Lore városában az emberek már másodjára szaladtak össze egy hold alatt. A város főterén a kovács felesége zokogott, mert a lányuk tegnap este nem jött haza. A tér egyik szélén egy kisebb gyerekcsapat toporgott a két törvényszolga mellett, köztük a mindig taknyos Toby, és a vámszedő kisebbik fia, Alan.
Roland próbált közelebb furakodni, de amikor úgy látta, meg kell kerülnie az egész teret, Milohoz fordult.
– Menj előre, és derítsd ki, mi történt! – adta ki a parancsot. A kutya farkát csóválva eltűnt a lábak tengerében.
– Hova mentek a gyerekek tegnap játszani? – kérdezte a bíró, miközben a bajszát simogatta komor ábrázattal. Ez azért inkább neki való ügy, mint egy akasztott macska.
– A Fenyő-sziklához – felelte a kovács. Arcára az aggodalomtól elmélyült ráncok fekete csíkokat festettek.
A tömegben összesúgtak. A Fenyő-szikla fent volt a hegyen, olyan messzire már nem járt fel senki, és a kereskedő úttól is messze esett.
– Miért mentetek olyan messzire? – kérdezte a törvényszolga a gyerekeket, akik erre megszeppenve összenéztek. – Mit csináltatok a sziklánál?
– Játszottunk – felelte Toby egy vállrándítással. A törvényszolga fültövön vágta. – Au! Ne üssön már!
– Tisztelettel beszélj, fiú!
– Azért mentünk oda… – kezdte Alan bátortalanul, de Toby a lábára lépett, így lehajtotta a fejét és nem folytatta.
– Mert? Válaszolj! – parancsolta a törvényszolga.
– Hogy Vasfüvet szedjünk… – motyogta Alan.
– Ki kérte, hogy Vasfüvet szedjetek? – faggatta tovább a törvényszolga, és amikor a fiú nem akart válaszolni, megragadta a karját és megrángatta.
– A néni a falu szélén, akinek meghalt a macskája…
A bíró felhorkant. Már megint ez a boszorkány. Persze ő nem hitt benne, micsoda badarság, de mégis a zsigereiben reszketett. Hogy mire kellhet a banyának a Vasfű, azt nem tudta, és nem is akarta, ezért inkább elengedte a gyerekeket.
– Megkeressük a kislányt! – jelentette ki a bíró a tömeg felé fordulva. – Aki érez magában bátorságot, az jöjjön velem! – azzal elindult a háza felé, hogy elővegye a térképeket.
Milo visszaszaladt Rolandhoz, aki ez idő alatt csak a tér szélén lévő ládákig jutott, és csaholva magyarázni kezdett. Roland komolyan bólogatott és hallgatta.
– Szóval a Fenyő-sziklához… – mondta. Benyúlt a zsebébe, és egy kis darab kolbászt adott a kutyának jutalomként, majd megsimogatta a fejét. – Menjünk.
Roland úgy ismerte a környező erdőt, mint a tenyerét, de a Fenyő-sziklát mégis mindig elkerülte. Valahogy nem vonzotta az a hely. Út közben néha megállt és segítséget kért a fáktól és az állatoktól, de a föld is segített neki azzal, hogy felfedte a gyerekek nyomait.
Mire elérte a bükkös szélét, az égen sűrű viharfelhők kezdtek gyülekezni. Egy villám szelte át az eget és csapott le a Fenyő-szikla tetején álló fába. A villanást hatalmas dörgés követte, mire Milo nyüszítve megugrott és bebújt a gazdája lába mögé.
