Langyos nyár esti szél szárítja fel az aszfaltra csöppent sört. Egy légy mászik bele a habos permetbe, miközben a menetszél utat talál pállott golyóimhoz. A szárszói vasútállomás lépcsőjén iszom a Sopronimat, mellettem letámasztva ott áll a zamárdi szállásadóm által rendelkezésemre bocsátott szürke versenybicikli. Már több mint fél év telt el azóta, hogy karácsony éjszaka monoklival az arcomon leszálltam a vasúton. Senki nem várt a kihalt állomáson, a pofacsontom sajgott a jeges téli szélben, még erősen éreztem a Déli aszfaltjának lenyomatát rajta. Bolyongó szellemként sétáltam hazáig az alvó kisváros utcáin. Mikor beléptem az ódon bútor szagát árasztó meleg lakásba, úgy éreztem, csupán pár perc telt el azóta, hogy utoljára ott jártam. Apám és a tesóim ugyanazzal a zárkózott szeretettel fogadtak, ahogy mindig is, a levegőben mégis érződött a fél év kihagyás miatti feszengés. Alig ért le a mákos bejgli a gyomromba, már a Pest felé tartó gyorson ültem újra. P-hez költöztem be, akinél felszabadult az egyik szoba, miután kosárfonó lakótársa bevonult egy erdei szektába. Továbbra sem terveztem sokáig Pesten maradni, de konkrét terv híján a legjobb döntés a nem döntés volt. Találtam egy irodai melót, ahol nap nap után táblázatokat gyártottam, word-ből csináltam pdf-et, pdf-ből ppt-t. Mialatt napi nyolc órában ütöttem a billentyűzetet, a világ ugyanúgy haladt tovább a maga útján, teljesen mindegy, hogy egy üvegkalitkában ülök a Duna mellett vagy egy brighton-i motelban csomagolok extasy tablettákat. Semmit nem számít, hogy én milyen formátumban mentem le a munkámat. Egész eddig azt hittem, hogy az életem egy pdf és én nem tudok beleírni. Az elmúlt hónapokban viszont egyre többször tűnt úgy, hogy az valójában egy word-dokumentum, csak még nehézségeim adódnak a szerkesztéssel.

Mindennap más ötletem támadt arra vonatkozóan, mihez szeretnék kezdeni az életemmel. T2-vel a Délinél történt incidensünk óta nem találkoztam, P-vel viszont jobb barátok lettünk, mint azelőtt bármikor. K is átjött hozzánk többször néhány rumkóla vagy rozéfröccs erejéig. Ilyenkor gyakran felemlegettük O-val közös emlékeinket, a feltörő érzések elfojtására mindig akadt egy újabb házipálinka vagy rum. A nehéz emlékek könnyebben oldódnak negyven százalék alkoholtartalom felett.

