„…szükség van a vesztesekre. A magunkfajtákra. Hogy üljünk itt ezeken a hideg téglakorongokon, és az emberek lássanak bennünket, ahogyan sietnek a vélt dolguk után. És féljenek. Féljenek tőlünk, meg attól, hogy ha engedetlenek, ők is ilyenekké válnak. Ezért nem tüntetik el a magunk fajtát. Kellünk nekik. Kellünk a rendszerhez.” (87.) Szilasi László regénye tabukat döntöget: irodalmi tekintetben a magyar társadalom rendkívül alulreprezentált rétegének, a lecsúszottság, kisemmizettség, vagy valamilyen egyéb okból kifolyólag hajléktalanná vált figuráknak szcénája köré szervezi a szöveget. Valami olyasmi köré, ami körülvesz bennünket, de inkább megpróbálunk tudomást sem venni róla. Számtalan kérdés merül fel: tartozni, vagy épp nem tartozni valahová, például egy nemzethez, egy rasszhoz, egy nemhez vagy épp valakihez, de legalább ennyire problematikus, ha a hovatartozásunkat a közvetlen környezetünktől tesszük függővé. A harmadik híd című regény erőssége, hogy mindegyik problémával eljátszik úgy, hogy a legfőbb hangsúly az utóbbi tényezőre kerül, ami javarészt a valósággal szembehelyezett fikcióval, az idő, de legfőképpen a tér narratív megoldásaival jön létre.
A történetnek egy osztálytalálkozó ad keretet, ahol Nosztávszky Feri megosztja rég nem látott barátjával, Sugár Dénessel az egykori, valóságos legendák övezte osztálytárs, Foghorn Péter történetét. Foghorn, azaz későbbi, igencsak beszédes nevén Robot kiállásának, erényeinek és tetteinek köszönhetően a szegedi hajléktalanok egyik legismertebb és bizonyos körökben legrettegettebb egyéniségévé válik. Noszta kudarcai után Kanadából hazatérve Szegeden ragad, lassan beépül az utca világába, ahol nem soká a túlélés lesz az elsődleges szempont: itt veszi szárnyai alá Robot más utcára keveredett személyek mellett, akiknek egyenként bepillantást nyerünk az életbe. Hangsúlyos azonban, hogy a fedél nélkül élők sorsán kívül megismerjük a napjait kifogástalan életkörülmények között tengető, jellemét tekintve a végletekig visszataszító Barták Gábort, azaz Sertést, aki egy szerelmi szál útján kerül a képbe, majd a később egy gyilkosság kapcsán válik izgalmassá a jelenléte a már-már krimi hangulatát idéző történetben.
A narráció feszültségét az események ritmusa adja, például a kevéssé várt fordulatok elhelyezése egy egyébként olyan szövegvilágban, ahol a monoton, lassú ritmus uralkodik, és általa egy merev belassított világot ismerhetünk meg: „Hatot harangoztak. A hőmérők éppolyan hideget jeleztek, mint az Árpád téren reggel. Mínusz tizenhét. Még egy óra vacsoráig. Otthagytuk a mozdonyt. Vonultunk tovább.” (210.) A szereplők lelassult életvitele, összhangba kerül a környezetükkel, a térrel, az abban való haladással – ami tulajdonképpen tényleges és állandó cél hiányában még inkább bolyongásként, és különös módon egyúttal statikus vegetálásként is értelmezhető. Roboték mindig mozgásban vannak, pontról-pontra haladnak a városban, ám nem ritkán csak utólag leleplezve és bemutatva az aktuális végállomást. Ez a technika eléri, hogy az olvasóra is rátelepedjen az a teljes bizonytalanság, ami a hajléktalan élet egyik – külső szemlélők szemszögéből legalábbis mindenképpen – legrémisztőbb velejárója. A térrel történő hatáskeltés, illetve annak beágyazása a szövegbe a regény kiemelkedő pontossággal megkomponált, bravúros és minden bizonnyal legsokrétűbb eleme. A legszembetűnőbb talán az eleven, vérkeringésben kavargó sejtekhez hasonlítható ember-város kép, amely az átlagember nézőpontja és az otthon nélkül élőkével is összeegyeztethető. A reggelente munkába igyekvő emberek tökéletesen beleillenek a nyüzsgő város arculatába, oda ami Robotéknak viszonylagos otthont ad, mégis egyet jelent azzal, ami könnyedén a vesztüket okozhatja. Másfelől viszont a magukat többször „arisztokratákként” emlegető főszereplők a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodnak az utcai körülményekhez, és amint azt a kezdésként idézett részlet is megmutatja, állandó a tér állandó elemeivé válnak.