– Tudom Milo – mondta Roland halkan. – De tovább kell mennünk. Gyere!
A kutya kérlelően nyüszített, aztán megindult a fiú után.
A fenyők között sokkal sötétebb volt, mint a bükkösben. Roland érezte valaminek a jelenlétét, de nem tudta megmondani, hogy csak a közeledő vihar feszültsége okozza–e, vagy valami más. Milo egyre csak nyüszögött, és folyamatosan a bokájába ütközött. Hamarosan a talaj meredeken emelkedni kezdett.
“Mire jó a Vasfű?” kérdezte magától a fiú. A növény nem nőtt máshol, csak a sziklánál, legalábbis azon a környéken biztos nem, ahol ő járt, mert akkor ismerte volna.
Valami elsuhant a fejük felett, vagy csak egy szélroham? Roland egy pillanatra megállt és felnézett, de a sűrű tűlombozaton nem látott keresztül.
– Csak a vihar az Milo, nyugi! – mondta a kutyának, és tovább indult.
Alig lépett ki a fenyők közül, eleredt az eső. Szétnézett valami menedéket keresve, és meg is látott egy barlang bejáratot. Futásnak eredt, de így is csurom vizesen érte el.
Odabent meleg volt, és valami szúrós, kénes szag csapta meg Roland orrát. Milo egy tapodtat sem mert beljebb menni, és heves ugatása visszhangot vert a barlang falain. Bentről mély morgás válaszolt, mintha a föld mozogna. A fiú tudta, hogy nem maradhat itt, kilépett a barlangból, és másik menedék után nézett. Egy kisebb sziklahasadékba húzódott be Miloval, aki megkönnyebbülten bújt a gazdája ölébe, hogy melegen tartsák egymást.
Már a nap is lement, mire az eső elállt. Roland kibújt a sziklahasadékból, és felnézett a lassan kitisztuló égre. Egy bagoly reppent le a sziklára nem messze tőle, és kíváncsian nézett rá.
– Nem láttál itt egy hozzám hasonló lányt? – kérdezte Roland a baglyot.
A madár oldalra billentette a fejét, majd huhogott.
– A barlangba ment be?
A madár ismét huhogott. Roland komolyan bólintott, és visszament a barlang bejáratához, amikor meghallotta a kiabálást.
– LIZA! ELIZA!
Fáklyák fénye jelent meg a fenyvesben. A fiú megvárta, amíg a falusiak kiérnek a fák közül, és észreveszik.
– LIZA!
– Bement a barlangba – szólalt meg Roland, miközben a kezével is mutatta az irányt.
A kovács azonnal berohant, a többiek kint megálltak. A bíró szúrós szemmel a fiúra nézett.
– Te mit keresel itt, kölyök?
– Segítek keresni – felelte a fiú a cipője orrát nézve.
– Valahogy mindig ott vagy, ahol a baj van. Akkor éjszaka is a macska akasztása után… ne hidd, hogy nem vettelek észre! A szüleid tudják, hogy merre tekeregsz?
Roland megrázta a fejét.
Mielőtt a bíró bármi mást mondhatott volna, a kovács kilépett a barlangból a kislány élettelen testével a karjában, arcára fényes csíkokat festettek könnyei.

