∞ Lilith Guégamian: Loucniak guicher
(Eclairée par une luciole, 2007)

hallottam, nem süt a Nap. a Hold söpört csak, mezítlábasan jártam a havon. más is járt, medve. medvenyoma volt, amikor beleléptem. de nem szólt, öreg. nem eszik. dobom volt, majdnem eldobtam, úgy megijesztett.

doboltam, ahogy a medve lépett. hallottam, hó esik le, de nem tudtam, fent vagy lent vagyok-e. a Holdon is hó esett. házhoz értünk, a medve házához. a házban is ütnöm kellett a dobot. hallottam, széket húz ki nekem. hallottam, hol a szék, doboltam.

leült, hallottam a székét. hallottam az ablakokat. fán léptem, leültem a fára. vörös fából a ház, a szék, az ablakkeret, hallottam. hó esik a Holdon, ahová a hó esik rá, az a Hold. minden más hó mellé esik.

a melléesett hó megáll az égen. néha a föld hójából is esik mellé. ezekből lesznek a csillagok. apó hónak nevez minket mégis, nem csillagnak.

hallottam, a Hold söpör csak. jó holdat kívántam a medvének, ő is valamelyik. követtük a nyomait. mielőtt elindulnánk, már nyomunk van. hallottam a házát, hallottam más medvék házait üresen. nyomok nélkül járnak ott.

dobolnom kellett, ahogy a medve gondolata járt. a nyomában jártam, de ő ivott a nyomomból, hallottam. nem lett ember. nem volt nem ember. szemüveget akartam levenni a szememről, de nem találtam.

nem hallak, hallottam, ahogy mondja. nekik nincs dobjuk, nekünk kell csak dobon dobolni. annak, aki elfelejti, a szeme vakon lesz. azt mondja, hó vagyunk, csak leesünk valahol.

mezítlábasan jártam a havon. más is járt, vadász. nem dobolt, innen tudtam. nem járt mellette medve, innen. hallgatott minket. mit lehet csinálni egy medvével? megnyúzni. nem, mit lehet csinálni egy medvével együtt?

dob volt nálam, dobolni akartam vagy már doboltam. apó járt mellettem. mellette jártam. mondani akartam a vadásznak, ő ember, de a dobot se találtam el. a melléesett hóból csillag, ég és melléesett hó lesz.

honnan tudta a vadász, kit lőjön le.

a dobomon volt egy kislánynak a háza. zöld volt a haja, kék fűből és lila fűből, kék és lila virágok sárga szárából, ilyen zöld volt a ruhája is. volt egy éneke, amikor beteg volt, egy medve énekelte. úgy énekeltek akkor, ahogy a Nap süt a hóra.

itt már nincs vadász, az utolsó medve házába ment az utolsó. nincs dobja, vagy nincs hangja a dobjának. már nem ölök több medvét. mondta. itt mindenki dobol, és nem értik a vadászt, mert nincs dobja. tévedésből lőttelek le, volt egy éneke erre.

de nem volt hangja.

a kislány nem dobolt, nem volt dobja a dobomon. elég volt szaladnia. amikor szaladt, növények nőttek. hagyta, hogy a kenyér árpa legyen. szigorú kenyér, szélben terem. van kenyér, ami olyan, mint a medve arca.

az utolsó medvekor énekelni kellett, volt is énekük erre, de nem tudták énekelni, olyan csend van.

ahogy a Nap süt a hóra, amikor a Hold. a Nap süt a melléesett hóra is, amikor süt.

hallottam, nem süt a Nap. ember jött mellettem, vagy medve. más is járt, ember, vagy medve, hallottam. két medve találkozik egy harmadikkal. egy medve és egy ember találkozik egy medvével, vagy emberrel. két ember találkozik egy medvével.

medve voltam, de nem tudtam.

2019. 02. 05. 7: 32: 35

1. hazajön a Nap
2. dobon dobolni

(Illusztráció: Michael Adamidis: Dark Forest, 2019)

Már megint valaki azt mondta, hogy szar, hogy fasz, hogy baszki! Hogy lehet, mikor ott a kulturált iskola, az igényes baráti kör, odahaza a körültekintő szülői beszéd? Az anyák és apák szorgos szorongással a másik gyerekére mutogatnak, hiszen ők otthon ilyet biztosan nem mondtak. Valahol eltanulta: az oviban, a focin, a kézműves foglalkozáson. És egyre korábban kezdik, hihetetlen! Hogy beszélsz? bővebben… →

Elmondta

 Elmondta, hogy. És, hogy szeretné, hogy. Körbenéztem, kitaposott úton álltam, leveleket láttam magam körül, zsebkendőt szorítottam a zsebemben. Némán elköszöntem tőle, szoborként hagytam hátra, majd elindultam hazafelé. Az ösvény mentén minden a megszokott volt, nem kellett gondolkodnom, hogy tudjam, merre menjek. Ötvenhatos villamos Hűvösvölgy felé. Bézs fák. Felhívott a főnököm, beosztott a jövő hétvégére, igeneltem és nevettem.

Nem emlékszem, hogy hogyan jutottam el a lakásig. Anyám a konyhapultnál állva eszik, és teli szájjal kérdezi, hogy milyen napom volt. Azt mondtam neki, hogy.

Fosztó 

Nem süt be a szobámba a fény, pedig nem pincében lakom,
van saját ablakom, de leengedve felejtettem a redőnyt.

