhez és a szorg őslakosok jellemzéséhez, népi történelméhez, furcsa viszonyaihoz visszakapcsolva indítja a trilógia harmadik darabjával foglalkozó könyvismertetését.[10] Úgylehet, négy év alatt immár harmadszor is szükségesnek véli az olvasók kiszolgálása során a főbb paraméterek sajátosabbjait nagy vonalakban újra felidézni (a regényhármas előző darabjai ugyebár 2015 óta jelentek meg), ám az sem zárható ki, hogy a cselekmény ezen építőkockái éppen különösségük miatt igénylik a felfrissítést – no meg, persze, a sokrétű történések alapvető észben tartása miatt, amennyiben valóban egymásra épülő kötetekről van szó a Fordított idő I., II. és III. esetében. De az is lehet – és ez a legvalószínűbb –, hogy az értelmezés egyáltaláni generálása érdekében szükséges ezeket, a szorgok élettanával kapcsolatos, voltaképpen meghökkentő mozzanatokat, már nem éppen először, felidéznie a kritikusnak, a maga számára is. Mert úgy tűnhet fel, csakis ezeknek különös motívumoknak, sajátosságoknak az (ismételt) előhozása révén sikerül igazán az eszmélkedés, a gondolati reflexió olyan szintjére eljutni – vagy oda visszatérni –, ahol adekvát szinten mehet végre a szembesülés a regényhármas meseien középkori világával, valóban érvényesnek tűnő értelmezését megalkotva ennek a bár ‘hihetetlen’, mégis olyan intenzív-szuggesztív művészeti univerzumnak. Fekete az egyik leghűségesebb, legkitartóbb interpretátora a trilógiának; most már elmondható: annak minden egyes darabjáról külön írt (sőt, ő az, aki a legalaposabb első kritikát annak idején Bánki Éva pályanyitó kötetéről, az Esőváros című regényről megalkotta). Ilyen módon az ő egymásra következő könyvbírálatai – amelyek mindegyik kötet kapcsán külön, újra nekirugaszkodnak ‘megfelelően’ elhelyezni a Nyugati szél szigete szorgjait egzisztenciális-társadalmi értelemben – mintegy interpretatív ekvivalenseiként tekinthetők magának annak az ismételt szerzői vállalkozásnak, amely az egyes regények keretfejezeteiben megújra visszatér a szigetkirályság és a Bandemagok (hozzájuk számítva Rioldát is) családi-dinasztikus történetét ismételten tárgyalni; mindig mintegy elölről újra elővenni, és így ha a minderről szóló tudást nem is feltétlenül folyamatosan bővítve abszolút értelemben, azért folyamatosan új alapokra helyezve ezt az ismeretanyagot, mindegyre újuló megvilágításba mindazonáltal. Gyakran persze formálisan is bővítve a vonatkozó tudás elemeinek körét, habár esetenként mintha vissza is vonva, elbizonytalanító fénybe helyezve közülük némelyiket. Fekete J. József a regénytrilógia záródarabjáról szóló legújabb könyvbírálata nem utolsó sorban annnak ékes bizonyítéka, hogy a spirálisan körben forgó, emelkedő-süllyedő vonalával is a mind magasabb (rendű) történetfilozófiai általánosítás és a rezignált társadalmi-erkölcsi reflexió tragikus méltóságú szféráiba eljutó regénybeli történetmondás, illetve az attól elválaszthatatlan, hasonló adagolási technikájú, a szigetet és rajta a Bandemagok uralmát (végső soron Riolda országlását) bemutató információszerkezettel – akár önkéntelenül, akár tudatos-módszeresen, de – messzemenő összhangban áll az értelmezők alapgesztusa. Ennek megfelelően ők is szinte folyamatosan, legalábbis meg-megújított eljárásokban arra kényszerülnek a trilógia kikerekedését folyamatosan követve, hogy az interpretációt vissza-visszavigyék annak alapvető input-adataihoz a szorgokat érintő elembertelenítő intézkedések és objektív állapotok vonatkozásában, s ezeket a meghökkentő-megrázó mozzanatokat fndamentális szinten mindig elölről kezdődően feldolgozva jussanak el olyan kritikai következtetésekig, amelyeket az adott könyv cselekményes anyagára nézve eszmei és/vagy általános módon érvényesnek gondolnak, netán amit az új folytatás megjelenésével az egész Fordított idő-vállalkozás egészével kapcsolatban változásként érzékelnek.

Természetesen kialakult értelmezési koncepció esetén – és Fekete J. Józsefé feltétlenül ilyen – különösen mivel a trilógia kezdetektől kirajzolódó tendenciáit ő kezdettől fogva határozott alaptájékozódással követte nyomon – az újabb értelmezési nekirugaszkodásokban az válik igazán érdekessé, hogy a megszokott, habár elmozdulásokkal tovább alakuló-fejlődő, az újabb regényekben módosulásokat felmutató alapinformációknak, azok bizonyos körének-készletének mindig újra elengedhetetlen végigtárgyalása (a szigetre, a szorgokra, a Bandemagokra és/vagy Rioldáékra vonatkozó ismeretek valamelyest óhatatlanul tovább haladó, élő áthangsúlyozása állandóan) mellett az éppen aktuális értelmezői tárgyalás mit tart kiemelendőnek a folyamatosan zajló (egyre bővülő) regénydiskurzus frissen jelentkező vagy a korábbiakat legalább részlegesen átértelmező elemeihez, mozzanataihoz kapcsolódóan. Nos, habár ez valahol az 1. és a 2. könyv “határán” történt, illetve már akkor határozottan elkezdődött, ám vajdasági kritikusunk a mostani regényfolytatás horizontjában látja igazán hangsúlyozandónak, miszerint Riolda utópisztikus, normalizáló társadalmi kísérletének, az alattvalók tendenciózus felemelésének munkája során nem mellékes módon a népességcsere eszközét is alkalmazta. A harcias, alávető írek helyett békésebb szászokat telepített be országába, ami nemcsak önmagában jelent egy (új) etnikai ‘tömeget’, hanem az őslakosokkal való jelentősebb keveredést is beindítja (a hatalmaskodó ír katonák inkább csak az erőszakolás esetlegességéig jutottak el korábban a szorg nőkkel, vagy akár: “nőstényekkel”!), azonban nem olyan mértékben, hogy a titokzatos és veszélyeket, izolációs anomáliákat szintén okozó leszármazási archaizmus (és talán altruizmus) ne maradhatott volna fenn a lakosság körében. Ennek megfelelően lesz található – ami a kisebbségi magyar irodalmár számára aligha véletlenül igazán jelentőségteljes részletnek tűnhet fel – a közösségen belül továbbra is vagy három, az uralkodó kezdeményezte modernizálástól, nyitástól teljesen elzárkózó szorg família, amely nem keveredik az újonnan betelepült “idegenekkel”, és csak egymás körében házasodik illetve nemz utódokat. Szabatosan az “integráció és a multikulturalizmus” elutasításaként fogalmazza meg a részükről tanúsított magatartást Fekete, ami tárgyilagos-kiegyensúlyozott közelítés vagy értékelés látszatát kelti interpretációként is, azt már viszont sem az értelmező, sem maga az alapjául szolgáló eredeti regényelbeszélés nem képes legalább bizonyos, a társadalmi-jóléti haladáshitet legalábbis megrendítő rezignáció nélkül tárgyalni, hogy azután a szorgok elmaradott paternalizmusukban “népük minden korábbi [lényegében általa okozott – Zs. Z.] megpróbáltatása és szenvedése ellenére messiásként várják az őket megnyomorító, régen elhunyt ír király visszatérését.” Ha valami, hát ez az adat “pörgeti be” igazán a rezignáció spiráljának körmozgását, információmennyiség szempontjából pozitív-emelkedő, az állapot értékelhetősége szempontjából negatív-süllyedő irányú vonalmozgással… Ahol is feltétlenül megállapítható: csak a 3. regény kerettörténete, szigeti fejezetei “ajándékozzák meg” az olvasót ezzel, a lakosok felfogásszintjére, beállítottságára vonatkozó, több mint lehangoló tudással – legalábbis ilyen mértékben tudatosítva, ilyen szintig eljutva. Elvileg jobban függetleníthető volna ettől a cselekményfázistól, azaz már a korábbi könyv-folytatások által nyújtott ismeretek birtokában is bőségesen előállhatott volna a professzionális értelmező azon gondolata, amely szerint a szorgok a rájuk erőltetett beszéd-moratórium, I. Bandemag kifejezett tiltása idején a szavak nélküli kommunikáció “nyelvét” elsajátítva, egymást nemcsak testileg, de gondolatilag is “érezve” egyszersmind valamiféle fölényre is szert tettek a verbálisan nyelvhasználó, illetve “írástudó” népekkel szemben… A regénynek azt az explicit híradását, amelynek értelmében a szorgok ilyen módon korlátlanul biztosítva az előző nemzedékekkel való érintkezést-összefüggést, vagyis egészen “az idők kezdetétől emlékeznek mindere” egészen a jelen pillanatáig, lényegében a platóni íráskritika (és élőbeszéd-propagálás) viszonylat játékos továbbfejlesztéséig, túlhajtásáig feszítve Fekete J. József ezen a ponton behozza a hagyományos, az “írástudó” népek (körülbelül: majdnem az összes többi európai nép) viszonylatát, oda konkludálva velük kapcsolatban értelmezésében – mert ilyen, bíráló kitétel magában a műben nem található –, hogy azok csak pár generációra visszanyúlóan rendelkeznek a múlt-rekonstrukció, azaz a történelemalkotás képességével, lehetőségével. Hátrányban vannak – lennének tehát a Nyugati szél szigetének voltaképpen primitívnél is primitívebb, jóformán állati szintre leszorított-leszorult őslakóival szemben; hátrányban lennének hozzájuk képest a technológiai-kulturális, tudatosságbeli fejlődés tradicionálisan fősodorban álló etnikumai. Ami annál döbbenetesebb beállítottság, mert a kritikus döntőnek szánt példája is az olvasni tudás deficitjeit igyekszik alátámasztani: Riolda, a sziget ritka olvasójaként (rajta kívül kizárólag a 2. regény végén Velencéből magával hozott nevelt fia, Shiobian képes még az írást a megértés reményében silabizálni) korántsem talál minden fontos kérdésére választ a palota könyvtárának jórészt örökölt kódexeiben. Persze, hogy ez a hiány pontosan mire bizonyíték, nem tudni; a megválaszol(hat)atlan kérdések végtelen halmazával szemben a bízvást megválaszolhatóaké sem feltétlenül olyan szűkös a királynő könyvtárában fellelhető kódexek világában; miközben az sem éppen feltétlen elvárás, hogy minden kihívásra az ismeret-tárolásnak ebben a körében lenne szükséges megtalálni a megoldást. Fekete a trilógiáról közvetlenül a 3. regényhez kapcsolódóan adott értelmezésének azonban a jelek szerint fontos eleme a nyelvi szkepszis felfogásával rokonságot tartó verbálkritikai attitűd, amelynek keretei között a kognitív-kommunikatív, a jelentéstan és ismeretelmélet tájékán mozgó alapfelvetéseket esztétikai, művészetetikai dimenziókba növeszti át, s a dolgok ilyetén tárgyalhatóságát a szépirodalmi szövegből alátámasztani hivatott idézet-parkját valóságos citációs tűzijáték formájában prezentálja.

Megint egyszer – ahogyan az a Bánki-recepcióban nem ritka – az egyéni értelmezői ízlés függvénye is (lehet) mindez; a Fordított idő III. cselekménye van annyira termékenyen, izgalmasan, mesterien lebegtetett, hogy akár még egymás mellett egyenrangúan megférő, de egyébként egymástól jobban eltérő interpretációkhoz is vezethet némely történésének, momentumának, szekvenciájának megítélése. Természetesen van olyan mozzanat is, amelynél nehezen képzelhető el választási alternativitás vagy “kompromisszum”; ilyen például Fekete azon vélekedése, hogy Riolda “szorgok és tündérek leszármazottja” lenne. [kiemelés – Zs. Z.] A dolog valóban nem eldöntött, hol így, hol úgy vetődik fel – főként magában az érintettben – a származását érintő kétely, azonban az eltérő lehetőségek közötti választást valójában a “vagy” kötőszó ragadja meg. Ugyanis (mint nem először mutatunk rá) Riolda anyja vagy a volt palotai szolgáló, az egyszerű katonafeleség és szorg nő, az idősebbik Riolda, vagy pedig a király körül ólálkodó tündér a meseszövés szerint, míg apja mindkét esetben jelentős valószínűséggel II. Bandemag lehet (amennyiben nem a feleségének kézenfekvően gyermeket nemzhető, de valószínűséggel inkább megvezetett, a ‘Szent József-i’ családfenntartó szerepébe félretolt katona, Forgein). Tehát a kettős, őslakói és tündéri-mesés eredet a maga hibriditásában egyenesen kizárt; még akkor is, ha ennek a megkülönböztetésnek, szétválasztásnak nem is látszik akkora jelentősége lenni, aminek megfelelően Fekete J. József aztán nem is tulajdonít akkora (kellő) jelentőséget ennek a szétválasztásnak, amely valóban elhanyagolható apróságnak tetszhet… Pedig nemcsak a két, voltaképpen gyökeresen különböző származáslehetőségnek az elbeszélői lebegtetés ellenére szükséges elvi elválasztása fontos, mint esetlegesen két különböző, puszta princípium körvonalazása, hanem érdemes átérezni, milyen távolságban és funkcionális eltérésben is található egymástól a kétféle anya-lehetőségben manifesztálódó társadalmi-egzisztenciális oldal. A szorgok a megalázottak és megnyomorítottak perszonázsát a regénybeli szigeten megtestesítő őslakosság népe; s Riolda esetlegesen mint közülük való, úgymond ‘vérük’ gyanánt törekszik emberi felemelésükre ‘uralkodói’, országkormányzói pályafutása során. Míg ellenben hogyha mint a tündér leányára tekintünk rá, úgy a negatív varázsból való kitörést láthatjuk életében, törekvéseinek összességében, csakúgy, mint a negatív varázsból való kiszabadítás kísérletét állami szintű utópiájának kísérletében. (Ezt a lehetőséget, felfogást erősíti áttételesen a 3. regény végén démonikus epizódszereplőként visszatérő kortalan tündér alakja, illetve az is, hogy a könyvtárban titokzatosan felbukkanó, a rioldai jelenre visszaemlékező mágikus-csodás krónikák némelyike magát a Nyugati szél királynőjének alakját is mint “tündérszolgálót” említi, korai életszakaszának aktivitása és lényének általános vonásai alapján.) A homályos leszármazás, bizonytalan családi-genetikus eredet interpretációs moduljához hasonlóan tévedésnek, hibás megfigyelésből következőnek minősíthetjük a kritikus azon (kisebb jelentőségű s így a három kötetes regény egyetemes értelmezéstörténetében kisebb zavarral is fenyegető) észrevételét, amely szerint a változékony tartalmú, csapongó témavezetésű, mondhatni: dinamikus tárgyalásmódú írások felbukkanási helyszíneként valamely idegen helyszínt említ, holott ezekkel a kötetekkel már hazatérve, a saját palotája könyvtártermében szembesül Riolda! “Hányattatott kalandjai során – így mindenesetre Fekete – egy kódexeket is birtokló uralkodóházban[11] pihenhetett meg, ahol meglepetésére saját élettörténetét, és annak a végét, vagyis saját jövőjét olvashatta […]. A virtuális jövőt [vagy az általa még éppen megélt jelent, ami persze nem kevés! – Zs. Z.], amelyre valaki mint évszázadokkal korábbi múltra emlékezett.” Amennyire pontatlan azonban a konkrét idézetből kiolvasott helymegadás, annyira lényeglátó az ennek alapján megkísérelt átfogó értelmezés: a “jövőre emlékezni” kérdése, mint a trilógia vissza-visszatérő szlogenje (afféle belső ön-mottója) a felidézett konkrét, plasztikus szituációban, ha esetleg más szövegponton nem történne meg, most mindenképpen megválaszoltatik, frappáns feloldást kap titokzatos, ‘végrehajthatatlannak’ tetsző kihívás mivoltában, hiszen a Riolda számára még csak majdani krónikás (vagy akár mindjárt krónikások) a főhősnő saját jelenét és közeli jövőjét az elbeszélés által lineárisan tételezett későbbi századokból visszatekintőlegesen lát(tat)va a ‘királynő’ számára nem egyszerűen csak egy kis, minimális futurológiát prezentál az adott pillanatban, hanem saját életét egészében (tehát addigi múltjával is egyetemben) ábrázolva magának az érintettnek az önelidegenítő, saját magát derengő bizonytalanságban, mindenképp furcsa tárgyiasságban, mintegy külsővé tett képként felkínálva az idegenség tapasztalatát szintén biztosítja effekt gyanánt. A trilógia átfogó és az 1. regény konkrét címadására feltétlenül magyarázatot kínál, legalább valamennyire az szokásoshoz képest ellentétes temporális perspektívát jelentő megfordult szemlélés momentuma, hogy azután a 2. műnél szereplő “elsodortságra” mennyire jelent magyarázatot a középső folytatásban nagyon erőteljes pikareszk sodródás, arra ebben az írásában Fekete sem kísérel meg kitérni. (Az “összetörtség” fogalmára viszont már igen; a kritika zárlatából az derül ki, hogy amikor már szinte követhetetlenül kibogozhatatlanná válik az “időmozgás”, a múlt- és jövőhorizontok összekeveredése, összekuszálódása, akkor az már egyenesen az összetört idő állapotát jelenti neki. És hát a 3. regény-könyvben pontosan ez történik!) E megfigyelések, értékelések nyomán relevánsan vethető fel, vajon a 3. regénnyel szembesülve az értelmezés csupán a befejező folytatásra vonatkozóan észrevételezheti-e bizonyos új poétikai minőség megjelenését (netán a már addigiakban is meglévő műfaji sajátosság megizmosodását), vagy pedig összességében, átfogóan érdemes-e egyfajta tendencia-erősödést a regényhármas egészére (vissza)vonatkoztatnia? Egészen pontosan arra gondolunk, hogy ez a Fordított idő I-III. Teljes szövegmenetén át – Fekete J. József kifejezésével – “hol mesés, hol elképesztően naturisztikus […] történet”, amely a históriai jelleg kétségtelenül meglévő karaktervonása mellett további frappáns meghatározásként tekinthető érvényesnek a mű-sorozat teljességére, záró könyvében a korábbiaknál érezhetően jobban előtérbe helyezné önnön meseiségét. Egyébként nem elhagyva emellett a továbbiakban sem a mű-sorozatban kezdettől fogva meghatározó vonásként jelen lévő naturalitást sem; csak éppen a történelmi keretek közé helyezett mesei-naturalista alapközeg az a 3. kötetben, amely immár visszavonhatatlanul érvényesülővé válva egyértelműen megengedi a fantasy címkéjének felragasztását az interpretátornak, sőt, ha eddig még nem lett volna ez ennyire egyértelmű, akkor a befejező könyvhöz köthető efféle olvasási tapasztalat mintegy visszamenőlegesen is felerősíti ezt az érzetet, vagyis az 1. és a 2. kötetre vonatkozóan sem sokkal kevésbé érvényesnek látható módon, összességében.

Az interpretátor címkézése ezen a ponton márpedig a saját gesztusunkat is jelenti egyúttal, vagyis tökéletesen egyetértünk a vajdasági irodalmárral abban, hogy e “történelmi-fantasy regény” belső arányrendjében végtére is tökéletesen mindeggyé válik, mennyiben “valós” és mennyiben “fikciós” történetet generál narrációja egy-egy adott pontján, azaz história vagy “csak” historikus képzeletjáték diktálja-e éppen az elbeszélést, hiszen a lényeg a mértékben van, a képzelet vagy akár képzelgés eltérésfokában a történelmi “igazságtól”. Amennyiben ugyanis nem konkrétan azonosítható történelmi hitelesség/szituáció a fantázia elrugaszkodásának alapja, hanem a haza/ország/állam egy olyan feltétlenül mesterséges mikromodellje, mint a 100-150 főnél többet eltartani képtelen Nyugati szél szigete, úgy már eleve minden, mégoly realisztikus (netán naturisztikus) cselekménymozzanat: képzeleti kitaláció szülötte. Ehhez képest azután valóban csak a már korábban is beszüremkedő fantasy műfajpoétikai (azazhogy poetológiai) egyértelműsödésének jele, hogy a 3. regény utazásos középrészében olyan, mesei-mágikus vagy akár mitikus alakokkal is találkozik Riolda kalandjai során, mint a “Halál Katonája”, az isteni módra parádézó és a regényvalóságban tényleg természetfeletti képességekkel is bíró Al-Rakmarán titokzatos figurája, vagy éppen Jette, a borzalmas külsejű, egyenesen szörny kinézetű, harcos viking óriásnő. A keretnek a pikareszk főrészbe beleérő, a hajós utazási vállalkozást ezúttal motiváló főmozzanata pedig az, hogy Riolda – depresszióssá, vészesen passzívvá vált férjének felvidítására – expedíciójával a 3. regényben a megfiatalító, örök életet nyújtó forrást keresi (fel), amelynek vizéből fogyasztva a felfedező különítmény tagjain a regényi mese-valóság szerint ugyan tényleg mutatkozik megfiatalodás, csakhogy ez a hatás rövidesen önmaga radikális ellentétébe csap át… Akármennyire is visszájára fordul azonban a csodaital hatása, a cselekményben kétségtelenül “működik” a forrás; noha csak átmenetileg pozitívan, és tartósan, véglegesen (?) negatívan, de azért tagadhatatlanul. Így aztán az is tagadhatatlan, hogy az Összetört idő befejező kötete végérvényesen a fantasy mesei univerzumába tolja át mind saját magát önmagában, mind pedig, jelentős mértékben visszamenőleges hatást érvényesítve, a Fordított idő I-III. Egészét úgyszintén. Ilyen effektus ugyanis a korábbi kötetekben mintha nem érvényesült volna – legfeljebb bizonyos szereplők mágikus vonásokra fogékony, azokat artikuláló vagy artikulálni látszó tudatának bizonyos elemeiből fel-felvillantva, tehát az elbeszélés racionalitása által mindenképp ellenőrzőleg felülírva –, de ekkora határozottsággal biztosan nem.  De ami párhuzamosan ugyanennyire hangsúlyozandó: a három részes mű mindeközben határozottan megmarad a kanonizálható, művészileg feltétlenül értékes, magas irodalom területén, illetve eleve oda sorolandó.

 

o / Bevezetés a 2. és a 3. regényre vonatkozó részvizsgálódáshoz

Az utolsó darabjával a közelmúltban kikerekedő Fordított idő I-III. egyes rész-művein belül éppúgy fel lehet vetni a történetmondás mindenkori fő szálának tekinthető utazási kalandsor(ok) (narratív) keretezettségére, e keretezés közelebbi megoldottságára irányulóan a kérdésesség (és ezzel a mozgásban lévő, dinamikus jelentés kihívásainak) problémáját, mint ahogyan az egymásra sorjázó regények közül is az újabbak mindig akként is tekinthetőek, legalább részben, mint visszamenőleges átkontextualizálásai az előttük álló textus(ok)nak. Mindegyik regény cselekményének szemléleti-elmondási középpontjában tehát – a szöveg középső tartományaként – egy-egy utazás eseménysorának előadása áll, ezt övezik megelőzőleg és többnyire követőleg[12] is azon fejezetek vagy fejezet-együttesek, amelyek a „Nyugati szél szigetét” mutatják a maga közösségének tükrében. (Mint amely helyszín a rajta található mikrotársadalommal, kis méretű országgal egyetemben az adott folytatásban éppen kirajzolódó pikareszk mintázathoz úgy a kiindulást megképezi, ahogyan a végpontot, a megcélzott befejezést, a visszatérési célt szintén jelenti.) Ugyan az utazások is főként hozzá, speciális tapasztalataihoz, többnyire személyes saját kezdeményezéséhez kötődnek (kivéve amikor kisgyermekként eliszik onnan), mindazonáltal igen lényeges mozzanat, hogy Riolda lényegében trónörökös hercegnőként születik a familiáris közegűnek mondható, kis létszámú lakossággal dolgozó, a középkori „állam” minimális kritériumait teljesítő szigeten (szigetén), vagy legalábbis annak választódik ki az 1. regény elején, és ennek a rész-műnek a végén majd át is veszi ország-örökségét. Annyira, hogy ettől fogva aztán, a későbbi regények világában, valamennyi szigeti tartózkodása idején (amely periódusok távolléteit mintegy közrefogják ezért) a közösség lényegében megkérdőjelezhetetlen vezetőjeként/gazdájaként fungáljon.

Mindebből következően a keretes elbeszélésekre jellemző szerkesztésmódot alapvetően/eredendően és meghatározó jellegű értelmezői kiindulópont gyanánt főleg azzal összefüggésben lehet fellelni, azonosítani Bánki Éva regényhármasában és azzal kapcsolatosan (gondolunk itt recepciójának mind szűkebb, poétikai, mind tágabb, etikai-államtani köreire), hogyha elsődlegesen – vagy hipotetikusan majdnem kizárólagosan – mint a (női) főhős történetére tekintünk a trilógiára mind egyes darabjaiban, mind pedig műsorozatként, mű-összességként egyaránt. Mármost azért fontos a „királynőre” való keretbeli koncentrációt hangsúlyozni, mert a szereplői staffázs legalább két másik alakjára is érdemesnek tűnhet fel kiemelten odafigyelni olvasás közben, illetve az átfogó (fokozatosan immár 2, majd 3 munkára kiterjedő) olvasat kialakítása közben: úgy Illighaen, a tudós normann krónikás elnyerheti kitüntetett figyelmünket, mint ahogyan az ereklyekereskedő szélhámos-kalandor, Benjamin úgyszintén. Ők természetesen a rioldai utazások, kalandozások miatt amúgy is kiterjeszkedő narratív téridő nagyszabású, globális humán-indexeiként is felfoghatók, azonban a regény(hármas) nem utolsó sorban velük, általuk megvalósuló posztmodern univerzalitása azt is bőségesen lehetővé tehetné, hogy bizonyos szűkebb-élesebb perspektivizáltságú értelmezések kizárólag ezekre a férfi figurákra fókuszálva-támaszkodva mutassák fel a Fordított idő I-III. aktuális jelenünkkel, az ezredfordulóval, az ezredelővel, intenzíven kölcsönhatásba lépő, erkölcsileg erőteljesen interferáló kritikai potenciálját. Illighaen finom-implicit nominális átcsúszása, áthallása a „kitalált középkor” történelemhamisítást alító és/vagy történelemhamisítást maga elkövető teoretikusába vagy annak nevébe(n) feltétlenül históriai mérlegelésvíziót játszik fel,[13] meglehetősen interaktívan, míg az ereklyekereskedő Benjamin az európai világ judeokresztény gyökérzetét és vonatkoztatási rendszerét rajzolja oda, mégiscsak, a saját maga által alapvetően szürreális felhangokkal megalkotott, fantasy-ba áttűnő álközépkori univerzum rejtett-finom keretéül.

Azonban mégis Riolda a vitathatatlan főhős. Ez a vezető női figura okozza, hogy a „női lovagregény” címkéjét sem érezzük eltúlzottnak a Fordított idő [(I-III.)]-mal kapcsolatosan. Éppen csak nem harcol a lovagkor feminin kulcsalakja, hanem a hozzá illő foglalatosságok felé fordul. Mely tevékenységeiről – amint egész életútjáról, eredetéről és történelmi kilátásairól is – koncentráltan, összefoglalóan éppen az általunk „keretnek” nevezett regény-részekben kapunk képet. Mindebben bestialitás, bűnök, társadalmi tehetetlenség (’nehézkedés’) is megfigyelhető, az olvasót átmeneti reménykedés után – hogy esetleg mégis létezhetne errefelé valamilyen társadalmi-történelmi kibontakozás – mindinkább meglehetős rezignációba taszítva. S olyan információszerkezetbe csomagoltan a mondott szigeti krónikák szövegrészeiben, amely a leginkább a spirálishoz hasonlítható: nagyjából ugyanazon adatok, megfigyelések, megállapítások, értékelések ismétlődő köre mindig, vissza-visszatérően érintve, bővítve a felbukkanó elemek sorát, ahol a motívumkészlet egészében fokozatosan egyre nagyobb rálátást enged a dolgokra. A körben forgás mellett az emelkedés hasonlata is indokolt tehát az ismereteket illetően, ám csak bizonyos fokig, ugyanis előfordul, hogy elbizonytalanodva, elhomályosulva, visszavonódva, más megvilágításba helyeződve éppenséggel csökken helyenként, időnként a cselekményes univerzumra vonatkozó befogadói tudásmennyiség. Ilyenkor süllyed, leszálló ágba kerül a körmozgó spirál. A már említett rezignációba vezet, taszít a vonalvezetés. Ad absurdum – a végső kétségbeesésig jutva – netalántán a közösségi aktivitás cselekvési terrénuma felé lökve az olvasót: ne ismétlődjenek a történelem borzalmai, ne forduljon elő ilyesmi többé!

A Fordított idő I-III. végső hatása kifejezetten „mesés”.[14] Szereplőit, kulcsfiguráit, főleg emlékezetes Rioldáját személyes ismerőseinknek érezzük. Plasztikusan ki-életesítve állhatnak előttünk ezek az alakok, amúgy tényleges embertársainkra emlékeztetően. Ezért nem mindegy számunkra, mi történik velük pontosan – rajtuk keresztül az emberiséggel! A már sokat és sokféleképpen tárgyalt 1. regényt cselekményes evidenciának véve és mint olyat most félre téve, az alábbiakban a 2. és a 3. regény keretezettségét vizsgáljuk Riolda személyén keresztül. Eközben sokat idézünk a művekből. A citátumok –meggyőződésünk szerint – a gondolatmenet adott pontján mindig a saját kerekein gördülő interpretáció szerves, azt konkrétan előre lendítő fogaskerekei. Tanulmányunk ebből a szempontból e kitűnő próza kis olvasókönyve is kíván lenni mindjárt!

i / Keret az 1. regényhez, a 2.-ból visszanyúlóan

 

A 2. regény, az Elsodort idő első fejezete pontosan ott találja Rioldát, ahol a Fordított idő utolsó fejezete elhagyta: a Nyugati szél szigetén. A kis hölgy javában „királynősködik” szülőhelyén, ahová 17 évesen, 4 esztendős korától folyamatosan tartó, változatos és megpróbáltatásokkal terhes vándorlást követően egy férj kíséretében és várandósan visszaérkezett, hogy ezt, az uralkodói (a gyakorlatban sziget-igazgatói, uradalom-vezetői?) tevékenységét megkezdje – és egészen a 2. regény nyitányáig megszakítás nélkül folytassa. (Ami azt illeti, már ezen, nyitó fejezet végén elbúcsúzik családjától és az amolyan uradalomként vezetett sziget lakosságától, hogy mindjárt a következő részben látogatóba érkezzen Bamburgba, Northumbria fővárosába.) Mármost a trilógia második darabja is teljes egészében vándorlással telő regény, éppen csak ebben szorosabb az elbeszélt idő kiterjedése: mindössze egy év múlik el az eleje és a vége között vándorlással (ámbár hajósok azt állítják Rioldáról Rioldának, hogy „már időtlen idők óta bolyong a tengeren), mely periódus végén a szerény „királynő” előtt már felsejlik a saját kikötőjük. (E,326-nál) Különbség azonban az első műhöz képest, hogy a másodikban már nem ábrázoltatik a szigetre való visszaérkezés, mindössze utalás történik rá.

