A Szentek hárfája (és) fogadtatása minden bizonnyal új regényíró „matador” nevét jegyezteti meg velünk újabban.

Fanyar, ironikus, metszően intellektuális prózabeszédről és narratív konstrukcióról van szó ebben az esetben, mi több: intellektus-közeli, s minden visszafogottsága ellenére is feszült hangütésről, amely a humor-kisülések sziporkáit masszív melankólia betonjába szilárdítja bele. Nyerseség, noha (?) érzékiség nemigen (habár egyszer igencsak emlékezetesen a suba alatt!), ellenben tiszteletteljesség, alázatos affirmativitás, ’meglőtt-madaras emberi-méltóság’-feeling kinyilvánítása, érzékeltetése a világ egészét illetően. Sajátos, vad, tüneményes elegy, licence-e vajon mennyire kötelezi majd kialakítóját magát – további hasonlók létesítésére? Arra készüljünk fel, az irodalomszociológia törvényszerűségei alapján, hogy a jövőben minimum kétévenként azon fogalom önmegerősítő konkretizálásának tanúivá szegődhetünk majd, amit úgy hív mostantól, s diadalmasan, a világ: ’A Szilasi-Regény’. Minderre azonban nem éppen minden előzmény nélkül, hanem annak utána is kerül sor, hogy – miként azt Milián Orsolya kutatásai kiderítették és mint ezt az egyébként eddig tényleg kevéssé köztudomású tényt az Irodalmi Jelen portálnak a könyv egyik bemutatóján készült riportja is megszellőztette – már jóval korábban, a ’90-es évek elejétől kezdve publikált pedig az irodalomtörténész, kritikus szépprózát, csak éppen álnéven. Ezek a novellák ugyan eddig még soha nem jelentek meg kötetben, ám az írói álnév, meg néhány szereplő alakja és neve (pl. Kanetti Norberté) már a Németh Gáborral közösen írt, négykezes prózaepikai levélműbe átkerült (Kész regény, Filum, Budapest, 2000). Amint a mostani regénybe is, lévén itt Kanetti a műben felbukkanó négy elbeszélő egyike, aki a IV. részben, fejezetben fejti ki aktivitását.

            A négy elbeszélő összesen öt fejezetet jegyez; az első és az ötödik (mindkettő, az I. és az V. egyaránt a Makovicza, 1924 feliratot viseli) mintegy keretbe foglalja a másik hármat. A III., vagyis a Kanetti és Omaszta, 1989 címűben haladva történik meg ismét olyasmi (az olvasóval – válik tehát a felismerés, a jelentőségtulajdonítás szintjén igazán feltűnővé a dolog) a lényegében kétfelé vágott keretfejezet(ek)hez hasonlóan – amely(ek)ben a nevezetes templomi gyilkossági jelenet egyszerűen elharapja Makovicza (el)beszélői (elő)adását, majd aztán onnan folytatódik a történetnek ez a része –, hogy a fikció világában magának az egyik kulcsszereplőnek és/vagy nyomozónak (a kettő nem feltélenül egy kategória, de érintkeznek egymással) az emlékezésével szembesülünk éppen. Ide kell írnunk még a további fejezetcímeket: II. Dalmand és Palandor, 1928; III. Ladik és Béres, 1954-1956; illetve Kanetti és Omaszta, 1989. Igen, ide kellett írnunk az előbbi fejezetcímeket, a bennük foglalt évszámokkal egyetemben, hiszen úgy tűnnek fel, hogy hol az alattuk (’árnyékukban’) elmesélt fejezet-történet cselekményét, hol az elbeszélő eszmélkedésének momentumát, hol pedig mindkettőt fémjelzik. Ám azért sem gyerekjáték ennek az értelmezői feltételezésnek az érvényességét biztosa(bba)n kitapintani, mert az olvasói áttekintést megkönnyítő tartalomjegyzék nélkülözése kétségtelenül fájó technikai hiányossága az összességében igen sűrű, bonyolult és kacifántos históriát elmesélő kötetnek. Enélkül úgymond fenomenológiailag masszává ömlesztődik össze kissé a regény amúgy tulajdonképpen feltűnően tagolt korpusza. Márpedig ezzel a tagoltsággal az átfogó befogadói pillantásnak is folyamatosan szembesülnie kellene!