Beakadt, nem megy fel, ki kell mennem,
a lépcsőházban nem találom a villanyt,
kint pedig már rég éjjel van.

Lehetetlen mozdulni, valaki befogja az orrom,
nem kapok levegőt a sötétben.

A boldogtalanság fekete,
egy elveszett kapcsoló a folyosón,
a fosztóképző valami jó végén.

Angyal 

Antidepresszánst találtam a postaládában, már érzik, hogy valami nincs rendjén. Kulcsunk rég nincs hozzá, úgyhogy visszateszem, becsukom és nem zárom vissza.

Sétálni mentem. Zenét hallgatok. A fülhallgatóm egyik fele elromlott és néha megráz. A hajléktalanok a Jászain nem vigasztaltak meg. Angyalföld. Van még bárki, aki ezt elhiszi?

Visszafelé végigmegyek a Pozsonyin, majd leülök és elszívok egy cigit a Ruttkai Éva parkban. Soha nem dohányoztam még. Nyelem a füstöt, már így is fuldoklom.

Reggel 

Esőcseppek domborodtak a terasz székein, hoztál törlőrongyot, pokrócot és kávét. Elkented a vizet a műanyagon. Forró a bögre, várok még. A barna lé tetején tejhab-foltok színesen visszatetszenek. Édes gőz csapja meg az orrom. Szétcukrozod mindig.

Hideg van, rágyújtunk.

– Finom lett, köszönöm.

Körbetekerem magamon a pokrócot és felállok, lépek kettőt-hármat, ügyetlenül egyensúlyozom az egyik kezemben a szivarral, a másikban a bögrével. Csöndben figyelünk.

Este mikor megszólalt a kapucsengő, mást vártam. Más választ magamtól, nem szorosan összezárt állkapcsot. Kialudt a dohány. Odaadod a lovacskás öngyújtót, amit a Hajdúszoboszlói nyaralásunkon vettünk.

Elfogyott minden a szánkból, szótlanul folytatod a reggelt, majd mikor megfordulok, lazán intesz felém. Csörgés, kattanás és már itt sem vagy.

Egy éve veszítettem el a lakáskulcsom.

Dánia, Csapda, 2021.10.03. 

Nem tudom, mióta lakom itt. A vízórát jöttem leolvasni és azóta itt vagyok, mert nem tudom felvenni a kapcsolatot a portással, aki a kulcsot tartja magánál. A teljes épület betonból van és egy ikerpár követ mindenhová. Kopaszok és nagydarabok. A folyosóknak és az emeleteknek nincs vége, a számozás a végtelenségig tart, mindig másik szobában alszom, mert hiába haladok, nem érek semminek a végére. Lépcső nincs, hogy ne lehessen megszámolni az emeleteket, viszont a liftek működnek. Az ablakokon mindig fény jön be, a napszakok rendjét már a bekerülésem ötödik napján elvesztettem. A ruhám átvette a beton színét. Az idő kinyúlt, vesztett a sűrűségéből, és fogalmam sincs, hol jár. A folyosón sétálok, az ajtókon bármikor benyithatok, hogy megnézzem a szobákat, melyek pontosan ugyanolyan méretűek és teljesen üresek. Az egyikbe benyitok, benézek, belépek és bent vagyok. Benézek, belépek és bent vagyok. Belépek és bent vagyok. Bent vagyok.

(Illusztráció: Paul Klee)

A férfi egy hatalmas, üres úton találta magát. Tétován körülnézett. Az út két széle sejtelmes sötétségbe burkolózott, előre és hátra halvány, fehér fény csillant a végtelenben. Csend volt és üresség. A férfi teljesen egyedül érezte magát.

– Jó napot! – szólt valaki hirtelen a közelből.

A férfi döbbenten fordult a reszelős hang irányába. Egy nagyon sovány, nagyon magas alak állt mellette. Hosszú, sötét kabát alatt sötét öltönyt és sötét inget viselt. Beesett arcán vékony, szürke bőr feszült. Kopasz fejét régimódi kalap takarta. Arccsontjai erősen kiugrottak, fekete szemei mélyen ültek a gödrükben.

– Üdvözlöm – biccentett lassan a férfi. Újra végigfuttatta a szemét a képtelenül szikár testen, és az arról lelógó elegáns, de mégis hátborzongató ruhadarabokon. Nyelt egyet, és azt kérdezte: – Ki maga? A Kísérő bővebben… →

Régi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott.

Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, út, pénz. A parasztok mezítláb jártak, egyik-másik rongyokban. Rádió, mozi nem létezett. Ezt pótolták a fonók, a tengerihántás és egyéb népi „rendezvény”, ahol szájról szájra szállt a dal, a fiatalok mókáztak, az idősebbek meséltek, és… Folytassam? Boldog voltam, így mezítláb és szegényen. Bolond Irén bővebben… →

Az Elbphilharmonie-ba siettem próbára, amikor apám hívott. Lipcséből kapott üzenetet, valaki talált egy viola da gambát az örökölt háza padlásán. Háromszáz évre saccolják a korát. A lábam nem vitt tovább, leültem egy padra és apámra figyeltem. Odaküldte a hangszer-restaurátor barátját, aki szerint jóval nehezebb a hangszer, mint a korabeli gambák voltak. Elviszi a műhelyébe és szétszedi. Nincs túl jó állapotban, de ha sikerül…

Nem! – kiáltottam fel. – Várjon, odamegyek. Foszlányok bővebben… →