A tenger morajlását egészen közelről hallotta. Felnézett: a nap határtalanul ragyogott, bolyhos felhők vonultak az élénk türkiz égen. Alaposan szemügyre vette a távoli hegyeket. Élesen meredtek fel a sík vidékből. Amott a parti sziklák egyike sem volt egyforma, minden kiszögellés, minden zug más és más alakot öltött. Ormukon a fák levelei finoman borzongtak a pezsdítő szélben. A tenger is teljesen más volt innen nézve, soha még nem látta ilyen csillogónak. A hullámok fenségesen fodrozódtak ki az egyenletesen ringó víztükörből.

Mint az, amelyik a partra sodorta.

Akkor veszedelmesnek tűnt egy-egy ilyen emelkedés-zuhanás, most nem félt tőlük, immár sérthetetlen volt. Uszonyát óvatosan a meleg homokba mélyesztette, a szemcsék a pikkelyeire tapadtak. Alatta egyre forróbb lett a homok. Mocorogni kezdett. A nap fénye elfátyolosodott, a sziklák életlenekké váltak. Nem kapott levegőt. Egyre hevesebben ficánkolt, tátogva víz után kapkodott. Most már világosan tudta, mi kell neki: víz. Anélkül, a szárazon nem tud lélegezni.

      Kicsit előrébb csúszott, a tenger felé, de amint megérintette egy hullám, visszahúzódott. Egyszer csak mintha idegen lenne minden, ami nem sokkal előtte még az élet természetes közege volt. Elragadtatva nézte, ahogy tajtékot vet a víz, de a gondolat, hogy belevesse magát, örvénylő nyugtalansággal töltötte el. A tengerfenékből baljósan szivárgott fel a sötétség. Emlékezett, a fény nem hatol olyan mélyre. Maga előtt látta a korallzátony kiismerhetetlen, alattomos rengetegét, a temérdek kavargó halat, örvény sodorta őket. A vízben tud majd ismét lélegezni? S meglátja-e még egyszer a napvilágot? Jön-e újabb hullám, amely kisodorja őt a partra? Érezte, összeszorul a torka. Kétségbeesetten szomjazta az oxigént, melyet csak a vízből kaphatott. Mindhiába. Száraz homokot érzett maga alatt. Alig látta már a tengert, mögötte a hegyek végképp elmosódtak. Az ég kékje hol rózsaszínbe, hol lilába hajlott…

      Minden bátorságát és erejét összeszedve előrébb tolta magát néhány centiméterrel. Egy uszonycsapásnyi választotta csak el a víztől. Egy nagyobbfajta hullám uszályán már a tengerben lett volna. Ő azonban a tájban gyönyörködött, a lemenő nap sugaraiban fürdött, az egyre hűvösebb, bársonyos szellővel legyeztette magát. Búcsúzott a hegyektől, a fáktól, a sziklák meredélyétől. Végül erőtlenül feküdt a part peremén. Várta a hullámot.

∞ მზეთამზე[1]: მზე შინა…, გურული ძეობისა
(ქართველ ქალთა ტრადიციული სიმღერები, ტ. I., 1996)
[Mzetamze: Mze shina…, ring dance song for the birth of a son, Guria
(Traditional Songs of Georgian Women, Vol. I., 1996)]

Rékának

Megszólalt az egyik dal, aztán a másik, és így, talán egymással is beszéltek, külön-külön, egybe. Hallgatták. Türkizkék levélen kicsi kerek lepke. Egymással is beszélnek, mert nemcsak, hogy voltak a dalok, amiket régebben és máshol, egymásba is tanulnak. Ahhoz, hogy összenőjenek citromfűlevéllé, el kell nyugodniuk egymás felé.

És voltak a virágok, akiket hoztak, úgy, hogy magot hoztak. És azok, akiket hagytak egészen ott, ahol voltak. És azok is, akik épp magot hoznak. És azok, akik akkor nőttek, mikor a hangok, ottani magból. Hangból. Velük nőnek. A magok maguktól is, de a hangokra figyeltek, nehogy mag keveredjen valamelyikbe is.