A szöveg tudatosan nyomatékosítja annak az érzékeltetését, hogy az utcára kényszerült szereplők az átlagembereknél jobban ismerik a körülöttük megmásíthatatlanul stabil, de szinte élővé, lélegzővé váló, gyűlölt-szeretett környezetet (még ha nem is értik a szobrok latin feliratait), jobban a magukévá teszik, mint egy nézelődő turista, vagy egy helyi lakó, aki többnyire csak valamire használja a teret, vagy rendszeresen átsiet rajta. Annak lecsupaszított, bevett jelentésétől megfosztott valóját, ezáltal a tér mélyebb értelmezését ugyanis éppen a Robotéhoz hasonló sorsú emberek ismerik fel, amint az szó szerint beleivódik mindennapjaikba és önazonosságukba. „…így nem kellett újra meg újra megnéznie a Klauzál téren az Oroszlános kutat. Azt nagyon utálta. (…) Becsület. Bátorság. Fény. Hit. Nagyon utálta ezt a négy szót.” (208.) A jelentésétől megszabadult környezet mellett a tárgyak is elveszítik eredeti funkciójukat, értelmüket, de az is előfordul, hogy valami egészen mássá transzformálódnak. Ilyen például a karimba, az apró déltengeri hangszer, amit a fiatal lány, Anna készít megélhetési forrás gyanánt, többnyire kidobott eszközökből. A narrátor, és mint a civil és a hajléktalan világ között húzódó híd lépten-nyomon kiemeli, mondhatni görcsösen hangsúlyozza az egyes tárgyak neveit, főként a márkaneveket, amelyek egykor a minőség vagy az eredet megjelölésére szolgáltak. „…piros baseballsapka volt a fején, neonfehérben világító Nike logóval. A nagyon öreg embernél pedig volt egy szürke hátizsák, Duner Sport, World Rallye, Original Fashion.” (61.) Az elnyűtt, feleslegessé vált, majd újra megtalált használati vagy akár dísztárgyak, a szándékosan zavaró, narrátor által tanúsított megnevezési kényszerrel bemutatva tökéletesen összejátszanak a nevüktől, személyazonosságuktól, jelentésüktől, és továbbgondolva: az értelmüktől megfosztott szereplők képeivel. A saját jelentés- és identitásnélküliségére az egyes szám első személyben beszélő narrátor is többször felhívja a figyelmet, de a legfigyelemreméltóbb talán az a pillanat, amikor már csak a bizonyos értelemben jelöletlen anyag, a ruhákkal eggyé vált test marad meg az alanyból, és ő is kizárólag így tekint önmagára. „Ha kizárólag csakis ember vagy, egy mocskos, büdös szakállas hústömeg, egy önálló anyagcserével rendelkező, üzekedő test, hát, akkor te már nem vagy ember, komám.” (220.) A jelenség a testi határok teljes elmosódását is maga után vonja, például homoszexuális szokásaik is lesznek attól függetlenül, hogy ellenzik, illetve észérvekkel próbálják megmagyarázni maguknak: puszta szükségletek animalisztikus kielégítésévé változik minden testi tevékenység, az evés, ürítés, közösülés stb. A szöveg nyelvezete ezzel párhuzamosan annyira nyers, szókimondó és trágár, amennyire a testnedvek, váladékok naturalisztikus megjelenítése megkívánja a kíméletlen, sokkoló és helyenként brutális történetek megjelenítésekor. Érdekes ellentétet képez a hangja, avagy hangtalansága, viselkedése és életmódja Robotékhoz képest Sertésnek, aki a különleges finomsággal és eleganciájával berendezett, méregdrága bútorokkal zsúfolt lakását mindenki elől igyekszik titkolni, egyúttal tettei és jelleme miatt ugyanolyan idegennek érezheti magát a saját (intimnek szánt) terében, mint egy az utcára keveredett, lecsúszott alak a hirtelen jött helyzetben. A férfit, aki valójában képtelen az intimitásra, az emberi érzelmekre, végül ráadásul a saját otthonában éri utol a sorsa.
Az író a témát érintő nagy ismeretanyaggal, egyes részleteket tekintve meglepően hitelesen tárja elénk a szegedi otthontalanok kietlen világát: eközben egyébként épp olyan bonyodalmakat állítva a középpontba, amelyek nem feltétlenül csak ezt a réteget érintő problémák, például féltékenység vagy diszkrimináció. A hitelesség ellenére a városban fiktív objektumokkal is találkozunk, ilyen a címadó harmadik híd is. A valóság és a fikció, a létező és a vágyott, a remény és a reménytelenség ütköztetése figyelemreméltó eszközei a szövegnek, amelyek gondolkodásra sarkallnak a nyilvánvalóan aktuális társadalmi problémák kapcsán is. A felsorolt jelenségek között feszülő határok felbontásának betetőzése lehet a regény végén olvasható összetett trip- avagy álomszerű leírás, ami a végletekig összemossa a valóst és a valótlant, vagy épp Noszta felismerése a város titokzatos, az igazságra mindig frappánsan rávilágító graffitis, Broken Buzzer személyazonosságával kapcsolatban, aki valójában ugyanolyan városlakó, mint a többi civil. A szöveg felforgatása lehet a zárófejezettel merőben megváltoztatott végkicsengés után adódó értelmezési lehetőségek összeütközése is: a valóság és az igaz és a hamis ingatag viszonyrendszerére történő rávilágítást szolgálja a regény végén bekövetkező csavar, amit már nem az osztálytalálkozón mesélő Nosztávszky, hanem a regény elején a hallgató szerepébe helyezett Sugár Dénes ad az olvasó tudtára. A történet összegzésekor egészen új fényben jelenik meg az egyébként is sokatmondó, idegen nyelvű felirat, ami értelmezés hiányában is beépül a szereplők tudásanyagába: „Mille modis morimur mortales, nascimur uno” (105.) – azaz „Mi, halandók ezerféleképp halunk meg, mégis csak egyféleképpen születünk”. A harmadik híd című regény tehát kiváló megszerkesztettséggel, hatásosan és aprólékosan mutatja be a lecsúszottság, az otthontalanság és bizonyos tekintetben az elveszettség problematikáját is. Az identitás és a valóság megkonstruáltságának hangsúlyozásával pedig a szöveg egyértelműen rávilágít egy nagyon is aktuális és sürgető társadalmi problémára, ezzel a tematikával egy ténylegesen új kaput nyitva a kortárs irodalom színterén.
Szilasi László: A harmadik híd, Magvető, Budapest, 2014.