A kényelmes irodai munkámnak két hónap után vége szakadt, engem is magával ragadott a nagy állami leépítés szele. Nem mondhatnám, hogy könnyes szemekkel cipeltem ki a kókadt fikuszom a szőnyeg szagú irodaházból, azonban ha előre látom a következő hónapok céltalan láblógatását, lehet jobban kiállok magamért. Minden reggel felkeltem, mintha munkába mennék, de helyette az erkélyen cigiztem, majd hosszú sétákra indultam a városban. Minden napra egy pláza, ez volt a jeligém. Mikor meguntam a késő téli vizes szelet vagy a tavaszi napsütést, betértem a legközelebbi plázába és sorra jártam az üzleteket. Ilyenkor úgy éreztem, célja van a létezésemnek. Halogattam a munkakeresés keserédes folyamatát, egy rugóra járó gondolatok köröztek a fejemben, és a végkifejlet sosem kecsegtetett semmi jóval. Aztán szépen lassan feljött bennem az érzés, ami egy ideje már ott lappangott a tudatalattim posványos mocsarában. Olyan volt, mint egy víz alatti élőlény, ami felbukkan az apálynál. Nem érkeztem meg úgy igazán, hiába több hónapja annak már, hogy földet ért a gépem Ferihegyen. Nem érkeztem meg attól sem, hogy csikorogva begördült a vonatom és újra láttam a családom. A hiány érzése úgy körözött bennem, mint egy láthatatlan alak a sötétben, akit hiába kergetsz zseblámpával, sosem látod meg. Ott álltam a Citadellán a legszebb tavaszi napsütésben, és nem volt nálam se sör, se bogyó, se fű. Sosem éreztem magam ennyire meztelenül, talán még a karjaimat is összefontam, belém ne lássanak a bámészkodó turisták. Eddig mindig volt valami, ami érzésekre ingerelte az agyamat, most viszont a virágzó cseresznyefák illatában ott sikított a bennem tátongó űr. Bepánikoltam, és lerohantam a hegyről. Majd biztos jobb lesz, ha  hazaérek. A paplan alá bújva benyomtam valami sorozatot és a második sörnél már megnyugodtam. A felkelő nap azonban újra ás újra elhozta az érzést, hogy valami nincs rendben. Allergiás reakcióként viszketett a fejem hátulja, és nyomasztott a kényszeres gondolat, hogy valamit csinálnom kell. Megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy ismét el kell mennem valahova, hogy visszatérhessek. De hányszor kell még elmennem, hogy igazán visszatérjek?  Egyik nap még Alaszkába készültem halat belezni napi tizenhat órában, másnap már egy stockholm-i kertészet leendő alkalmazottjaként vizionáltam magam. Megnyugtattak ezek a pillanatnyi fellángolások, ilyenkor nem éreztem a jeges űr leheletét a tarkómon.

Néhány sikertelen próbálkozás után szereztem munkát a nyárra Zamárdiban, ahol egy régi parasztházból kialakított panziónak segítettem be mindenesként. Ideiglenes megoldásként teljesen megfelelt, akármennyire is ódzkodtam újra a Balaton közelébe menni. Fogadtam a vendégeket, kimostam az ágyneműket, takarítottam, szabad óráimban úsztam vagy bicikliztem. Aztán esténként, mikor minden lenyugodott, kiültem a verandára és hallgattam a tücsökciripelést. És magamat. Idejét nem tudom megmondani, mikor hallgattam utoljára magamat. Mindig volt egy erősebb frekvencia, ami elnyomta a saját gondolataimat. Elkezdtem naplót írni és feljegyeztem minden gondolatot, ami az elmúlt év eseményeihez kötődött. Úgy éreztem, mintha egy kristálytiszta vizű patak indulna meg az agyamból. Valami megmozdult odabent és néhány grammal könnyebbnek éreztem a rám nehezedő világot. Befújt a szél a réseken. Továbbra is olyan voltam belül, mint egy kóros gyűjtögető nappalija, de a seprűt legalább már kézbe fogtam. Aztán egyik nap a strandról hazafelé jövet megláttam a vasútállomáson T2-t, aki egy számomra ismeretlenekből álló társasággal együtt füvet szívott az állomás épülete mögött az esti sötétség kényelmes takarásában. Van, ami nem változik, gondoltam magamban, majd nagyot kerülve felcaplattam az ófaluba. Ezután elővettem a kis kockás füzetemet és kiírtam a T2-vel való gondolataimat is. Vele együtt az elmúlt időszak minden fontosabb szereplője kapott egy-egy fejezetet: Pest, P, Balaton, Berlin, Anglia, Skócia. Két témánál viszont mindig megállt a kezemben a ceruza, és csak bámultam az üres lapot: O és anyu. A két legfontosabb nő az életemben, akik közül egyik sem él már. Ettől végtelenül egyedül éreztem magam a sötét udvaron ülve. Miért is nem tudtam papírra vetni a  gondolataimat? Valami azt súgta, hogy akármi is kavarog bennem velük kapcsolatban, ha leírom, azok csak súlytalan szavak lesznek mindahhoz képest, amit érzek. Aztán egyre biztosabb lettem abban, hogy egyszer majd sikerülni fog, és ettől megnyugodtam. Összecsuktam a füzetet, kinyitottam egy Steffl-t és komótosan fújtam a füstöt, amíg el nem nyomott az álom.