És a mesék, amikbe mag keveredett, vagy egy virág, beleakadva a szavakba, például olyanba, hogy medve, hársfaháncs vagy araukária. Egymásba is keveredtek a mesék, meg beléjük, mesékkel keveregtek, és bennük is keveredtek, a mesék, az egymás, mag is keveredett, ide is, oda is, és így szaladtak, mert mező is volt, körös-körül, ahol Nap járt sugarasan, volt a Nap is, és nézték.

Ahhoz nem kell elnyugodni a Nap felé, magába nyugtat. És nézték, és nézték. Nem csak a szem néz, átmelegedett a szemhéj, a szem, a homlok, a talp. A felhők is nézik a Napot, de nem úgy, ahogy a virágok vagy a levelek. A felhőt is nézték, úgy szaladtak, szaladósan, éneklősen. Földdel keverd a magot, Nappal, vízzel, és akkor a fürdés, pedig az keveredés végképp.

És mosta, mosta akkor az egyik, de nem lemosta, sebet mosott rá a víz. Szaladunk, szaladunk, mondta, énekelte, de bele volt keveredve a sebe a szavába.

Csendesen énekelt, és nem hallotta tőle, hogy a másik is csendesen. Fű vágta el a talpát, mikor szaladtak. Mert szaladtak, pedig nem szaladtak. De a szemük is gyógyult, a szavuk, a dalok egymást is gyógyítják, mikor a szerveket gyógyítják, a patakokat és az éjszakai ég madarainak tollát.

Bogarak is szúrták őket, tüskék, levélélek, de voltak a rajzok, dalt is rajzoltak, jamgyökeret, és nem lettek fekete házak az út mentén, se görnyedő fák árnyéka. A bokrok azok guggoló fák. Szúrnak a dalok is néha, egész megvágnak, de már mások voltak a rajzok, egymást is rajzolták, és nem úgy, hogy egyik a másikat. Egymásba rajzolunk, de a másik akkor kicsit nem énekelt.

Aztán a kertben volt, egyik is a kertben, másik is, csak másik kertben. Amit talált, felvett, odaadni, megmutatni, egybeénekelni, rajzolni, nőni. A másik fonása a hajában, az is rajz, kalász, guécs fa. A víz sebe, tette rá az aloét, a kő virágát. Szárazra mosta a víz. Nem fonta ki, de kifonta, és ott lógott csak a haja, de benne maradtak a másik rajzai, hullámosan. Víz mossa egyenesre.

Abban a kertben akkor sötét volt. Minden levél, fűszál mögött egy lement Nap van, örülhetne, ni, mennyi Nap, de a lement Nap az nem Nap. Nézte a lement Napokat. Felhőket. Kazuárokat.

Abban a kertben akkor nem volt kert, de akkor hol van. Ide tette a lábát, oda, szürkén úsznak el előle a pérhalrajok, szederágak. Észrevette, nem énekel. A másik dalát kereste, vajon ő énekel? Cirbolyafenyőtoboz magját találta ott, ahol a másik dalát kereste, tüskés borsófát, a szaranák is énekeltek a földben, de nem tudta folytatni, egyik dalt se.

Sírnak a szemek, ahogy leesnek. Amint leér, fel is nő. Lecseppen és felcseperedik.

Kis jamokat rajzolt a kövekbe. Nem csak az van, ami nincs. Kint járt, esőben járt, a házban járt. Bent vannak a szekrények és belülről vannak bezárva. Eltűnt a víz valahová. Ment, megérkezett, lepihent, aludt, ment, és egyre csak felvette, amit talált. A fiókok is belülről. Citromfűtea illatozott. Hogy lehetne vizet találni? Felvenni?

Csepegtek ki a vizek a kezéből, ha egyet is talált. Pihék a topolyafáról. Alvó méamoru füvek közt szaladt át, mikor meglátta azt a kerek lepkét. Ruhák a kosárban, étel, énekek. De nem hallotta a másik egyik énekét se, most mást énekel, külön. A mezőn szaladt, látta minden sárga virág szirmán a napsugarat, pedig csak ült a kosár mellett és nem evett, nem öltözött át, nem indult el.

