Vörös és sárga derengés elmosódott szürkeségen, a rózsaablak kis üveglapocskái megfestették az enyhe meleg fényt, s beszivárogtak az aszfalt szűk repedésibe. A város dongott az esti félhomályban, az alkonyat mély szürkesége elöntötte az utcák sápadt köveit, beleivódott a házak vakolata alá. De a város élt, s lélegzett, nem vette észre az elhaló nap borongós sötétségét. Hosszú műszőrme kabát lágyan ringatózott a hűvös szélben, apró lábak döcögtek vidáman a Balzac utca rágógumi-foltos járdáján. Váradi Teréz félszegen billegett az úton, kezében nagy vászontáska, fehér szövetre rálógott a fonnyadt petrezselyem. Kopott bőrtáskáját hóna alá szorította, a téli jeges szellő fel-fellebbentette kopaszodó kabátját, az alsó gomb hiányzott, csak az ernyedt cérnaszálak mutatták valamikori helyét. De az arcán lévő mély barázdák, szinte kisimultak, izgatott öröm csillant meg mélyen ülő apró barna szemében. Az arca piroslott, kimelegedett a nagy cipekedésben, térdei elkezdtek bizseregni, majd a mély fájdalom beszivárogni csontjaiba, de most ezzel igazán nem volt ideje törődni. Megszaporázta lépteit, a szokásos méla ábrándozás egy-egy kirakat előtt, az új kor hasznos és haszontalan vívmányainak megcsodálása, ma elmaradt. Talán a hideg is tehetett róla, de a vendégség lehetett a merev lábak, hidegben összetapadt ínszalagok igazi motorja. Tovább lendülve a fájdalmon, Teréz szinte felvette a fiatalok hosszú lépéseinek iramát. Nem lakott messze, csinos kis bérházban egy utcával feljebb.

A valamikor sárgás vakolat, mostanra beitta a port, elcsúfítva ezzel kedves kis árnyalatát. Az ablakok fázósan vacogtak, de a szobák melegsége kiült üvegiekre. Teréz ügyetlenül kotorászott fekete kopottas retiküljében, csak be kellet volna ütni a kapukódot, de Teréz már nem tudott ilyen bonyolult és összefüggéstelen számsorokat megtanulni. Hosszas kutatás, néhány papír tasakos só és megannyi zsebkendő kitúrása után, a pár kulcsos csomó előkerült a retikülből. A nehéz, nedves kaput belökte, pici vállai belesajdultak az erőlködésbe. A lift pirosan málladozott az udvaron, körbe ölelte a szürke beton és a vizesedéstől fodrozódó vakolat. Nehezen vánszorgott felfelé, az ajtaja félig nyitva, csikorogva szenvedett egyre feljebb a magasban. A harmadik emeleti gang beleásított a félhomályba, csöndbe burkolózott a ház, egy lélek sem mozdult, az üresség visszhangzott a vastag falak között.

Teréz besietett szűk lakásába, cipőjét kint hagyta a gangon, nehogy egy porszemet is magával vigyen a frissen felmosott szobákba. A konyha pici fülke szerű helyiségében az asszony nagyon jól megtalálta helyét, kitöltötte a réseket, szépen beleillett a narancssárga szekrény és a megsárgult gáztűzhely közé. Idegesen a hátsó rózsára tolta ósdi zománcos fazekát, még langyos volt, a lebbencsleves ide-oda hullámzott belsejében. Remegő kezében majdnem kialudt a gyufa foszfor szagú lángja, megnyikordult a tűzhely, halk sziszegéssel ontotta magából a gázt, mély hangon magába fogadta a lángot, és tetejébe máris krumplival teli lábos került. Teréz hirtelen megállt, kezével rácsapott a konyhapultra.