Kaptam három szabadnapot a szezon csendesebb időszakában, így elindultam biciklivel a Balaton körül. Ma este Szárszón szállok meg egy lepukkant üdülőben. Miközben a sörhabban fuldokló legyet mentem ki, kedvek kapok még egy sörhöz. Lezárom a bringám, aztán egy üveg jéghideg Pilsnerrel kiülök a resti teraszára. Már az üveg közepe felé járok, mikor egy lány tüzet kér tőlem. Megdöbbenve veszem észre, hogy baromira hasonlít O-ra. Egy rózsaszín, kosárral felszerelt biciklit támaszt le a korlát mellé, aztán helyet foglal a szomszéd asztalnál. Zavaromban egymás után gyújtom a cigiket, míg meg nem szólít. Végtelen könnyedséggel indul meg a párbeszéd kettőnk között. Időközben ránk sötétedik, a hátunk mögött a pultnál sorra dőlnek ki az alkesz halászok. Ránézek a vászontáskáján lévő képre és megkérdezem, hogy József Attila-e. Nem, Freddie Mercury – jön a válasz. Erre mindketten elkezdünk nevetni. Végig az orromban érzem az illatát, ami olyan, mint az eper fagyié. Mikor megkéri, meséljek magamról, mivel töltöttem az időmet, mielőtt itt kötöttem ki, fejben végigfuttatom magamban a lehetséges válaszokat: Karácsonykor jöttem haza Nagy-Britanniából, ahol ekit csomagoltam  egy motelszobában. Ja, hogy mit kerestem ott? Hát Berlinből menekültem oda, ahol túladagolta  magát az egyetlen lány, akit valaha is szerettem. Nem ismeretlen számomra a balatoni munka  sem. Tavaly ilyenkor drogot árultam a tó mindkét partján, míg a legjobb haveromnak tartott  seggfej fel nem gyújtotta a füredi Solaris-t. Jártál korábban ott? Most egy Aldi van a helyén, de  a sok szintetikustól azóta is döglenek a halak és a fű se nő a környékén. A hattyúk közelébe meg semmiképp se menj, éjszaka ragadozó vadállat módjára csócsálják meg a kirostált kidobókat.  Áá, nem. Inkább azt felelem, hogy kerestem az utamat határon innen és határon túl. Erre elmosolyodik és kuncogva belekortyol az italába.

Miután elfogynak a sörök és beáll a csend, kitoljuk a bicikliket a partra, ahol nézzük a sötétben hullámzó víztömeget. Már vagy tíz perce állunk az irdatlan halszagban, mikor rám néz a lány és azt mondja: – Nem tudom, milyen fájdalmat cipelsz magadban, de ha akármikor kedved támad beszélni róla, csak hívj fel. Talán meglátogatlak Pesten is, ha benne vagy – érinti meg lágyan a karom, majd alkoholos filccel ráírja a telefonszámát. Ezután nyom egy puszit az arcomra, majd elindul a parton. Valami megmozdul bennem, miközben a pirosan villogó hátsó lámpáját nézem. Remény, jókedv, szerelem? Nem tudom, de határozottan jó érzés. Talán be is ugrok holnap a füredi Aldiba egy berlini sörért vagy egy fagyasztott fish and chips-ért. Ez elég jó lenne lezárásnak? Tudja a franc. De rohadt hideg lett, nekem még meg kell találnom a turistaszállót, ahol ma este alszom. Rájövök, hogy még a nevét se tudom a lánynak. O2-nek nevezem el. Találkozásunk frissítő oxigénként hatott rám. A Restilány. És a Restisrác.

Borítókép: Oláh Gábor.