            A 2. regény (a regénytrilógia második műve) önálló ismertetése és saját jogán való értelmezése helyett egyelőre azt érdemes megvizsgálni, mennyiben világítja meg visszamenőlegesen annak nyitánya az 1. regény zárlatát illetve annak egész menetét (főként úgy, hogyha mint Riolda történetét szemléljük azt). Nos, a tárgyilagos, alapjában auktoriális elbeszélés úgy fókuszál itt meg-megújulóan, ismétlődően a királynő tudatára, hogy meglehetősen elégedettnek mutathatja őt a szüntelen tevékenykedés közben, amelyet a közjóért végez. A közösségért, a társadalomért, úgymond, de „csak” mint afféle kiterjesztett családjáért! Mert a „számolatlanul” elmúlt éveket az immár három gyermek méri nagy vonalakban mégis – az összesen 96 lakosú, tehát 95 „alattvalóval” rendelkező sziget élén. Amely teljesen familiáris, lévén végtelenül apró, s a legmagasabb hegyéről minden irányban látható a tenger. Ez egy kissé (meglehetősen?) egyetemes koordinátákkal is ellátja a kopár, kietlen, de kedvesnek, nagyon is belakhatónak mutatkozó helyet, a földgolyó végül is vonzó (megtartó), jelentőséggel felruházott pontjának. Az időjárási viszonyok legalábbis egyszerre józanítják ki a szemlélőt, és egyszerre vetik bele a nagyvilág rendszerébe:

„a szemhatáron meggörbül a víz az ég rettenetes súlya alatt. / Mintha a föld gömbölyű lenne. Szerencsére olyan nagy a köd errefelé, és annyi a tennivaló, hogy ritkán kínoznak megválaszolatlan kérdések vagy elérhetetlen, fénylő horizontok. / Nincs mindig idő hegycsúcsokon ábrándozni. csak a mesék királynői élnek az emberektől elérhetetlen távolságra. Egy kis szigeten senki és semmi nem elérhetetlen, még egy királynő sem: gyere, Riolda, nézd meg ezt az újszülöttet… Gyere, mutasd meg, hová ültessük a szilvafákat… segíts a kagylókból nyakláncot fűzni a gyerekeknek… / nincs is idő tétlenkedni. mindenütt ott vagy, ha kell, segítesz, ha kell, igazságot teszel, meggyógyítod a gyerekeket, és ha nincs más kéznél, segítesz elültetni a szilvafákat. / Nem is túlságosan nehéz uralkodni ilyen aprócska szigeten. Még egy olyan királynőnek sem, aki nem biztos abban, kik a szülei. Ahogy abban sem, hogy kinek a jóváhagyásával uralkodik. (E,7-8)

Tehát megint (még mindig) az eredet bizonytalansága! Amelyet – az egész regényen végighúzódó, a szereplőket, főként a főszereplőt, Rioldát gyötrő számos kétség, termékeny lebegtetés, még a kifejezetten ennek kiderítésére szolgáló szereplői kutakodás sem járva biztos eredménnyel, lényegében továbbra is feltételezésekkel – a Fordított idő utolsó fejezete már tételes, racionális, módszeresen összeszedett-összegondolt módon sűrítve is feltálal, beleszerkesztve a személyes és a „birodalmi” történetet (amelyek lényegében úgyis egyek) a mitizáltnak érződő egyetemes világ-történetbe. Egyébként, mellesleg (vagy nem egészen mellesleg?) az elbeszélés ezen a ponton visza is vesz a bizonytalanság halmazának nagyságából, lévén egyszerre bizonyosságként állíttatik (az ottani első kiemelésünkben), hogy idősebb Riolda az ifjabb Riolda édesanyja, és nem a tündér… De, és erre a második ottani kiemelésünk figyelmeztethet, ez, vagyis a „vér igazsága” végtére is olyan sokat nem számít, mégsem?… Vagyis Riolda – és ez még mindig a második kiemelésünk tartalmával függhet össze – a bandemagok dinasztiájába emelve az álmok, az álomküzdelmek letéteményesévé válik, akárcsak a szigetbeli, hódító meanstream? Még akkor is, vagy éppenséggel azzal a hatással együtt, hogy az álmok racionalitásellenes mákonya immáron megtörni látszik, és mint visszahúzó átok törik meg? –

            Úgy tűnik fel az Elsodort idő című regény elején, hogy a borzalmas múlt valóban eltöröltetett. Da vajon nem kísért-e tovább mégis? Nem kísért-e a más dolgok hívása, híre, sejtelme? Mind több gyerek születik, növekszik a gyümölcsmennyiség, emelkedik a megfogott halak tömege. „Minden egyre szebb, egyre jobb, de a napok annyira hasonlók, hogy már a saját képzeletünk fojtogat. A megválaszolatlan kérdések és a hegycsúcsokról megbámult horizontok.” (E,8) A meseszerű sikeresség talán túlzott egyszerűséget takar? A „jóléti társadalom” múlttalanságának örök kihívása villan meg itt, amint a „népboldogítót” nyugtalanítja és végső soron megfosztja a saját végső boldogságának lehetőségétől.

Adók, címek, rangok a Nyugati szél szigetén nincsenek. Te laksz a királyi palotában, és az angolszász uralkodók téged tisztelnek meg leveleikben a királynői címmel. Ráadásul a te gyerekeid a legszebbek, a legokosabbak, a te férjed a legszerencsésebb halász és a legügyesebb mesterember. // De hogy beszélsz több nyelven, hogy írsz-olvasol, hogy szolgáltál már hercegi udvarban, hogy te vagy az egyetlen, aki emlékszik a sziget rettenetes éveire – Urraca királynéra, Bandemagra, az éhség, a nyomorúság, a bezártság hosszú esztendeire –, nem számít. Ezek az alattvalóid szemében felesleges dolgok. // Ők mind úgy hiszik, velük kezdődött el a történelem. (E,8)

Az auktoriális elbeszélő unalomként azonosítja azt az érzést, amely Riolda „királynőt” alapvetően eltölti a mindennapok morzsolgatása közben. Talán legfőbb feladata, hogy az időt tagolja a többi szigetlakó számára. A római naptár és a kelta totemállatok „ünnepei” adják ezen informáló munka elemeit, mérföldköveit. Nyugodt egyhangúsággal hömpölyög így egymásra a számos temporális elem, egység; szelíden torlódó soruk biztonságot garantál a számára; veszély csak akkor fenyegeti, ha megfeledkezik az idő reggelenkénti hivatalos kinyilatkoztatásáról – amikor ez egyszer megesik, alattvalói fellázadnak… Már-már azt hihetnénk, hogy a békés berendezkedés, a mindennapi igazgatás irigyelhető gondjai uralják a terepet, az egyik legfőbb kihívásnak a különböző eredetű népesség nyelvének egységesülése tetszik. „Éltek közöttük ír katonák leszármazottai, Northumbriából áttelepült szász mesteremberek, meg szorgok, a sziget őslakóinak rabszolgasorba vetett, most felszabadított utódai, és Riolda férje, egy normann harcos törvénytelen fia” (E,9-10) A jelek csatájában mármost végül az utoljára érkezettek, az angolszászok beszéde diadalmaskodik; mivel ők hozzák volt magukkal a szerszámokat, az első gyümölcsfákat, ők terjesztik el a házépítés módszereit, ezért az ő ragozásuk terjed el. A következő lépés mármost az ábécé feltalálása és a szigetlakók írni tanítása lehetne, amibe a „királynő” bele is fogna, ám az „alattvalók” – úg a régebbiek, mint az újabbak – nem fogékonyak sem erre, sem pedig arra, hogy Riolda afféle krónikásuk legyen. A „királynő” magánya így meglehetős. Holott azért respektus övezi.

                Ő maga természetesen pótolhatatlan volt a szigeten, mind a kilencvenöt szigetlakó tisztelte és megbízott benne. Hiszen ő képviselte a ködfüggöny mögötti valóságot, azt a világot, ahol – a szigetlakók szerint – szíre-szóra agyonütik egymást az emberek, de amelynek újdonságaitól ők sem zárkózhatnak el. Riolda „tudományában” egyik szigetlakó sem kételkedett. Mikor egy nap tréfából bejelentette, hogy „Basiliscus idusának harmadik napját” tapossák, ezt a hírt is teljes komolysággal fogadták. (E,10-11)

Ez a tréfa szimbolikusan világít rá a tényre, miszerint a szigetlakók csak egyfajta időt ismernek, éspedig azt, amelyet a közösségük vezetője szab ki nekik. Kérdés azonban, hogy maga a sziget hányféle és milyen időt, időket ismer? Hiszen az északi parton talált rettenetes tömegsír a múlt kegyetlenségére utal, az pedig – sugallja az elbeszélés – tulajdonképpen bármikor megismétlődhet, mégpedig a társadalmi békétlenség, a rasszizmus, vagy egyszerűen csak az emberi (szorgi!?) összeférhetetlenség alapzatán… Éppen ezért annyira elgondolkoztató, hogy bár a szigetlakók tisztelik a „királynőjüket”, de a bizalmuk korántsem tűnik át irányában a testvériség kifejezett barátság(osság)ába. A lakosság tudatában talán túlságosan is hangsúlyozódik, miszerint Riolda az őslakos szorgok leszármazottja, legalábbis részben. Az alattvalók nem is vele, hanem férjével szeretnek együtt lenni; mezőgazdászkodni, a partközeli tengert járni zsákmány után vagy mindössze játszani, labdajátékot űzni (gondolható a footballra is…), esetleg a semmittevés kényelmesen és kellemesen eszmélkedtető óráit élni. Sjön a népszerű vezéralak igazából a szemükben, a maga gyakorlatiasságával, és Rioldával közös három gyereke közül legalábbis a két fiú szintén ugyanilyen habitusú: erős, pragmatikus beállítottságú és vitalitásában önkéntelenül múlttagadó, úgymond, hogy a jelennek élhessen… De vajon fennáll-e ilyen habitus mellett a valóságos lehetőség az értékes jövő elérésére? Nos, pontosan ez az! – amely probléma megragadásához aligha tekinthetünk el a regény címétől (Fordított idő), hiszen ennek a műnek a lapjain, tájain a jövőre történik az emlékezés, amennyiben az egyáltalán sikeres aktus, folyamat lesz. Tehát a rendelkezésre álló források, mondák, mítoszok mind-mind a veszélyeztetett, aggodalommal illetett továbbélés kihívásait igyekeznek kipuhatolni, körültapintani. Mindenesetre komoly mentalitásbeli ellentét áll fenn a szigetlakók többsége (beleértve ebbe még saját közvetlen családtagjait is!) és Riolda között, ami persze még messzemenően feloldhatónak tetszik a jótékony csordaszellem mindennapjaiba süppedő, kevéssé reflektált „nyáj” és a vezető gondosabb, reflektáltabb, gondoskodó típusú reflektáltságának különbözőségében. Hiszen feladatuk is különböző: a tömegé a puszta élés, a vezetőé a gondoskodás, a féltő aggodalom. Mégis jellemző ugyanakkor, hogy ami magasabb rendű a királynőben, azt is legalább kissé idegenkedve, valamennyire bírálóan fogadják, azaz nem igazán tekintik saját vérükből és húsukból származó lénynek első emberüket; nem olyasvalakinek mindenesetre, aki mindenben együtt is lélegzik, dolgozik, játszik, szórakozik, létezik velük amellett, hogy feltétlenül több náluk… Rioldáról ugyanis azt pusmogják, hogy nemcsak a szorgok, de a tündérek gyermeke is – amint az a kettős származás dilemmáiban és feltételezhető titkaiban, „valóságaiban” már számtalanszor felmerült eddig is. Részben tündérektől ered tehát a családja, ezért térhetett haza hosszú vándorlás után a ködön túli világból, ezért tanulhatott meg írni és olvasni. „Talán még azt is a »tündérségének« köszönheti – vélekednek az emberek –, hogy tizenöt évesen ügyes, becsületes férjet hozott magával Normandiából.”(E,11) A köznapi felfogás szerint nem éppen csekélység, de talán a normalitás kiegyensúlyozottságához mégsem szükségeltetnek természetfeletti képességek!? Vagy mégis? A babonaságtól sújtott köztudatban mégis!? S vajon a kultúra, a kultúra-alkotás segíthet legyőzni a babonaság fél- és félrevezető információit, vagy éppenséggel még növeli a káoszt?

            Ezen a ponton érdemes rátérni a palota, a sziget (és ezzel az egész regény[folyamat]: úgy a trilógia első, mint második regénye) könyvtári, „könyvészeti” vénájára. Éspedig a 2. regény első fejezetéből mint az 1. közvetlen folytatásából kiindulva, de valamelyest visszafordulva a Fordított idő megfelelő momentumaihoz is, közvetlenül. Az efféle foglalatosságok motivációja és ellenmotivációja egyúttal a Sjönnel folytatott polémia keretében körvonalazódik Riolda előtt – ezzel pedig az olvasó számára. Sjön biztos abban, hogy felesége „dinasztikus” okokból bújja a kódexeket: bizonyára csodás ősöket szeretne (azonosítani) a maga számára. Mint annyian. Mint, lényegében, mindenki, aki erre adja a fejét. És jön a gúny a sárkányos, kétfejű, háromfejű királyokkal kapcsolatban. És a nagy, erős, gyakorlatias, és kissé érzéketlen férj ósdi limlomnak minősít mindenféle könyvet. állítása szerint a múltról szóló feljegyzések tanulmányozása csak bánatot okoz, a békéhez éppen a felejtéssel kezdődik… Riolda vállat von.

Hiszen ő már megbékélt azzal, hogy a származásáról semmi biztosat nem tudhat. Hogy az anyja és apja a titkaikat végérvényesen magukkal vitték abba a másik világba. És Bandemag könyvtárának mintha tényleg nem lett volna köze a Nyugati szél szigetének mostani lakóihoz. Mintha Írországban a tündérek válogatás nélkül bedobáltak volna néhány furcsa kódexet egy ládába, és elszállítottak volna egy névtelen szigetre, ahol pár év leforgása alatt mindenki elfelejt olvasni. // Ahol nagy becsben tartják a könyveket, de félnek beléjük lapozni. Hogy is mondogatta II. Bandemag király? Őseinket megbecsüljük, hagyományainkra büszkék vagyunk. // No de kinek a hagyományaira? (E,14-15)

Ez a sokrétű, akár sokfélének is mondható hagyomány, mármint a megörökölt palota megörökölt könyvtárában fellelhető kódexek tartalma, témái meglehetősen vegyes képet mutat(nak). Némelyik közülük a 2. regény vándorlási (szöveg)periódusának helyszíneire, történéseire, az ottani jellemző törekvésekre utal előre (valójában). Ilyen a Normandia határán, Réniens városánál épült templom és kolostor építésének elbeszélése, és ilyenek a Nyugatot hódoltatni kívánó „fényességes kalifa ezermesterének, Hákimnak a [sajátságos] hadigépei és találmányai” (E,17) körül csoportosuló történetszálak. Velük összefüggésben vetődnek fel a szorgalmasan olvasgató Rioldában olyan kérdések, mint például hogy lehetne-e jövőbe vagy távolba látó műszereket szerelni madarakra? Netalántán elsöprő erejű hadsereggé szervezni a hangyákat? Bearanyozni és halhatatlanná változtatni a pókokat? És vajon milyen város lehet az, ahol a nőket úgy szaporítják, mint az állatokat? S úgy kezelik és dolgoztatják, mint a gépeket, még inkább csak a gépek alkatrészeit!? A furfangos, kegyetlen, sőt, embertelenül eszelős Hákim – aki, ezt fontos hozzátenni, rabszolgaként, Tuniszból került a mórok világába és szolgálatába – már az 1. regény lapjain is bőségesen, emlékezetesen (és megdöbbenést keltően!) felbukkan(t).[15] A normann krónikásnak, a renegátként az arabok között élő Illighaennek esik kísérteties találkozása vele Cádizban; ő „Allah ezermestere” a hasonló című fejezetben (F, 196-202), majd kegyetlen találkozása (közvetlenül halála előtt, jóslatot kapva és kigúnyoltan Hákimtól) az egyik zárófejezetben (Látni több, mint meghódítani, F, 227-232).

            Hákim, akiről az 1. regényben úgy rémlik, csak afféle mellékfigura, a 2. regényben majd az egyik központi alakká nő fel, azzal szoros összefüggésben, hogy (általánosságban, átfogóan értékelve) az Elsodort idő cselekménye jóval kegyetlenebb a Fordított időénél; a trilógia második része mintegy konkretizálja és részletezi azt a világtörténelmi feszültség- és nyomorúság-eszkalációt, amelyet az első rész inkább még csak sejtetett, bizonytalanul, mozaikos elszórtsággal ígért. Hogy azonban Riolda könyvtári ténykedéseinek foglalatai, a könyvek (tartalma) felől közelítsünk továbbra is a világ egyetemes feszültsége körül bonyolódó regényi történések halmazához – mert ne felejtsük el: a „királynő” birodalmáért és az egész földkerekségért való aggodalmai közepette olvas össze mindenfélét visszahúzódó magányában –, emeljük ki a sok fajta, tarkabarka kódex-história közül azt az emlékezetes olvasmányt, amely a Hákimmal kulturális-kommunikációs „versengésbe” bonyolódni látszó Illighaen előtt is feltűnik az alatt a rövid idő alatt, amíg a „Nyugati szelek szigetén” tartózkodik, még az 1. regény II. szakaszában: bizonyos „N. herceg” kéziratkötegét. A 2. regény „befejezetlen hóráskönyv” gyanánt aposztrofálja az 1.-ben cím szerint megnevezett kódexet (Rendetlen eső), s szerzőjét (a név talán csak egy „ostoba álnév”, F, 46) „botrányos életű nagyúrként” igyekszik közelebbről meghatározni (E, 15). Az Elsodort időnek még mindig csak azon, nyitó fejezeténél vagyunk erre a momentumra találva, amely visszamutató keretként értelmezhető/használható a Fordított időhöz, annak saját, nyitó és zárórészből egyaránt összeálló keretével meglehetősen összekapcsolódva. A korábbi regény lapjain azonban nem bevezető jelleggel tűnnek fel a könyvek, hanem tehát akkor hallunk róluk először (de persze mindjárt hangsúlyosan!), amikor a normann Illighaen tanulmányozza őket. Főként az N. herceg költeményeit tartalmazó papírköteg, igazán részletesen legalábbis kizárólag ez a mű kerül ismertetésre[16] (de az értelmezői tevékenység bemutatása szempontjából bizonyosan pars pro toto dolog ez!). S Illighaen kutatásai annyiban a regény keretéhez sorolhatóak, vagy legalábbis kapcsolhatóak, hogy alapvető információkat igyekeznek felvonultatni a sziget történetével, lakóival és a király dinasztiájával kapcsolatban. Ugyanakkor a normann tudós/krónikás által leginkább forgatott könyv jelentőségéhez a lokális és személyes históriához való együttes kapcsolódása (és ennek a kettőnek a benne való összefonódása) járul hozzá igazán intenzíven. Ugyanis N. herceg verseinek olvastán ébred Rioldában a következő gyanú: „Mikor újra és újra átrágta magát a költeményeken, úgy érezte, ha még sok időt töltene a tengerre néző, kis könyvtárban, akkor előbb-utóbb rábukkanna saját történetére is.” Jellemző azonban: „A jövőjére, de nem a múltjára.” (E,15)

ii / Keret az 1. (és a 2.) regényhez, a 3.-ból visszanyúlóan

 

A 3. regény (a regénytrilógia harmadik, záró műve) önálló ismertetése és saját jogán való értelmezése helyett először azt érdemes megvizsgálni, mennyiben világítják meg vagy akár alakítják át visszamenőlegesen annak keret-részei lényegében az 1. és a 2. regény egész menetét (főként úgy, hogyha mint Riolda történetét szemléljük azt), kiemelten és szorosabban azonban a két megelőző műnek azt a keretét, amely a Nyugati szelek szigetén játszódik.[17] Az elbeszélés mármost – csakúgy mint az Összetört idő (Fordított idő III.) egész, döntő többségben ismét utazásos/kalandozó fejezetből álló szövegében – újra tárgyilagos, alapjában auktoriálisnak mondható az 1. regényhez hasonlóan a 3. lapjain ismét kettős, nyitó- és záró részből összetevődő szigeti keret esetében.[18] Az elbeszélés itt a szereplők közül szintén elsősorban a királynő tudatára fókuszál időnként, mint az előző művekben, amikor ismétlődően kilép általános érvényűségének medréből. Jelentős különbség azonban, hogy a 2. regény elején, a keretben megmutatkozni látszó tendencia – amely meglehetősen elégedettnek mutathatta Rioldát a szüntelen eszmélkedés, illetve tevékenykedés közben (a családjáért és ami ezzel egy: a ’közjóért’) – érezhetően megszakad.  Oka-e ennek az immár „javakorabelivé” lett királynő és párja, Sjön biológiailag érthető megfáradása, illúzióvesztése? Vagy inkább egyfajta történelmi pesszimizmus uralkodik el a szigeten? Vagy „csak” a leszármazottak, a vér szerinti és fogadott gyerekek progresszív szándékával kapcsolatban merülnek fel kételyek az anyában? Mindezek a szempontok aligha lehetnek elválaszthatóak egymástól, és sejtetett jövőbeli körvonalazódásuk végső soron nem tűnik fel pozitívként. S amennyiben ez a kietlen, de elvileg és végső soron belakhatónak mutatkozó hely valamelyest egyetemes koordinátákkal is ellátódhat vagy éppenséggel ellátódott a múltban – nevezetesen, hogy I. Bandemag király itt tervezte volt kialakítani „a jövendő Északi birodalom székhelyét” –, az a történelmi helytudat adatai szerint egyre kevésbé mutatja a Nyugati szél szigetét a földgolyó valamennyire is vonzó, megtartó kvalitásokkal felruházott pontjának… A továbbiakban a mindebből úgy szereplőileg, mint értelmezőileg levont, levonható tanulságokkal foglalkozunk. Tehát a szigeti kerettel, amelynek a jelentősége mennyiségileg és arányaiban a 3. regényben emelkedik meg annyira, hogy nyilvánvalóvá váljon: összességében tekintve az egész trilógiát voltaképpen a szigeten játszódó cselekményrészek a legfontosabbak a három mű egyesített egészében. (Az egységes, átfogó, egymásba áthúzódó műegész képzetét, felfogáslehetőségét erősíti, hogy az Elsodort idő mint „Fordított idő II.”, míg az Összetört idő mint „Fordított idő III.” is jelölődik. Ugyan csak a védőborítón, és nem a címlapon, mégis a teljes mű-hármas megjeleníthető lehet ekképpen is: Fordított idő I-III.) Habár tehát a 3. regényhez hasonlóan már a trilógia első két művében is tengeri utazást fog közre a Nyugati szél szigetén való tartózkodás Riolda (és társai) számára az elbeszélés elején és végén, a magán a szigeten zajló cselekmény az Összetört idő lapjain a legterjedelmesebb; az összesen 29 fejezetből 13 játszódik tisztán otthon,[19] ebből 6 a regény elején, 7 pedig a végén helyezkedik el, s megjegyzendő, hogy az utolsó 7 fejezet előtt álló 2-ben is már, hazafelé tartva, főleg a saját szigetükön történtekről szól a beszélgetés Riolda, fia, Kyd és annak barátai között.[20] Így tulajdonképpen ezt, a szigeti dolgokat, az ottani új, leromlott állapotokat Rioldának bejelentő, számára előlegező plusz 2 fejezetet (a 21-22.-et) is odaszámíthatjuk a kerethez, amivel aztán a regény végén egy, immár 9 fejezetnyi szövegtartományra rúgó záró keret áll előttünk. Már pusztán ez a terjedelmi súlyosság sem tenné teljességgel indokolatlanná, hogy figyelmünket először a művet befejező keret-részre fordítsuk, ám a benne szereplő baljós-jelentékeny momentumok sokasága még fokozottabban emellett a sorrendi választás mellett szól.

Édes otthon, mondja mármost az utazásos rész végén szereplő, immár hazafelé vivő fejezetek egyikének (sorrendben a 22.-nek) a címe, azonban amilyen hazai fejleményekről a „királynő” Kyd nevű fiától a Normandiából való elindulást követően, a hajón értesül annak alapján inkább talán az ’érdes otthon’ elnevezés illene már a Nyugati szél szigetére… Riolda összegzően gondolja végig a távolléte óta bekövetkezett eseményeket: Bár már csak a csillagok alapján tartja számon az idő múlását, úgy számolja tizenkilenc napnál nem tarthatott tovább az aktuális utazás (előbb az övék, férjével, az idősebb Sjönnel, akit Northumbriában elveszített, majd továbbjutása onnan, immár Kydék társaságában). Ebből Kydék csak 12 napot töltöttek otthon, a szigeten, mert amikor a hazai partra sodródtak a Riolda első csapatát képező (fiatal)emberek holttestei,[21] és ennek hatására ők is felkerekedtek, rábízva magukat a leggyorsabb áramlatra, hogy megszabadítsák anyját és hazavigyék apja holttestét. S ebbe a 12 napba – tehát a Rioldáék távozása utáni és a Kydék indulását megelőző időbe – még belefért az is, hogy Fiona, a „királynő” házas lánya beleszeretett egy másik férfiba, mégpedig mostoha testvérébe, Shiobianba (akit Riolda a 2. regény végén Velencéből vitt magával a szigetére), elhagyta a gyerekeit, beköltözött a palotába, amelyet – mint a legtöbben – addig ki sem állhatott, míg Shiobian bejelentette, hogy király lesz (ő lesz az uralkodó), mégpedig egy jövőbeli nagy birodalom vezetője. Mindezeken felül pedig a két vér szerinti fia, Kyd és Vörös Sjön összefogás helyett viszálykodik egymással, háborúra készül és őt, Rioldát igyekszenek döntőbírának megtenni…

– […] Egy földrengés, egy szökőár megtörténhet ilyen kevés idő alatt, de ennyi halálos összeveszés, ennyi családi dráma? Ennyi minden azóta sem történt, hogy én terhesen visszatértem a Nyugati szél szigetére, és királynőnek neveztem magam. – Riolda körbepillantott a feszült, rettegő és zavarodott arcokon. – Tizenkét nap, értitek? Az emberi szívek olyanok, mint a csillagok, csak nagyon lassan változnak. Én még ott hagytam el a szigetet, hogy azok a szerencsétlen, halálra ítélt norvégok dülöngéltek a kikötőben.[22] Hát mi történt ezután? Ti valamit nem mondtatok el nekem. (Ö,199-200)

És valóban. Minden azzal kezdődött, kezdődhetett valójában, hogy az utolsó norvég – talán – megátkozta a szigetet. Egy hosszú éjszakán át haldoklott; vizet kért volna, de nem kapott, mert senki sem mert a közelébe menni. Erre az egész hosszú, rettenetes éjszakán keresztül eszeveszetten őrjöngött, hallatlan patáliát csapva. A szél pedig a sziklák között, a kikötőben légiónyi mennyiségűre sokszorozta fel a hangokat. S mintha máris megvalósult volna a norvég átka, miszerint a szigetlakók, ezek az egytől egyig  gonosz nyomorékok, vérfertőző korcsok, nem érdemlik meg a napfényt: úgy tűnt fel, az az éjszaka tényleg nem akar véget érni… „A szorgok elfelejtettek beszélni, a gyerekek vért hánytak, belázasodtak, a terhes nők elvesztették magzatukat.” (95) Aludni senki sem mert, és aki még képes volt artikulálni, az borzasztó, meghökkentő, végtelenül gonosz dolgokat vágott a társai fejéhez. Botrányok sora történt a szigetlakók között, halálos ellenségeskedés alakult ki több ember között, egyszóval a rettentő előjelekre, előzményekre rettenetes következmények jöttek. A norvég halálát óriási, vigasztalan eső követte, amely mint afféle „acélfésű” rég eltemetett csontokat kotort elő a barlangokból és fokozatosan megközelíthetetlen mocsárrá változtatta a sziget egyes területeit. A csecsemőkből az élet leheletét ez a szörnyű, gyilkos eső verte ki a surrogásával! Merthogy veszélyeztetettek a kicsinyek, a népesség utánpótlása, és hullanak is – amire valamilyen magyarázat mindenképp szükségeltetik. Amúgy magának az esőnek is a norvég lett volna az oka: imáinak rettenetes ereje volt; vizet áhított, meg is jött aztán a víz, eső, szörnyű eső formájában – éppen csak a norvég azt már nem érhette meg… És a soha nem látott felhőszakadást minden családban iszonyú balesetek kísérték.