Kiben lakom? És minden kiesett a kezéből, amit felvett. Más a tárógyökerünk? Mikor kereste, nem volt meg a táskája, nem volt zsebe. Nem tudta megmutatni a sebét. Kő temette be a forrást. Mi gyógyítja a sebet? Seb gyógyít sebet?

Aztán eltűnt a sebe, a másiké? Aztán megtalálta, ott nem barnul a bőre.

És így kellett akkor, így menni, legalább már elindult, gondolta, csak nem volt mivel a madarakhoz szólnia.

2019. 08. 28. 15: 06–2020. 07. 09. 11: 23: 14
Pilisvörösvár

[1] ნატო ზუმბაძე, ნინო შველიძე, ბანი (ნინო მახარაძე, ქეთევან ბაიაშვილი, ნანა ვალიშვილი, ქეთევან ნიკოლაძე) [Nat’o Zumbadze, Nino Shvelidze, bani (Nino Makharadze, Ketevan Baiashvili, Nana Valishvili, Ketevan Nik’oladze)].

Felolvasott-gitárkísért részlet belőle itt: sebet mosott rá (részlet) gitárral.

(Illusztráció: Abed Alem: The End)

Ahelyett, hogy a szétszaladó ráncok megőriztek volna valami világos emlékeztetőt egykori bőréből, összegyűjtöttek minden létező üledéket, és sötét kis erekként tagolják az amúgy is éjszakai tájat: az arcát. Nem változtat ezen a pára, ami elunva a láthatatlanságot, erre a szélcsendes délelőttre tartogatta magát, hogy Striga fedetlen testét fekete szeplőkként lepje el. Ezek után, ha sötét nyomokat hagyna a homokban, az sem volna meglepő, akkor nem fehér lyukak vezetnének a vízbe.
Lebeg a hátán, a mozdulatlan égben a mozdulatlan sirályt nézi.
Alábukik, a víztől nem látszik semmi. Sokára jön föl, hirtelen, hogy a vizet kiköphesse és nagyokat lélegezzen.
A kövek közt egy-egy iringó, a tüskék közt néha bogár evickél. Meszelt falú kunyhók, bizonytalanul, merre dőljenek. Kerítés van, Striga neve egy táblán. Ajtó nincs. A kis kertben ágyás: fakó szálak.
A kunyhóban nincs semmi nem odaillő. Asztal, szék, ágy, csigaházak, újságok, felkötött, száraz növények, még Striga súlyától is recseg a padló.
A halbelet a ganajra dobja, az orsókat irdalja és sóval dörzsöli be, a levágott fejeket gondosan egy fehér, zománcos tányérra ejti.  Nézi a kis háromszögeket, amikben túl nagy a szem.
Távoli, halk zaj.
Felvesz egy rövidnadrágot, beletúr a fehér hajába, elindul le, vissza a partra.
Mire odaér, a vörös motorcsónak kiköt. Durva vászonzsákot rak ki a stégre egy fiatalember.
Hol van, kezdi Striga, de mintha nem találná a hangját, köhög. Hol van Ottó?
Ottó bácsi?, mosolyog a csupa kar és láb fiú. Vagy egy hónapja nyugdíjas. Otthon horgászhat egész nap. Ezentúl én jövök, Striga bácsi. Szólíthat Misunak.
Nem nagyon örül Striga, valamit mond is, hogy neki nem szólt.
Na, jól van, segítek felvinni a motyót, legalább megnézem, hol lakik. Csak siessünk, nem érek rá egész nap.
Láthatóan tetszik Misunak a ház és a kilátás, elégedetten csettint a nyelvével. Striga büszkén kihúzza magát.
Itt a szokásos: liszt, só, olaj, kertészeti újság, és legyen a mi titkunk: egy üveg lekvár.
Köszönöm. Kérdezhetek valamit?
Tudja jól, Striga bácsi, hogy nem lehet. Nem mondhatok róluk semmit. Ne is kérdezzen.
Csak a…
Nem.
Kimegy, inkább a vizet nézi.
Nemsokára a fiú is utána jön. Egy gépet vesz elő az övtáskájából.
Mi ez?
Fényképezőgép.
Így néz ki? Nem ilyenre emlékszem.
Gyorsan változnak; most éppen ilyenek, de lehet, hogy pár hét múlva már egészen másmilyenek lesznek.
Mit akarsz vele? Le akarsz fotózni? Nem szeretném.
Le kell, Striga bácsi. Most már mindig. Bizonyítanom kell, hogy él.
Értem, bólint Striga.
Ez egy mai újság, megfogná? De kérem, ne nézze meg, csak tartsa.
Milyen arcot vágjak?
Így jó lesz.
Csak egy kattanás hallatszik, visszaadja az újságot.
Van itt még valami, amit oda kell adnom.
Dobozkát nyújt át.
Striga kikötözi, kinyitja.
Értetlenül néznek a két kormos gyufafejről egymásra, hogy és mit jelentsenek.