            Ha nem elemezte-értelmezte, cincálta volna szét a művet „kritikai fogadtatása” már eddig is, jelen recenzens akkor sem térne ki annak tartalmára részletesebben, hiszen tiszteletben tartja a kiadó fülszövegét, miszerint krimiről van szó. Ilyenkor pedig nem illik lelőni a poént. Hogy persze mindenütt „krimiről” van-e szó kortársi literatúránkban, ahol a mégannyira komoly helyen eszközölt edíció ilyesmit jelez…? Vagy már a legnagyobbak, ’legvérprofibbak’ is annyira keresni kényszerülnek a még egyáltalán olvasni hajlandó nép kegyét, hogy mindent bűnügyi történetnek nyilvánítanak, amiben gyilkosság történik és nyomozás zajlik? Nem tudom. Szilasit, egyik internetes nyilatkozata szerint legalábbis, zavarja kissé a felmerülő tömegkulturális címke alapján is egyszerűsödő befogadási stratégia, processzus. Ottlik Géza meg/persze, és mindenesetre, azt mondja valahol: „a regény olvasmány is”. De könyörgünk: is, csak! Mert még: olvasmányélmény is. No, ez, mármint a Szentek hárfája: az. Elmélázásra késztetően is olvastatja magát, és nem is egyszer, amennyiben a spirálvonal ’fokozódó’ körözésének pozicionálódásához hasonlíthatóan nem átall emelkedni sem, elejétől a végéig, az olvasati, megértési léniája. Teheti, hiszen az időben, történésesen szélesre táruló és távolra futó fejezetek cselekményszálait feszesen összefonja ugyanaz a (rejtély)bűntény, amelynek információcsomagja azonban mindegyre új mozzanatokkal egészül ki, és értelmezési aspektusai, egész perspektívája is folyton változik valamennyire, gazdagodva.

             Sokban újszerű narratív képlet, regénymodell az magyar nyelven, amit Szilasi László első önálló nagyepikai műve felmutat, mondjuk, hogy a religion-fictioné. A rf olyasminek látszik itt, mint a science-fiction egy, a vallási tradícióhoz, akár a spiritualizmushoz jobban kötődő válfaja. „A béke, a lélek békéje – elmélkedik ifjabb Makovicza Bálint –, ha van, ha adatik, talán tényleg az örökkévalóságból származik. Annak előlege, előíze, ahová rendben elvégzett, gyarló kis dolgaink, minket megelőzve, megtérnek.” (25) Habár „csak” a nyitó és a zárófejezetben érvényesül ez a különben egyénített spirituális hangoltság(a az elbeszélésnek), a pedellus foglalkozású, „Makaó” becenevű alkoholista ilyetén beállítottsága mindazonáltal meghatározónak vehető a szöveg teljes üzenetére nézve is, hiszen egy keret nem pusztán fizikailag fogja közre a korpusz belső részeit, de szellemileg is meghatározza azok perspektíváját, értelmezhetőségét, végső értelmezését. A „gonosz regénye” (mintha magától Szilasitól származna ez az értelmezési címke) önkéntelen dualizmussal az Úr regénye is, mégpedig valahogyan gyónó retorizáltsággal (vö.: „[ú]gy emlékszem, Atyám, én úgy emlékezem” (289). Így aztán egészében lelki, vallási ’ideologizáltságú’ a Szentek hárfája, hogy a címről külön már ne is beszéljünk ebben a vonatkozásban.

            Meg még a Harmonia cælestisre való visszacsatolás a „Szentek hárfája” motívumának alkalmazása, magyarán Esterházy Péter felé tett udvariassági stílgesztus. Ahogyan a 2001-ben megjelent prózaalkotáson belüli zenegyűjtemény a teljes E. P.-művel ekvivalens allegóriaként is tekinthető, úgy tölt be ilyen szerepet most és itt a Juraj Tranovský által összeállított és részben írt Cithara Sanctorum, ez „[a] magyarországi szlovák gyülekezetekben a kezdetektől egészen 1948-ig hivatalosnak számító evangélikus énekeskönyv.” A gesztus emberileg szép, Esterházy bízvást megérdemli, de már a motívum mint irodalmi modul lényegi megismétlése és a/egy regény voltaképpen legfőbb tartalmi-szerkezeti konstituensévé tétele a másodlagosság fényével vonja be valamennyire az egyébként nagyon komoly teljesítményt. Amint az evangélikusságot folklorisztikus belefeledkezéssel, a hely szelleméhez, topográfiájához meglehetősen tapadó bemutatása az elbeszélésnek: Závada Pál kollektivitás-retorikájának átütéséről tanúskodik. És nem ment el Szilasi Grecsó Krisztián délalföldi pozicionáltságú, diabolikus prózája mellett sem; a Tánciskola egyik pódium-bemutatója éppen ő volt 2008-ban… De hát egyszerűen ismeri a kortárs magyar prózát Szilasi László tanár úr, mit lehet csinálni?! S ha ismeri, hogyan múlhatna el észrevétlenül a fejéből némelyik regény-darab hatása? Inkább csak időbeli előzmények ezek számára különben is, kevésbé a lényegi szellemi „megelőzöttség” adalékanyagai.