Riolda arról is értesül a hajóúton, hogy közvetlen családtagjai között is felléptek a furcsaságok. Ezen a nevezetes (ominózus) éjjelen szaladgált a kunyhók között Fiona meztelenül, azt sikoltozva, hogy Bandemag unokája, királyi sarj, szent, egyben ő a legszebb a világon, és azé lesz a sziget feletti uralom, aki őt feleségül veszi… Ez a szál összeér Shiobian törekvésének vonalával: Kyd barátai a hajóúton minden szörnyűség közül az ő pálfordulását, önállósulását[23] mondják a legfurcsábbnák, és hát momentán az övé Fiona szerelme. Ami azt illeti, Shiobian módszeres (volt): ő már Rioldáék elutazásának másnapján jóformán minden kunyhót felkeresett (azaz szinte egyenként kapcsolatba lépett a „nép” tagjaival), szónokias beszédeket tartott, külföldi szövetségeket sürgetett, egyre csak beszélt. Szavai a gyerekek jajgatásába vesztek, igaz, ők nem shiobian őrült terveitől ijedtek meg, hanem attól, hogy a jó ideje a szigeten időző, „fiatal táncosnőkhöz hasonló, ezüstös színű vándormadarak eltűntek”.[24] (96) De ha mindez nem lett volna elég, Vörös Sjön, Riolda idősebbik fia, legnagyobb gyermeke azt tervezte – illetve ez már az iszonyatos jelen idő –, hogy a szorgokból szervez hadsereget, elkergeti Shiobiant, összetöri, darabokra szaggatja, Fionát, a húgát pedig a tengerbe öli…

– […] Ó, anya! Szegény Vörös Sjön csak a harmadik nap vette észre, hogy a szövetségesei, a szorgok mindenre makogással felelnek. És egy hét sem kellett, hogy elfelejtsék a nevüket, ledobják a ruháikat, és mindenhova négykézláb menjenek. Ma már úgy futkosnak fel-alá a sziklák között, mint a megvadult birkák! / – Borzalom, borzalom! – sopánkodtak mindannyian. / – Nincs okunk borzongani, mi mind szorgok vagyunk – próbálta őket Riolda csillapítgatni. – Én is az vagyok, te is, ahogy mindannyian! Ma már csak három szorg család él, akik nem keveredtek a szászokkal és az írekkel. / […] – De ez a három tiszta vérű család magához akarja csábítani a gyerekeinket. Valamivel ráveszik a kicsiket, hogy járjanak négykézláb, dobják el a ruháikat, és beszéd helyett csak vakkantgassanak. Shiobian szerint a szorg vér betegség, és el kell kergetni mindenkit, akiket a szorgok megfertőztek. / – A szorgok állatok – sóhajtotta Riolda. – Hogy én ezt hányszor hallottam gyerekkoromban! / Elítélően rázta a fejét, de Kyd jól látta, hogy a fölénye odalett: rózsaszín pupillás kék szeme megszürkült, a vonásai élesebbek lettek, mintha a szemük láttára öregedett volna tíz vagy húsz évet. De ez az esendőség szeretetre méltóbbá is tette. / – Anya, anya – sóhajtott Kyd. – Ne hagyd el magad! Inkább adj tanácsot mit csináljunk, ha hazaérünk? (Ö,205-206)

A fenti idézet sűrítetten tartalmazza a főszereplőt (és társaságát) a regény vége felé aggasztó valamennyi gondot. – Testvérháború, mégpedig többszörös testvérháború fenyegetése (nemcsak Shiobian részéről áll fenn a fenyegetés, hanem a két vérszerinti fivér is összecsapni készül egymással, az előző fejezetben Kyd maga és a Vörös Sjön közötti döntésre hívta fel Rioldát!); a rasszizmus felbukkanása és bizonyos társadalmi csoportot hátrányosan sujtó intézkedések megindulása a törvényes uralkodó távollétében hatalomra jutott új éra részéről (amely Rioldát magát ugyan bizonyára nem fenyegeti közvetlenül, mégis, már az óhatatlan személyes érintettsége miatt is tarthatatlan);[25] a szorgok figyelemre méltóan rohamos és igen mélyre történő kulturális-civilizációs visszaesése, miközben a sziget „úrnője” az 1. regény végén megkezdte a gyermekeik felemelését a beszédre tanításukkal, a 2. regény elején rabszolga sorból való kiszabadításukról értesül az olvasó s az emberibb életre nevelés kísérlete még a 3. regény elején is folyik, habár vannak megingások, visszaesések; végül személy szerint, a rengeteg probléma hallatán az Idő szigetén könnyelműen elfogyasztott varázsvíz távlatos rossz hatása: a korábbi hirtelen megfiatalodást követően most a hirtelen megöregedés, a halál távlata.[26]

            Nem követhetjük részletesen a regény még hátralévő, mind a 7 fejezetének történéseit, de feltétlenül ki kell emelnünk értelmezésünkben is azt az emlékezetes képet, amelynek látványával találkozva a szigetre hazaérkező és a palotába belépő Riolda lényegében Shiobian hadüzenetével találja magát szemközt: lánya, Fiona az ő hitvesi ágyában alszik, nevelt fia tehát a távolléte alatt „elfoglalta a szobáját, az ágyát, az életét… a lányát”. (99) Nos, a királynő bölcsességét dicséri, hogy lényegében nem fogadja el ezt a hadüzenetet, hanem alapjában, döntően és ameddig csak lehet, békés eszközökkel teremt rendet, azaz győz, hajtja újra kizárólagos uralma alá birodalmát, a szigetet (amennyiben ennek a szónak, fogalomnak ilyen kis létszámú közösség esetén van igazi értelme, és nem inkább „csak” amolyan familiáris irányításról van szó), szabadul meg a „hatalmára” nézve káros és – a két dolog ebben az esetben tényleg azonos! – a sziget létét veszélyeztető elemektől. Ezek: Shiobian és egy másik, ugyancsak a 2. regényből visszatérő figura: Benjamin, más néven Guido Romerini, a hajdani velencei ereklyekereskedő, régi gazdája (gazdájuk, Shiobiannal), vagyis, itteni funkciójában, „Örményország püspökhelyettese”. Riolda a könyvtárban talál rájuk és a hozzájuk tapadó ismerős, régi gondolatra, I. Bandemag birodalmi vágyainak felújítására, itt, ezen a kopár területen, a Nyugati szél szigetén. Erről társalognak, amikor belép hozzájuk, erről vitatkoznak vele is tovább, ő azonban nem túlságosan fogékony ezekre a nagyszabású fantazmagóriákra. Shiobiannal közli, hogy Fionát Normandiába fogja küldeni. Benjaminnal pedig – aki immár görnyedt öregember – azt, hogy nekik, ott semmi dolguk nincsen Benjamin nagyra látó terveivel, nem akarnak vállalkozni, még kevésbé birodalmat építeni… Holott már a magát saját elmondása szerint a „közügyekbe belevető” (102), a szigetet az „évszázados elmaradottságból” (103) kiragadni szándékozó „Észak hercege”, a Nyugati szél szigetének „fejedelme” (102)… Hogy a könyvtárszobában rendkívül ambíciózus terveket szövögető férfiak elképzelése minden realitásérzéken keresztüllépő fantasztaság, vagy Riolda irányította eddig túlságosan fantáziátlan földhözragadtsággal a szigetet? Méltán felvetődő kérdés. Hiszen az is lehet, hogy a királynő negáló, visszavonó gesztusa által kiváltott reakció legalábbis bizonyos szempontból „jogos kritikát” fogalmaz meg tevékenységével – nem utolsó sorban minapi, kevéssé sikeres expedíciójával – kapcsolatban. Személyének és működésének mindenesetre érdekes, pikáns portréja alkotódik meg a következő passzusban:

Benjamin szinte tekergőzött felháborodásában, de mégis Shiobian volt az, aki előbb odaugrott, és jól megrázta Rioldát. / –  Azt hiszed, hogy még évszázadokig itt terelgetjük a birkákat, te pedig csendesen szerelmes verseket olvasgatsz a könyvtárban? Azt képzeled, hogy te döntöd el, mi lesz a Nyugati szél szigetével? Vajon az idő lustán és gyáván mindig visszatér önmagához? Vagy úgy gondolod, hogy megállíthatod? Hát azt képzeled, van ezen a rohadt szigeten még tekintélyed? Van jövőd? Elindultál tizenegyed magaddal, hagytad meghalni a fiatalokat, és visszatértél a férjed nélkül, egymagad. Netán azt reméled, hogy éljenezni fognak? (Ö,222)

A Riolda uralma elleni támadás, a sziget „korszerűtlenségére” vonatkozó legfőbb bírálat pedig a lakosok távolsága az egyik világhódító vallástól, a kereszténységtől, amely a frank birodalom ideológiája is. Az tagadhatatlan tény, hogy a parasztok és főleg a szorgok nem Jézus Krisztus, hanem „valami Bandemag” visszatérésére várnak. Shiobian az öreg Sjön halálával megüresedettnek tekinti a királyság trónját, és karrierista pragmatizmussal kész felvenni új uralkodóként akár a kereszténységet, akár az iszlámot… A kalandor Benjamin ellenben „mélysötét, de mégis örökfiatal szemével” (104) van hatással Rioldára amellett, hogy a „szakértő irányítás” (104) fogalmának szajkózásával lényegében kísérti őt a beláthatatlan hatású és nem kevéssé sznob modernizáció erőltetésére. A férfiak és a királynő vitaoldala között engesztelhetetlen szócsata bontakozik ki, amelynek során mind Észak éghajlati mostohasága, mind pedig a „korcs” szorgok kegyetlen likvidáslása szerepel a felvonultatott szempontok, tervek, perspektívák között. Riolda lényegében „kiutasítja” az országából Benjamint. Ami nyilván nem valamiféle „diplomáciai” komplikáltsággal értendő, ám valójában van benne ilyen elem is, még hogyha a személyek közötti közvetlenség, az egész államiság és szigetbeli kultúrkezdetlegesség miatt az egésznek a gyakorlatban mindössze magánemberi, familiáris jellege van. És jelképes, hogy a birodalmi tervek zálogaként felfogható térképet zsebre téve faképnél hagyja a két férfit a könyvtárban. Úgy tűnik fel, nőként veszélyeztethetik a hatalomra (és kifejezetten: hatalmára) törő Shiobianék, de valamiképpen meg tudja őrizni a fölényét, gyakorlati kezdeményezőkészségét, „uralkodói” cselekvőképességét.

            A cselekvés szükségességének tudata azonban mind határozottabban találkozik a tehetetlenség tapasztalatával, a kilátástalanság érzetével. A 25. fejezetnek már a címe szörnyen beszédes: Mi lesz a többivel? Tudniillik a „királynő” a „lakosság” egy kis csoportját, köztük lányát és unokáit „megmenti”, azaz elküldi, „evakuálja” a Nyugati szél szigetéről… Csakhogy ezzel maga az alapprobléma, a „birodalom” földjének terméketlensége, lényegileg való tarthatatlansága élelmezési szempontból, valamint az állandósuló „belpolitikai” válság (amely jelentős spirituális gondokkal is összekötődni, mi több egyenesen azokból eredni látszik) még messze nem megoldott. – Most, utólag válik megvilágító erejűvé Riolda számára a nemrég megismert és beállítottsága szempontjából megfigyelt politikus „nőtársnak”, Normandia új úrnőjének példája: a toronyba zárkózó, toronyba szorult, testileg lényegében tehetetlen (fogyatékos) Rigoberta is, úgylehet, „gyengének és esendőnek hiszi magát, mikor bátran felveszi a harcot a szelekkel, hogy megóvja a saját birodalmát”. (106) Igen ám, csakhogy egy (/a?) rettentő „Mindenható” áll ott a másik mögött állig felfegyverkezve (itt intézőjére éppúgy gondolhatunk, mint ahogyan a frank Nagy Károlyra is, akinek a birodalmához országával együtt tartozik Rigoberta). Míg ellenben Riolda mögött nem áll a császár, és Jézus Krisztus sem a szentjeivel, hanem csak egy lázadó nevelt fiú, három értetlen és önző saját gyerek, no, meg az éhség a maga kiismerhetetlenségével. A „királynő” reflexiójában sokadszor hangsúlyozódik, hogy a sziget nem tud eltartani 150-200 embernél többet, amely tény a társadalmi fejlődésnek többszörösen gátat szab, amennyiben nem csak mennyiségileg, de jellegét, minőségét tekintve is. S felmerül valamiféle rejtélyes betegség kihívása is, jóllehet ez talán csak a lakosok mentális gátoltsága a „hely szellemének” való kitettségükben: a mostoha időjárású Észak tehetetlensége itt olvad össze vagy tűnik át a mitikus(nak tekintett) spiritualitás rémeitől történő fenyegetettség félelmeibe; a ködben óhatatlanul ólálkodó torzalakokat lehet sejteni… Históriailag – illetve a perspektívát baljósan meghatározva – konkrétabban: „A bajokhoz jönnek még a múlt rémei, a háborúk, és az emberevések emléke… és mintha ez nem lenne elég, a föld egyik legvisszataszítóbb szélhámosa, aki ezt a szerencsétlen földdarabot szemelte ki… Istenem, mire is?” (107)

            Az eszmélkedés, a kétségbeesésig jutó tehetetlenség-érzet valamint a mesei történetvezetéssel időnként érintkezésbe lépő cselekménymondás ezen a helyen kezdi előszuggerálni az ún. „tengeri ember” alakját, akinek természetfeletti-mágikus segítségére szüksége lesz Rioldának leánya, unokái és még néhény szerencsétlen szorg kimenekítéséhez a szigetről. Az 1. regény lapjairól, elejéről és végéről lehet ismerős az olvasónak ez a Norric néven is szereplő, hol „fekete ruhás, koszos” (E,62), hol csak „fekete képű hajós” (E,252), aki leginkább kortalan, meghalni képtelen kísértet, és fő funkciója – a jelek szerint –, hogy fiatalokat segítsen át mágikusan lezárt(nak tűnő), megközelíthetetlen, vagy a másik irányban, elhagyhatatlan helyekről és helyekre… A kisgyermek majd érett kamasz, már várandós fiatalasszony Riolda Normandiába való tényleges eljutását, majd visszatérését a Nyugati szél szigetére egyaránt segítette „Norric”, s most is aktiválható az alakja, segítsége – ezúttal Fionáék érdekében. Amire, mármint e fiatalok elutazására a 25. fejezet végén majd sor is kerül. Addig azonban Rioldának szembesülnie kell egyik fia, a Vörös Sjön súlyos betegségével, tulajdonképpen haldoklásával. Míg hatalmas termetű fia tehetetlenül fekszik a kunyhójában (az is jelzés értékű, hogy nem szereti a palotát!), mellette anyja megpróbál általánosabb okot észrevenni az őt lábáról ledöntő kórságra, amely nem utolsó sorban az irreális valóságérzékben, téves helyzetértékelésben csapódik le:

Talán […] valami alattomos, az emlékeket is elpusztító járvány ez […]. Egy, még a lepránál is pusztítóbb, az időt összezavaró kórság, mely lassabban végez a Nyugati szél szigetének lakóival, mint az idetévedt, pár nap alatt elrohadó norvégokkal. De talán nem is annyira ismeretlen […]. Gyerekkorában ő már látott nyitott szemmel alvó férfiakat, akik a múlt, jelen és a jövő között botorkáltak, de nem voltak otthon egyikben sem. / […] / Ám a többi alattvaló, Vörös Sjön szomszédai még egy cseppet sem tűntek betegnek: ott lopakodtak a háta mögött, és morcosan gyanakodva figyelték minden mozdulatát. Mintha betolakodó lennék, vagy gyanús, rossz idegen, gondolta. Pedig megpróbált részvétet nyilvánítani a Northumbriában elesett gyerekek szüleinek […], és belefogott, hogy elmesélje, a fiúk micsoda mészárlás áldozatául estek, de az anyák elfordították a fejüket. / […] / De az anyák némelyikében nemcsak sötét neheztelés bujkált, hanem valami furcsa értetlenség, Mintha nem egészen értenék, hogy Riolda kiknek-miknek a gyerekeiről beszél. (Ö,230-231)

Holott már kizárólag az idézet szövegösszefüggéséből nyilvánvaló: ezeknek az anyáknak a fiairól van szó! Csakhogy már megindult a „társadalomban” az elállatiasodás (történelmileg: visszaállatiasodás) folyamata, aminek egyik szellemi jele a nyelv, a gondolkodás, az értelem elvesztése. Külsődleges, testi jele pedig a térdig-derékig sárban dagonyázó gyerekek látványa; ezek közül nem egy tetvesen, éhesen kóborol. Az eltaszítás oka: ha a gyerekek emberi nyelven szóltak szorg származású, ruháját állatiasan eldobó s immár meztelenül, négykézláb közlekedő anyjukhoz, az bizony elzavarta őket. „Már nem családok, nem padremadrék éltek a Nyugati szél szigetén, hanem sértődött és dühös emberfalkák.” (108) Akár csak a birkák, mely haszonállatok azonban éppenhogy kipusztultak, garantálva, hogy ne legyen a szigetlakók számára tej, hús, gyapjú. Természetesen méhek sincsenek – a szervezetben élő, mézet termelő jószágok jelenléte olyan kulturáltsági fok jelképe lenne, amelyről már végképp lecsúszott ez a mostoha időjárásnak kitett, lényegében terméketlen és nem is túlságosan ambíciózusan karbantartott, megművelt földdarab.

            S míg Riolda egyik fia, Vörös Sjön lelkileg is, lidércesen definiálható betegségben haldoklik, addig másik fia, az indulatos Kyd egészen olyanformán dühöng, hogy az már közvetlenül emlékeztet a regény elején a szigetre érkezett norvég kalózcsapat utoljára elpusztult tagjának tengerparti őrjöngésére. (Ezt ugyan Riolda nem látta, de éppen Kyd és társai mesélték neki, amikor legutóbb Normandiából hazafelé tartottak hajón.) Lehetséges tehát, hogy a 3. regény elején hozzájuk érkezett norvégok hurcoltak be valamilyen, spirituálisan is értelmezhető-érvényesülő nyavalyát a szigetre, amit aztán a lakosok is elkaptak, csak náluk valamennyire más a betegség lefolyása? Vagy a viking kalózokat is a Nyugati szél szigete betegítette meg valójában, amikor oda érkeztek? A térképen alig(ha) megtalálható földjük, ez a senki szigete az időnek, a történelemnek valamiféle „Bermuda háromszög”-szerű elnyelő- illetve hotpontja, amely minden ottani vagy vele kapcsolatba kerülő ember életét megzavarja, összetöri? – Kérdések, amelyek a történések bizonyos pontjai alapján felvethetőek, de sem az egyes, akár legreflektáltabb gondolkodású szereplők fejében nem vetődnek fel igazán, sem pedig a cselekmény átfogó olvasata alapján nem lehet igazán megkísérelni a választ.

            A regényből még hátralévő 4 fejezet folyamán már csak néhány történés esik, azok azonban mind igen hangsúlyosak. Riolda legelőször is újra meghallgatja Benjamin fantazmagórikus, világbirodalom létrehozásával kapcsolatos agitációját. (Összekötve a szélhámos kalandor saját életútját illető elszórt utalásaival, ködösítéseivel, hazugságaival, elhallgatásaival.) Az egykor Guido Romerini velencei úr nevét is használó csaló saját elmondása szerint „szívesen munkálkodna egy nagy közös zsidó-keresztény-muzulmán zsinaton, ahol minden vitás kérdést közös megegyezéssel elintézhetnének”. (112) Ennél, a „Legigazabb Jeruzsálemi Zsinat” eszméjénél csak egy új, északi Velence létrehozása foglalkoztatja, természetesen a Nyugati szél szigetén, minthogy az a brit sziget, Skandinávia és Normandia közötti hajóutak metszéspontjában fekszik. A kérdésre, hogy vajon a hispániai emír megbízásából érkezett-e, nem ad választ; az igazság a bizánci igazságszolgáltatás elől menekülő csavargó egzisztencialitásához áll közelebb, ám azzal a – nem éppen csekély – rejtéllyel, hogy nem derül ki pontosan kinek a hajója tette partra szigetükön az egykori szolgáit, Rioldát és Shiobiant kereső nincstelen kalandort? Aki legújabban azt hirdeti, hogy hamarosan egyetlen nemzet lesz a világon, egyetlen Isten, mindössze egyetlen birodalom. Egy mindenki számára vonzó, egyetemes árucikként pedig a kalmár szellemű ember a közeli csodasziget ifjúság-kútjának vizét szemelné ki, azt nevezi meg. Riolda, aki járt az Idő szigetén és ivott a kútja vizéből – a 7. fejezetben induló expedíciója oda irányult – erre kifejti, mennyire, szinte eszeveszetten sokba került neki a varázsvízből történt kortyolás, vagyis a testi megfiatalodás…[27] A szánalmasan roskatag Benjamin azonban ijesztően képes őt a maga jóképűségében felvillanyozni egy úgynevezett „Nyugati Szél Birodalmának” említésével. Önmagát kritikusan szemlélve Riolda stratégiát változtat az izgága, bajkeverő Benjamin megfelelő kezelését illetően. Hazaérkezésekor 3 nap haladékot adott neki, hogy ennyi idő alatt távoznia kell a szigetről. Most úgy látja, akkor csinál kevesebb bajt a világban az elaggott ereklyekereskedő, ha a szigeten marad és elüldögél ővele.

            Elérkezik az a pillanat is, amikor még egészséges, ám rendszerint eléggé tanácstalan és dühöngő fiát, Kydet az egyetlen hajójukkal élelemszerző útra küldi. A szigeten az idősebb Sjön odaköltözése, azaz Riolda „királynőként” való visszatérése óta nagy hagyománya van a halászatnak. Mivel azonban nem teljesen urai a szélnek és az áramlatoknak, az ilyen expedíció nagyon és sokféleképpen bizonytalan kimenetelű. Pusztulás is lehet a vége, de például a visszatérés képessége és reménye nélküli elszakadás, eltávolodás is, – akár életre szólóan. „Ha valamiért nem sikerülne visszajönnötök, ne fájjon a szíved.” (117) Így biztatja a fiát Riolda, és ez az első pillanatban furcsának tűnő érzelmi útravaló nagyon is indokolt: a szigeten nincs elegendő élelem, már csak ezért is ritkítani kell az ott tartózkodók sorait, akik elmennek (Kyddel nagyobb gyerekek és egészségesebb férfiak) máshol több túlélési eséllyel rendelkeznek, mint a szigetükön, ha pedig mégis sikerülne visszatérniük élelemmel megrakodva, akkor az az otthon maradottaknak szintén igazi segítséget jelent és különböző csoportjai révén igazi közösséggé egyesíti fel magát az amúgy meglehetősen zilált lakosság.

            A Kydék indulását megelőző éjszaka vihar tombol, és „rettenetes, halálos köd” (118) borítja be a Nyugati szél szigetét. A borzalmas éjjel megviseli Rioldát, Benjamin pedig szörnyen panaszkodik reggelre kelve, és a jelek szerint féloldali szélütés érte. A „királynő” a könyvtárban új kódexet talál a következő címmel: Hogyan szerezte a nevét a sziget, és hogy veszítette el? Ez önmagában is baljós jel (és a cselekmény kimenetelét előlegző negatív participáció),[28] amint az is, hogy az ablakból úgy látja: alattvalói furcsán dülöngélnek fel alá. Mikor azonban felkel a székéről, azt tapasztalja, hogy nem érzi a lábfejét – ő sem, hiszen az „alattvalói” körében is hasonló állapot gyanítható. És ezek a levegőben mintegy úszó alakok most egyszerre – ahogyan az ablakból figyeli őket – megindulnak Vörös Sjön kunyhója felé, aminek csak egy oka lehet. „az örökké egymás közelében élő emberek megérzik egymás halálát” (119), hangzik a mágikus-misztikusként is tekinthető szereplői magyarázat, ám a lakosok közül mindig tartózkodik valaki a kunyhónál, így abszolút racionális, „társadalmi” magyarázat is adható arra, vajon miért lesz egyszerre nyilvánvaló mindenki előtt: az ifjabbik Sjön időközben valóban távozott az életből. Riolda is „odaúszik” tehát a szóban forgó kunyhóba, és illendően elbúcsúzik fiától, aki a családi hasonlóság révén a már szintén elhalt férjére emlékezteti. „Vörös Sjön gyönyörű volt – olyan nyugodt, fiatal és erős, mint Sjön, az ő szerelme, akivel együtt bandukoltak Normandiában, és várták, egyre csak várták a hajót, amely majd hazaviszi őket Riolda szigetére… Ahol aztán majd időtlen időkig boldogan élnek…” (120) Pontosan ez, az időtlen időkig, vagy csak a bármeddig való tovább-élés vált immár lehetetlenné a Nyugati szél szigetén. Az utolsó fejezetben ez bizonyosodik be – többszörösen: úgy egyénileg, mint ahogy közösségileg is.

            A szám szerint 29. fejezet elején szörnyű tettre kényszerül Riolda: kénytelen megölni a félig-meddig trónbitorlóként, sunyi ellenkirályként vele szemben fellépő Shiobiant, még a 2. regény végén Velencéből magával hozott nevelt fiát. Shiobiannal azóta nem találkozott az olvasó, hogy a 25. (Mi lesz a többivel? című) fejezet végén a „tengeri ember” hajójára lépő, lényegében anyja által száműzött Fiona elköszönt tőle, szeretőjétől. De igazából azóta háttérbe húzódó, az elbeszélés által „altatott” figura lett ez a nagyevő és nagyravágyó, alapjában sunyi és kétszínű figura, amióta a 23. (Csak szabadon című) fejezetben hazatérő Riolda leleplezte hatalmi összeesküvését, ő pedig gúnyosan, hálátlanul és durva kíméletlenséggel összevitatkozott nevelőanyjával a sziget „politikai” jövőjét illetően a 24. (Szakértő irányítás mellett című) fejezetben. Most azonban annál hangosabban és még a korábbiaknál is durvábban támad a palota könyvtárába visszatérő Rioldára. Alkalmasint nemrég jutott el tudatáig a tény, hogy a másik Kyd expedíciójának összeállításával elirányította a szigetről az utolsó, egyetlen hajót, és neki, mint önmagát „királyként” aposztrofáló tényezőnek ezzel minimálisra csökkentek a cselekvési lehetőségei: „birodalmát” még elhagyni sem képes, nemhogy szövetségeseket keresni… Efelett érzett haragjában tettlegességgel, sőt, elpusztítással, mi több, megevéssel fenyegeti meg nevelőanyját, akit már mint szorgot illet ezekkel a kilátásba helyezett borzalmas büntetésekkel. És itt lép túl a kritikus határon: a valóban szorg származású, s fájdalmában, elgyengültségében most még négykézlábra is ereszkedő Riolda egyszerre magához tér, felegyenesedik és felháborodottan megrázza a közben már emberevésről fantáziáló mostohafiát. „– Ez lesz a sorsotok! – kiabált Shiobian. – Mert van Isten! Azért teremtett szorgokat, hogy ne haljak éhen!” Riolda erre lelöki a lépcsőn a nagydarab, puha testű „ínyencet” (akinek koponyája tizenhétszer koppan a könyvtár bejáratához vezető éppen 17 lépcsőfokon), és aztán nem siet a segítségére…

            Ezt követően maga Riolda is már csak rövid ideig él. Az elbeszélés lényegében feladja a hátralévő létezésével, tevékenykedésével, eszmélkedésével kapcsolatos temporális indexek nagyobb léptékű adagolását, ám (?) talán még ugyanezen a napon elviszi a „királynőt” az „éhség üres káprázata” (120) vagy, prózaibban: az azzal összefüggő erőtlenség, alultápláltság.[29] A nyugati szelek szigetén ekkor még él a vén kalandor, Benjamin, aki szélütötten és kétségbe esve kering a palota folyosóin; a szigetlakók rendületlenül zarándokolnak a Vörös Sjön ravatalához, aki gyermekkori pajtásuk volt; s odakint, az utakon mindössze 7-8 kisgyerek bóklászik. Igaz ugyan, hogy eltaszítottan, vagyis a „padremadre” típusú család védelmét, gondozását nélkülözően, de ekkora mennyiség „már nem is olyan rettenetes”, [e]nnyi kicsit talán majd befogadnak a szorgok, ők aztán tudják, hogy kell a telet túlélni, halálos álomba merülve, egy falat kenyér nélkül egymás szagával jóllakni”. (122)

*

Ahogyan a trilógia 2. regényének keret-része jelentős „könyvészeti” passzusokat tartalmaz (közelebbről és nevezetesen az 1. fejezetben), amelyekkel visszamenőlegesen bővíti, elősegíti az 1. regény és a saját további cselekményének értelmezését, úgy a 3. regényből sem hiányoznak az ilyen jellegű futamok; úgy a kerettörténethez, mint a vándorlásos kalandokhoz illeszkedően, ez utóbbiakat történetként feldolgozva, kéziratokban, kódexekben elővételezve. (Az Összetört időnek mind a nyitó-, mind pedig a záró keretében találhatóak ilyen fejtegetések, feldolgozásunkban előbb most a zárlat ide vonatkozó elemei közül merítünk értelmezőileg.)

            Komolynak indul, tragikomikus, fájdalmasan humoros végkicsengésűvé válik a Kyd féle élelemszerző expedíció kapcsán Rioldának a fiával a könyvekről s a bennük foglalt tudásartalmakról folytatott beszélgetése, vitája. Riolda azt hozza elő, hogy a bandemagok ugyan nem hagytak rájuk kincseket, ám itt van a könyvtáruk. A szigeten való élelemtermelés újraindításához szükséges birkákért vagy facsemetékért a fiatalember nyugodtan adhat cserébe kódexeket is. Kyd kételyeinek ad hangot, érdektelennek minősítve a könyvtári egységek tartalmát egy immár pásztorivá egyszerűsödött világban; prognózisa szerint a „halott férfiak gondolataival való vigasztalódás” (117) nem tevékenységi alternatíva, a „betűk felett görnyedésről”, azaz az olvasásról már néhány éven belül leszoknak az emberek. Riolda azonban mégiscsak rátukmál a fiára három bőrbe kötött kódexet.

– Nézd csak, fiam! Lehet, hogy manapság nem olvasnak az emberek, de képeket talán még szívesen nézegetnek. Látod ezt a sok csodás rajzot? Így repültek a mór tudósok, a mesebeli Alexandriában meg ilyen csodás embergépeket terveznek! Ez meg itt a Tökéletes város, Alméria! És ehhez mit szólsz, fiam? Nézd csak meg jobban ezeket a tengerben lebegő házakat, ez Velence, a világ egyik csudája! És látod ezt a királynőt? Ő itt Aldora, aki meztelenül lovagol egy elefánton, és fityiszt mutat a katonáknak, Meglehet, az ő fia vot, aki ránk szabadította a vikingeket Northumbriában. / Kyd megvetően hümmögött, és eltolta az utolsó kódexet. Egy percig sem hitte el, hogy az egyetlen dolog, ami igazán számít, a saját élete ezektől a penészes lapoktól függene. / – És nézd csak! – lelkendezett tovább Riolda. – Ez itt egy beszámoló egy híres kalmárról, aki bejárta az Industól a Dunáig a Kelet összes királyságát! Az emberek esténként szeretnek szórakozni, én nem hiszem, hogy ne adnának ezekért a szép képekért egy növendék birkanyájat. / Kyd elnézően mosolygott és töltött még a teából. / – Én úgy látom, anya, az aranyat, az ezüstöt, meg a kardokat jobban szeretik. / Nincs az az agyalágyult, aki ilyen meséket ne tudna könnyen kitalálni. / Felállt, és a maga cammogós, magabiztos lépteivel elindult a kapuhoz. – Ne aggódj, holnap elindulunk, hozunk halat vagy legalább valamilyen segítséget. És ha egy mód van rá, túladok ezeken az ócska könyveken. (Ö,249-250)

Fel kell figyelnünk rá, hogy a regénytrilógia korábbi köteteiből részben már ismert, vagy legalább bizonyos ottani epizódokból kikövetkeztethető történetek részletei vagy helyszínei merülnek fel Riolda mostani „reklámjában”. S az önállósult narratívaként elsőként itt megfogalmazódó história (a Keleten mozgó kalmár mintha Benjamin lenne!) mellett némelyik ilyen sztorit mintha valamilyen variációban a 2. regény első, keret jellegű fejezetében is olvasta volna a „királynő”, hogy aztán a későbbi vándorlásai közben élőben is érintkezésbe kerüljön egyik-másikkal, részesévé váljon tehát, noha nem teljesen úgy, nem teljesen ott, ahol azok a korábbi olvasmányokban vagy akár a mostani összeállítások topográfiájában felmerülnek. S azt sem lehetséges elhatárolni, hogy a mostani „három vaskos kódexben” pontosan milyen feldolgozásban, arányosításban oszlik el, miként kerül kapcsolatba vagy csak esetlegesen egymás mellé a Riolda aktuális megfogalmazása által frissen csokorba gyűjtött 4-6 (!?) történet. De legalább ennyire figyelemre méltó, hogy már nem annyira szövegeket, mint történetek képi feldolgozásait tartalmazó kódexeket ad át a „királynő” a fiának. Az irodalmi-művészeti érdekesség modern értelmében vett ponyvájának középkori megfelelőiről szólva, azokat keresve (és kínálva) az írás(osság) immár nem tűnik fel kellő vonzerővel bíró médiumként, a képiség: a rajz, a grafika látszik szükségesnek a figyelem felkeltéséhez, azaz végső soron a kereskedelmi-egzisztenciális eredmény eléréséhez.