(Illusztráció: Nothing of Everything, Allan P. Friedlander)

Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet.
Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy… Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített.
– Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják.
Így hívták a suliban az izompacsirtákat, akikhez képest Fercsi csupán kis vakarcs volt. Vállai keskenyek, karja is vékonyka, egyelőre azonban még bizakodott. Ha másként nem, az eszével hengerli le őket, és akkor majd Aranka is felfigyel rá.
– Hűha! – csóválta meg a fejét Ödön. – Aztán hogy gondolod?
Sajnos ezt maga Fercsi sem tudta. Ír egy-két verset, vagy feltalál valamit? Az ántiját neki, azért ez így sem mehet sokáig! Se lát, se hall, pedig nemsokára nyakán az érettségi. Tanulni kéne, biflázni, biflázni, ehelyett folyton arankázik.
– Tehát sehogy sem gondolod. Akkor idefigyelj! – jött segítségére Ödön. – Röfögj egyet, hátha szerencsét hoz, kukorékolj, ugass, attól észrevesz majd – oktatta ki fölényesen. – Egyedül arra ügyelj, hogy mindenki hallja. Érted?
– Nem.
– Hát a színpadon, te lángész. Erre minden csaj bukik, és te olyan élethűen röfögsz.
– Kösz! Nagy vagy! – ismerte fel a nagy lehetőséget ekkor Fercsi.
Parodizálni tud, az vitathatatlan. Csak éppen színpadon nem produkálta még magát. Az ötletből hamar valóság lett, és három héttel később a színpadra támolygott.
– Bátorság! Itt van – mutatott Ödön a harmadikos lányra.
Ott ült egy sarokban szőkén, kibodorított hajjal két negyedikes buldózer között.
– Kukurikú!
– Éljen! – tapsolták meg a vékonypénzű srácot, aki a továbbiakban közel egy órán át sziszegett nekik, utánozta a medve, vonat, különböző színészek, politikusok hangját.
Utánozta? Parodizálta olyan humorral, diákos szellemességgel, hogy a tanulók kórusban kiáltották:
– Ki mit tud! Ki mit tud!
– Köszönöm, majd jelentkezem. Ha a műsor is jelentkezik – pislantott a fiú Aranka felé.
A leány kipirult arccal mosolygott rá. Szeme csillogott, büszke volt Fercsire, akinek még a tanári kar is tapsolt.
– És most egy szkeccs következik – ujjongott a diák magában; úgy érezte, győzött: kiütötte a ringből az izompacsirtákat. – Képzeljétek el, hogy állatkertben vagytok. Balra elefántok, jobbra majmok és ott elöl – biccentett a tanárok felé – ökrök lambadáznak. Akarom mondani …
Rémülten nyelt egyet, miközben a teremre vészjósló csend borult, aztán valaki elnevette magát, utána még egy, végül mindnyájan jobbra-balra dőltek a nevetéstől.
– Gratulálok! – fejezte ki elismerését előadás után Ödön. Becsszó, te még a Hofinál is jobb vagy.
– Igen, de…
– Aranka? Bukik rád, ne félj, úgyhogy akár holnap a bugyija alá nyúlhatsz.
– Azt hiszem, mi ketten félreértjük egymást – jegyezte meg halkan a gimnazista. – Én… Hogy is mondjam? Szeretem őt, Ödön.
Ödön rábólintott. Hanem a valóságban semmit sem értett. Szereti? Oké, viszont ettől még nyugodtan kefélhetnek.
Valahogy így vélekedett maga Aranka is. De ez a mulya csak nézi, nézi azzal a bamba kék szemével. Kár, mert amúgy elég jó fej, csak éppen… hütyü egy picit.
– Hogy állsz a csajjal? – érdeklődött egy napon kíváncsian Ödön. – Téged dobott vagy a pacsirtáit?
– Engem, pajtás, engem.
– Hát jó! Most az egyszer még segítek rajtad.
– Á, rajtam már csak az isten segíthet.