  1.

(Eszébe jutott, hogy hány évesek voltak akkor, és igazán nem lehetett megkülönböztetni őket, kaptak kenyeret meg puskaport, és egészségesen fogyasztották az időt.) Amikor ez történt, a zongorához ült, és egy gyenge darabot játszott. Azt az elgondolást dédelgette, hogy széttépi a kegyetlen valóságot. Rövidre fogta a beszélgetést, mert látta, hogy az arckifejezésük bármire képes. Az emberek jönnek lefelé a hegyről, búcsúzkodnak, hitvesi kötelességeikre emlékeztetik egymást. És még ott van az elnyelt hő, amikor a levegő a magasabb hőmérsékletű helyről az alacsonyabb hőmérsékletű helyre távozik. Egy olyan füstölgő marhaság nagy molekulákkal. Védekezni próbálnak, a tekintetük a gerberákról a talajra siklik. Forgatókönyv, melynek Isten készíti a költségvetését. (idő háború idő) bővebben… →

I.–repülés

Az unokahúgomat, Sárát, valami oknál fogva soha nem kedveltem. Idegesített benne szinte minden. A hanglejtése, a mozgása, ahogy a haját feltűzve hordta. Külsőre nagyon hasonlított rám, bár barna bőrét, haja színét az apjától örökölte, számos tulajdonságát az anyai ág határozta meg. Finom arca, kedves szavai, mikor beszélt, mind az anyjára emlékeztettek, ha ránéztem, láttam benne rég elhunyt nővéremet, egy kései tükörképet, mivel nagyon hasonlítottunk egymásra, csak az egyikünk szőkén, másikunk barnán érkezett erre a világra. Sára mégis különbözött mindkettőnktől. A szemei, a fekete szemei mindig ragyogtak, valami mély tűz égett bennük, ősi és ösztönös, talán ez idegesített benne a legjobban. Már akkor is, amikor még csak gyerek volt, és megesett, hogy vigyáznom kellett rá. Nem bírtam vele. Nem tudott egy helyben ülni. A házimunkában is többet ártott, mint használt. Egyszer azt hittem, teljesen elment az esze, amikor a paradicsomot félbevágva azt magyarázta, hogy kobold lakik a piros termésekben és a ribizlibokor a kert végében a tündérek tartománya. Mindig azt mondtam, hogy az anyjáék elkényeztetik, járatják cselló órákra, táncra, mindenféle táborokba. Aggódtam. Sára serdülő lányként az élet hétköznapjaiban egyre nehezebben boldogult. Főzni szinte alig tudott, nem vágta finomra a hagymát, a sárgarépát, nem volt türelme krumplit reszelni a lapcsánkához, számtalanszor megvágta a durva reszelővel az ujjait. Irigyeltem a kezeit. Szép, hosszú ujjai voltak, amikre mély barázdákat vésett a csellóhúr.

Olyan tizenöt lehetett, amikor egyre többet látogattam el hozzájuk, mivel Sára apja nem bírta elviselni azt a fullasztó gondot, ami nővérem betegségével hirtelen a család nyakába zuhant. Kórházi kezelések, kemoterápia, barna, hullámos hajat utánzó paróka. Nővérem egyre kevesebbet volt otthon, a polcokon pedig csak nőtt a por, a lépcsőházat se takarította rendszeresen senki, mikor Sáráékra került a sor. Szidta is őket rendesen a szomszédasszony. Én pedig az unokahúgomat, hogy kapja már össze magát, nem

csellóból és Bach-ból áll a világ. Elmondtam neki, hogy ennyi idősen én már teljes étrendeket készítettem, patyolattisztára mostam mindent hetente legalább egyszer, közben pedig dúdoltam és azt képzeltem, hogy egyszer talán elrepülök majd valahová jó messzire, mint a madarak.

Én életemben Budapesten túlra nem utaztam. Néha eljutottam építőtáborokba, ahol sárból téglákat készítettünk vagy almát szedtünk. A nővérképzőt is egy közeli kisvárosban végeztem. Szerettem a társaságot, ifjúságom szárnyas könnyedségét, de később, asszonyként nem jutottam a fővároson túlra. A napjaim menetrendszerűen teltek. Hajnalban keltem, kávét főztem, aztán korán reggel kimentem a piacra meg a boltba. Mindig frissen sült zsemlét kért az uram reggelire, édes eperlekvárral és sajtokkal. Trappista, ementáli, camembert. Sokszor az undor kerülgetett, mikor ezeket a sajtokat néztem a pultnál sorban állva. Mindenben az uram kedvében jártam, hogy a törékeny béke sokáig időzzön az otthonunkban, mert ő olyan volt, mint az időjárás. Kiszámíthatatlan. Ha front volt, az volt a legborzalmasabb. Olyankor mindig a kisszobában vagy a kamrában zártam magamra az ajtót, míg ő kint kiabált a nappaliban, mert nem tetszett neki semmi sem, az étel túl meleg volt vagy túl hideg, a függöny nem volt centire pontosan behúzva, bántotta szemét a beszűrődő nap. Ilyenkor végighallgattam a káromkodásokkal tűzdelt litániát, hogy az Isten így meg úgy, miért jutott neki ez a sors, verjen meg engem is azon nyomban, nem vagyok én semmi más csak egy utolsó, útszéli kurva. Idővel mindezt megszoktam. A könnyeim se folytak már, főleg miután magamhoz vettem egy kóbor kiskutyát. Bodrinak neveztem el. Fekete szőre volt, lábain fehér foltokkal. Őt öleltem, neki dúdoltam, mikor a házunkban tombolt a vihar. Ez volt a fedőnév: tombol a vihar. Titokban szöktem át a szomszédasszonyhoz, nyüszítve magamban, mint a kivert ebek. A kisajtón keresztül suttogtam, Mariska, tombol a vihar, és ő beengedett. Egyszer elfelejtettem magammal vinni Bodrit. Aznap adtam neki enni utoljára. Mikor éjjel visszalopództam a házba, ott állt a tányérján érintetlen vacsorája. Reggel sem jött csaholva utánam a boltba. Elszökött. Mondta az uram.