Strukturálisan, tehát a regényszöveg narratív szerkesztődése és az elbeszélés mesés-mítikus (mágikus?) szemléleti horizontja szempontjából még fontosabbak azok a könyvtári/olvasási élmények, amelyeknek Riolda az alanya és jelentős részben a szereplői tárgya is. A „királynő” a halála napjának reggelén (amely nap egyik fia, Vörös Sjön és nevelt fia, Shiobian halála napja is egyben) egy újonnan felfedezett kéziratot kezd el olvasni, és aztán jóformán a halála pillanatáig ezt a kéziratot tanulmányoz: a már említett Hogyan szerezte a nevét a sziget, és hogy veszítette el? című kódexet. Mivel szülőföldjét emlékezetes módon ő nevezte el (az 1. regény végén hazaérkezve) a Nyugati szél szigetének, az első pillanattól gyanítható, hogy az ebben a műben foglalt história jelentős részben a saját történetével érintkezik. Egy ismeretlen, mindenképpen a jövőből üzenő krónikás az írás szerzője. A „királynő” alapjában elégedetlen vele, mert a munka rendkívül szabályos, igen apró betűi legalább annyira felbosszantják, mint stílusának tudálékossága, feltétlenül túlzottnak érződő számszaki részletezése, különösen az őstörténet földrajzi alakulatait és alakulásait illetően. Csakhogy eredendően kell bizalmat szavaznia a titokzatosan fel-feltűnő, ide oda pakolódó könyveknek (N. herceg szerelmes verseinek agyonolvasott kézirata például mindig elöl vannak, akárhová teszi őket!), mert úgy tartja – és erre a gondolatra a cselekmény mesei cselekményvezetéséből következően nem is jut éppen alaptalanul –, hogy „[a] könyvtár az a hely, ahol az ősei üzennek, és ahol a távollétében átforgatják a lapokat”. (119)[30] Ráadásul a frissen a könyvtárba került, reggel felfedezett kódexben hamar ráakad a sziget titokzatos régi építményeire, amelyekre az Írországból jött hódító, I. Bandemag építtette a maga palotáját. A munka alaprajzot is közöl, amelynek ábrája teljesen ráillik arra a kastélyra, amelynek könyvtárában éppen olvas. S a „királynőt” lenyűgözik az új felismerések, amelyeket tudata így összegez:

Ezek szerint nem Corcból vagy Ulsterből jött kőfaragók álmodták meg ezeket a falakat! I. Bandemag csak „rájuk talált”, mikor a sorsát megpecsételő, végzetes vihar a szigetre sodorta! Hány és hány későbbi betolakodó kóválygott itt elveszetten, miközben a falak hasadékaiból szellemeket, tündéreket vélt hallani? És talán nem félelemből falaztatott be annyi ajtót a lelkifurdalásába lassan beleőrülő I. Bandemag? / Meglehet, nem ő az egyetlen, aki egész életében úgy érezte, a falak rejtekében elevenen befalazott családok élik az életüket. A palotát nemcsak a két gonosz Bandemag, hanem Sjön sem szerette, ahogy utálta Vörös Sjön, Kyd, fiona és az összes szigetlakó is. / És megint a számok! Ez a nyavalyás krónikás mindent megmért, lerajzolt, kivont, összeadott, mintha számok tartanák ezeket az elátkozott falakat, nem a hit, a szorgalom vagy az eleven akart. A szerző addig-addig szorzott-osztott, számolgatott, míg kiderítette, hogy legalább száz eleven munkásnak kellett volna dolgoznia az építkezésen, miközben a sziget birkanyájak nélkül képtelen volt eltartani ötven-hatvan embernél többet. / A palota így hát örökös befejezetlenségre ítéltetett. / De a sok kivonásban, összeadásban, szorzásban, osztásban elveszett a lényeg. Vajon mi kényszerítette ezeket a kiváló építőmestereket, a szorgok őseit, hogy teljesen megalázkodjanak az íreknek? Volt-e saját nyelvük? Tudtak-e az ír támadás éjjelén beszélni, vagy ez a furcsa, kidőlt-bedőlt palota a girbegurba folyosóival az ő grammatikájuk, az ő szókincsük? (Ö,262-263)

            A sziget története a legendák tükrében című fejezetben azután saját magával kapcsolatosan olvashat Riolda. A létezésére vagy az esetleges nemlétezésére vonatkozó általános históriai szempontokat, bizonyítékokat, cáfolatokat, konkrétan pedig olyasmit, hogy nem csak a Nyugati szél szigetén élt valaha, hanem bejárta Indiát és Kínát, hajózott volna a Níluson, és állítólag kísérletet tett a hispániai emír uralmának megdöntésére. Mindezeket történéseket a mesék birodalmába utasítja a krónikás, ám a történeti forráskritika ilyen emblematikus művelése mégis inkább a „tudálékosság” érzetét kelti fel Rioldában. Amit a saját „ismeretei” felől felépíthető, igazolható kritikaként tud szembeszegezni a túlzottan precíz okfejtéssel, az olyasmi, miszerint a számszakilag gondos krónikás a jelek szerint nem hallott a II. Bandemag idejében a lakosokat sújtó átokról vagy éppenséggel a szorgokról. Arra futotta képességeiből, hogy a sziget eltartóképességéről nyilatkozzon, de már az „éhezés mélységeiről”, vagy kifejezetten az „éhezők tudásáról” (124) reménytelen lett volna fogalmat alkotnia. [31] Önmaga története nem kifejezetten szórakoztatja, ezért megpróbál megtudni valamit a gyerekei jövőjéről. Nos, a halászexpedícióval nemrég távozott Kyd mint a Feröer-szigetek első királya szerepel, egy bizonyos „Fiona úrnő” pedig Normandiában a Germantes-Chaussy család ősanyjaként szerepel. Sokkal többet azonban nem tud meg, és a jövőben egyre inkább előre haladva, önmagától a krónikában távolodva mind érthetetlenebbé válik számára a szöveg. felmerül a krónikás általi alattomos nyelv-váltás lehetősége is…

            Rioldát a családjával kapcsolatos tájékozódása, reflexiói egy történelmi általánosításig vezetik el, amely már a sokadik a regény lapjain, de ez valamennyi közül az elképzelhető legáltalánosabb. Arról szól, hogy talán minden nemzedékben ugyanaz történik állandóan. Mégpedig az, mégpedig úgy, hogy valamennyi generáció egyformán kevés szabadsággal rendelkezik. A múlt ismeretlen birodalom az emberek számára, ám ők valójában mindig a származás, emez „legelfogadottabb mese” (125) alapján osztják szét a birtokukban lévő dolgokat. Nem vagyunk a magunkéi, sokkal inkább a halottainké. „Semmi oka nincs hát, hogy időtlen időkig ne ugyanaz ismétlődjék. Vagy hogy ne minden egyszerre történjen.” (125)

            A históriai ciklikusságot vagy az idő megszüntetését, esetlegesen „nemlétező” voltát állító (kidolgozott) filozófiákkal rokon, rezignált ráérzések, megállapítások az éhségtől, fáradtságtól végképp elgyengült Riolda számára már-már a saját tényleges eredete feltárásának kapujában parancsolnak szomorú, nagyvonalúan nemtörődöm megálljt. Sejti, ha több energiája, kitartása lenne, akkor az általa most forgatott, újszerű kódex talán még a születése titkára is fényt derítene. Mégis, az elbeszélés szerint már semmi oka nincsen arra, hogy az eddiginél alaposabb figyelemmel visszalapozzon születése idejéhez, hiszen már nem haragszik senkire és senkinek nem akar igazságot szolgáltatni… Kételyeit, fennmaradó kérdéseit – amely kérdések még ezen a ponton is azonosak a regényes cselekmény legtermékenyebb, legizgalmasabban lebegtetett bizonytalanság-pontjaival[32] –, szépen átviszi magával a túlvilágra.[33] Annyit már Vörös Sjön haldoklásakor megtudunk az elbeszélésből, hogy nem elveszett öregként hal meg az ember (amennyiben megérheti az idős kort), hanem „mindannyian a saját gyerekkorunkon át lépünk az ismeretlenbe”. (114-115) Ennek a szemléletnek a fényében kell értelmeznünk a „királynő” búcsúját is: „Csengő kislányhang a köd hófehér szívéből. – Riolda vagyok, és holnap majd elindulok, hogy minden jobb legyen.” (126) Mintha virtuálisan visszavettetett volna a világ Riolda 4 éves korába, amikor elindult a szigetről… Ami azt illeti, sokkal jobb állapotban most sincsenek a „birodalom” élelmezésügye, társadalma, kilátásai. Egy helyben forog az idő vagy históriai léptékű lepusztulás veti vissza az országot a „fejlődés” startvonalára. Noha az is először merült fel most az egész alakulástörténettel kapcsolatban, hogy Riolda jobbító, fejlesztő szándékkal ment volna idegenbe, hogy majd hazahozza világlátottságának eredményeit, tanulságait, értelmezésünkben mégis a történelmi destrukció érvényesülését véljük felfedezni.

*

Áttérve most az Összetört idő cselekményes keretén belül a nyitó részek tanulmányozására, általánosságban megállapítható, hogy a trilógia befejező műve már a történelmi destrukció határozott érzetével, hangulatával is indul. És a regény kezdő fejezetei tartalmilag-motivikusan valóban bőséggel alátámasztják, hogy a sziget múltjának tapasztalata alapján eléggé van ok a pesszimizmusra (itt, helyben is, de a világon általában is), legalábbis igen kevés az ok még a mérsékelt történelmi optimizmusra is – azaz a helyi életviszonyok valamiféle progresszív kibontakozásának hitére (ami pedig az 1. regény végén és a 2. regény elején némi megszorításokkal még meglehetősen indokoltnak látszhatott). A 3. regény nyitányában ugyanis Riolda a szigetüket éppen 99 évvel korábban meghódító I. Bandemag (az egyik leszármazási elképzelés szerint az asszony nagyapja) korabeli naplójában olvasott szörnyűségekre reflektál magában. Mint megtudjuk, az első „király” nagyon hamar úgy rendelkezett, hogy a sziget őslakói, a szorgok nem viselhetnek ruhát, nem beszélhetnek senkivel (de még csettintő vagy makogó hangokat sem hallathatnak), barlanghasadékokban kell meghúzódniuk télire, s megpillantva az ír katonákat, kötelesek térdre vetni magukat előttük… A dehumanizáció ezen, döbbenetes momentumai, amelyek mesei radikalitással a történelem egy adott időszakában egymásra sorjázó zsidótörvényekre emlékeztetnek egyenként illetve strukturálisan, I. Bandemag egykori megfigyeléseiben és tudatában azzal alapozódnak meg, hogy először csak „beszélő kutyáknak” látja a szorgokat. „Lelketlen, viccesen makogó lényeknek, akiknek az a dolga, hogy a kínhalálukkal szórakoztassák a szigetre lépő ír harcosokat.” (1) Riolda értelmezése fájdalmas-ironikusan azonosul feltehető ősének észjárásával: ha a kopár földön nem él meg a szarvas, a nyúl, akkor ugyan mi másra lehetne vadászni, mint emberre, vagy… emberszerűségre (aki/amely – önmegnyugtatás ez –: valójában mégsem ember…)?! Márpedig vadászni szükséges, hiszen a földrajzi-időjárási mostohaság folytán a szigeten ragadt katonáknak a tél unalmát valamivel csak el kell ütniük!? Innen azután már csak egy lépés volt az emberevés, pontosabban a szorg-fogyasztás (amennyiben az őslakókat nem ismerték el embernek, legalábbis teljes értékű embernek nem); más vadászható élelem nincs; ez a föld néhány száz embernél többet nem tud eltartani, elhajózni pedig a viharos áramlatok miatt nem olyan könnyű, kvázi „lehetetlen”. Mindezen, objektív adottságokhoz járultak a személyes, lélektani, egzisztenciális, majd a szubjektív tényezők:

I.Bandemagot amúgy szülőföldjén, a messzi Ulsterben érzékeny, barátságos, költészetben is jártas, az udvarlás nemes szokásait követő királyfinak ismerték. De hát hogy vetemedhet arra egy széplelkű királyfi, hogy […] unalmát elűzendő íjjal és nyíllal gyerekekre vadásszon? Bár a napló szemérmesen hallgat az okokról, Riolda pontosan tudta a választ: […] az ír katonák csak akkor maradhattak életben, ha felfalták ezeket a violaszín pupillájú bennszülötteket. […] / De tavasszal, a szelídülő jóidőben I. Bandemag már nem is akart elhajózni. Megkedvelte a sziget kuporgó óriásokhoz hasonló szikláit, a sziget egyetlen forrásának állott borra emlékeztető ízét, a szélben hajladozó, ehetetlen bogyókat termő, különös cserjéket. Ráadásul Ulsterben, apja székhelyén a testvéreivel és unokabátyjaival kéne vég nélkül egyezkednie, itt viszont istenként imádják a katonák… és nemcsak a katonák, hanem a telet mezítelenül túlélő szorgok is. Mi lenne, ha a bennszülöttekkel építtetné fel a palotáját? Ha megparancsolná nekik, hogy ezentúl négykézláb járjanak, és a hátukra kötözve vigyék a köveket a sziget egyetlen dombjára? / Mi lenne, ha a szorgok csecsemőire a késével külön jelet vésne? Ha megszámozná őket? Ha megtiltaná nekik, hogy a tengerpartra menjenek? / […] / Ahogy megfordultak a szelek, a katonáinak megparancsolta, hogy hozzák el a könyvtárát és a menyasszonyát Ulsterből, és rakják meg a vitorlást vetőmaggal, birkákkal, kőművesszerszámmal, mert majd ezen a kopár földdarabon épít[…] [e]gy igazi tündérvárat, egy fantasztikus palotát, amiért még a szikrázó napsütésben fürdőző mórok is irigyelni fogják. Arról ábrándozott, hogy kiszélesítteti az öblöt, karvastagságú falakat emel, és óriás kőoroszlánokat épít az öböl bejáratához. / De ő maga nem merte elhagyni a szigetet: mintha tartott volna attól, hogy távollétében ezt a kopár földdarabot a félkész szobrokkal, a meztelenül futkosó szorgokkal visszaveszi a tenger. (Ö,8-9)

Miért is ne vehetné vissza? Hiszen ez a sziklás, kopár szigetet „százszor száz esztendeje a tengertől kapták ajándékba”! (1) Igaz ugyan, hogy az őslakók, a szorgok, de hát a sziget sorsa annyira összefonódik ezekkel a félig állatinak, félig démonikusnak tartott, s csak külsőleg ’emberszabású’ lényekkel, hogy ez a föld az eredeti lakosságával együtt pontosan az, ami… „Elátkozott”, reménytelen, kilátástalan hely, legalábbis a bandemagi napló szerint, amelyet természetesen Riolda olvas, lévén jóformán ő egyedül tud olvasni a közösségéből. Mostoha természeti körülmények és időjárás, az embertelenség gyakorlati és lelkiismereti visszahatásai, szerencsétlenségek? Nehéz eldönteni, hogy pontosan mi gátolja a legalapvetőbb „gazdasági-társadalmi” kibontakozást is, a jövendő Északi Birodalom kiszemelt székhelye mindenesetre nagyon messze marad attól, hogy igazán „megemberelje” magát, ezzel szemben inkább – az elbeszélés egyfajta szójátékaként – elszörnyed. (Ö,9, [kiemelés az eredetiben]) A telek egyre hidegebbnek és hosszabbnak tűnnek, ravasz-gonosz áramlatok tartják fogva a szigeten magát a királyt is, a látogatók hajói szétzúzódnak az öbölben, az Írországból hozott magok nem erednek meg a sziklák között, az elültetett facsemeték rügyei elfagynak a jeges szélben, a birkákat ismeretlen kórság tizedeli vagy időnként teljesen ki is pusztítja. Nagyon nehéz bármiféle érdemleges mezőgazdasággal próbálkozni a szigeten, pedig ennek sikere annak a zálogát is jelenthetné, hogy egyszer s mindenkorra sikerüljön felszámolni az emberevést. Tulajdonképpen csak a palota-építkezés halad előre. Az Írországba visszamenekülő építőmesterekkel vagy nélkülük, de majdnem egészen a befejezésig jutnak, ám I. Bandemag befalaztat jó néhány szobaajtót – mert talán retteg az éjszaka hallható zajoktól. És valóban: úgy tűnik fel, spirituális bűnhődés jut osztályrészéül a bennszülöttek meggyalázásában részt vett valamennyi ír katonának. „Éjszakánként fehér ruhás kísértetek érkeztek, talán tündérek vagy bosszúálló szellemek, hogy rémálmokkal kínozzák a túlélőket.” (4) S néhány év leforgása alatt az „ulsteri dicsőséges hősök” (4) a szorgok téli álmot alvó életnívójára esnek vissza (az állatias intenzitású szexualitást mutató szorg „nőstényektől” született gyerekeik már úgyis egyértelműen szorgok lesznek); maga a király a téli sötétségben annyira retteg, hogy nyitott szemmel sír az édesanyja után, húsra már nem képes ránézni, évekig bogyókon és faleveleken él, mígnem úgy végzi, hogy éhen vész… „[M]intha ez az áldozatokkal és bűnösökkel teli sziget az elkerülhetetlen megsemmisülés felé sodródna.” (3) Ez a metaforává sűrűsödő mágikus-mítikus hasonlat (hogy tudniillik egyfajta ’szellemhajó’ gyanánt lenne otthonuk, a kopár, sziklás földdarab) meglehetősen harmonizál azzal, hogy a róluk szóló hírek alapján a szomszéd népek rajtuk rémüldöznek és az anyák Bandemag nevével  ijesztgetik a gyerekeiket…

            Mindez az ugyan bűnökkel terhelt, de mégis csak az örökre maguk mögött hagyott előidőknek tekintett múlthoz látszik tartozni. De csak látszik, ugyanis a visszaesés naponta, úgyszólván állandóan fenyeget. (És mint az a cselekményes keret második feléből, a regény végéből kiderül: nem éppen véletlenül.) Tizenöt esztendősen, Normandiából hazatérve Riolda ugyan felszabadította a szorgokat, szászokat hívott be Northumbriából, és nem törődik az emberek közötti eltérésekkel, ugyanakkor azonban ezek a különbségek nagyon is léteznek továbbra is. Pedig már csak három, bevándorlókkal nem keveredő szorg család maradt a szigeten, a többség „keverék” (a brit szigetekről vagy a kontinensről származók is maroknyi mennyiséget tesznek csak ki). A „tiszta vérű” szorgok ugyanakkor a település szélén csendesen, hallgatagon, titokzatosan és vészjóslóan húzódnak meg. Ha belépnek a saját kunyhóikba, akkor a rég meghalt, de általuk istenként tisztelt I. Bandemag egykori parancsainak megfelelően meztelenre vetkőznek és egymás között soha nem beszélnek, legfeljebb gesztusokkal kommunikálnak egymással. Nevük, legalábbis egymás között használt nevük nincsen, esős napokon egymáshoz bújnak a kunyhóikban, és amennyire tudni lehet, ilyenkor hangok, szavak nélkül beszélgetnek a tengerrel, egymással. A rabság beleette magát a lelkükbe, az őket üldöző és megalázó I. Bandemagra jótevőjükként emlékeznek, naponta imádkoznak a visszatéréséért. „A nagy, fehér atyáért, az igazságtevőért és szabadítóért.” (5) Rioldában méltán ébred fel a gyanú, hogy I. Bandemag aligha tudta volna olyan könnyen elfoglalni a szigetet és annyira gyalázatosan alávetni a lakóit, ha a megalázkodásra és öncsalásra való hajlam nem gyökerezik olyan erősen a természetükben.

            A keretnek a 3. regény elején elhelyezkedő részében a falu végén izoláltan élő szorgok még meglehetősen családcentrikusak. Az igaz, hogy a messziről érkezettek, a jövevények számára felfoghatatlan módon üzennek egymásnak, és így mintegy kizárnak a kommunikációs terükből másokat (az „idegeneket”, ellenségeket), ám egymásnak üzennek legalább. Saját közösségükön belül a sötétben is látják a másikat, és szavak vagy érintés nélkül is érzik társaik fájdalmát. Olyan pontosan érzik társaikat, mintha egyetlen, hatalmas testet képeznének csoportként, tömegként, és valóban beszéd nélkül értik, közvetítik ezen a csoporton-tömegen belül a „gondolataikat”. – Mármost a regény végi keret emberi, közösségi („társadalmi”) problémái pontosan valamiféle „szorgosodás” tendenciájaként ragadhatók meg a leginkább manifeszten, nem leválaszthatóan a beszédszerű nyelvhasználat kérdéséről, kihívásáról. „Riolda megfigyelte, mennyi a tetvesen, magányosan, éhesen kóborló gyerek. A szorg származású anyák ledobták a ruháikat, visszatértek a régi családjukhoz, és ha a gyerekük emberi nyelven szólt hozzájuk, akkor elzavarták. Ezek a kicsapott gyerekek ődöngtek fel-alá a kunyhók körül. Már nem családok […] éltek a Nyugati szél szigetén, hanem sértődött és dühös emberfalkák.” (108) Kísérteties, hogy ez a sértődöttség immár nem tűnik fel kezelhetőként, legalábbis emberileg nem. Amikor Riolda – fiának, a beteg Vörös Sjönnek a meglátogatása alkalmával – megpróbál részvétet nyilvánítani az expedíciójára magával vitt, majd a northumbriai vérengzés során elpusztult fiatalok szüleinek, akkor az anyák elfordítják fejüket. A „királynő” olyasmit gondolhat, és bizonyos embereknél („egyedeknél”?) joggal, hogy mivel ő egészségesen járkál és ezen anyák felfogása szerint talán „szemforgatóan sopánkodik” (108), egyfajta engesztelhetetlen elutasítás jut osztályrészéül. Azonban a furcsa, igazából ellentmondásos mód, ahogyan az anyák valójában viselkednek vele ekkor („Valamilyen elviselhetetlen messzeségben kíntól eltorzult arccal vigyorognak.”, 108), annak rémséges sejtelmét engedi előtérbe jutni, miszerint ennél valójában nagyobb már a baj. A fájdalom, sértődöttség emóciói az értelem-vesztés animális-állatias reflektálatlanságának tendenciájával kereszteződnek ezeknél az embereknél: lényeknél. Döbbenettel, szörnyülködve és borzongva olvashatjuk rá még egyszer erre a szituációra a korábban már idézett mondatokat: „az anyák némelyikében nemcsak sötét neheztelés bujkált, hanem valami furcsa értetlenség. Mintha nem egészen értenék, hogy Riolda kiknek-miknek a gyerekeiről beszél.” (108)

            A 3. regény Mi lesz a többivel? című híres-hírhedt – mert az ember(i)ség kihívásait radikálisan felvető és faggató 25. fejezetében Riolda, miután súlyosan beteg egyik fiát, Vörös Sjönt meglátogatta, átmegy a „tiszta vérű”, angolszászokkal, normannokkal nem keveredő szorg családjainak kunyhójába. Célja, hogy a másik fiát elhagyó, a házasságukból kilépő, és közös gyermeküket magával vivő feleséget „hazarángassa” onnan. (109) Az oda behúzódó, befogadott nők és gyermekek azonban félelmetesen egyformának tűnnek előtte: individualitásukat feladónak, egyéniség szerint megkülönböztethetetlennek. Szinte állatiasan, csordaszerűen rekollektivizálódottak, amit az is mutat, hogy „az egymás hegyén-hátán kalimpáló kezek-lábak közt Riolda alig ismeri fel a saját unokáját”. (109) És valóban: a gyerek csak vakog, szörcsög, nem beszél, s amint nagyanyja felkapja és magához öleli, beleharap annak nyakába. Kyd nem is ismeri el a sajátjának, „rossz vakarcsnak”, „patkánykölyöknek” titulálja, ami bőven lehet a csalódott (és talán máris megcsalt?) fiatal férj renitenskedése is, amely az utód eltaszításában, a róla való gondoskodás megtagadásában csapódik le, így állva bosszút áttételesen a feleségen, az anyán is a gyereken keresztül. S az asszonyok jellemző módon természetesnek veszik a vinnyogó kismacskára emlékeztetően kapálódzó, fújó gyereket, míg Kydtől tartanak, még a véletlen érintést is fenyegetésnek, akár inzultus kezdetének veszik. Ennek a jelenetnek a végére már valóságos csordát vagy nyájat képez a csak nemükben (de aszerint jelentőségteljesen!) megkülönböztetett embertömeg egymásmellettisége, mintha bármelyik pillanatban orgiasztikus összevisszaság zűrzavara szabadulhatna a világra. „Férfiak és nők egymástól biztonságos távolságra felsorakoztak a tengerparton, mintha egy másik világból érkező, mindannyiukat felszabadító, új Bandemagra várnának.” (109) A kör bezárult: I. Bandemag taszította őket állatias felhangokkal is bíró szolgaságba, nyomorba, most hatalma gonoszul teljesedik ki rajtuk utólag, hiszen szabadítóként is őt vagy egy hozzá hasonló figurát várnának vissza… Az emberség olyannyira fontos tét itt, hogy szinte biztos lehet az olvasó a küszöbön álló elbukásában!

            A mesei-mítikus kauzalitás azonban, amely a regény cselekményét szervezi és értelmezésének végső horizontját is meghatározza, lehetőséget ad arra, hogy ne feltétlenül és kizárólagosan valamiféle „primitív”, a bennszülöttekre jellemző atavizmusnak tekintsük a szorgok visszaállatiasodását (ne felejtsük el, Riolda az 1-2. regény határán felemelte, majd jogilag is felszabadította őket!), a sziget emberpopulációjának általános vissza-, vagy egyáltalán: elszorgosodását. Erre a Vörös Sjön betegágyánál álló Riolda érez rá, és ad a dologgal kapcsolatban egyfajta mágikusan racionalista magyarázatot belső monológjában:

Talán […] csak valami alattomos, az emlékeket elpusztító járvány ez […]. Egy, még a lepránál is pusztítóbb, az időt összezavaró kórság, mely lassabban végez a Nyugati szél szigetének lakóival, mint az idetévedt, pár nap alatt elrohadó norvégokkal. De talán nem is annyira ismeretlen, gondolta Riolda. Gyerekkorában ő már látott nyitott szemmel alvó férfiakat, akik a múlt, jelen és jövő között botorkáltak, de nem voltak otthon egyikben sem. (Ö,230)

Tehát, amikor Vörös Sjön fogát, szemét, fejét, nyakát, halántékát fájlalja, amikor minden noszogatásnak ellenáll, és kizárólag pihenni akar, akkor mindebből valójában az a lényeges, hogy emberi akaratát, kezdeményezőképességét veszítette el. Hiszen nem csak Kydnek, de a „királynő” ezen, hatalmas termetű fiának sincsen fogalma arról, hol jár a felesége, mit csinálnak a gyerekei… (A családi összetartást illetve annak a hiányát a létezés értékének fokmérőjeként véve itt jelentős erkölcsi színvonalesés következett be.)

iii / Összefoglalás

A Fordított idő – trilógia egyes műveiben a sziget-királysághoz és annak állami szintű sorsához kötődő (a munkák elején és végén elhelyezett) fejezetek centrális figurája egyértelműen a Riolda nevű női főhős, mindazonáltal lényegesen másképpen, mint ugyanez a szereplő (és mindenkori kísérői, ha akadnak ilyenek éppen) az utazásos regényi cselekményközepekbe merülten. Ez a különbség fémjelzi a leghatározottabban, hogy az egymásra sorjázó három regényben folyamatosan keretes szerkesztésmód érvényesítéséről beszélhetünk. Különböző mértékben, de egyként, és ezt az eljárást a sorozat kezdő regénye mintegy példaszerűen, alapozó jelleggel valósítja meg a mű-hármas egésze számára. Jelen dolgozatunkban főként a 2. és a 3. regény cselekményével foglalkoztunk, azonban mindez természetesen elképzelhetetlen lenne az 1. regény teljesítménye nélkül, amelyet önmagában vehető evidenciaként kezeltünk a továbbiak viszonylatában, közvetlen ismertetésétől, részletesebb felidézésétől ezúttal eltekintve.

Riolda történeteként olvasva a Fordított idő [I.] eminensen keretes elbeszélés: e szereplő születésétől kezdve, egy Isten háta mögötti ír szigeten (vagy emberöltőnyi idővel a történet kezdete előtt ír harcosok által meghódított/alávetett világ-zugban), a távozásával/szökésével induló vándorlás-periódus megannyi állomásán keresztül egészen addig követi a női főhős élettörténetét, ameddig az vissza nem tér a szigetre és át nem veszi felette az uralmat.[34] A vándorlás, a kalandozás kevéssel a születés után (4 éves korában) kezdődik Riolda számára, és egészen a szigetre való visszaérkezéséig, fiatal felnőtté, sőt anyává válásáig tart. Emez, egyszerre emberfeletti és emberalatti lénynek már a valóságos származásával kapcsolatban is megannyi kérdés vetődik fel (részben még a saját maga szánmára is), ám szorosan összeolvasva a regény első (Az idő messze van című) és harmadik (A szél gyökere a tenger című) fejezetét az utolsóval (A nyugati szél szigete című szövegrésszel), rá-olvasva tehát a befejezést a nyitányra, több minden perspektivikusan megvilágosodik a befogadó előtt – az egész mű átfogó „üzenetét” is valamennyire átdimenzionálva (a regény művésziségét, annak komoly mondanivalóját feltétlenül erősítve). Ez a „rá-olvasás”, elhamarkodottan, elsietetten (előre lapozva) végrehajtva, természetesen rombolná a mű kalandosságának izgalmát, amennyiben azonban a zárlat egyes, igencsak hangsúlyos elemei visszamenőleges hatállyal érintkezésbe lépnek az indítás egy-egy függőben maradt, vagy az olvasás befejezésekor mindaddig függőben lévőként felismert szálával, úgy nemcsak az utólagos kikerekítettség legalább valamelyes érzetét adják meg, s nemcsak utólagosan, hanem a kezdeti elkötetlenség szándékoltságának, a mesteri lebegtetésnek is a magyarázatát nyújtva: erre a lebegtetésre, bizonytalanságra, kitöltetlenségre a narrációban az egész mese folyamán alapvető szükség volt – anélkül azonban, hogy döntő hiányként akadályozta volna a történet élvezetét; sokkal inkább az izgalmat, a végig feszült érdekességet volt hivatva fenntartani. A feszültség, az újszerűség, az érdekes meglepetés, meghökkentés az elsőtől az utolsó soráig jellemző a regény fejezeteire, jeleneteire, eseményeire, feltételezéseire, találgatásaira, reflexióira. De talán minden egyes kijelentésére, valamennyi mondatára is, ahogyan az olvasás linearitásában lebilincselően vezetnek – önmagukon keresztül, fokról-fokra. Értelmezésünkben azonban minden további nélkül végrehajtjuk a kezdet és a vég összeolvasását, mivel a főhőssel és az emberiséggel, a humán létezéssel kapcsolatos kérdéseket felvető keret önmagára zárulva mintegy önmagán belül (is) kompaktnak bizonyul: a befejezés valójában „csak” olyan kétségeket fogalmaz meg (részben, homályosan meg is válaszolva azokat, persze), amelyek éppen önmaguk belső alternativitásával színezik, dúsítják fel a kezdő szituációt, amelyre a befejezés döntő módon visszaemlékszik s amelyhez valamennyire vissza is tér, amibe bizonyos fokig vissza is hajlik tehát.

            Ami pedig az 1. regényre igaz önmagában, az kiterjesztve nagyjából-általánosságban érvényesnek vehető a további két műre, azaz a trilógia egészére nézvést is: főként a keret spirális (körben forgó, de emelkedő vagy süllyedő, hol több adatot-szempontot nyújtó, hol ebből visszavevő, lebegtető) információs szerkezete az, ami a regény(ek)ben felrajzolt univerzummal kapcsolatos döntő tudást hordozza. Ezen keresztül az olvasó vonatkozó (főként a megismert cselekményre vonatkozó, ám attól függetleníthető) világismeretét kidolgozza, szörnyülködését esetenként kiváltja, erkölcsi megrendülését lehetővé teszi. (Ebből következő esetleges társadalmi-politikai aktivitáspotenciálját, közvetve, felszítja.)

[1] Itt adjuk meg, hogy Bánki Éva trilógiája címén a következő kiadásokkal dolgozunk: Fordított idő, Jelenkor, Budapest, 2015; Elsodort idő, Jelenkor, Budapest, 2017; Összetört idő, Jelenkor, Budapest, 2019. A megjelenés sorrendjében esetenként, sőt, többnyire mint 1., 2. és 3. regényről beszélünk e munkákról. Az összességében Fordított idő I-III. gyanánt is jelölhető, mert védőborítón – de nem címlapon! – szerzőileg egyes darabjainál „Fordított idő II.” vagy „Fordított idő III.” felirattal is címkézett (hármas) elbeszélő műből származó idézeteket az alábbiakban ezekre a kiadásokra vonatkoztatottan pusztán oldalszámmal adjuk meg, reményeink szerint mindig egyértelműen (sorrendileg még F, E és Ö betűvel is) utalva arra értekezésünkben, hogy mikor melyik (rész-)regény szövegéről, esetleg annak a (rész-)regénynek melyik további, saját tartalomjegyzékében római számmal jelölt, kisebb részéről, utóbbin belüli fejezetéről, s – minden esetben –, hogy a hányadik oldaláról van szó.

 

[2] A felvetésről nem könnyű eldönteni, vajon ténylegesen történettudományi, vagy historiográfiainak álcázott, olyan formát felvevő szépirodalmi kezdeményezésről van szó. Magyarul vö. az eredetileg és eredendően Európa egyetemes VII-X. századi történelmének „rejtélyeit” tematizáló kontextushoz: Heribert illig – Klaus weissgerber, Magyarok a kitalált középkorban, Allprint, Budapest, 2003..