            Már kényesebb ügy, hogy a recepció nem ritkán amolyan „bölcsész-krimiként” aposztrofálja ezt a – krimit. Álljon itt egy hosszabb idézet annak érzékeltetésére, hogy ez a vélekedés nagyjából helytálló is! „Mint az köztudott, 1956 során, a kisebb-nagyobb, délkelet-magyarországi, jelentős számarányban szlovákok lakta településeken (részben talán valóban pánszláv megfontolásokból is meggyőződésesen kommunista felső-vezetésű »nagyalföldi kis Moszkvákban«), nem igazán meglepő, bár általában szemérmesen elhallgatott módon, döntően azok a volt szlovákiai magyarok voltak a forradalmi események motorjai, akik, a Csehszlovákiába áttelepített magyarországi szlovákokért cserében, 1947-48 során, átköltözhettek az immár véglegesen megcsonkított anyaországba. Kétségtelen, hogy a betelepültek fiatal legényei közül néhányan, köztük például a brutalitásukról talán legelhíresültebb gutaiak kombattáns és zajosan nacionalista B-közepének rettegett (ám a valóban nem kommunista érzelmű haragosi magyarok nem-szlovákok által, titokban, némi Kohlhaas Mihály-os, Robin Hood-os dicsfénnyel is övezett) figurái, az 1950-es évek első felében, a tanyasi olvasókörök propagandisztikus diavetítéseit követő ideológiai továbbképzések során, zenés-táncos falusi mulatságokon, előkelőnek szánt községi bálokon, nagyvárosi proletár-majálisokon vagy bármely más társasági összejöveteleken verték le előző hazájuk szlovákjaitól, azok kommunista erőszakszervezeteitől elszenvedett, vitathatatlanul súlyos sérelmeiket a válogatás nélkül és minden tekintetben komcsinak tekintett magyarországi, maradt szlovákokon, elsősorban, persze, azok nem kevésbé harcias, kemény magjának tagjain. Ezt többnyire viszonylag jónak, már-már igazságosnak mondható találati aránnyal tették ugyan, de a megtámadottak világnézetétől, valódi pártállásától, korábbi tevékenységétől és a proletárállamhoz, illetve annak ideológiájához való bárminemű viszonyától tulajdonképpen teljesen függetlenül.” (171-172) Nagyon kemény bekezdés ez ugyanis a fenntartható olvasói figyelem kihívásának viszonylatában, s még akkor is, hogyha a visszaemlékezésen belüli szerzője tanársegédi állás várományosa történelem tanszéken 1989 nyarán. Más kérdés, hogy mire elkezdhetné első oktatói félévét, már tolókocsiba rokkant, olyan baleset következtében, amelyiket a bűnügyi titok kifürkészésének kalandja közben szenvedett el…

            S olyan sűrű védőaurába burkolódzik a rejtély, amelyet meg akarnak fejteni, hogy minden nyomozó sorsa megrokkanás vagy halál a különböző fejezetekben.

            Az olvasóé pedig az, hogy megbarátkozzon az olyan cselekménysűrítési modullal is, amilyet például ez a kifejezés hordoz: „Kohlhaas Mihály-os dicsfény”. Miközben, cselekménysűrítési modul gyanánt, úgy lehet, még azt sem tudná meghatározni, hogy milyen is akár csak a „Robin Hood-os”. (Legfeljebb annyit tud, ami persze nem is éppen reménytelen: Tuck barát jól fejbe tisztelte fütykösével a sherwoodi erdő korukat némileg megelőző demokratáinak vezetőjét, és János herceg valamiképpen nem volt az igazi, sokkal inkább Oroszlánszívű Richárd király…) Nem baj! Majd edződik egy kicsit az az olvasó, akit néhányan már totálisan elandalítottak, érdekei ellenében rútul kiszolgáltak (s a háta mögött kiröhögtek). Amiként az oktatót is jobban tiszteli menedzseri szemléletű hallgatósága (s ily módon jobban is hisz neki), ha tüntetően gyufaskatulyányira zsugorodott vagy éppenséggel hordozható számítógép méretűre duzzadt mobiltelefont vág ki előadása megkezdése előtt az előadói asztalra, úgy bír óriási, sok másnál nagyobb elhitető erővel ez a regény azért, mert Rotary-díjas. Amiért három milliót kasszálhat be az ember, az bizonyosan igaz, érvényes, hiteles valami. Azt olvasni fogja a menedzser is, a szellemileg egyszerűbb ember is, ha egyszer hozzáférhetőségének módja és mértéke: az olvasás. „Előre, kurvák, gengszterek!”, ahogyan azt a nagyvárosi magyar folklór egyik emlékezetes helyén hallhatjuk. Előre, hát, bölcsészek. –

            Egyszerre „spirituális et materiális”. (Materiális = anyagszerű, fogható.) A regény 19. oldalán áll ez a kifejezés, eredetileg „bizonyos fafajták” tulajdonságait illetően, ám egyben a mű teljes terjedelmére vonatkoztatható. (Kiemelés az eredetiben.)

 

Szilasi László: Szentek hárfája, Budapest, Magvető, 2010.