– Pszt! – töprengett el a furfangos diák. – Tudsz úszni? Nem? Akkor bunyózni fogsz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ehhez mindenki ért. Nem kell hozzá más, mint néhány haver, Aranka és te. A fiúk muszklisak, te gyors, egyszóval megmented a pipidet.
– Ócska trükk.
– De hatásos, pár műrúgás, kis fintor… Majd begyakoroljuk, ami neked, gondolom, egy percig sem jelenthet problémát.
A szót tett követte. Csakhogy mi történt? Alig rugaszkodtak össze, Aranka kurtán felsikoltott – ugyanúgy, mint Görbe Nóra a Linda című filmben –, és keményen megvédte magát.
Fercsi savanyúan nézett a kereket oldó haverok után. Egy alkalommal aztán kimaradt a gimiből. Más gimibe iratkozott? Elköltözött? Beteg? Senki sem tudta, legfeljebb az osztályfőnök, az viszont nem kötötte még Ödön orrára sem.
Teltek-múltak a napok, utoljára mégis Ödön bukkant a fiúra. Egy bárban ült, ült, és iszogatott.
– Fercsi! Hé, nem ismersz meg? Azt hittük, elköltöztél, és nem látunk többé.
– Ülj le!
– Aranka…?
A fiú szeméből kipottyant egy könnycsepp.
– Megmondtam ugye, ne foglalkozz vele.
– Tudtad?
– Mit?
– Hogy Aranka a pacsirtákkal kefél.
– Miért, te csak most tudod?
Fercsi nem válaszolt, előhúzta bicskáját, és az asztalra tette.
– Ezzel meg mit akarsz?
– Nézz meg jól, pajtás! Megnéztél?
– Minek?
– Hogy sose felejts el, merthogy nemsokára tényleg elköltözöm – hajtott fel egy pohár rumot. – Disszidálok, haver.
– Te? – tátogott Ödön. – Hová?
– Valahová messze, nagyon messze, ahol nincsenek sem pillék, sem pacsirták, csak… csak angyalok vannak – húzott elő Fercsi egy doboz gyógyszert a zsebéből. – Altató – mondta, és lenyelte az egész doboz tartalmát. – Állj! – fogta rá a bicskáját, amikor Ödön felugrott a székéről. – Tudom, hogy nem félsz tőlem, de ha egyet moccansz, ezt a bugylit, biz’ isten, beléd hajítom. Jól van, látom, megértettél. Ha rám hallgatsz, te is velem iszol, és mindketten fütyülünk a világra. Szereted a csalogányt? Ő a szerelem és vágy madara.
– Ez most hogy jön ide?
– Sehogy, csak úgy kérdeztem. Figyelj csak! – kezdett ekkor fülemileként csattogni. – Szép, mi? Most próbáld meg te is! Meg maguk is! – süvöltött a lassan köréjük gyűlő vendégekre.
– Gyere, Fercsi menjünk az orvoshoz!
– Na mi lesz? Senki sem tart velem? Ugye, megmondtam: nem szeret engem senki sem. Eláruljam, mi okból?
– Áruld el!
– Mert ők is pacsirták, mint Aranka fiúi, akik el akarják, mit akarják, már el is vették tőlem Arankát.
– Hülyeség. Itt senki sem pacsirta, és te sem vagy csalogány, csupán részeg, barátom.
– Nem igaz. Gyűlölnek, különben mindenki velem csattogna – szegezte szívére a bicskáját.
A vendégek semmit sem értettek az egészből. Valaki elkezdett önkénytelenül füttyögni, őt követte egy másik, majd sorra a többiek. Fercsi kezéből kihullt a kisbicska, s a következő pillanatban minden elsötétült előtte.
– Gyorsan, gyorsan! Hívjuk ki a mentőket!
A kórházban azonnal kimosták a beleit. Rutinmunka volt, hamar végeztek, utána lefektették a fiút, és magára hagyták.
Hogy meddig aludt, nem tudta, de amikor felébredt, Aranka állt az ágyánál.
– Szia, „csalogány”!
A gimnazista motyogott valamit, és maga is meglepődött, hogy a lány iránt ezúttal se vágyat, se szemrehányást, röviden: semmit, de egyáltalán semmit sem érez.