[3] Az itt kihagyott tanulmányrész olvasható mint a következő publikáció nagyobbik szövegfele: zsávolya Zoltán, Tér, etnikum, alak, beszéd. Bánki Éva Fordított idő című regénye a fogadtatás metszeteiben = Ambroozia, 2018/2., https://www.ambroozia.hu/A201802/tanulm%C3%A1ny/t%C3%A9r-etnikum-alak-besz%C3%A9d-b%C3%A1nki-%C3%A9va-ford%C3%ADtott-id%C5%91-c%C3%ADm%C5%B1-reg%C3%A9nye-a-fogadtat%C3%A1s-metszeteiben

 

[4] A kritikai fogadtatás aktorainak munkáját aktuálisan színezte, és most, a regényhármas teljessé kerekedése után valamelyest visszamenőlegesen is óhatatlanul színezi, hogy az 1. regényt még nyilván szinguláris teljesítményként tekinthették önmagában, amely ráadásul a teljes újdonság erejével is hatott mind az életműben, mind kortársi literatúránkban egyaránt, míg a 2.-at mintegy hirtelen felbukkanó folytatásként, egyszersmind a még további folytatás ígérvényeként kellett már számításba venniük – annak köztességét, úgymond ’ideiglenességét’ rögtön számításba véve információtechnikailag. Éppen ezért speciális, éspedig szintén speciálisan köztes tapasztalatokkal szolgálhat, amennyiben közvetlenül a 2. regény megjelenése utáni kritikákra, azok megállapításaira, tanulságaira tekint rá az értelmező. (Magunk a munka ezen részét máshol végezzük majd el.)

[5] Vö. acsai tóth András, Az eleven idő fogságában – Bánki Éva Fordított idő trilógiájáról = Litera-Túra, 30. lapszám, 2019 október,  https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=2481933158549861&id=100001996039972, utoljára megnyitva: 2019.11.30.

 

[6] acsai tóth, i. m.

[7] Női főszereplő, aki a lovagi eposzok férfi hőseivel „egyidős” poétikailag, ám nem olyan egzisztenciális-tevékenységi funkciókörben, mint a középkori lovagregények férfi főhősei számára igazán releváns nő. Tehát nem szexuális szimbólum-objektum, noha nőiességét, anyaságát emblematikusan megéli, s cselekvése társadalmilag sem alávetett – legalábbis perspektivikusan nem az. ’Csúnyácska’, ha úgy tetszik, de feltétlenül ’okoska’ is, sőt, spirituális. És ami fő: „királynő”, azaz állami szintű irányító. (Ami persze az adott, minimálisra beállított kísérleti körülmények között nem sokkal több, mint családfőség. De hát éppen ez az!)

[8] Ld. szilas György, Miért nem lehetséges “tökéletes idő”? Bánki Éva regénytrilógiájáról, https://mandiner.hu/cikk/20191116_miert_nem_lehetseges_tokeletes_ido, utoljára megnyitva: 2019.11.30.

[9] Ami általában véve tévedés, hacsak nem „allergiás” erre a szempontra a kritikus, vagy esetleg főként csupán azzal a néhány, ebben a tekintetben tényleg markáns felvetéseket tartalmazó könyvbírálatokkal találkozott, mint amilyen hutvágner Éva A  nyugati szél szigetének királynője (Apokrif, 2015/4.) vagy steinmacher Kornélia „Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen” (Új Forrás, 2017/1.) című írása.

[10] Fekete J. József, A jövőre is lehet emlékezni, In: Magyar Szó kulturális melléklete, 2016.11.15., https://www.magyarszo.rs/…/A-jovore-is-lehet-emlekezni  Via: https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=2580122528730923&id=100001996039972, utoljára megnyitva: 2019.11.30.

[11] Egyébként az “uralkodóház” kifejezés igazában természetesen nem valamely helyszínt jelent, hanem családi-dinasztikus értelemben vett, metafora kifejeződése a leszármazásnak.

[12] Kivéve a 2. regény esetében, ahol a záró foglalat hiányzik.

[13] Vö. Heribert Illig már itt is hivatkozott, szakmai berkekben nagy port felverő kezdeményezésével!

[14] Trilogikus regényi mesterhármasával Bánki Éva akár a magyar Rowling is lehetne – a Harry Potter-könyvegyüttesnél azonban az ő sorozata reménytelenül művészibb; s kis nép, kis nyelvközösség alkotójaként recepciós érvényesülési lehetőségei is nyilván jóval korlátozottabbak az Egyesült Királyság-beli pályatársáéinál.

[15] Mint később kiderül, az egyik „legszórakoztatóbb olvasmánynak” titulált história szintén kapcsolódik majd Hákim gyilkos-utópisztikus törekvéseihez, hatalmas méretű „építkezéséhez”, lévén Narbonne-ban és Almeríában játszódik: „egy szerény füzetecske […] egy zsidó asszony, Hanna és a lánya, Lea szomorú elválását és titokzatos egymásra találását mesélte el. Fullasztó családi bűnök, aljas kalandorok, titkos szerelmek, bűnbánat, szenvedés és mindent elárasztó kegyelem […]. […] annyira megszerette Hannát, ezt a töpörödött, sok nyelven tudó öregasszonyt, hogy úgy érezte, egyszer majd személyesen is megismeri. De hogy ismerhetné meg? Hiszen […] az ő városa olyan messze van… Ha van valahol, és nem csak egy mesemondó képzeletében létezik… / Vagy ez mind nem számít, mert előbb-utóbb úgyis minden könyv szereplőjével találkozik? Városalapítókkal, emberkereskedőkkel, bölcs öregasszonyokkal, ezermesterekkel? / Egyszer… De Riolda most egy kopár, kicsi szigeten élt, ahol a mindennapok folyását a tenger szabta meg kérlelhetetlen egyhangúsággal. / De volt egy igazabb élete. Együtt sírt-nevetett, szörnyülködött és ámuldozott a könyvekkel.” (E,17-18) – A nagy vonalakban, általánosságban ismertetett, mintegy vázlatosan elővételezett történetek mintha csak arra várnának, hogy megvalósuljanak Riolda számára, hogy életének szála és ezek a szórványos cselekményszálak összeérjenek, egybefonódjanak… Ami a későbbiek során meg is történik, még ha összességében egyelőre csupán a furcsaságok kaleidoszkópjának tűnik is fel a számos elbeszélés-kocka.

[16] Akad azért terítékre más is, eléggé jellegzetes darabok: „neki mint krónikásnak az a feladata most, hogy megtalálja az értékes kódexeket. Bekukkantott a rokkák mögé, remélve, hogy a könyvtár nyavalyás verseken kívül komolyabb kódexeket is rejt. És tessék! Rá is lelt a Kitalált lények címet viselő furcsa kódexre, aztán egy leírásra a tündérek és az emberek hetvenhét évig tartó háborújáról… mese, mese, meskete. Majd a kezébe akadt egy elég jó állapotú kódex, de ez is csak egy erotikus mesegyűjtemény volt, amely egy aldora nevű nőszemély Írországban átélt kalandjait meséli el – hát, ami azt illeti, I. Bandemagnak meglehetősen bizarr ízlése lehetett –, ám a név elgondolkodtatta Illighaent: Aldora! Mielőtt útnak indult volna, hallotta, hogy megérkezett Írországba a vizigótok elüldözött királynője – ő is Aldora, és ő is Hispániában született. Meglehet, ez csak egy elcsépelt regényhősnő-név, amit nagyravágyó anyák aggatnak a lányaikra… de egyszer csak felbukkant a történetben Al Tárik neve. Ez nem Dzsebel al Tárik netalán?! Aki egészen pontosan két éve és hét hónapja szállt partra Gibraltáron! / Illighaen szédelegve leült. Hogy jegyezhettek le efféle eseményeket egy olyan szigeten, ahol mindenki elfeejtette a betűket? És honnan tudhatta I. Bandemag, hogy a mórok beveszik Hispániát, kiráynéjuk pedig Írországba menekül? (F,51-52) – Illighaen kérdéseihez az értelmezés néhány további kérdése társulhat: I. Bandemag könyvgyűjtőként, szerzőként vagy szereplőként ítéltetik meg (és egy kissé el) az erős interpretációt produkál regénybeli olvasótól? Biztos, hogy a könyv ezen a kis, jelentéktelen szigeten keletkezett? Az amúgy történelmi ténnyel, a berber törzsek európai partraszállásával átfedésbe kerülő regényen belüli önálló történet, mely a világkrónika karakterjegyeit hordozza, mintegy előre rögzítené az eseményeket? Jövendőmondás-e ez, vagy „csak” a regény egyik visszatérő szlogenjének elhangzására ad alkalmat, a könyvtárba belépő II. Bandemag szájából: „– Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?”  (F,52)

[17] Mint emlékezetes: a szigeti keret az 1. regényben a kezdéstől a II. rész Rioldát és társait Normandiában megérkeztető II/4. fejezetig terjedő nyitó- és a mű legutolsó, a VI/6. fejezetére kiterjedő zárórészből egyaránt áll, míg a 2. regényben formailag egy elemű a keret: kizárólag az I/1. fejezetre korlátozódik, amelynek befejezésénél lényegében el is búcsúzik szigetének lakóitól Riolda, s a regény végén mindössze utalás történik a hazai kikötő ismételt meglátására, maga a hazaérkezés nem ábrázolódik a mű szövegében.

[18] 3. REGÉNY: NYITÓKERET = 6-7. FEJEZETIG, ZÁRÓKERET = TÖBB FEJEZETTEL A REGÉNY VÉGE ELŐTT MEGKEZDŐDIK. (Ezek tehát azok a szövegrészek, amelyekben a Nyugati szél szigetén tartózkodik Riolda.)

[19] A Fordított időben 37/6 vagy talán csak 5½-5¼, míg az Elsodort idő lapjain egyenesen 30/1 ez az arány!

[20] Igazság szerint az utazás által átfogott spektrum nem sokkal kisebb a 3. munkában, mint az 1.-ben, de valahogy „familiárisabb” hangulatú összességében, lévén először csak egy másik északi-tengeri szigetre irányul, majd épphogy csak elvetődnek a vándorok Northumbriába, Normandiába, és már haza is térnek. Ezzel szemben a 2. regényben Hispániába és Velencébe is eljut Riolda, igaz, az Elsodort időben nem csupán tengeren keresztül változtatja a helyét. S az is tagadhatatlan: az 1. mű voltaképpen csak a Normandia, Dánia és a brit sziget közötti tengerszakaszon utaztatja középponti figuráit, mégis, a mozgásban levés, az átmenetiség érzete legalább annyira meghatározó itt a sok kisebb vagy rövidebben meglakott állomás érintése miatt, mint a majdnem kizárólag pikareszk fejezetekből felépülő 2. alkotásban.

[21] Az idős Sjöné: nem, ugyanis ő nem volt vérrokona a Nyugati szél szigete szellemeinek… Legalábbis így indokolja a Bamburgba anyja megmentésére érkező Kyd, hogyan értesült apja haláláról, miközben annak holtteste helyett csak egy kard úszott előző nap reggel az otthoni kikötőben… (Vö. Ö,145!)

[22] A norvég (viking) kalózok az 5. fejezetben érkeztek a szigetükre azzal a hírrel, hogy megfordultak az Idő szigetén. Az ő hajójukat használva tudta elhagyni a saját szigetét Riolda expedíciója – szintén az Idő szigetét megcélozva. (Az Idő szigetén található kútból ivók megfiatalodnak, azonban gondok, gyötrődés hatására rohamosan kezdenek öregedni, míg végül hamarosan el is pusztulnak.)

[23] A tényt tehát, hogy Riolda és az öreg Sjön királyságát elárulva önálló uralom megalapítására tör Shiobian. Valójában ez a fejlemény nem előzmény nélküli: a 3. regény elejére 27 éves, haszontalan, semmi iránt igazán nem érdeklődő, látszólag céltalan fiatalemberreé, nagyevő hústoronnyá növekszik a 2. regény végén 12 évesen a nyugati szél szigetére került, Velencében felszedett, valójában varég származású egykori kisfiú. És Shiobian már a 3. regény 3. fejezetében olyasmiről elmélkedik, hogy az öreg Sjön félig már halott, lelkileg nagybeteg, óriási tehertétel a sziget számára, s Rioldának egy fiatalabb férfira kellene ámaszkodnia… (Vö. Ö,25!)

[24] Az „ezüstös-kék színű vándormadarak” a 3. fejezet végén, az „első tavaszi széllel” feltűnve érkeztek a szigetre, a gyerekek üdvrivalgásától kísérve. Érkezésük, titokzatos, távoli finom lényük legalább jelképesen stimulálja Rioldáékat az utazásra, és az életúnt, enervált Shiobiant is felvillanyozza.

[25] A megbélyegző új „törvényesség” már a bestialitás határát is átlépni készül: „–Azt tudtad, hogy Shiobian karámokat akar a szorgoknak építeni? És szerinte nem lenne bűn, ha az elhullott birkák helyett megennénk a gyerekeiket. / Riolda egyre csak az ujjait nézegette. Vizsgálgatta a körmét, az ujjperceit, aztán a pókhálóhoz hasonló, furcsa ábrát a tenyerén, mintha az egyetlen éjszaka megváltozhatott volna.”  (Ö,201)

[26][26][26] Noha éppenséggel racionális magyarázat is figyelembe vehető lehetne a törödöttség állapotára: „Miért a testünk az egyetlen, ahonnan a bajban bizonyosságot merítünk, töprengett Kyd [anyját a hajón elnézve]. Hisz az a sok bánat elfonnyaszt bennünket, és olyan gyorsan elsorvadunk, megöregszünk.” (Ö,201) Ám Kyd nem sokkal később már kifejezetten sajnálattal kénytelen illeti „ezt a percek alatt összeroppanó, kiszáradt fára hasonlító, öregedő asszonyt”. (Ö,203)

[27] „–Nincs asszony, aki nálam többet fizetett a fekete fürtökért. A férjem meghalt, az egyik fiam megőrült, a másik haldoklik, és ki tudja, hogy a lányomat látom-e többé. A csodavíz csak egy alattomosan ölő méreg, minden emberi lényt másként zavar össze, és én még nem értem a rám váró szenvedések végére. Ugyan mi jó származhat az idő összezavarásából?” (Ö,239)

[28] A sok idegen szóval, senki által nem alkalmazott kifejezéssel megtűzdelt, a „királynő” belső, szemléleti értékelése szerint „nagyképű, érthetetlen” alkotásnak minősíthető szöveg a lehető legkorábbról indítja a „birodalom” historiográfiáját… „micsoda ostoba történet! Riolda bosszankodva felnevetett. Vulkánok, kráterek, földcsuszamlások – mintha élne földi halandó, aki beleláthatna a szárazföld vagy a tenger gondolataiba! Vagy tudhatná, ki volt az első ember, aki a sziget földjére lépett.” Figyelemre méltó, milyen lóugrással közlekedő asszociáció vezet át a földtörténettől az aktuális társadalmi bajokhoz: „De nem zsörtölődött tovább, hanem csalódottan kibámult az ablakon. Hogy érthetnénk jól egy vulkánt, ha még egy összeomlóban lévő közösség is ennyire rejtélyes? Senki sem érti, miért dülöngélnek az alattvalói fel-alá?” (Ö,246) Az irreálissá, szellemszerűvé válás az általános éhezés lebegése csak tulajdonképpen, sugallja aztán az elbeszélés.

[29] Egy, gyaníthatóan az ő eredetének titkát is megmagyarázó kézirat végére (melynek azonban előzőleg nem lapozott a megfelelő helyére!) ezt jegyzi fel Riolda saját kezűleg: „Ma reggel meghalt a legkedvesebb fiam. És ma végeztem a fogadott gyermekemmel. Úgyhogy nincs más hátra, elbúcsúzom ettől a világtól.” (Ö,160)

[30] A palotában, ahol a könyvtár helyisége is található, a hiedelem szerint „már időtlen idők óta” (98) ott lakik legalább egy tündér, ő lehet akár Riolda édesanyja is, az egyik lehetséges eredetverzió szerint – ha nem egy másik tündér az, a tündérek lidércesen alaksokszorozó lények… Ezenfelül a gyerekek (csak a gyerekek, talán mivel hagyományosan ők állnak közelebb valamely spirituálisan nyitott létállapothoz az egyedfejlődésben) rendszeresen hallanak a palota befalazott ajtókkal teli folyosóin kísérteties, szellemek jelenlétére utaló hangokat…

[31] „ő maga nem élt napokig áfonyán, nem érezte az orrában a sülő emberhús szagát, és talán el sem hitte volna, hogyan voltak képesek a szorgok a hideg földhöz tapadva félig-meddig eszméletlen állapotban a teleket kihúzni. Hogy néha egy dal is elég, hogy jóllakjon az ember! (Ö,172)

[32] Különböző variációkban a trilógia számos pontján találkoztunk már velük. Éppoly rejtélyesek maradnak végtére is, mint amennyire érdekesek, kimeríthetetlen variabilitásúak a maguk „spirális” (minduntalan egy körben forgó, de elmélyülő vagy akár felső távlatba kerülő) ismétlődésében. Itt: „Ő tényleg II. Bandemag gyereke? Tényleg a palotában évszázadok óta rejtőzködő tündér az édesanyja? Ha pedig nem, akkor ki és miért végzett Fargein feleségével? Miért nevezte őt II. Bandemag az örökösének?” (Ö,173)

[33] Igazán szépen: Riolda halálpillanata talán a regény legköltőibb jelenete. Tetszetőssége okán érdemes lehetne az önálló, kiemelt elemzésre is. (Akár a líraértelmezések sorában is, hiszen a nevezetes-ominózus N. herceg egyik verse szintén szerepel itt!)

[34] Ha ez a maroknyi lakosság körében igazából jelent egyáltalán valamit, jelképes hatalomnál többet.

Vágatlan történet (Marton Réka Zsófia, „Sophie”: Tranzit-helyzet)

A könyv nyitó sorozata, a futólagosan felvett, habár rögtön át- és tovább gondolt benyomások körvonalazása, közlése által a saját világába is mintegy impresszionisztikusan – érzékletesen, egyszersmind finoman – bevonó, behúzó Évszak-impressziók ciklus egyik verse, a Kristályszimfónia így hangzik: „Puha hó alatt alszik a csend. / Felette a kristályok kórusa húzza / A hideg pelyhek melankóliáját, / S könnyeik hullanak végig / Rég szoborrá vált / Egykötetes, vágatlan történetem húscsomagolásán.” Ennyi a teljes szöveg, és mindezek alapján azt is gondolhatnánk, hogy Marton Réka Zsófia, „Sophie” esetében Pilinszky János valamelyik újabb követőjével van dolgunk, talán éppen a 479.-el ebben a nemben… És mintha talán nem is tévednénk olyan nagyot. Habár pontosan egy olyan darab, amelyről elvileg, a címe alapján komoly, akár tapadó jellegű pilinszkisséget feltételeznénk, nos, pontosan ez lep meg nagyobb önállósággal: „Szélordító kyrie / Hatszínű gloria / Elmúlik credo / Vérvörös sanctus / Bágyadónap benedictus / Ősz: Agnus Dei / Aki elveszi a nyár bűneit” (Az ősz miséje). A hites-keresztényi, sőt, egyenesen misés téma-vezetés ellenére is jól érződik tehát a hangvétel autonómiája. De akkor mi is jellemző hát ezekre a szövegekre általánosságban?
Vallásos-transzcendens nyitottságról vallanak egyfelől, másfelől nyelvi-kifejezésbeli minimalizmust mutatnak, akár dadogást, hogy ne mondjam: makogást. Feltűnő a ziláltságuk, esetenként a kidolgozatlanságuk, esetlegességük. A „szálkásságuk”, amennyiben – mégis csak – Pilinszky kései korszakának egyik emblematikus cikluscímét (könyvcímét) vesszük kölcsön a jellemzésükhöz, stílszerűen. És mégis! Mégis, tulajdonképpen minden „vágatlansága” vagy esetleg helyenkénti ’csiszolatlansága’ ellenére is kiegyensúlyozott, kimunkált szemléletbe simulnak ennek a költészetnek a versei. Mutatja ezt már a könyv, emez első verseskönyv felépítése önmagában is, akár mindjárt önkéntelenül.
A kötet hét ciklusra tagolódik, a már említett, Évszak-impressziók; című ciklussal indulóan, a további hat sorrendje a következő: Relatív ittlétünk; A megigazultak tánca; Történelmi vegyesfelvágott; Láz-álmosan; Lenyomat; Szublimáció. A gazdag világú, tulajdonképpen az átlagosnál terjedelmesebb verseskönyv anyagát ez a hét szerkezeti egység tartalmilag-módszertanilag eleve ’megszórja’, az érvényesülő szerzői szemlélet és költői eljárás szempontjából osztályozza, jól kivehető részekre tagolva fel azt. S az egyes ciklusok felirata nyelvileg mindjárt meg is címkézi a hozzá, alája sorolt verseket, mintegy előre hangsúlyosan jellemezve, hogy milyen típusú, felfogású szövegek sorakoznak az egyes fiókokban, különféle lehetőségeket kidolgozva illetve esetenként (kissé) eltérő irányba mutatva. A felépítésben, szövegeloszlásban is hordozva tehát az első kötet (egy első kötet mint olyan) még szokásosan, szinte törvényszerűen többféle ígérvényét. Egyszersmind a pályakezdő alkotó párhuzamosan, itt vagy ott eltérően, váltakozva alkalmazott, s egyelőre még nem feltétlenül (véglegesen) eldöntött lehetőségeit, máris járt illetve a jövőben várhatóan (inkább) járni kívánt útjait. Ezt akkor láthatjuk teljességgel bizonyítottnak, ha egyenként kissé közelebbről megvizsgáljuk az egyes ciklusok anyagát.
Sorra véve az egyenként, külön-külön megnyíló ösvényeket, felvillanni látszó alkotói lehetőségeket/választásokat, akkor mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy a „Relatív ittlétünk” ciklus illetve (vers)cím szemantikai mezője érintkezik a kötet címadó verséével, hiszen aki „tranzit-helyzetben” leledzik, annak „itt-léte”, bárhol léte meglehetősen viszonylagosnak mondható… Ez valószínűleg nem véletlen, ami pedig bizonyára lényeges jelentéselem, s a ciklus különben is a kötet legterjedelmesebb írás-sorozata (a felsorakozó címek száma szerint biztosan és talán a szövegmennyiséget tekintve is), így bizonyosan a könyv igen hangsúlyos részét képezi az ide sorolt anyag, s címadó darabja nyilván egyfajta ekvivalense, talán valamiféle konkurense is lehetne a tényleges címadásnak és címadó versnek (amely különben ebben a ciklusban is kapott helyet szövegként).
A most górcső alá vett „egzisztenciális” ciklus, vagyis az emberi létezés(helyzet)((ek)) kérdéseivel szembesítő Relatív ittlétünk-sorozat darabjaiban az ember egyéni és/vagy nembeli életének a tapasztalati konkrétumokkal való szembesítése kommunikációs játékként: kihívásként jelentkezik. Ha tetszik, grammatikai mozgolódásként, mozgatásként, amennyiben nem feltétlenül döntődik vagy dönthető el egyértelműen – és ez bizony a modern költészet szövegeinek gyakran az egyik legtermékenyebb bizonytalansága, tulajdonképpen egyfajta oda-visszája –, hogy a szerepeltetett nyelvtani E/2 vajon önmegszólító perspektíva-e a beszélő alkalmazásában, vagy valamiféle másik (személy) céloztatik meg általa? A ciklus-címadó (és talán majdnem kötet-címadó) versében mármost feltehetően inkább önmegszólításról lehet szó: „Borzasztó citromok ízét idézi / Mikor halottaid lecsöpögő levét iszod / A falu egyetlen kútjából / Az elszúrt életek bosszút esküsznek / Relatív ittléted ellen / Vonulnak fel az autók fényszórói / Szemük könnyes a szitáló esőtől” (Relatív  ittlétünk). A nyelvtani kimozdítás itt már a címmel megtörténik, hiszen a szöveg retorikája alapján a „relatív ittléted” kifejezés kívánkozna a vers fölé, mint ahogyan az intern módon le is íródik benne, azonban az emberiség-látomás törvényszerűen kollektivizálódik fel T/1-űre, s a színen megjelenő egyetlen élő a halottak csoportjával, tömegével szemben már biztosan nem pusztán önmagában veendő… Miközben, természetesen, a konkrét szituációban mégiscsak egyedül áll, amit az autókkal kapcsolatos szinguláris tapasztalata is aláhúz, érzékletesen. Más kérdés, hogy az autók megszemélyesítése a tárgyi szféra felől egyenlíti ki a halottas ’visszavonultságot’, passzivitást, csendet.
A Groteszk című versben (még ugyanennél a ciklusnál maradva) az önmagára zárt szinguláris, tehát egyéni és hangsúlyozottan egyedi tapasztalat jut el a legáltalánosabb, egyben bizonyos szempontból nagyon is tárgyias (optikailag plasztikus, s egyszerre átlelkesített és kísérteties) megfigyeléshez, az emberfaj mulandóságával kapcsolatosan: „…maszatos tükörben / Csúf öreg vihog vissza rád / A halálnak is van humorérzéke / Neked álarcot ölteni”. Neked vagy a te arcodat felölteni, akár álarcként? – kérdezhetjük értelmezésünkben a versbeszéd retorikájára hangolódva. És a „csúf öreg” motívuma éppúgy jelezhet „időutazásos” látomást, mint ahogy egyszerűen borzadó jövősejtelmet is hordozhat hirtelen. A saját halál egyfajta megöregedett önazonosság ’pofájaként’ vigyorog az egyénre – mindenkinek, neki is, a magáé gyanánt. És valóban! Mindenkinek a magáét az emberi nem kollektív egyéni vég(ső)-tapasztalatának terén is, amint az Marton Réka Zsófia egzisztenciális ciklusa tanítja, még inkább: megérzékíti. S úgy, hogy közben itt-ott (mint ennél a tükrös motívumnál és jelenetnél) archetipikus kulturális elemeket hasznosít. Mert a tükör legalább annyira közkincs, akár közhelyes játék, mint amennyire meghaladhatatlan is. Egyenesen kimeríthetetlen, megunhatatlan. Ha tetszik, überelhetetlen a maga hátborzongató érzékletességében!
Ebben a vonatkozásban virtuóz módon ’megtévesztő’ a Solus es konkrét-látomásos szituációja – még mindig az előbbi verscsoportnál időzve. Itt ugyanis a címbe emelt latin kifejezés patinásan jelölt (és egyúttal jelölő!, ’nyelvi jelölő’) magányával szemben természetszerűleg társasnak ígérkezik a viszonylat: az alany becsenget valahová. Találkozás várható tehát. Ugyanakkor különös, sajátos helyzetre mutat, hogy a figurát, a szinte már szokásosan önmegszólító alakot „felfelé áramló csend” „billenti fenéken”. (Az ezredfordulós kötetlenség, ’köznapiság’ stílusregiszterét most nem tárgyaljuk külön.) Mintegy lassított felvételen leledzik (jelenik meg) – s a vizualitásban az felel meg az önmegszólításnak –, hogy e lassított felvételen látja is magát (saját magát látja), ami óhatatlanul kísérteties. Elmosódó és bizonytalan, mintha a tudat vetítene furcsa filmet. Ezt a furcsálkodást ragadja meg azután a szokatlan, legalábbis magyarul aligha ’szokványos’ nyelvtani alakzattal kifejezett hátranézés: „fordítod magad mögé fejed”. Mintha ez a furcsa nyelvi felszabdaltság a gesztus, a mozdulat lassítása maga volna – verbálisan. A versbeli „Mintha…” szó (szó-sor, sorszó, hiszen egyedül áll) szituációs logikája természetesen (lenne) az, hogy ekként kínálkozik kitöltenünk a három pont ürességét/terét: akárha lépteket hall(ana) háta mögül az alany, akárha járna, lenne ott valaki… De vajon mögötte vagy fölötte?… Biztos válasz biztosan nincs, azonban úgy is vehetjük, miszerint bele is folytatódhat/folytatódik ez a „mintha” a következő verssorokba: „Mintha… / Egy csepp szimmetria / Zuhant volna végig / A remegve kérődző világ /Arcbarázdáján”. Ez okozhatta hát a zajt… Világnagy megszemélyesülése a világnak, a teremtésnek; óriási és egyúttal stalkeri, „zónabeli” fizimiska, amely az önazonosság panteista tapasztalatában részesít, személyes találkozást biztosítva – akár istennel (?). A megdöbbenést, legalábbis revelációt pedig az biztosítja, hogy – miként azt  a lassított filmfelvétel pergésének megállított: kinagyított kockája a folytatásban adja – a gombot nyomó ujj „összeolvadva / A végtelenség kaputelefonjával”. S éppen így „önmaga” ő, a(z ön)megszólított E/2, így, hogy tulajdonképpen saját magához csenget be… Formálisan nyilván „hiába”. Kommunikációsan megint csak kísérteties a tapasztalat, a misztikus világ-unió, isten-unió alapzatán ellenben pozitív, vidám, sőt, diadalmas híradás ez!
Az előző versben szereplő „végtelenség” érvényessége megmarad a (még mindig az eddig részletesebben tárgyaltakkal szomszédos) Szédülés című versben is, a konkrét tapasztalat azonban itt úgy szállítja le emberi léptékre az ’örökkévalóságot’, hogy lényegi relativitásában abszolút ember-mértékűvé dimenzionálja, amennyiben az egyéni humán léttel állítja párhuzamba. Mármost aligha igényel bővebb magyarázatot, hogy az ilyen fajta élet kontúrozója, lekerekítője a halál, s alapjában mindig, mindenkinél ugyanakkora, tehát akárhogyan is, de: teljes ez az emberi lét, függetlenül tényleges időbeli hosszától…: „Mintha végét járná az élet / Úgy vánszorog lassú kintornaként a vasárnap délután” – hangzik a felütés, amely rögtön igen érzékletes is a viszonylagosságban, közvetlenségben, amennyiben a hétvégi unalmat egy darab ’végtelenségként’ szubjektivizálja (színesíti fel), egyszersmind hangeffekttel metonimizálja-metaforizálja, allegorizálja át: a kintorna ugyanis, ha felhangzik a végtelennek tesző vasárnap délután unalmában, hát, ott az idő valóban csak „vánszorog”. A kintorna említése már maga is finom temporális visszapergetés, talán az 1900 körüli századfordulóra, ám ekkor egy csapásra megemelkedik a nem éppen ebben a munkában először előforduló „időutazás” tétje: „Mit számít, hogy éltél / háromszáz éve?” Nem egészen mellesleg: ez az újkori megcsúszás egyúttal a Marton Réka Zsófiánál annyira szokásos és immár jellegzetesnek mondható E/2-ű (ön)megszólítottsági modult is behozza ismét, megint egyszer, ami igazán jellegzetes szöveggé avatja ezt is a Relatív ittlétünk cikluson belül. Hogy azonban valamiféle szövegi egyediség ugyancsak szerepeljen itt, rögtön ezt követően szinte galádul ’szemtelen’ profánság keretei között szerezhetünk bizonyosságot arról, hogy legalábbis kissé morbid észlelési helyzetben, vagyis egy temetőben vagyunk: „árnyas fák alatti sírodra galambok tojnak”. S a modern profanizmus a sírfelirat elemző értékű megolvasását is kíséri-környezi a továbbiakban: „Akármennyire kérted, hogy legyen áldott az emlék / Csak a nyolcvanas éveket idéző, / Trapéznadrágos cigarettapóz ragaszkodik még / Míg te egyedül szédülsz a mindent elnyomó / fagylaltbódé zenéjére”. Valósággal tobzódik már az ’időutazás’: 1900 tájékának, a XVIII-XIX. század fordulójának említése után most a közelmúlt nyolcvanas évei is beúsznak, vagy inkább csak bevillannak, hiszen ami hordozza, az épphogy csak idézi őket: az ezredfordulós jelen, a vers megírásának, (f)elhangzásának jelene . Ez a jelen pedig mindent elnyomó zenével andalít el. Hogy pontosan kit, az kérdéses, éppúgy lehet a háromszáz éve sírban porladó egyén lelke, mint a churchyardba aktuálisan ellátogató személy figyelme, amely elbambul, belefeledkezik, éspedig trapéznadrágot viselve, avagy trapéznadrágos járókelőt látva maga mellett a parkban… De az is lehet, hogy a kettő tulajdonképpen egy, vagy legalábbis egyesül, fuzionál a szituáció érzékelési-látomásos konkrétságában. Hiszen az E/2-ű (ön)megszólítás grammatikailag egyként vonatkozhat, s vonatkozik is mindkettejükre. Vagy akárhányukra. Az emberi nemre magára, annak valahány elképzelhető kéviselőjére. „Figyelsz?” – harsan fel mindezek, a biztosan bekövetkezett elandalítás után a beszélő kizökkentése, amely természetesen éppenséggel saját magát is illetheti az elmúlásban. „Figyelsz? / Beharangozzák áldozatod végét / Lassan, / komótosan / Őrlődik a homok a szádba”. A churchyard közelében még bizonyára van egy (templom)torony, annak harangja megszólalhat éppenséggel… Lélekharang ez, az életáldozat befejeződött. S pereg a por, a homok. Fent, a napvilágon a por, odalent, a sírban a homok. Ez már részletkérdés, de eléggé egyre megy: egyetemlegesen önt el a por(ad)lás. A vers üzenete minden belep, úgymond, s mindenkit, minden befogadót bevon. Magába.
Feltétlenül kiemelendő a sorrendben negyedik, a „Történelmi vegyesfelvágott” elnevezésű kötet-ciklus is, amely egyfelől szintén viszonylag tekintélyes méretű szövegsorozatot képez – és ezzel sokszor, sok versen keresztül érvényesülő szerzői beállítottságot, alkalmazott költői eljárást mutat meg a többihez viszonyítva –, másfelől pedig egy olyan, historikus-történetbölcseleti látásmódot, amely bizonyosan egyik emblémája Marton Réka Zsófia költészetének. Annyira védjegye, legalábbis feltétlen sajátossága, hogy a benne foglalt történelemfilozófiai vonulathoz csatlakozik a „Megigazultak tánca” cím és motívum által kijelölt és fémjelzett szövegállomány úgyszintén, csak éppen még erőteljesebben transzcendens távlatba és némiképp vallásos reminiszcenciák viszonylataiba helyeződve, azaz teológiai szintemelkedést megugorva vagy éppenséggel „elszenvedve” az egyes versek horizontjaiban. Érdemes talán innen visszabontani az érzést illetve az egész temporális-históriai szemléleti horizontot, amennyiben ugyanis a „megigazulás” egyénileg megragadhatóvá: dokumentálhatóvá (előbb úgymond ’borítékolhatóvá’) válik, úgy feltétlenül üdvtörténeti érvényességű az errefelé felmerülő összefüggésrend. „»Thou shalt resurrect« – indít angol sírkőfelirattal maga a cikluscímadó vers, amely némi ellentmondást felfedezve vezeti tovább mondandóját: – „Akkor azt mondd meg nekem / Miért nem ugrálnak a csontropik / A temető füvén / A szerves kukac-kaja / Nem elég tápláló / Hogy erőre kapjanak / Felkeljenek / És elmondják / »Thou shalt resurrect« / Feltámadva születtél.” Valóban, nem bír kellő tápértékkel ez az „étek”?! A tét ugyanis az, hogy a vallási hittételek által vallott jövő-távlat – amely igénye szerint glédába állítja a történelmi múlt momentumait, tényeit – a jelen aktualitásában vajon mennyire bír hatékonyan működni? „Ma kiástak egy temetőt. / A körzetet egészségügyi okokból lezárták. / Ugyanúgy veszélyesek vagyunk a világra rothadó formában / Mint a fertőző matériát / Életnek leplező fázisban.” (Hírmorzsa) Ez a galádak tetsző, kreatív-költői, naív vagy esetleg „csak” naívnak álcázott szószerintiség sokat enyhül a kettős ciklus vagy ciklus-kettős konkrétabban történelmi verseiben, ám mindig mintha egy historikus pillanatfelvétel részletével lenne dolgunk, mely önmagában partikuláris ugyan, de részlet-hordozásában, részlet-megjelenítésében igenis az egészre, a teljes történelmi folyamatra, a totális időskálára mutat vagy legalábbis kérdez rá: az ember sorsára a teremtéstől/ősvilágtól kezdve a jelenig s az egyelőre ködbe burkolózó jővő(k)ig… A Monarchia vége innen is indít: „Ködbe vájt foszlányok / A múlt húscafatai ragaszkodnak”. Mihez is? Valahol mindegy, hiszen „[n]incs már / Szemétdomb a Hradzsin alatt / Az ablak üresen néz ki magából” (Láncolat). Az egymásra sorjáztatható korszakokból tehát mozaikosan kirakható lenne a történelem totalitása, azonban az aprólékos epochális pepecselés helyére (amelyben a Monarchia periódusa valóban sokszor és sok színben játszva merül fel!) képes oda rakódni a redukció végső elvontságú összerántó gesztusa, amely egyúttal az antikot is képes átkötni az atomkori aktualitás fenyegetettségébe akár. Igen, akár odáig is, ahonnan a Harag napja után eggyel című vers szólal meg: „Hiába gyalogolsz / végig az ösvényen / már csak az aszott csöndet hallod mindenütt / Nincs miért támadni már / Gaius amfiteátruma is néma / Tudta előre / Elepedsz egy élet-jelért / Néha úgy utáltad / Most mégis fáj az emberutáni, élőlénytelen magány / Kődarabok hasítva egymáson / Nincs erő ami megállítja az alkonyat vénáját / Hogy a földekre törjön / Keresd a szelet / Te / Egyedül / Utolsónak”. Ha mármost innen, ebből a gondolati körből lépünk vissza a „Megigazultak…” kisciklus (társ-ciklus) temporális feloldásaihoz, eloldásaihoz, egészen nagyszabásúnak érződhet számunkra a valóban (szinte) ’örökkévalóvá’ váló, és valóban mintegy ’üdvtörténeti’ ember(iség)-program. Amelyben, és ez már a Földi feledés című szöveg tanúsága: „[a]z idő szép lassan / Legurul a lépcsőn, / Elfolyik a vízelvezetőn, / Bele a földbe. Kicsit alább: „A fűszálak rettegésében / Vánszorogva csöpög a jelen”. Még alább: „már a szél sem sóhajt / Megállva lüktet az időtlen körben”. Mígnem legalul, végül: „maradsz bocsánattalan szobor / Isten emlékparkjában”. Költő az, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet. Kosztolányi kijelentését némiképp átalakítva: Marton Réka Zsófia, „Sophie” költő(i)sége azon iskolázódik, hogy ’olcsó’ üdvtörténeti biztosítékkal nem engedi kiszúrni a szemét; a (ki)mondás, a róla-való-beszéd drámaisága (miről is, kiről is?) fontosabb neki az üdvözülés ígéreténél, esetlegesen megérezhető ’bizonyosságánál’. (Fontosabb akkor is, ha egyébként a jelek szerint hisz ebben az ígéretben, ’bizonyosságban’.)
Amennyiben pedig az eddig tárgyalt írás-csoportok után vagy mellett a „lenyomat” és a „szublimáció” hívószavaival találkozunk cikluscímben, akkor az legalább annyira a szemlélődő én benyomásainak rögzítési folyamatához tartozik megint (a szubjektum anyagmegfigyelését, anyagkezelését minősítve), mint ahogyan a kötetet indító szövegsor fölé került és abban szereplő „impressziók” sem vallanak másra, mint a költői körbepillantás és számbavétel megvalósulására és/vagy eredményére. Ezek a cikluscímek, vagyis a már tárgyalt Évszak-impressziókon túl a sorrendben hatodik Lenyomat illetve a hetediknek, utolsóként átélhető Szublimáció a kötészeti alapmagatartás tanulási folyamatának állomásait, rátalálásait fémjelezhetnék – úgymond, ’papírforma’ szerint –, s fémjelzik is, persze. Ilyen módon pedig szintén ’papírforma’ szerint elengedhetetlen, egyszersmind amolyan ’szokványos’ momentumait hordozhatják egy első kötetnek valamint egy elsőkötetes szerző versalkotói gyakorlatának, azonban ezeket is már olyan sajátosan, specifikusan és eredetien járja át az egyébként ötödik ciklus címében szó-játékosan, kötőjellel neologizált „láz-álmosság” (pontossággal: Láz-álmosan), hogy az szavatolni képes a megfigyelésekből, értékelésekből eredeztetett megnyilatkozások különösségéért, egyediségéért. Különben is: az impressziók, lenyomatok és azok szublimálása mind-mind egyaránt azokból a tartalmilag igen világosan körvonalazódó, jelentéstanilag jól definiálható szemantikai készletekből táplálkozva történik meg, amelyek a két leghangsúlyosabb ciklus témaanyagát, középponti mondandóját képezik. Ezen a ponton – s ezt akkor emlékeztetőként jegyezzük meg – az egzisztenciális tapasztalatot középpontba állító Relatív ittlétünk és a történeti stilizációt, továbbá valósan historikus gondolati műveleteket végrehajtó Történelmi vegyesfelvágott sorozatok anyagára gondolunk vissza. Azonban a kötet befejezéséhez közelebb elhelyezkedő kisebb ciklusok (látszólag, de csak látszólag ’igénytelenebb’ szöveg-szériák) szintén nem szűkölködnek a korábban önállósuló történelmi-politikai-társadalmi momentumok vagy éppen léttapasztalati modulok elővezetése nélkül, legfeljebb az erre-arra fellelhető (poszt)modern, köznapi beszéd-nyomok, sőt, az ifjúsági szemlélet-perspektívájának szemtelensége* helyett megrendültség-taktusokkal dúsulnak fel, nem ritkán.a személyesség pecsétjét is hordozva: „Mosolyod odafagyott lelkem polcára / Kicserélhetetlen / Elcsépelt remények / Választalan lelkesedések / Kapirgálják. / Hiába. / Az a tudhatatlan, / Mindent-tudó / Titkon odaláncolta.” (Lenyomat) Vagyis – vonhatjuk le a következtetést – a Tranzit-helyzet című verseskötet minden ciklikus feltagoltsága, tartalmi-motivikus szórtsága ellenére igazából jóval egységesebb összeállítás végső soron, mint amilyennek első olvasásra feltűnik, vagy amilyennek viszonylagosan nagy terjedelme mellett eredendően ígérkezik. tisztán, szépen, a végsőkig leegyszerűsödve, egy(-két)sorosokká karcsúsodva mutatkozik ez a szemlélet a Szublimáció-ciklusban, de a címadó szövegben úgyszintén, amely önnön kontextusát ugyanúgy (fém)jel(e)zi, mint ahogyan – természetesen – a saját textusát is (ki)adja: „Hirtelen eltűnt.” Nagyjából a szövegiség legvégén vagyunk ezen a ponton, mindenesetre az utolsó szövegoldalon. Itt hallgat el tehát ez az egységes tónusú lírahang, ha tetszik (és, bizony, tetszik!), errefelé szublimálódik fel, tűnik el maga a beszélő alak is… Marton Réka Zsófia, „Sophie” versbeszéde bár helyenként darabosnak érződik, mindamellett – egy utolsó, ezúttal társművészeti hasonlattal élve – olyan, gyakran még vágatlan (originálisan sértetelen) „muszter”, amely a lelki (és helyenként a „valós”) élettörténetet elmesélő „filmnek” meggyőzően képes akusztikai teret biztosítani.