Nálunk a válás szót nem volt szabad kiejteni a szánkon. Mindig azt mondták, hogy a mi családunkban ez egyszerűen nem divat. Mariska is ezzel tömte a fejem, és azzal, hogy a falu majd a szájára vesz, hisz sok az irigyem, miért nem becsülöm meg azt, ami van, se

gyerek, se kutya, mindent leszámítva milyen jó életem is lehetne az uram mellett, ha alkalmazkodnék. Ki milyen virágot szakít, ugyebár… Egyre inkább csak alkalmazkodtam. Szinte észre se vettem, úgy lettem szép lassan először önmagam, majdpedig az uram

árnyéka.

Nővérem közelgő halálára tudatosan készültem. Számításaim szerint még pár hónapja volt hátra. A nővérképzőben és a későbbi munkahelyemen sok hasonló esetet láttam. Tudtam, mit kell tennem, mibe öltöztessem, hová temessük, ha eljön az idő. Tisztában voltam azzal, mit jelentenek a megnagyobbodott belső szervek, a kihullott haj és a sárgaság. A sejtburjánzással együtt nőtt nővérem lépe, nem egyszer mutatta is a kidudorodást a hasfalon. Nőtt szinte mindene, magasságra ő viszont egyre csak zsugorodott. Úgy feküdt az ágyon, mint egy gyermek, ereje se volt már a nagy átváltozásban. A test készítette magát az utolsó utazásra.

Ültem az ágya szélén, és néztem a sárgásfehér madárarcot. Az utóbbi hetekben nővérem egyre nyugtalanabb volt. Semmihez nem volt türelme. A falusi tyúkből főtt húslevest is két kanál után kiköpte, aztán összegömbölyödve a fal felé fordulva álomba sírta magát. Keveset beszélt hozzám, ha igen, akkor is sokszor csak zsoltárokat énekeltetett velem, megkért, idézzem fel azokat a napokat, amikor még gyerekek voltunk, és a párás konyhában az asztal alatt lekváros kenyeret majszoltunk. Egy falat neki, egy falat nekem. A zsoltárokat felváltották a református énekek. Itt van Isten köztünk, őt kit éjjel nappal, angyalsereg áld s magasztal… A mi szívünk csak tehozzád… Bár bűn és kín gyötör, és nehéz bár szívem…

Nővérem a halk éneklésben lassan megnyugodott. Egyre egyenletesebben lélegzett. Mellkasának mozgása repülésre készülő, szárnyait bontogató madárra emlékeztetett. Kitüremkedő hasfalára tette bal kezét, és félálomba szenderülve mondta, ilyen hatalmasnak és könnyűnek még soha nem érezte a szívét.

1990. okt. 1.

Tisztelt igazgató úr

Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?

Ezér nem járnak iskolába se inkáb guberálunk, kukázunk. Ha az igazgató úr viszavene minden héten kimosnám a szenyesét vagy felásnám a hobiját mer munka nélkül csak a gazdagok élhetnek. Nagyon kérem segítsen különben kiülök a gyár elé és ott kuldulom ösze kenyerünket a családnak. Válaszát türelmetlenül várja régi dógozojuk Cinka Hanna.

1990. okt. 10.

Kedves Cinka Asszony!

Átérezzük a bánatát, sajnos nem segíthetünk magácskán. Gyárunk kapacitása, mint valószínűleg Ön előtt is ismeretes, az utóbbi időben erősen megcsappant, az sem kizárt, hogy nemsokára bennünket is szanálnak, és akkor mi is ugyanolyan munkanélkülivé válunk, mint maga, kedves asszonyom.

Tanácsoljuk, keresse fel a városi munkaügyi hivatalt, s amennyiben munkához jut, becsülje meg magát, tartson ki minimum tizennyolc hónapig, hogy ha netalán újból állás nélkül maradna, munkanélküli-segélyt kérhessen.