∞ გალობის უნივერსიტეტი[1]: რაეო (რაჭა) (2018)
[Ecclesiastical Chant University: Raeo (Racha) (2018)]

Egy hete a gödörben sétál. Megint. Felhők fent, lent, egyedül. Egyedülcsillag.

Máshová nőttek a fák, máshonnan máshová folynak a patakok, és akárhányszor feljön a gödörből, minden egyes kavicsnak más a színe és az alakja. Máshol találkozik velük.

A napsugár is, egyik nap zölden világította meg a sárga felhőket. Elfordította a fejét.

Néha csak lemászik, mert lent hagyta az egyedüljét, vagy csak benéz a gödörbe, s visszatérve semmit sem ismer meg abból, amiről levette a szemét.

Más nyelvet hall, egyre mást. Nem tudja használni a szavait, és nem tudja használni az ismeretlen nyelv szavait. Néha a gödörben elismétli a régi szavakat, a régi énekek dallamát. Az eső régi hangját hallja, megborzong.

Az egyedüljével ülnek a gödörben széken. Megvárom a végét, megvárom a végét, mondja neki. Szomorúan néz az egyedülje. Kintről kék napsugár, percenként változik a színe, a súlya.

A csendet hallgatja, kint eltakarja az arcát. Hangosak a szavak neki, ahogy tolongnak. Az esőt hallgatja, a lenti esőt. Fent az eső is hangos, és recsegnek a felhők, ahogy szakadnak.

Szakad a szíve. Hallgatja a benti esőt, a benti nyelven. Nem tudom megosztani a szívem, a szavam, mondja.

Az egyedüljével beszélget, van egy közös patakjuk a gödörben. A benti dallamokat zengi. Énekelnek. Cseppek peregnek levélereken. Napsugár, benti.

Fent csavarodnak a felhők, hideg járja át belülről.

Egész úton, végig az egyedülje nélkül, hogy majd megnyugszik, ha megérkezik. Lélegzetére talál, ki-be, ki-be, beleszédül. Néha arra ébred, hogy majdnem elalszik.

Amikor az egyedülje is egyedül van, mondjuk lent hagyja a gödörben, hátha kibírja nélküle. Egymás nélkül.

Elmegy, együtt legyen azzal, aki a másik helyen, ahonnan elment, épp nélküle van.

Nincs otthona, vagy nem tud többé otthon lenni, de akkor hol? A ráboruló sötétben, kapkodja a levegőt, vagy fuldoklik. Vagy a könnyét nyeli.

A gödörben az egyedülje lenvirágot rajzol füzetbe.

Ordítani, vagy sikoltani, amikor senki sem hallja.

Mikor lesz már tegnap újra? Kérdezi az egyedülje, hogy erre gondol-e.

2021. 12. 30. 20:12:29
Pilisvörösvár

[1] თინათინ საყევარაშვილი [Tinatin Sakevarashvili].

(Illusztráció: Fiona Craig: Waratahs, Flannel Flowers & Kangaroo Paws)