 

* Mint itt: „Almabombával robbantották fel a pártszékházat / A mozgólépcső tetején meg egy püspök hatalmas hasába ütköztem / Drágakövekkel kirakott keresztje / Rusnyán domborodott »denehézmegmászni« szuverenitásán / Fiatalabb korában / Ő meg banánbombákkal robbantgatott / Az uniós pénzből felújított érseki palota könyvtárkriptájának befalazott folyosóin / Most már csak kiszáradt almamagokat szopogat a British Library 1. emeletén.” (Láz-álmosan)

 

(Marton Réka Zsófia, „Sophie”: Tranzit-helyzet. Versek a szerző felvételeivel, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2015, 96 oldal, 1490 Ft)

 

 

Ifjonti életmű – Kapcsolódó tanulmány Kántás Balázs négy irodalomtudományi szakkönyvéhez

 

Át lehet-e a törni a nyelv/rácson?

(Nyelv/Rács/Törés – Közelítések Paul Celan költészetéhez)

A korához képest kiemelkedő teljesítményt nyújtó fiatal irodalomtörténész, Kántás Balázs Paul Celan munkásságáról írott tanulmánykötete[1] azért is figyelemre méltó darabja a magyarországi Celan-recepciónak, mert ez idáig ez a könyv a legterjedelmesebb összefüggő kommentár magyar nyelven a 20. század prominens költőjének életművéről. Számos felróható hibája és/vagy vitatható állítása és módszertani aspektusa ellenére olyan irodalomtudományi szakmunka, mely a szintézis igényével lép fel, azaz a benne foglalt tanulmányok a lehető legtöbb nézőpontból igyekeznek megvizsgálni, körüljárni a celani életművet.

Le kell szögeznünk, hogy a kötet tanulmányai nem újonnan keletkezett szövegek, sokkal inkább korábban más összefüggésrendszerekben, kisebb-nagyobb tanulmánykötetekben már publikált, ám a jelen esetben új kontextusba helyezett eszmefuttatások. Kántás eddig három önálló kismonográfiát, illetve számos különnyomatszerű, többnyire a jelen szintetikus igényű kötet egy-egy tanulmányát magában foglaló könyvecskét publikált Paul Celan költészetéről. Hogy hiba volt-e a szövegek „elaprózása”, majd egy közel háromszáz oldalas tanulmánykötetben való rekontextualizálása gyakorlatilag anélkül, hogy az elemzések átdolgozásra, egymáshoz igazításra kerültek volna, esetleg tematikus tanulmánykötet helyett egy monográfia benyomását keltve, arról hosszan vitatkozhatnánk, itt és most azonban megkísérlek csak és kizárólag a tanulmányszövegek metodikájára, megállapításaik helyességére vagy épp pontatlanságára szorítkozni.
Az első tanulmány Paul Celan sokat elemzett beszédét, a Meridiánt kísérli meg művészetelméleti manifesztumként, egy komplex, ugyanakkor többé-kevésbé jól körülhatárolható líraelmélet sarokköveként értelmezni, elsősorban nem a recepciótörténet, sokkal inkább a beszéd végleges változatának textualista, szövegközeli olvasása által. A szerző mindemellett szem előtt tartja azt az implicit dialógust, melyet a szöveg példának okáért Heidegger komplex filozófiai rendszerével, Gottfried Benn Líraproblémák című, ugyancsak paradigmatikus esszéjével, vagy éppen Oszip Mandelstam esszéisztikájával folytat.
A második tematikus egység, melyet egyébként kibővített változatban a szerző korábban önálló kismonográfia formájában is publikált, Celan költészetének mediális aspektusait, a közvetítettség-közvetlenség problémakörét vizsgálja. A költő verseiben, főként kései lírájában egyre erősebben megjelenik a nyelvi szkepszis, a nyelv és általában véve a médiumok közvetítőképessége iránti teljes bizalmatlanság, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a sokszoros medialitás lerombolására, de legalábbis csökkentésére, a közvetlenség költői, a mindennapi nyelv felett álló nyelvhasználaton keresztüli elérésére tett határozott törekvés. A közvetlenség nyilvánvalóan nem érhető el, hiszen az emberi világ és kultúra létmódjánál fogva többszörösen közvetített, a médiumok pedig elengedhetetlen kellékei e közvetítésnek, hiszen hordozó nélkül talán üzenet sem lehetséges.
A harmadik tanulmány a költő kései lírájának lehetséges redukált esztétikáját igyekszik vizsgálni, a Fadensonnen, az Im Schlangenwagen, valamint az Ein Dröhnen kezdetű versek tükrében. Auschwitz után, miként a művészetben és a kultúrában minden, úgy a szépség fogalma is radikálisan átértelmeződni látszik. Celan önmagát a borzalom (Grauen) és szépség (Schönheit) határán elhelyező kései lírája teljes mértékben újragondolja a szépség lehetséges fogalmát, és ha azt nem is vezeti ki teljes egészében a költészetből, mindenképpen csupán erősen lecsupaszított, redukált formában engedi megjelenni.
A negyedik fejezet a narrativitással és annak hiányával foglalkozik Celan korai és kései költészetében, a narrációelmélet eszköztárát merész módon alkalmazva e nehezen megfejthető lírára. Celan viszonylag korai, Tenebrae című versét elbeszélő költeményként olvassa, mely gyakorlatilag újramesél és átértelmez egy jól ismert bibliai történetet. Celan ebben az időben még olybá tűnik, hitt abban, hogy az irodalom, s azon belül a költészet képes valamit elbeszélni, tehát lényegében tartalmakat közvetíteni, akár valóságreferenciával bírni. A tanulmány olvasatában a Tenebrae ellenpontjaként jelenik meg a Stehen kezdetű vers az Atemkristall ciklusból, a kései Celan-líra markáns darabjából, melyben Celan már lemondott a dolgok elbeszélhetőségéről és a költészet referenciális lehetőségeiről – a vers itt már nem kísérel meg semmit elbeszélni vagy közvetíteni, hanem önmagát a valóságból szinte visszavonva, magában, egy időt és teret nélkülöző, imaginárius helyen, pusztán áll. Ez a (költészetesztétikai?) gondolatmenet természetesen szoros dialógust folytat A közvetlenség illúziója című tanulmánnyal.
A kötet ötödik, Jelentésvadászat címet viselő, korábban önálló különnyomat formájában ugyancsak publikált értekezése nem egyébre tesz kísérletet, mint Celan szokatlan szóösszetételeinek értelmezésére, igyekezve kiválasztani a költő életművére legjellemzőbb neologizmusokat az életmű minden egyes szakaszából, annak szó-szintű keresztmetszetét nyújtva. A szóösszetételek vizsgálatakor abból indul ki, hogy azok nem csupán adott versen belüli szokatlan metaforákként vagy nyelvészeti kérdezőhorizontba helyezkedve esetleg kompozicionális jelentéstartammal bíró neologizmusokként, úgynevezett N+N-típusú összetételekként értelmezhetők, hanem bizonyos keretek között – a lírai kontextust és a celani poétika jellegzetességeit szem előtt tartva – akár önálló szemantikai egységekként, adott esetben mindössze egy-egy szóból álló lírai művekként is olvashatók. Celan (főként kései, hermetikus) poétikájának, miként abban az értelmezők nagy többsége egyetért, alapegysége mindenképpen a szó, nem pedig a szintagma vagy a mondat, hiszen a szerző által írt versek jelentős része mindössze néhány szóból áll, a szintaktikai kapcsolatok pedig igen gyakran nem egyértelműek, s ez még tovább gazdagítja az interpretáció lehetőségeit. Az alapvetően szavakból, nem pedig annál nagyobb nyelvi egységekből építkező költői nyelvhasználaton belül pedig mindenképpen kiemelt jelentőséggel bírnak a Celan-líra védjegyeként is olvasható szokatlan szóösszetételek, melyek olykor maguk képesek egy-egy vers kardinális elemévé, esztétikumképző tényezőjévé emelkedni.
A hatodik fejezet sokkal inkább afféle kitekintés a magyar (elsősorban intertextuális) recepció irányába, semmint valódi Celan-olvasat, mely nem kevesebbre tesz kísérletet, mint három paradigmatikus kortárs magyar költő, Jász Attila, Schein Gábor és Géher István László költészetében kimutatni bizonyos Celan-párhuzamokat és lehetséges hatásokat. Megjegyzendő, hogy a kötet fejezetei közül ez az írás távolodik el leginkább a szigorú irodalomtudományos szempontrendszerektől, s valamennyire az interpretáció önkényének csapdájába esve sokkal közelebb kerül az esszé szubjektív műfajához, nem minden esetben nyilatkozva meggyőzően a lehetséges párhuzamokról, miként azt értő kritikájában a könyv e szöveghelyét kissé talán szigorúan bíráló Szabolcsi Gergely is megjegyzi.
A hetedik fejezet, a különnyomat formájában korábban már ugyancsak publikált nagytanulmány a Holokauszt traumáját mint lehetséges esztétikumképző tényezőt kísérli meg olvasni Celan líráján belül, kezdve az olyan korai művek, mint a Halálfúga vagy a Tenebrae értelmezésével, később áttérve az értelmezésnek sokkal inkább ellenálló, ám a Holokauszt traumája és a zsidó identitás problémaköre felől mindenképpen olvasható versekre. Emellett a fejezet másik fő célja, hogy feltárja a Celan költészetében végig meghúzódó zsidó identitás ellentmondásait, melyhez a szerző élete végéig tisztázatlan, és talán teljes egészében tisztázhatatlan módon viszonyult. Az „Auschwitz után mit is jelenthet zsidónak lenni?” olyan kérdés, amelyre semmiképpen sem adható egyértelmű válasz, annyi azonban bizonyos, hogy az identitás immár egyre inkább az elszenvedett trauma, a történelmi tragédia felől határozódik meg, illetve Celan lírájában markáns módon nyilvánul meg a halottakra való emlékezés, az értük való tanúskodás, illetve a velük/helyettük való beszéd intenciója.
A nyolcadik, a Megváltatlanul is megváltva – Paul Celan istenképe címet viselő szöveg öt kiválasztott Celan-vers szövegközeli olvasatán keresztül kívánja értelmezni a költő lírájából kiolvasható istenképet, Celan életművének a zsidó és keresztény vallásból egyaránt merítő teológiai vonatkozásait, s e költészetnek a megváltás lehetőségéhez való igencsak ellentmondásos viszonyát. A szöveg számos ellentmondás feltárása után arra a következtetésre jut, hogy Paul Celan komor, a megváltást illetően a legtöbb esetben igencsak szkeptikus versbeszéde mögött mégis ott érezhetünk valamiféle halvány reményt, implicit optimizmust, a megváltás pedig még olyan borzalmas történelmi események után sem egészen lehetetlen vagy elérhetetlen, mint a Holokauszt feldolgozhatatlan traumája.
A kilencedik szöveg ugyancsak kitérő jelleggel bír, melynek valódi tárgya inkább a recepció, hiszen igazából nem Celan életművét értelmezi, hanem annak egy – egyébként számos tanulmányban visszatérő jelleggel, más-már nézőpontból elemzett – darabját, a Fadensonnen kezdetű verset emeli ki példaként, s annak számos magyar, illetve egy angol fordítását összehasonlítva keresi a választ a vers fordíthatóságának kérdésére, valamint arra a korántsem egyszerű problémára, mennyire torzítja/változtatja meg a célnyelvi befogadást a fordítás hűsége vagy hűtlensége. Miként azt ugyancsak Szabolcsi Gergely jegyzi meg, talán e fordításelméleti és -gyakorlati kérdéseket feszegető tanulmány a kötet egyik legelmélyültebb, legmagasabb színvonalú írása, melynek vitathatatlan erénye, hogy nem csupán felvet egy-egy problémát, nem csupán feltesz amúgy nyitva hagyható kérdéseket, hanem igen határozott, a szerző markáns válaszokat is ad, egyéni véleményt fogalmaz meg Celan, s általában a vers mint műfaj fordíthatóságával és fordíthatatlanságával kapcsolatban.
A kötet utolsó egysége a költő utolsó, immár csupán a halála után publikálásra került, nem sokkal 1970-es öngyilkossága előtt íródott verseiből kísérel meg interpretálni néhányat. Nem elhanyagolható tényező, hogy Celan ekkoriban már súlyos mentális betegségekkel küzdött, és ha olvasatainkat nem is redukálhatjuk pusztán életrajzi alapú interpretációra, a sok helyütt groteszk, lidércnyomásszerű, olykor szinte értelmezhetetlen képekből építkező versek olvasásához talán támpontot adhat az őrület/delírium mint szövegszervező elv, sajátos, bizarr esztétikai karaktert kölcsönözve e szövegeknek. Celan e művei az őrület esztétikája által immár egyre bizonytalanabb és baljósabb költői terekbe vezetik az olvasót – a neutrum terébe, ahol minden megkérdőjeleződik, s ahol végül minden visszavonja magát a létezésből. A vizsgált versekben erős tendencia figyelhető meg szinte minden értelem felszámolására, sőt, paradox módon akár még magának a költői szövegnek az önfelszámolására is. A mű itt már végképp nem közöl vagy közvetít valamit, nem szándékozik még csak a közvetlenség illúzióját sem megteremteni – önmagával szembefordulva lemond mindenfajta referencia lehetőségéről, és oda vonul vissza, ahová talán már az olvasó sem képes követni. E tanulmánnyal zárul hát a tíz tematikus egységből felépülő kötet.
Mindent egybevetve Kántás Balázs irodalomtudományi nézőpontrendszerében, ha úgy tetszik, kérdezőhorizontjában egyfajta radikális változás figyelhető meg, s ez meglátszik a kötet tanulmányain belül is. A fiatal irodalomtörténész pár évvel ezelőtt köztudottan Kulcsár Szabó-tanítványként indult, azaz kezdeti írásaira a hermeneutikai és a recepcióesztétikai gondolkodás volt a legjellemzőbb, egy kevés dekonstrukcióval „fűszerezve”, újabb keletkezésű szövegeiben azonban inkább meghatározó a close reading stratégiája és az elméleti megfontolásoktól, teoretikus előítéletektől szinte teljesen mentes, személyes-kontextualizáló olvasat kialakításának intenciója. Nehéz feladat eldönteni, vajon e teoretikus és metodikai eklekticizmus jó vagy inkább rossz tulajdonsága-e a kötetnek – az egyes olvasatokat mindenesetre felettébb invenciózussá teszi. Kibontakozik a szerző szemléleti fejlődésének íve is – a (némi dekonstrukcióval átitatott) hermeneutikai és recepcióesztétikai, teoretikus irodalomszemlélettől fokozatosan haladunk az irodalmi szöveg textualitását a maga meztelen valójában megközelítő close reading felé, nem egyszer a szigorú, pedáns filológiai apparátust mozgató, tények alapján érvelő tanulmányoktól elkalandozva egészen az esszé műfajának felvállalt intuitív szubjektivizmusáig. Ami pedig ugyancsak különösen érdekes – s a recenzensnek talán nem tiszte ítéletet mondani arról, hogy mindez az olvasatok hasznára vagy kárára válik-e –, hogy e tendenciák, a módszertani eklekticizmus nem csupán az egyes tanulmányok egymásutánjából válik szembetűnővé, hanem a filológiától az esszéisztikus hangvétel felé történő elrugaszkodás az egyes szövegeken belül is tetten érhető. Ez olykor zavarba ejtő lehet a mindenkori olvasó számára, ám a különböző líraolvasási technikák iránti nyitottság, a – legtöbb esetben jó értelemben vett – eklekticizmus egyúttal gazdagítja is a különböző értelmezéseket.
Ami a kötet filológiai, poétikai megállapításait és az egyes szövegek interpretációit illeti, úgy vélem, az itt publikált Celan-elemzések többsége inkább felvet bizonyos kérdéseket és azok továbbgondolására késztet, semmint véglegest választ keresne rájuk. A szerző szem előtt tartja, s némely szöveghelyen deklarálja is azt a (kikezdhetetlennek tűnő) hermeneutikai alapelvet, mely szerint egyik olvasat sem törekedhet a szöveg teljes megértésére, a megértés folyamatának lezárására, pusztán egy állomás lehet az értelmezés végtelen folyamatában. Kántás Balázs Celan-olvasatai korántsem hiszik, hogy övék lenne az utolsó szó bármely kérdést illetően is, ez pedig az elemzések vitathatatlan erénye. Erre a lezáratlanságra és nyitottságra utalhat a kötet végén található – kifejezetten gazdag – bibliográfia is, főként a költő német, angolszász és francia kritikai recepciójából válogatva. A Nyelv/Rács/Törés című tanulmánykötet minden bírálható tulajdonságával együtt kétségkívül fontos állomása Paul Celan magyarországi kritikai recepciójának, s a maga nyitva hagyott kérdéseivel minden bizonnyal ihlető erővel bírhat a jövőben magyar nyelven születő Celan-tanulmányok szerzői számára is.

imgres

Nem az elmélet ellen – de vele párhuzamosan

((Contra)Theoria – Esszék, tanulmányok)

A fiatal irodalmár (Contra-)Theoria című karcsú tanulmánykötete[2] rövid terjedelme ellenére figyelemre méltó irodalomelméleti/-történeti szakmunka. A fiatal irodalomtörténész hét tanulmányt közreadó gyűjteményében nem egyebet tematizál, mint példának okáért a személyesség, a politikum vagy a valóságreferencialitás jelenlétét a kortárs magyar irodalomban, illetve irodalomtudományi gondolkodásban.