Születendő gyermekéhez sok sikert, boldogságot kíván az igazgatóság és dolgozóink nevében

Szegény Árpád, a szövőgyár személyzeti oszt. Főnöke

1990. okt 11. Cinka Hanna levelei bővebben… →

„Emítte lucem tuam, et veritátem tuam”

            Salakba tettük a kezünk, hogy kevésbé érezzük forrónak. A bányahegynél kirándultunk. Sokan járnak fel ide, még normális munkaidőben is. Mindenkinek megvan az oka rá, hogy miért szabad, a gyerekek például azért, mert tényleg szabadok. Úgy remegett a kezem, hogy elkezdtem dörzsölni a kabátot. Odalent a domb alján ismerősök. Ammoniteszt keresnek, ép, érett mozdulatokkal.

            Rám szólt, hogy ne ténferegjek körbe, mint a kocsma után hazafelé, de csak gondolkodom, teljesen mindegy ki az az ismerős, mert lehet, hogy csak arcról ismerem, de az is lehet, hogy valamikor egy helyen dolgoztunk.

            Lelket kéne cserélni.

            Beütemezem az életembe a válságot, és még mindig gondolkodom, hogy miért nem tudtam tisztán nemet mondani soha, hogy milyen szarba vezetett a halogatás. Hogy végül vizeletmintát kell adni a gondolataimból, és reménykedni, hogy sikerül kilobotomizálni a fejemből a rossz múltdarabokat. Ha most lesétálnék a régi archoz, és a tenyerünk összeérintésével cserélni tudnánk, elöntené a verejték, és a földön hemperegne, segítség, mentő, vagy visszasétálna a babákhoz kőcsigákat keresni. Lassan leporlik a hideg salak, tudok sétálni, és elfog a röhögés valami hülyeségen, amit mesélek, a pillanatnyi jókedv miatt. Pedig kilátástalan, ugyanúgy, mint neki, de ő csak néha, néhány percre ér rá, hogy bepánikoljon, nekem meg sok időm van rá.

            Ha nem lennék tehetetlen, ráfeküdnék az analízisre. Bár semmivel nem tartom tudományosabbnak a sámándobolásnál, de mégiscsak egy tevékenység, egy placebo, ami diagnosztizálható. A gyógyfüves mantrának nincs terápiás kódja. Sétál felfelé egy nyugdíjas pár, és nagyon másra kéne gondolni. Elveszteni azt, csak egy pillanatra, hogy velem mi lesz, és nagy dízelmotornak látni a társadalmat, amibe az is belefér, hogy egyik gyertya kopott, és jobban megéri kicserélni, mint megpucolni. A nyuggerek az eget nézik, én utálom, és irigylem őket. Pedig aranyosak. A régi ismerősök eltűntek, fagyiznak valahol. Az a normális ilyenkor.

            Megkértem, hogy sétáljunk az öregek után, és jött velem, mert valami nem stimmel, úgyhogy nem kell megmagyaráznom. A tetőn már kifulladtunk. Élveztem, még futni is hajlandó lettem volna, megint erős voltam. Vagy vagyok. Túl sok az idő a jelenhez. Muszáj követni őket. Tőle nem merem megkérdezni, mit tud, hogy nem olyan, mint én, de talán ezektől ellesünk valamit. Vékony jég van, tavasszal alig száz méter magasan. Jó éjt, mikroklíma! Semmi más nem történt, csak két okosabbat követtünk a jégig. Semmi nem változott meg, és elkopott kézfejjel figyelek, csak a gondolat szedál, a hold a buszmegállóra remeg, az égi szürreál, De nincsen álom, amibe beleférek. Ezt elfogadtam, azt hiszem, az égi kis rekeszt.

Fáradt vagyok.
Ég a kislábujjam a bundabéléses csizmámban.
Csend tolakszik be közénk.
Sírnom kellene.
Apám sóhajt mellettem.
Sosem tetszett a csiszolt bükkfa, de a fehér szemfedéllel még giccsesebbnek találom. Majdnem tökéletes temetés bővebben… →