Címével ellentétben a könyv korántsem afféle harcos irodalomelmélet-ellenes kirohanások gyűjteménye, sokkal inkább olyan tanulmányok összessége, melyek igyekeznek nem – a kortárs magyar irodalomtudomány bizonyos irányzataira, a hermeneutikára, a recepcióesztétikára, a dekonstrukcióra olykor jellemző módon – átesni a ló másik oldalára, az irodalmi műveket a teória szolgálatába állítva, s nem pedig fordítva. Az elméleti apparátust a legtöbb esetben minimális szinten használó, a teoretikus gondolkodásmódo(ka)t tisztelő és elfogadó, ám korlátok közé szorító, leginkább személyes olvasatra törekvő tanulmányok igyekeznek tiszteletben tartani a szöveget, mint olyant, a close reading, a szövegközeli olvasás legnemesebb hagyományait követve, nem kiragadva a vizsgált műveket a teljesebb megértésükhöz elengedhetetlenül szükséges történeti-kulturális kontextusból.
A kötet első tanulmánya Paul Celan három, Michael Nyman által megzenésített versét elemzi, Ute Lemper holland énekesnő előadásait használva az értelmezéshez. A Túl a nyelven címet viselő értekezés fő, korántsem egyszerűen megválaszolható kérdése: vajon a megzenésített versek vokális-zenei előadása túllép-e a puszta nyelv médiumán, új/más értelmezési lehetőségeket adva a korábban csak textuálisan létező versszövegnek, esetleg maga a zenei médium is bír valamiféle nyelven túli értelemmel? A tanulmány okfejtése józan, logikus, nem bocsátkozik túlzásokba vagy obskúrus következtetésekbe, megkísérli a lehető legkézenfekvőbb válaszokat adni a szövegek felé intézett kérdésekre, s tisztában van a maga korlátaival, az adható válaszok töredékességével is.
A második tanulmány, az Egy operaária kontextusai Erkel Ferenc Bánk bán című klasszikus operája Hazám, hazám… kezdetű nagyáriájának három feldolgozását vizsgálja, Simándy József, Kiss B. Attila és Placido Domingo előadásaiban. Kérdésfeltevési stratégiáit tekintve a szöveg sokban hasonlít a kötet első tanulmányához, s ugyancsak zene és irodalmi szöveg bonyolult kapcsolatát kutatja. Először a nagyária, mint pusztán textuális formában létező irodalmi szöveg elemzésére és értékelésére tesz kísérletet, majd megint csak tematizálja a korántsem könnyedén megválaszolható kérdést: hozzájárul-e a megzenésítés egy irodalmi szöveg értelmezési tartományaihoz, kölcsönöz-e neki valamiféle többletjelentést és/vagy esztétikai többletértéket, s mi történik akkor, ha irodalmilag kevésbé értékesnek bizonyult szöveget zenésítenek meg esztétikailag meglehetősen magas szinten?
A harmadik, Egymásnak feszülő hazafogalmak című szöveg aktuális, a kortárs magyar irodalomban igencsak sok vitát kiváltott témát feszeget, nevezetesen a közéleti-politikai költészet kérdéskörét. Kemény István Búcsúlevél, illetve Böszörményi Zoltán Egy búcsúlevélre című, egymással igen feszült költői dialógust folytató verseit elemzi és hasonlítja össze, szem előtt tartva, hogy a két szöveg teljes mértékben eltérő közéleti-politikai költői szerepet fogalmaz meg. A tanulmány végül nagyjából arra a következtetésre jut, hogy a mindenkori olvasónak nem kell feltétlenül explicit módon választania a két költő két szövege által felkínált politikai költészeteszmények közül. Hiszen, bár mindkét szöveg más-más irányban viszi tovább a politikai költészet magyar líratörténeti tradícióját, a különböző költői szerepértelmezések párhuzamossága nem csupán lehetséges, de kívánatos is, mivel a költészetnek nem az a dolga, hogy valamely aktuálpolitikai álláspont mellett köteleződjön el, hanem hogy az adott kor aktuális jelenségeire való reflexión túl egyetemes problémákról (is) szóljon…
A negyedik írás Lászlóffy Csaba legutóbbi, Pózok a sebezhetőn és Átörökített magány című kettős verseskötetéről írott alapos kritika, mely azonban olyan állításokat próbál megfogalmazni, melyek a szerző egész költői életművére vonatkozóan egyetemes érvénnyel bírhatnak. Rávilágít arra, hogy Lászlóffy Csaba, a kortárs erdélyi magyar irodalom paradigmatikus szerzője olyan polifonikus költészetet visz végbe, melynek célja nem egyéb, mint az egész magyar és európai kulturális emlékezet versbe foglalása, a költő legutóbbi iker-verseskönyve pedig talán még korábbi munkáinál is határozottabban fogalmazza meg a költői szintézis igényét, többek között a reinkarnációs szerepvers Lászlóffyra már-már vízjelszerűen jellemző műfaján keresztül.
Az ötödik írás Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája, illetve Tarr Béla e regényből készült filmje, a Werckmeister-harmóniák egyik kardinális szereplőjének, a Hercegnek alakját értelmezi a szövegközeli olvasás eszköztárának igénybevételével, szem előtt tartva az irodalmi szöveg és a film mint médiumok és ábrázolási technikák radikális különbségeit is. A Herceg nehezen értelmezhető, rejtélyes, szokatlanul bizarr és baljós alakját több irányból kísérli meg interpretálni, többek között a politika, a történelem, a társadalomfilozófia, a teológia és az antropológia kérdezőhorizontjaiból kiindulva. Nem köteleződik el azonban egyik lehetséges megfejtés mellett sem, hiszen a bizarr regény-/filmhős teljessége a tanulmány tanúsága szerint éppen abban áll, hogy alakja korántsem egyértelmű a vizsgált narratíván belül, hanem számos párhuzamos, akár egymásnak ellentmondó olvasási lehetőséget kínál.
A kötet hatodik tanulmánya, a Nemes Nagy Ágnes Babits-portréja című rövid, lényegre törő szöveg nem egyebet tűz ki célul, mint hogy Nemes Nagy Ágnes Babits-esszékötetét, A hegyi költőt irodalomtudományi szakmunkaként olvassa. A szöveg Nemes Nagy Ágnes esszéfüzérét leginkább a strukturalizmus irodalomtudományi paradigmájával rokonítja, illetve a kritikai életrajz műfajához közelíti, példaként említve többek között Ferencz Győző Radnóti Miklósról szóló kimerítően alapos, a Radnóti-recepció szempontjából mindmáig paradigmatikusnak tartott monográfiáját. Bár kétségtelen, hogy Nemes Nagy Ágnes Babits-tanulmánya nem mentes a szubjektivizmustól, olykor pedig a biografizálástól és a túlzottan személyes olvasatoktól sem, ennek ellenére a Babits-recepció fontos, mai napig meghatározó állomásának hat, melyet a maga korlátaival együtt nem csupán személyes olvasói vallomásként, esszéként, de igenis alapos, használható és objektív módon is igazolható következtetéseket levonó irodalomtörténeti szakmunkaként is olvashatunk.
Az utolsó szöveg nem egyéb, mint igencsak alapos, kimerítő értékelő elemzés Szepes Erika legutóbbi három tanulmánykötetéről, a jeles kortárs magyar irodalomtörténész A mocskos mesterség – gondolatok a paradigmaváltásról, Tizenhét szótag – esszék és elemzések, valamint A hagymaember – Turczi István költészetének mélyrétegei című munkáiról.[3] A látszólagos tematikai variablitás, a (poszt)modern magyar költészetről írott tanulmányok, a haiku mint műfaj magyar irodalomban betöltött szerepének vizsgálata, valamint a Turczi István költészetének poétikai sajátosságait elemző írások mellett mindhárom kötetnek közös vonása – s itt jelenik meg legexplicitebb módon a (Contra‑)Theoria című tanulmánykötet (szerzőjének) irodalom(tudomány‑)szemlélete is –, hogy vitát folytatnak a kortárs magyar irodalomtudomány olykor bizony valóban teóriacentrikusnak ható hermeneuetikai-recepcióesztétikai irányzatával. Ám teszik mindezt nem a rosszmájú és egyoldalú/megsemmisítő bírálat, vagy éppen az említett paradigma vívmányainak teljes elvetése céljából, sokkal inkább a dialógusra való felhívás és az irodalomról való gondolkodás pluralizmusa jegyében. Olybá tűnik, ha egy-két helyen kritikával is illeti a bírált kötetek egyes szimplifikációit, irodalomszemléletét tekintve a fiatal irodalomtörténész, Kántás Balázs is sok tekintetben egyetért Szepes Erika szakkönyveinek felvetéseivel.
A kötet irodalomról való gondolkodását alapvetően a nyitottság és a valamely teoretikus paradigma melletti kizárólagos el-nem-köteleződés jellemzi – lényegre törő, józan, ugyanakkor az esetek nagy részében igencsak frappáns, eredeti megállapításokat megfogalmazó elemzései a jó értelemben vett eklekticizmus jegyében íródtak. A (Contra‑)Theoria a maga korlátaival együtt fontos, figyelemre mindenképpen érdemes állomása a legifjabb irodalomtörténész-nemzedék működésének, melyben immár kikristályosodni látszik egy fiatal, korábbi írásaiban olykor még a kialakulatlanság benyomását keltő kritikus irodalomról való gondolkodása.

  

Tanulmánykötet a nyitottság felé fordulás jegyében

(Fordulópont – Esszék, tanulmányok, kritikák)

Kántás Balázs esszéket, kritikákat és tanulmányokat egyaránt tartalmazó kötete, a Fordulópont[4] több szempontból is figyelemre méltó munka, mely a szerző elmúlt három évben írott, hosszabb-rövidebb lélegzetű írásait tartalmazza.

A kötet három nagyobb egységre tagolódik, melyek közül az első esszéket és tanulmányokat, a második irodalomtudományi tárgyú szakkönyvkritikákat, míg a harmadik szépirodalmi tárgyú kritikákat foglal magában. A könyv első, Teória – mi végre? címet viselő blokkja elsősorban a textuscentrikus, szövegközeli olvasás, a close reading eszköztárát használó kilenc nagyobb terjedelmű esszéből és tanulmányból áll össze. Ezek közül csak kettőt emelnék ki, korántsem találomra. Elsőként említeném a Költő a paradigmák felett című, Bíró József, a magyar neoavantgárd poézis „nagy örege” életművének reprezentatív darabjait három tételben elemző tanulmányt (19–47. oldal), elsősorban a politikum és a képviseletiség kérdéskörére kihegyezve. Kántás igen találó, eredeti jellemzését adja Bíró József meg-nem-alkuvást hirdető, minden körülmények között humanista és örök ellenzéki költészetének, s teszi ezt nem annyira a kritikai recepció vagy elméleti megfontolások alapján, hanem sokkal inkább a magukat olvastató puszta versszövegekre hagyatkozva. Felettébb érdekes és invenciózus szöveg továbbá az a tanulmány (78–88. oldal), mely Rába György A szép hűtlenek immár klasszikus, valamint Józan Ildikó, a jeles kortárs magyar irodalomtörténész Mű, fordítás, történet című fordításelméleti és -történeti monográfiáinak összehasonlítására vállalkozik, főként elméleti és szemléleti nézőpontból. S bár a szöveg elismeri, hogy Rába György állításai bizonyos szempontból a mai fordításelmélet(ek) által meghaladottnak tekinthetők, igen bölcsen a mai napig való használhatóságukat, s adott esetben aktualitásukat sem veti el.
A kötet második, Szakmai szemmel című tematikus egysége humántudományi, ezen belül jórészt irodalomtudományi szakkönyvekről írott értékelő kritikákat tartalmaz, melyek meglepő változatosságot mutatnak, ami a kortárs magyar irodalomtudományi gondolkodás paradigmáit illeti. Elsőként okvetlenül kiemelném Szigeti Csaba, a magyar verstan nemzetközi hírű szakértőjének három paradigmatikus szakkönyvéről írott, a szerző szavaival élve „megkésett”, elmélyült kritikát (Tudományos triptichon, 127–138. oldal). A hímfarkas bőre – A radikális archaizmus a mai magyar költészetben, a Mint egy elefánt – Az OuLiPo formaművészetéről, valamint a Magyar versszak három olyan kortárs magyar irodalomtudományi szakmunka, melyek saját területükön meghatározónak bizonyultak a magyar irodalomtudósok egy jelentős része számára, s érzésem szerint jelentősen alakították a fiatal irodalmár, Kántás Balázs gondolkodását is. Egy másik kritika többek között elmélyülten értékeli Kappanyos András Hová tűnt a huszadik század? című tanulmánykötetét, kimutatva, hogy az jóval több, mint afféle válogatott/tematikus tanulmánykötet, hiszen olyan kérdéseket tesz fel és válaszol meg, melyek alapjaiban határozzák meg a huszadik századról mint irodalomtörténeti korszakról való reflexiót (Távolságtartó közelítés az elmúlt évszázad irodalmához, 139–145. oldal). Figyelemre méltó írás továbbá a Menyhért Anna tanulmánykötetéről írott értékelés, az Alternatív női irodalomtörténet? (169–174. oldal), melyben a recenzens bátor és kissé provokatív módon kérdőre vonja a recenzált szerző művét, hogy vajon ténylegesen konstruálható-e a modernség magyar irodalmának keretein belül egyfajta alternatív női irodalomtörténeti hagyomány, vagy ez a konstrukció pusztán bizonyos szerzők önkényes előtérbe helyezésének eredménye? De a teljesség igénye nélkül olyan könyvekről olvashatunk a blokkon belül értékelő kritikákat, mint Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-monográfiája (146–148. oldal), Kulcsár Szabó Ernő Megkülönböztetések című tanulmánykötete (155–157. oldal), vagy éppen olyan, e kritika írásának idején igencsak fiatal irodalomtörténészeknek, a recenzens nemzedéktársainak pályakezdő munkái, mint Soltész Márton Működése (158–163. oldal) és J. Szabó Piroska A magyar üveggyöngyjátékosok című szakkönyve (164–168. oldal). A szerteágazó irányultságú irodalomtudományi szakmunkák értő ismertetése és értékelése ugyancsak a recenzens műveltségét és szakmai nyitottságát bizonyítja, miként arra egyébiránt Szepes Erika is kitér a szerző Nyelv/Rács/Törés – Közelítések Paul Celan költészetéhez című monográfiájáról írott recenziójában.
A harmadik, kissé talán lezser módon Egy kis szépirodalom címmel ellátott blokk jórészt nemrégiben írott és publikált kortárs magyar szépirodalmi tárgyú kritikák gyűjteménye. Olvashatunk itt olyan fiatal költők első versesköteteiről, mint Nagypál István A fiúkról (177–182. oldal), Korpa Tamás Egy híd térfogatáról (183–187. oldal), vagy éppen Horváth Tivadar Ahol út nincs… (188–194. oldal) című debütáló munkája. Merőben más poétikai elképzelések alapján alkotó fiatal szerzők, ám a pártatlanság jegyében mégis mindhárman jórészt pozitív értékelést kaptak. A szépirodalmi kritikák közül talán egyúttal a legérdekesebb és legelmélyültebb elemzés az Erdős Virág ezt is el című, afféle lírai sikerkönyvvé avanzsált (aktuál)politikai tematikájú verseskötetéről írott kritika (A költő ezt is el… …túlozta?, 195–202. oldal), mely merész és meglepő módon elégedetlennek bizonyul a kritikai recepció által egyébként jórészt méltatott művel. Hasonlóan elmélyült, invenciózus, már-már irodalmi esettanulmányba hajló kritikusi értékelést olvashatunk a könyv vége felé Turczi István Minden kezdet című munkájáról, mely afféle szokatlan beavatásregényként olvastatja magát (A töredékes történet teljessége, 227–234. oldal). A szépirodalmi kritikák blokkjának érdekessége és pozitívuma, hogy a szerző itt sem látszik kizárólagosan elköteleződni valamely kortárs magyar irodalmi kánon felé – megítélésem szerint megállapításait sokkal inkább a józan esztétikai értékítélet, semmint a különböző irodalmi trendek iránti elfogultság határozza meg, ez a fajta kvázi-objektivitás pedig, már ha létezik ilyen az irodalomkritikában, mindenképpen egy fiatal kritikus pozitív tulajdonságaként értékelhető.

A kötetet végigolvasva úgy érzem, Kántás Balázs pályáján a kötet címéhez híven valóban egyfajta fordulópontról beszélhetünk, hiszen a szerző egykoron (irodalom)elméletorientált, a hermeneutika és a recepcióesztétika irányába tendáló gondolkodása átfordulni látszik egy sokkal nyitottabb, az irodalmi műalkotásokat a maguk puszta szövegiségében tisztelő és értelmező, a szövegközeli olvasás hagyományait szem előtt tartó, olykor esszéisztikus és eklektikus gondolkodásmódba. 

 

Mérsékelt árral szemben úszás

(Árral szemben – Tíz irodalmi (eset)tanulmány)

Kántás Balázs Árral szemben – Tíz irodalmi (eset)tanulmány címet viselő tanulmánykötete[5] nem csupán egy szokványos irodalomtudományi szakkönyv, hiszen koncepciója szerint afféle egyszemélyes festschriftként, ünnepi tanulmánykötetként a megjelenése idején hatvanadik életévét töltő prominens kortárs magyar irodalomtörténész, Szigeti Csaba professzor kerek születésnapjára dedikáltatik. A könyv viszonylag egyenletes szakmai színvonalán túl azt mondanám, ez mindenképpen egy szép gesztus a szerző részéről az idősebb pályatárs felé, nem csupán irodalomtörténész-szakmailag, de ugyanúgy emberileg is. A kötet alcíme talányosan, zárójelesen jelöli meg az (eset)tanulmány műfaját, melybe tanúsága szerint a könyvet alkotó írások sorolandók. De mi is valójában az irodalmi (eset)tanulmány, tehetné fel a kérdést a naiv olvasó? Bár Kántás Balázs a könyvhöz nem prezentált elő- vagy utószót, így az (eset)tanulmány általa kreált műfaját nem definiálja behatóbban. Kritikusként viszont az a benyomásom, hogy egyrészről olyan tanulmányokról van szó, melyek valami szokatlan, adott esetben atipikus, vagy más szempontból különös figyelmet érdemlő irodalmi témát, jelenséget ragadnak meg és tesznek vizsgálódásuk tárgyává – egy adott műből, életműből, tendenciából, jelenségből mintegy eseteket (irodalmi bűnügyeket?) generálva, melyeket az irodalomtörténész-detektív a szerzők és szövegek nyomában járva, a rendelkezésre álló széleskörű interpretációs eszköztárból a lehető legbölcsebben, legkörültekintőbben válogatva hivatott megoldani…

A kötet első tanulmánya, az alcím tanúsága szerint egyúttal a szerző készülő doktori értekezésének fejezete, A dialogicitás eszététikája Paul Celan Atemkristall című versciklusának, mint a celani életmű kiemelkedő darabja verseinek szövegközeli olvasatát kívánja nyújtani, mindezt Gadamer nyomán haladva, aki – mint arról nevezetes kommentárja is tanúskodik – úgy hitte, Paul Celan e huszonegy verse mindenfajta mélyebb háttérismeret és tudományos jegyzetapparátus nélkül is eredményesen olvasható. A szövegközeli, rövid elemzések szintén elsősorban magukra a versszövegekre igyekeznek koncentrálni, persze a recepciótörténet fényében helyenként párbeszédet folytatva úgy Gadamerrel magával, mint éppenséggel más értelmezőkkel is, illetve megkerülhetetlenként feltűnő értelmezési modulokkal, az értelmezéstörténet sarokpontjaival, akár mindjárt mérföldköveivel. Amelyek helyenként önkéntelenül és nagy természetességgel, szuggesztíven tűnnek át ad hominem „megfontolásokba”, poétikai- és létértékelésekbe – szerves összefüggésben a celani költészetpozíció, kulturális-líratörténeti (helyi)érték tartalmi-etikai mérlegelésének a szerző által lehetségesnek ítélt és következetesen meg is valósított végrehajtásával. Itt kell megjegyezni, hogy az Atemkristall darabjait is magának Kántásnak a magyarításában tárgyalja a tanulmány (az eredeti német szövegük lábjegyzetben olvasható), amint a dolgozat más pontjain is gyakran szembesülhetünk – pl. Lator László immár  „klasszikusnak” számító vagy Marno János „merészebb” fordításai mellett – a dolgozat készítőjének magyarításaival mint referencia-anyaggal. És pontosan ebből, a személyes műfordítói, költői (után-alkotói) „érdekből”, ambícióból is következően, illetve éppen ezen a legeminensebben lemérhetően érzékelhetjük a Celan életművére vonatkozó kántási interpretatív vállalkozásnak azt a sajátosságát, hogy az egzisztenciális bevontság (egészen pontosan a szakmai-egzisztenciális érintettség) regiszterén is játszva végzi értelmezői tevékenységét: a módszeres és precíz (teoretikusan megalapozott és gondosan lábjegyzetelt) tanulmányait összességében (összességükben) az esszé perspektívája, vagyis lételméleti-személyes horizontja felé mozdítva… Lévén itt, az Atemkristall-sorozat tömör, pontos, gondos – olykor már kínosan precíz – értelmezéseiben/elemzéseiben merülnek fel olyan, természetes-emberi, ontológiai-ismeretelméleti momentumok, amelyek mintegy kiáltalánosodnak az anyagból – úgy Celan primer, mint Kántás értekezői anyagából. S amellett, hogy szervesen kerülnek levezetésre abból, e fogadtatástörténeti paradigma filozófiailag is igen értékes, magasrendű mivoltára mutatnak rá, sőt, képezik meg tulajdonképpen azt. Hívják fel rá – mindenesetre – igen élesen és hatékonyan a befogadó figyelmét, aki nagyjából amolyan kognitív imperatívuszt érez érvényesülni magában a fejtegetések mérlegelésére, lehetőség szerint további konstituálására, önkéntelenül etikai-filozófiai tevékenységi színezetet emez aktivitására vonva.
A kötet Villanyspenótról, az A magyar irodalom történetei című háromkötetes irodalomtörténeti kézikönyv Horváth Iván professzor által főszerkesztett, egyúttal pedig végtelenített, de legalábbis a végtelenségig bővíthető elektronikus változatáról írott esszéje értő módon reflektál a digitális korszak, az internet által nyújtott új irodalomértelmezési és irodalomtörténet-írási lehetőségekre. Közép-kelet-európai talajon irodalomtörténészileg igen érdekes vállalkozásról beszélünk, mely radikálisan átértékeli, illetve sokkalta szabadabbá teszi az irodalomról való – történeti távlatú – gondolkodásunkat, és miként arra a szerző kitér, ha nem is szünteti meg a narrativitást véglegesen, miként azt a koncepció kritikusai felrótták a sokszerzős, nyomtatott kézikönyv szerkesztőinek, de mindenképpen több, párhuzamos magyar irodalomtörténeti narratíva lehetőségét tárja a mindenkori olvasó elé, nem leszűkítve a magyar irodalom alakulástörténetének folyamatait egyetlen szubjektív kánonra.
Igencsak érdekes írás A vers él, a szerző nem kevésbé címet viselő, egy szubjektív versfogalom kialakítására tett esszékísérlet, s bár alapvetően megmarad az esszé vállalt szerzői szubjektivitást engedélyező és felvállaló keretei között, mégis, mintha egyfajta teoretikus igénnyel is fellépne. A szöveg eredetileg a FÉL Online elektronikus irodalmi folyóirat által kezdeményezett „versvitához” való hozzászólásként íródott, azonban önálló kvázi-líraelméleti esszéként is megállja a helyét. Implicit módon azon túl, hogy egy viszonylag józan és jól körülhatárolható versdefiníciót kísérel meg kialakítani, az írás reflektál a kortárs magyar irodalomtudományi diskurzus olykor túlzottan teória- és szövegcentrikus tendenciáira is, és a lírai szöveg kétségtelenül élő volta mellett a szerző halálának Barthes-i tételével is vitába bocsátkozik, hangsúlyozva, hogy az irodalmi szövegek értelmezéséhez olykor bizony elengedhetetlen a történeti kontextus és / vagy a szerző biográfiájának ismerete és figyelembe vétele, ez az álláspont pedig természetesen meglehetősen távol áll attól, hogy az irodalomértelmezésnek a primitív, leegyszerűsítő biografizálás szintjén kellene megragadnia.
A Versvízcsapok címet viselő esszé, mely a kortárs magyar költészet bizonyos tendenciáiról nyilatkozik igencsak vitriolosan, ám mégiscsak körültekintően és visszafogottan, bátor és szókimondó irodalomkritikusi nyilatkozat, ugyanis néven meri nevezni a szakma által részint hanyagságból, részint pedig puszta érdekből a kezdet kezdete óta agyonhallgatott problémát. Kántás esszéje nevezetesen arról beszél, hogy a kortárs magyar lírai termés jó része középszerű, feledhető, vagy egyenesen pocsék, a kortárs magyar irodalmi életben való érvényesüléshez, a valamilyen fokon való kanonicitáshoz pedig csak részben van köze a tehetségnek, irodalmi-esztétikai eredetiségnek, mesterségbeli tudásnak, ugyanakkor a pillanatnyi szakmai-emberi érdekeknek és a szubjektív kritikusi ízlésnek, értékítéleteknek annál inkább. Az esszének nagy erénye, hogy kendőzetlenül és meg nem alkuvó módon nyilatkozik a mindenki által ismert problémáról, hibája azonban, hogy a szerző a meglehetősen pontos diagnózis után nem áll elő valamiféle konstruktív megoldási javaslattal, ami akár színvonalasabbá és szakmaibbá tehetné az olykor sajnos valóban meglehetősen provinciális keretek között működő kortárs magyar irodalmi életet, vagy legalábbis annak bizonyos szegmenseit.
Jelen sorok szerzője egyszerűen etikailag és kritikusilag nem engedheti meg magának, hogy a szerény költői teljesítményéről szóló értékelő kritikát akár pozitív, akár negatív hangnemben minősítse, így a Zsávolya Zoltán költő második, Fagyosztás című verseskötetéről írott bírálatot itt és most Zsávolya Zoltán (szak)kritikus az olvasó szíves engedelmével átugorja…
A Nyerges Gábor Ádám Sziránó című első prózakönyvéről (regény? kisregény? novelláskötet? elbeszélésfüzér? – a műfaji besorolás korántsem egyértelmű) szóló személyes hangvételű esettanulmány alapos és árnyalt értékelését adja a fiatal, eddig főként költőként megszólaló irodalmár prózaírói debütálásának, és csak úgy kiemeli a Darvasi Ferenc szerkesztő által talán kissé túlzó jóindulattal nemzedéki regényként aposztrofált könyv erényeit, mint szerkesztési-stilisztikai-karakterteremtési hibáit. A Nyerges Gábor Ádám által képviselt (ízig-vérig posztmodern?) prózapoétika szemmel láthatólag nem egészen az az irodalomeszmény, amely Kántás Balázs irodalomértelmezői szemlélete szerint a kortárs magyar próza legüdvösebb és legjárhatóbb útjának bizonyulhat, ugyanakkor a kritikus képes szakszerűen és elfogulatlanul ítélkezni egy olyan prózaműről is, amely poétikailag nem igazán felel meg az ízlésének, az ízlés pedig már csak szubjektív lehet… A vállalt kritikus szubjektivizmus természetesen korántsem zárható ki a címmegjelölésileg is személyes hangvételű esettanulmányból, ám amennyire lehetséges, a szerző az előítéletek háttérbe szorítására törekedve a lehető legszakmaibb értékítéletet alkotja meg.
A közelmúltban tragikusan elhunyt Borbély Szilárd Nincstelenek című, első és utolsó regényéről írott esszékritika ugyancsak különös érzékenységgel és nagy értelmezői felkészültséggel értékeli az író szociografikus-önéletrajzi regényét, és bár alapvetően a kortárs magyar próza fontos művének könyveli el, erősen bírálja a regény – megítélése szerint helyenként indokolatlan és már-már túlzó – naturalizmusát, a prózapoétika mindenkori olvasóval szembeni szándékolt elidegenítő eszközeit. Kántás írása, miként arról már a címmegjelölés is tanúskodik, pontosan, kimérten egyensúlyozik az esszé és az irodalomtudományi szaknyelvet alkalmazó kritika határvidékén, olykor inkább a szubjektivitást vállaló, esszéizált regiszter felé elmozdulva. A szubjektivizmus azonban semmiképpen nem megy a megállapítások megalapozottságának, helytállóságának, szakmaiságának rovására, a kritika pedig minden személyes megjegyzése ellenére tárgyilagosan és körültekintően helyezi el Borbély Szilárd regényét mind a kortárs magyar széppróza, mind pedig a magyar irodalomtörténet kontextusában.
Az Umberto Eco Az értelmezés határai című tanulmánykötetéről írott értő kritika nem csupán és kizárólag egy minősítő bírálat egy magyar nyelven viszonylag későn megjelent, hiánypótló értékkel bíró szakmunkáról, hanem egyúttal valamennyire Kántás Balázs irodalomértelmezői állásfoglalását is kifejezni látszik. Eco könyvében elsősorban a nemzetközi irodalomtudományi diskurzus olykor bizony szembetűnő elméletcentrikussága és a részben ebből fakadó túlértelmezési hajlama, az interpretáció olykor megmutatkozó öncélúsága ellen foglal állást, megkísérelve visszavezetni a szövegértelmezők közösségét valamennyire a józan ész útjára. A kritika szerzője is ugyanezen, korántsem elméletellenes, ugyanakkor nyitott és a teóriát az értelmezett szövegeken nem megerőszakoló módon alkalmazó irodalomértelmezői szemlélet mellett teszi le a voksát.
A Veres András Kosztolányi Ady-komplexuma című filológiai regényéről írott kapcsolódó tanulmány mind terjedelmileg, mind elmélyültség és állásfoglalási határozottság tekintetében túlmutat a hagyományos szakkönyvkritika műfaján. Kántás először is ismerteti Veres monográfiájának főbb téziseit, ugyanakkor ezen túlmenően el is helyezi a kortárs magyar irodalomtudomány tágabb kontextusában. Miként arra Veres András könyve is rávilágít, a Kosztolányi és Ady közötti politikai-esztétikai-emberi-költői ellentét és vita recepciója egészen a mai napig nem lezárt ügy, és máig rányomja a két szerző kánonban elfoglalt helyére a bélyegét, illetve meghatározza irodalomértésünk mikéntjét. A recenzens bölcsen és nyitott módon gondolkodva egyetérteni látszik Veres András azon nézetével, mely szerint nem biztos, hogy akár Kosztolányit, akár Adyt csak és kizárólag a másik ellenében kell és lehet értékelni és értelmezni, hanem a kétfajta írószerep-felfogás és esztétika / poétika sokkal inkább kiegészíti, semmint kioltja egymást a modern magyar irodalom történetében, eltérő, de nem feltétlenül ellentétes paradigmákat kínálva fel a mindenkori irodalomtörténésznek. A kizárólagosság helyett Kántás is a Veres András által propagált párhuzamosság(ok) mellett foglal állást, itt is az irodalomértelmezői nyitottságról téve tanúbizonyságot.
A kötet záró kritikafüzére képezi a dedikáció valós tárgyát.  A szerző itt közli a könyv megjelenésének idején hatvanéves Szigeti Csaba professzor, a magyar verstan nemzetközi hírű szakértőjének három paradigmatikus szakkönyvéről írott, a szerző szavaival élve „megkésett”, elmélyült, mégis lényegre törő értékelését (Tudományos triptichon). Szigeti három teoretikus igénnyel megírt könyve,  A hímfarkas bőre – A radikális archaizmus a mai magyar költészetben, a Mint egy elefánt – Az OuLiPo formaművészetéről, valamint a Magyar versszak három olyan kortárs magyar irodalomtudományi szakmunka, melyek saját területükön meghatározónak bizonyultak a magyar irodalomtudósok egy igencsak jelentős része számára (vö. a három könyv együttesen jóval több, mint száz független hivatkozással büszkélkedhet, ami igencsak ritka a kortárs magyar irodalomtudomány kontextusában), s egyébiránt érzésem szerint jelentősen alakították a fiatal irodalmár, Kántás Balázs gondolkodását is, aki többek között ezen írásával és a tanulmánykötet egészével is kifejezi idősebb pályatársa, Szigeti Csaba iránti őszinte szakmai tiszteletét.
Az Árral szemben – Tíz irodalmi (eset)tanulmány címet viselő tanulmánykötet kisebb-nagyobb hibái, helyenként talán túlzottan szubjektív, esszéisztikus megállapításai ellenére két szempontból is igen értékes irodalomértelmezői szakmunkának mondható. Egyrészt szép pályatársi gesztus az egyszemélyes festschrift koncepciója, a kötet egy prominens és a szerző irodalomszemléletére kétségkívül nagy hatást gyakorolt idősebb pályatársnak való dedikációja az illető pályatárs szakmai életművének minősítésével együtt, másrészt a fiatal irodalomtörténész saját nemzedékén belül e kötettel is nagy értelmezői felkészültségről és nyitottságról, valamint viszonylag érett, megfontolt irodalomszemléletről tesz tanúbizonyságot. Irodalomértelmezőileg mindent mérlegre helyezve, jórészt elfogulatlanul kritikus recenzensként, a könyv kisebb-nagyobb hiányosságait figyelembe véve is azt kell, hogy mondjam: mind az itt vázolt interpretátori (inter-predátori?) gondolatmenetek, mind pedig tágabb értelemben a szerző irodalomértelmezői vállalkozása mindenképpen folytatásra érdemesek.

[1] Hivatkozott kiadás: Kántás Balázs, Nyelv/Rács/Törés. Közelítések Paul Celan költészetéhez, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége – Ráció Kiadó, 2013.

[2] Hivatkozott kiadás: Kántás Balázs, (Contra-)Theoria. Esszék, tanulmányok, Budapest, Ezredvég Alapítvány, 2013 (Z-füzetek, 154).

[3] A tanulmány egy részének eredeti megjelenési helye: Kántás Balázs, Szemben a paradigmaváltással. Szepes Erika: A mocskos mesterség, Napút, 2013/5, 88–90.

[4] Hivatkozott kiadás: Kántás Balázs, Fordulópont. Esszék, tanulmányok, kritikák, Budapest, Napkút Kiadó, 2014.

[5] Hivatkozott kiadás: Kántás Balázs, Árral szemben. Tíz irodalmi (eset)tanulmány, Budapest, Hungarovox Kiadó, 2014.

Lapkókat olvasok…

(Tempevölgy 2014/3; a Kontextus Műhely összeállítása)

Kereken két esztendő leforgása alatt harmadszor kerül kezembe az idén VI. évfolyamában tartó Tempevölgy folyóirat – alcíme szerint a „kultúra, művészet, tudomány” területeiről közlő szemle, kiadja a Balatonfüred Városért Közalapítvány – egy(-egy) friss száma. (Mondják, az írók újabban csupán azokat a folyóiratszámokat olvassák el, amelyekben maguk is szerepelnek, a Szépirodalmi Figyelő szerkesztőjéről azonban talán más is elhihető.) Az eltelt idő alatt jelentős részben kicserélődött a szerkesztőség; az ugyan kezdettől fogva változatlan főszerkesztő, Praznovszky Mihály mellett már 2013-ban ott találtam a magas szinteken kulturális tisztviselőként tevékenykedő Cserép Lászót mint „vezető szerkesztőt” (nem feltétlenül szokványos, vagy a napilapoknál ismerős funkció-megnevezés ez), 2014-től kezdve pedig Tóbiás Krisztián a felelős szerkesztő. Alighanem az utóbbi(ak?) tevékenysége nyomán érezhető újabban valamelyes elmozdulás.

Ennek egyik jele rögtön az, hogy 2014-ben a folyóirat kiadását biztosító településhez kötődő Salvatore Quasimodo Költőverseny teljes díjazotti mezőnyének verse olvasható mindjárt az eredményhirdetéssel egy időben megjelenő lapszámban. A korábbi évek során ebben a megtiszteltetésben csak az emlék- és a különdíjas vers(ek) szerzői részesültek, míg a több százas mezőnyből mindössze oklevéllel kiemelt munkák később kerültek sorra. (Igaz ugyan, hogy régebben a két fő elismerést megkapó szöveg olasz fordítása is olvasható volt a negyedévenként megjelenő lap őszi számában, míg 2014-ben ez hiányzik. Noha külön „Műfordítás” rovat található a folyóiratban; a felelős szerkesztő születési kultúrtájának egyfajta leképződéseként éppen Rajsli Emese átültetés-részletével, valakitől, akit Magyarországon nem ismernünk – nos, a szerkesztés felelőssége, hiszen nem közölnek róla, akárcsak többi alkotójukról sem, újabban, életrajzi jegyzetet, míg korábban ezt megtették. Persze, ott van az Internet… Igaz, ha minduntalan a Világhálóra hagyatkozunk, minek bármiféle tudásanyagot magunkkal görgetnünk?! Ugyanakkor: a Márai Sándort lengyelre fordító Teresa Worowska „műfordítói vallomásai” szintén olvashatók a lapszámban, amely összefüggésben bőségesen elegendő, hogy legalább Márairól tudjuk, kicsoda… Amihez eme bőséges terjedelmű fejtegetések nem keveset tesznek hozzá!)

A szerkesztési gyakorlat (s a mögötte feltehető elvek) változásának másik jele a számot nyitó szépirodalmi blokk tagadhatatlanul elkezdődő kilépése a XIX. századi, talán reformkori típusú literalitás (literátusság? akkurátusság?!) univerzumából. Az ennek mintegy rekvizitumait felmutató, efféle reminiszcenciákat megszólaltató, gyakran csupán muzeális értékű munkálkodás, a szűkebb körű regionalitás valamint az esetlegesség, a szerzőkapcsolati véletlenszerűség „preferenciáinak” alapzatán végrehajtott közlési gyakorlatból. – Ámbátor a régebbi rovatállapot nem egy alkotója átöröklődni látszik az újba is… De még önkontextusa, „hangköre” is más immár ezeknek is, nem beszélve még akkor az egyéb elemek, irodalmi-kulturális „biodíszletek” által köréjük-melléjük szervezett összefüggésrendről!

Az átalakulás harmadik és legmarkánsabb jele azután, hogy az értekező rovatok („Tanulmány”; „Könyv”) módszeressége, tudományossága igen észrevehetően megugrott egyszeriben, mégpedig – nem eléggé üdvözölhető módon – a korszerű elméletiség jegyében és erőterében mozogva. Ezen a területen üdvös a régi munkatársak közül Madarász Imre szerepeltetése – mondhatjuk: nach wie vor –, aki ezúttal egy italianisztikai sztereotipiákat felvonultató és kiértékelő szakmunkát, Sztanó László Taljánok, olaszok, digók című, frissen megjelent művét veszi górcső alá, a tőle megszokott alapossággal és elmélyültséggel. Nem tudni, a riportszerű interjú irányába hajlított kötetbírálat vagy amolyan ’kötet-apropó’, amelyet az Új Forrás Könyvek 51. darabjának szerzőjével készít Szegedi-Szabó Béla, mennyire értendő elsődlegesen a szépirodalmi blokkban szereplő komoly alkotó, Jász Attila afféle kísérőanyagaként (mint köztudott, ő az Új Forrás főszerkesztője), vagy mennyire a felelős szerkesztő szűkebb származási pátriája, a Vajdaság személyi kapcsolatainak „esetlegessége” szervezi ezt az anyagot (is) a lapszámba? Ez utóbbi feltevés – ami különben korántsem utalna feltétlenül problémás anyagszerveződési gesztusra – akkor igazolódna, ha Szegedi-Szabó Béla közlő azonos lenne azzal a szögedi szabó béla avantgarde szerzővel, aki az Új Symposionban valaha rendszeresen publikált… Nem fürkésszük annyira. Sokkal inkább örülünk annak, hogy a módszeres tanulmányok olyan anyagokat kínálnak, amelyekben például Shakespeare „forgatókönyvíró” gyanánt mutatkozik meg előttünk, illetve Bródy Sándor színházáról olvashatunk. Az igazi élményt azonban a Kontextus Műhely hat anyagból álló összeállítása kínálja.

„A Kontextus Műhelyt – indul a bevezető – Elekes Dóra, Mészáros Márton, Neszlár Sándor és Zsille Dóra egyetemi hallgatóként alapították tanárukkal, Hansági Ágnessel 1999 decemberében a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán azzal a szándékkal, hogy nyitott fórumot teremtsenek a kortárs magyar irodalom új fejleményeinek a megvitatására. A műhely célja azóta is, hogy a kortárs magyar irodalom és az irodalomtudomány iránt érdeklődőket segítse a tájékozódásban. A 2007-ig rendszeresen szervezett felolvasásokon Bánki Éva, Esterházy Péter, Háy János, Kollár Árpád, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Petrőczi Éva, Poós Zoltán, Varró Dániel volt a Műhely vendége. A műhelyszemináriumokon Bónus Tibor, Ferenczi László, Kékesi Zoltán, Kulcsár-Szabó Zoltán, Lator László, Lőrincz Csongor, Szirák Péter tartottak előadást. 2007 óta a Műhely munkáját a kritikai műhelyszemináriumok határozzák meg: az élő irodalom szövegeinek olvasása alkalmat kínál a szövegértelmezési stratégiák és a kritikaírás elsajátítására. A műhelyben eddig közel harminc diákköri dolgozat született, a nyolc helyezésből négy első. Az egykori műhelyesek közül többen aktív tagjai az irodalmi, művészeti, tudományos életnek, sikeres középiskolai tanárok. A Kontextus Műhely munkáját 2006 óta Mészáros Márton és Hansági Ágnes irányítja. Jelen válogatás – zárul a bevezető – keresztmetszetet kíván nyújtani a műhelyben folyó munkáról, időben és tematikusan egyaránt, az egykori alapítók írásaitól a közelmúlt és a jelen műhelyeseinek munkáiból is válogatva. (A szövegeket Hansági Ágnes válogatta.)”

Az összeállítás egyébként szellemes szépirodalmi anyaga után – melyet azonban átugrom (ha nem is az olvasásban, de a „kiértékelésben”) – Mészáros Márton Néma olvasás, hangos olvasás a reformáció gyakorlatában című írása következik (41-46. l.). A KRE BTK jelenlegi adjunktusa tulajdonképpen nem kevesebbet tesz, mint egy, az utóbbi időszakban Magyarországon is érdemlegessé lett mediális vizsgálódásokhoz tartozó eszmefuttatást hajt végre, éspedig (egyszersmind) kulturális-vallástörténeti perspektívába helyezkedve. Ehhez választott kiinduló periódusa a kora újkor, amely döntése a szerzőnek logikusan játssza fel a humanizmus, reformáció emblematikus címkéit, címszavait, s a könyvnyomtatás technicitásának kérdéseit, kihívását. Mindjárt értekezésének indításakor magától értődő természetességgel, ugyanakkor aktualizáló érvénnyel, izgalmasan vonja be olvasóját – egy csapásra! – abba az összefüggésrendbe Mészáros Márton, amely lényegében máig, a mi élet-korszakunkig is érvényes (pontosan ezért is annyira izgalmas!), csak éppen azt nem döntheti el a kutatás olyan könnyen, hogy: pontosan mióta is… „Az egymást kiegészítő médiumok feltételezése láthatóan ellentétben áll azokkal a koncepciókkal, amelyek a hallás kultúrájából a látás kultúrájába történő váltást éles határokhoz […] igyekeznek kötni. Noha a váltás maga rendkívül nehezen ragadható meg, és pontos korszakolása is problematikus, számos kutató vélte saját kutatási korszakában megtalálni a váltás kezdő- vagy végpontját. […] minden bizonnyal Walter J. Ong rendkívül nagyhatású elméletét kell kiemelnünk, amely nem csupán akusztikus-vizuális, […] orális-szkriptuális változás társadalmi hatásait hangsúlyozza, de egyszersmind reformáció és könyvnyomtatás összekapcsolhatóságának is állatorvosi lova.” Mint arra a szerző, Ong nyomán, alaposan felhívja a figyelmet: nyomtatott szöveg és kézírás egyként vizuális meghatározottsága (és meghatározósága) nem téveszthet meg minket a kétféle írásrendszer tudatra gyakorolt hatását illetően, amely bizony nagyon is eltérő. Hiszen „[a] kézírással leírt betűk nem léteznek az írás aktusa előtt, tulajdonképpen mindig az írás folyamatában, azzal egyidejűleg jönnek létre, a betűírás nyomtatása esetében viszont a szavak olyan elemekből állnak, amelyek már az írás előtt is léteztek: »a nyomtatás tehát sokkal erőteljesebben sugallja, hogy a szavak dolgok, mint az írás valaha is tette.«”

Ezen a ponton bizonyos Balogh József 20. század elején megalkotott elmélete ásódik elő. Balogh bőséges, átgondolt „adalékokat” szolgáltatott a hangos/csendes olvasás valamint az írás/nyomtatás egymáshoz fűződő viszonyához és viszonylataihoz. Miként azt Mészáros Márton – egynéhány teoretikus közvetítőn keresztül – elénk szűri tőle: „»A könyvsajtó egyfelől a betűk tisztaságával, a szókép szabályos elhatárolásával és a terhes középkori rövidítések kiküszöbölésével lehetővé tette a gyors és könnyű olvasást, másfelől az olvasmányok eladdig hallatlan tömegével sietős és felszínes olvasásra sarkalta az olvasót. Az olvasásnak oly gyakorlata fejlődött ki, amellyel az olvasó hangja már egykönnyen nem birkózhatott meg. Talán e feltevés irányában kell az olvasás elnémulásának magyarázatát keresnünk; a mai olvasás ilyként kapcsolatos az írás-olvasás mechanizálódásával.«” Hosszan idéztem ezt az elméleti ős-gyöngyszemet, akárcsak maga Mészáros Márton. Aki azután, a saját gondolatmenetének megfelelően, vallási-mediális irányba hajlik vissza: „az a törés, amely ezzel bekövetkezett, sok tekintetben a reformáción belül is húzódott, és olyan ismert ellentétpárokban látszik megragadhatónak, mint a »logosz vallása« vs. »Büblosz vallása«, a »fül Bibliája« vs. »szem Bibliája« vagy a »szóbeli egyház« vs. »nyomtatott egyház«.” Tudniillik katolicizmus vs. reformált egyház.

Teszem hozzá már én, ám korántsem azért, mivel esetleg személyes ellenszenv vezetne a katolikus intézményesség vagy annak egyes képviselői irányában… Ám ha az ökuméné által már nem annyira hangsúlyozott felekezeti elkülönülés illetve a keresztény vallások történetileg feltétlenül rekonstruálható ’kognitív elkülönböződése’ esetleg túlságosan éles distinkciókat látszik már eredményezni számunkra itt, vagyis a kora újkori Európában, forduljunk oda megint közvetlenül a mészárosi vonalvezetéshez! Hiszen azt sem éppen kevés elfogadnunk az Úrban és a hallott érveléstől az írott bemutató irányába megtörtént váltás (súlyponteltolódás?) összefüggésében, miszerint: „Az a feltételezés, mely szerint a különböző kommunikációs formák […] egyszersmind különböző gondolkodásmódot feltételeznek (vagy eredményeznek), amely azután társadalmi változásokhoz vezet, természetesen nem újkeletű, és nem is csupán a koraújkori médiaviszonyok vizsgálatában került kulcspozícióba.” Nem, nem újkeletű, azonban MOST, (megint) egyszer legalábbis, új megismerési formák, korábban alig is elgondolható logikai kapcsolódások, az addigiakhoz képest más „mentális struktúrák” keletkeztek ilyenféleképpen. Aminek megvoltak az adekvát pedagógiai szerkezetei, applikációi, leágazásai és elágazásai. Amelyeket lehetne részletezni, fontosabb azonban annak az átfogó megállapítása és leszögezése, hogy mindezen hatások mögött lényegileg a kálvini reformáció húzódik meg.

Ez Mészáros döntő megállapítása, természetesen úgy megfogalmazva, (a)hogy az az ongi elmélet rekonstrukciójának szerves részét tudja alkotni – felidézés illetve önállósuló gondolkodás egyensúlya az értekezői tárgyalásban! Amihez rögtön kapcsolódik az egyéni kezdeményezés késztetése: „Hogy a nyomtatás által indukált mentális mintázatok hatása a tankönyveken kívül is szignifikánsan kimutatható-e a reformátorok szövegeiben, gondolkodásában, esetleges későbbi vizsgálatok tárgyát képezheti.” A hipotézis egyben bizonyos mértékű kételyt is tartalmaz, ami már átvezet Ong elméletének kritikusaihoz a tárgyalásban: Hotson és Wolf felvetéseit szintén bemutatja szerzőnk. A különböző olvasástípusok és azok hatása tekintetében pedig „a legfinomabb mintázatú modell”, Jean François Gilmont rendszere is terítékre kerül, „aki szerint […] a kora újkorban több olvasásmód is élt egymás mellett: a néma olvasás, a magányos félhangos olvasás, a szűk körű felolvasás és a liturgikus olvasás, amelynek során a hívek a saját könyvükben a szemükkel is követik az elhangzó szöveget […]. A követendő olvasásmódról egyrészt a kiadói instrukciók adtak felvilágosítást, másrészt a könyv fizikai jellemzői is determinálták azt: a folio formátum értelemszerűen csak könyvállványról volt olvasható, míg a sexadecimo köteteket az olvasók mindig maguknál tarthatták.”

Legalább annyira pikáns, mint amennyire kultúratörténeti gyökerezettséggel rendelkezik az a momentum, amikor (és ahogyan) Mészáros Márton végül Katz és Lazarsfeld „kétlépcsős kommunikációs elméletére” utal, amely az olvasás módozatainak horizontjában nem kevesebbet különböztet meg, mint az olvasás képessége szerinti csoport-rétegződést. Ennek megfelelően könnyű belátni, hogy „az olvasni nem tudók” számára nyilván „literátus véleményformálók közvetítették az írott szövegek üzeneteit”. Ami természetszerűleg hozta magával a véleményformálók lehetséges illetve nagyon is kínálkozó úgynevezett „kapuőri” szerepét. „A véleményformáló csupán a véleményét fejezi ki, és hatása a közösségen belüli elismertségétől függ, a kapuőr viszont az a személy, aki hatalmi pozíciójánál fogva képes direkt és megkerülhetetlen módon szabályozni az információ áramlását. Feladata tehát nem korlátozódik az információ továbbadására, fontosabb, hogy a nem kívánatos információk terjedését megállítsa.”

És ezen a ponton világlik ki teoretikusság s (jófajta) felekezeti ’érdek-esség’ összekapcsolódása, pikáns-vagány szimbiózisa Mészárosban. A még ifjúnak mondható irodalmár és kultúrahistorikus olyan „srácként” mutatkozik meg, aki éppen annyira merész posztmodern teoretikus fiatalember (a képzett és elmélyült fajtából), mint amennyire (reformált) egyházának – a Megreformálni Szükséges Volt Egyháznak! – védelmezője is. Legfőképpen abban az értelemben, hogy annak hittechnikáit kogníciós-kommunikációs bázison megalapozottan alátámasztani képes – tudománya óhatatlan áttételességén, közvetettségén: medialitásán keresztül (ezúttal). Ami azonban az ugyanilyen képességek közvetlen érvényesülési lehetőségeire is rávall nála! Ennek megvilágítására lássuk teljes zárópasszusát!

„A katolikus egyház a reformáció korai szakaszában […] kapuőrökként tekintett saját papjaira. (E funkció leglátványosabb intézményesülése a tiltott könyvek listája, az Index.) A kapuőr azonban csak akkor működhet sikeresen, ha a kommunikációs hálózat nagy hányadát tudja uralni, alternatív kommunikációs csatornák pedig nem állnak rendelkezésre. A római oldal évszázados médiafölényének tudatában láthatóan nem ismerte föl, amit Luther igen, hogy a könyvnyomtatással kommunikációs helyzete radikálisan megváltozott: a nyomdahálózatok megjelenése idején ugyanis, egy több évtizedig tartó periódusban, az új média szabályozása egyszerűen nem volt hatékonyan megoldható, így ezen időszak médiaviszonyait sok tekintetben jobban jellemzi az internetes kommunikáció ellenőrizhetetlensége, mint a későbbi századok szigorú szabályozottsága. A katolikus papok pedig éppen ebben a kapuőri pozícióban látszanak látványosan kudarcot vallani. Mindez pedig arra utal, a reformáció legjelentősebb kommunikátora, Luther nem csupán azt érthette meg, hogy a nyomtatáson keresztül összehasonlíthatatlanul több befogadóhoz juttathatja el üzenetét, hanem azt is, hogy a kommunikáció valódi irányításához magukat a kommunikációs csomópontokat: első lépésben a nyomdákat, második lépésben pedig az olvasni tudó véleményformálókat kell elérnie, neki magának pedig az így létrejövő kommunikációs hálózat középpontjává kell válnia.”

Annyira érvényesnek érzem ezeket a gondolatokat, hogy természetességük érzékelése mellett egy kicsit meg is döbbenek. Annyira, hogy magát a Kontextus Műhely összeállításának vizsgálatát is meg kell szakítanom most. Később folytatom majd. Egy kis szünet következik a mesében.

Magyarhoni religion-fiction

A Szentek hárfája (és) fogadtatása minden bizonnyal új regényíró „matador” nevét jegyezteti meg velünk újabban.

 

Fanyar, ironikus, metszően intellektuális prózabeszédről és narratív konstrukcióról van szó ebben az esetben, mi több: intellektus-közeli, s minden visszafogottsága ellenére is feszült hangütésről, amely a humor-kisülések sziporkáit masszív melankólia betonjába szilárdítja bele. Nyerseség, noha (?) érzékiség nemigen (habár egyszer igencsak emlékezetesen a suba alatt!), ellenben tiszteletteljesség, alázatos affirmativitás, ’meglőtt-madaras emberi-méltóság’-feeling kinyilvánítása, érzékeltetése a világ egészét illetően. Sajátos, vad, tüneményes elegy, licence-e vajon mennyire kötelezi majd kialakítóját magát – további hasonlók létesítésére? Arra készüljünk fel, az irodalomszociológia törvényszerűségei alapján, hogy a jövőben minimum kétévenként azon fogalom önmegerősítő konkretizálásának tanúivá szegődhetünk majd, amit úgy hív mostantól, s diadalmasan, a világ: ’A Szilasi-Regény’. Minderre azonban nem éppen minden előzmény nélkül, hanem annak utána is kerül sor, hogy – miként azt Milián Orsolya kutatásai kiderítették és mint ezt az egyébként eddig tényleg kevéssé köztudomású tényt az Irodalmi Jelen portálnak a könyv egyik bemutatóján készült riportja is megszellőztette – már jóval korábban, a ’90-es évek elejétől kezdve publikált pedig az irodalomtörténész, kritikus szépprózát, csak éppen álnéven. Ezek a novellák ugyan eddig még soha nem jelentek meg kötetben, ám az írói álnév, meg néhány szereplő alakja és neve (pl. Kanetti Norberté) már a Németh Gáborral közösen írt, négykezes prózaepikai levélműbe átkerült (Kész regény, Filum, Budapest, 2000). Amint a mostani regénybe is, lévén itt Kanetti a műben felbukkanó négy elbeszélő egyike, aki a IV. részben, fejezetben fejti ki aktivitását.

            A négy elbeszélő összesen öt fejezetet jegyez; az első és az ötödik (mindkettő, az I. és az V. egyaránt a Makovicza, 1924 feliratot viseli) mintegy keretbe foglalja a másik hármat. A III., vagyis a Kanetti és Omaszta, 1989 címűben haladva történik meg ismét olyasmi (az olvasóval – válik tehát a felismerés, a jelentőségtulajdonítás szintjén igazán feltűnővé a dolog) a lényegében kétfelé vágott keretfejezet(ek)hez hasonlóan – amely(ek)ben a nevezetes templomi gyilkossági jelenet egyszerűen elharapja Makovicza (el)beszélői (elő)adását, majd aztán onnan folytatódik a történetnek ez a része –, hogy a fikció világában magának az egyik kulcsszereplőnek és/vagy nyomozónak (a kettő nem feltélenül egy kategória, de érintkeznek egymással) az emlékezésével szembesülünk éppen. Ide kell írnunk még a további fejezetcímeket: II. Dalmand és Palandor, 1928; III. Ladik és Béres, 1954-1956; illetve Kanetti és Omaszta, 1989. Igen, ide kellett írnunk az előbbi fejezetcímeket, a bennük foglalt évszámokkal egyetemben, hiszen úgy tűnnek fel, hogy hol az alattuk (’árnyékukban’) elmesélt fejezet-történet cselekményét, hol az elbeszélő eszmélkedésének momentumát, hol pedig mindkettőt fémjelzik. Ám azért sem gyerekjáték ennek az értelmezői feltételezésnek az érvényességét biztosa(bba)n kitapintani, mert az olvasói áttekintést megkönnyítő tartalomjegyzék nélkülözése kétségtelenül fájó technikai hiányossága az összességében igen sűrű, bonyolult és kacifántos históriát elmesélő kötetnek. Enélkül úgymond fenomenológiailag masszává ömlesztődik össze kissé a regény amúgy tulajdonképpen feltűnően tagolt korpusza. Márpedig ezzel a tagoltsággal az átfogó befogadói pillantásnak is folyamatosan szembesülnie kellene!

            Ha nem elemezte-értelmezte, cincálta volna szét a művet „kritikai fogadtatása” már eddig is, jelen recenzens akkor sem térne ki annak tartalmára részletesebben, hiszen tiszteletben tartja a kiadó fülszövegét, miszerint krimiről van szó. Ilyenkor pedig nem illik lelőni a poént. Hogy persze mindenütt „krimiről” van-e szó kortársi literatúránkban, ahol a mégannyira komoly helyen eszközölt edíció ilyesmit jelez…? Vagy már a legnagyobbak, ’legvérprofibbak’ is annyira keresni kényszerülnek a még egyáltalán olvasni hajlandó nép kegyét, hogy mindent bűnügyi történetnek nyilvánítanak, amiben gyilkosság történik és nyomozás zajlik? Nem tudom. Szilasit, egyik internetes nyilatkozata szerint legalábbis, zavarja kissé a felmerülő tömegkulturális címke alapján is egyszerűsödő befogadási stratégia, processzus. Ottlik Géza meg/persze, és mindenesetre, azt mondja valahol: „a regény olvasmány is”. De könyörgünk: is, csak! Mert még: olvasmányélmény is. No, ez, mármint a Szentek hárfája: az. Elmélázásra késztetően is olvastatja magát, és nem is egyszer, amennyiben a spirálvonal ’fokozódó’ körözésének pozicionálódásához hasonlíthatóan nem átall emelkedni sem, elejétől a végéig, az olvasati, megértési léniája. Teheti, hiszen az időben, történésesen szélesre táruló és távolra futó fejezetek cselekményszálait feszesen összefonja ugyanaz a (rejtély)bűntény, amelynek információcsomagja azonban mindegyre új mozzanatokkal egészül ki, és értelmezési aspektusai, egész perspektívája is folyton változik valamennyire, gazdagodva.

             Sokban újszerű narratív képlet, regénymodell az magyar nyelven, amit Szilasi László első önálló nagyepikai műve felmutat, mondjuk, hogy a religion-fictioné. A rf olyasminek látszik itt, mint a science-fiction egy, a vallási tradícióhoz, akár a spiritualizmushoz jobban kötődő válfaja. „A béke, a lélek békéje – elmélkedik ifjabb Makovicza Bálint –, ha van, ha adatik, talán tényleg az örökkévalóságból származik. Annak előlege, előíze, ahová rendben elvégzett, gyarló kis dolgaink, minket megelőzve, megtérnek.” (25) Habár „csak” a nyitó és a zárófejezetben érvényesül ez a különben egyénített spirituális hangoltság(a az elbeszélésnek), a pedellus foglalkozású, „Makaó” becenevű alkoholista ilyetén beállítottsága mindazonáltal meghatározónak vehető a szöveg teljes üzenetére nézve is, hiszen egy keret nem pusztán fizikailag fogja közre a korpusz belső részeit, de szellemileg is meghatározza azok perspektíváját, értelmezhetőségét, végső értelmezését. A „gonosz regénye” (mintha magától Szilasitól származna ez az értelmezési címke) önkéntelen dualizmussal az Úr regénye is, mégpedig valahogyan gyónó retorizáltsággal (vö.: „[ú]gy emlékszem, Atyám, én úgy emlékezem” (289). Így aztán egészében lelki, vallási ’ideologizáltságú’ a Szentek hárfája, hogy a címről külön már ne is beszéljünk ebben a vonatkozásban.

            Meg még a Harmonia cælestisre való visszacsatolás a „Szentek hárfája” motívumának alkalmazása, magyarán Esterházy Péter felé tett udvariassági stílgesztus. Ahogyan a 2001-ben megjelent prózaalkotáson belüli zenegyűjtemény a teljes E. P.-művel ekvivalens allegóriaként is tekinthető, úgy tölt be ilyen szerepet most és itt a Juraj Tranovský által összeállított és részben írt Cithara Sanctorum, ez „[a] magyarországi szlovák gyülekezetekben a kezdetektől egészen 1948-ig hivatalosnak számító evangélikus énekeskönyv.” A gesztus emberileg szép, Esterházy bízvást megérdemli, de már a motívum mint irodalmi modul lényegi megismétlése és a/egy regény voltaképpen legfőbb tartalmi-szerkezeti konstituensévé tétele a másodlagosság fényével vonja be valamennyire az egyébként nagyon komoly teljesítményt. Amint az evangélikusságot folklorisztikus belefeledkezéssel, a hely szelleméhez, topográfiájához meglehetősen tapadó bemutatása az elbeszélésnek: Závada Pál kollektivitás-retorikájának átütéséről tanúskodik. És nem ment el Szilasi Grecsó Krisztián délalföldi pozicionáltságú, diabolikus prózája mellett sem; a Tánciskola egyik pódium-bemutatója éppen ő volt 2008-ban… De hát egyszerűen ismeri a kortárs magyar prózát Szilasi László tanár úr, mit lehet csinálni?! S ha ismeri, hogyan múlhatna el észrevétlenül a fejéből némelyik regény-darab hatása? Inkább csak időbeli előzmények ezek számára különben is, kevésbé a lényegi szellemi „megelőzöttség” adalékanyagai.

            Már kényesebb ügy, hogy a recepció nem ritkán amolyan „bölcsész-krimiként” aposztrofálja ezt a – krimit. Álljon itt egy hosszabb idézet annak érzékeltetésére, hogy ez a vélekedés nagyjából helytálló is! „Mint az köztudott, 1956 során, a kisebb-nagyobb, délkelet-magyarországi, jelentős számarányban szlovákok lakta településeken (részben talán valóban pánszláv megfontolásokból is meggyőződésesen kommunista felső-vezetésű »nagyalföldi kis Moszkvákban«), nem igazán meglepő, bár általában szemérmesen elhallgatott módon, döntően azok a volt szlovákiai magyarok voltak a forradalmi események motorjai, akik, a Csehszlovákiába áttelepített magyarországi szlovákokért cserében, 1947-48 során, átköltözhettek az immár véglegesen megcsonkított anyaországba. Kétségtelen, hogy a betelepültek fiatal legényei közül néhányan, köztük például a brutalitásukról talán legelhíresültebb gutaiak kombattáns és zajosan nacionalista B-közepének rettegett (ám a valóban nem kommunista érzelmű haragosi magyarok nem-szlovákok által, titokban, némi Kohlhaas Mihály-os, Robin Hood-os dicsfénnyel is övezett) figurái, az 1950-es évek első felében, a tanyasi olvasókörök propagandisztikus diavetítéseit követő ideológiai továbbképzések során, zenés-táncos falusi mulatságokon, előkelőnek szánt községi bálokon, nagyvárosi proletár-majálisokon vagy bármely más társasági összejöveteleken verték le előző hazájuk szlovákjaitól, azok kommunista erőszakszervezeteitől elszenvedett, vitathatatlanul súlyos sérelmeiket a válogatás nélkül és minden tekintetben komcsinak tekintett magyarországi, maradt szlovákokon, elsősorban, persze, azok nem kevésbé harcias, kemény magjának tagjain. Ezt többnyire viszonylag jónak, már-már igazságosnak mondható találati aránnyal tették ugyan, de a megtámadottak világnézetétől, valódi pártállásától, korábbi tevékenységétől és a proletárállamhoz, illetve annak ideológiájához való bárminemű viszonyától tulajdonképpen teljesen függetlenül.” (171-172) Nagyon kemény bekezdés ez ugyanis a fenntartható olvasói figyelem kihívásának viszonylatában, s még akkor is, hogyha a visszaemlékezésen belüli szerzője tanársegédi állás várományosa történelem tanszéken 1989 nyarán. Más kérdés, hogy mire elkezdhetné első oktatói félévét, már tolókocsiba rokkant, olyan baleset következtében, amelyiket a bűnügyi titok kifürkészésének kalandja közben szenvedett el…

            S olyan sűrű védőaurába burkolódzik a rejtély, amelyet meg akarnak fejteni, hogy minden nyomozó sorsa megrokkanás vagy halál a különböző fejezetekben.

            Az olvasóé pedig az, hogy megbarátkozzon az olyan cselekménysűrítési modullal is, amilyet például ez a kifejezés hordoz: „Kohlhaas Mihály-os dicsfény”. Miközben, cselekménysűrítési modul gyanánt, úgy lehet, még azt sem tudná meghatározni, hogy milyen is akár csak a „Robin Hood-os”. (Legfeljebb annyit tud, ami persze nem is éppen reménytelen: Tuck barát jól fejbe tisztelte fütykösével a sherwoodi erdő korukat némileg megelőző demokratáinak vezetőjét, és János herceg valamiképpen nem volt az igazi, sokkal inkább Oroszlánszívű Richárd király…) Nem baj! Majd edződik egy kicsit az az olvasó, akit néhányan már totálisan elandalítottak, érdekei ellenében rútul kiszolgáltak (s a háta mögött kiröhögtek). Amiként az oktatót is jobban tiszteli menedzseri szemléletű hallgatósága (s ily módon jobban is hisz neki), ha tüntetően gyufaskatulyányira zsugorodott vagy éppenséggel hordozható számítógép méretűre duzzadt mobiltelefont vág ki előadása megkezdése előtt az előadói asztalra, úgy bír óriási, sok másnál nagyobb elhitető erővel ez a regény azért, mert Rotary-díjas. Amiért három milliót kasszálhat be az ember, az bizonyosan igaz, érvényes, hiteles valami. Azt olvasni fogja a menedzser is, a szellemileg egyszerűbb ember is, ha egyszer hozzáférhetőségének módja és mértéke: az olvasás. „Előre, kurvák, gengszterek!”, ahogyan azt a nagyvárosi magyar folklór egyik emlékezetes helyén hallhatjuk. Előre, hát, bölcsészek. –

            Egyszerre „spirituális et materiális”. (Materiális = anyagszerű, fogható.) A regény 19. oldalán áll ez a kifejezés, eredetileg „bizonyos fafajták” tulajdonságait illetően, ám egyben a mű teljes terjedelmére vonatkoztatható. (Kiemelés az eredetiben.)

 

Szilasi László: Szentek hárfája, Budapest, Magvető, 2010.