– A hab, a tejszínhab! – kiálltott fel. Majd gyorsan elfordult és egy kis sámlira állva elkezdett kotorászni a szekrényben. Alig látott bele, rövid kezével mélyen a szekrénybe nyúlt, és próbálta kitapintani, mit is rejt. Keze átsiklott a cukor, só és liszt kiszóródott halmain, néhány konzerven és tartóstejen. Még a polc kis zugaiba is beletúrt, pár pormacska az útját állta, de szépen kiseperte ujjaival a linóleumra. Fáradsága nem volt hiába, kék papírzacskót húzott elő, és a habpor már a konyhapulton várta, hogy elkeveredjen a tejjel. Teréz szusszant egyet, jó lesz ez is, gondola, Zolika úgy is szereti az ilyet, a gesztenyepürével jó lesz.

Újra felvette a főzés ritmusát, a fazékban forrt a sós víz, a kockára vágott krumplik szorgosan bukfenceztek. A sok élezéstől elvékonyodott kés már aprította is a szomjúságtól lekókadt petrezselyem zöld leveleit. Sercegett a vaj, és a pecsenye a sütőben már kapott egy kis színt. A hideg ablaküvegeken megült a pára, kis cseppekben futottak le rajta, eltakarva a kinti kopár faágak kíváncsi bólogatását. A szűk konyhát betöltötte a petrezselymes krumpli nehéz vajas illata. Teréz boldogan mosolygott bele a serpenyőbe egy emléken elmélázva, mikor Zoli kisebb volt, állandóan azt mondogatta, anya csinálja a legjobb petrezselymes krumplit, hiába nincs új krumpli, a régit is ugyanolyan finomra főzi, mint az újat. A lebbencs alatt takarékra vette a gázt, hogy lassan forrjon föl, van ideje még.

A billegő étkezőasztalra új fehér abroszt terített, eltakarva annak mély, hámlott sérüléseit. Gondosan eltörölte ünnepekkor használatos porcelán tányérjait. Már csak pár darab maradt belőlük, mind fehér volt, de egyforma nem akadt köztük. Mindegyiknek más-más virág borította széleit, vagy ült meg a mélytányér alján. Meg-megcsillant a sárga fény az aranyszín futtatásokon. Nagy gonddal meghajtotta a szalvétát, lopva az órára nézett, mindjárt hét, lassan megérkeznek. Szépen kimerte a levest, tányérra szedte az omlós húst, kanalat tett a krumplis fazékba. Mindet behordta az asztalra. Leült a barna foteljába, szemben az órával, és fáradtan hátra dőlt. Kicsit pihenni szeretett volna, de az izgatottság, és a várakozás nem engedte, hogy egy pillanatnál tovább ülve maradjon, idegesen pattogott fel-le, rendezgette a kis porcelánfigurákat a polcon, elsimította az ágyneműt, kiment a konyhába, majd újra visszajött. Beengedett némi friss levegőt, majd becsukta az ablakot. Az óra mély kattogása egyre hangosabban visszhangzott a fehérre vakolt falak között, átjárta a szoba deszkáit, megpengette a fregoli ernyedt húrjait. Teréz újra belesüppedt foteljába, a keze izgatottan táncolt a karfán, de most már csak ült és hallgatta a percek lassú egyenletes lélegzését.

A padló megnyikordult, Teréz kiszakadva szendergéséből felkapta fejét. Zolika félszegen az ajtóban állt, kezét hatra kulcsolva. Az asszony felpattant, a rugó nagyot nyögött, és mellére vonta kisfiát. Az ölelésből kiszakadva, Zolika odasétált a feldíszített asztalhoz, mélyet szippantott a levegőbe, elmosolyodott ahogy végig nézett anyja keze munkáján. Leült arra a helyre, mely mindig is az övé volt a családi asztalnál. Az asszony követte, végigsimította fia arcát, majd mellé ült, s kezét a tenyerébe vette. A kis kéz pont oda illett.

A ház zsongott a napfényes délutánban, a gang megtelt a kíváncsi emberek sóvárgó tekintetével. A harmadik emelet 32. lakásából egy letakart holttestet hoztak ki, a fekete zsák durva anyaga mereven tornyosult a kis test fölött. A szomszédok elhűlten néztek a halott után.

– Borzalom, szegény asszony – csóválta meg egy öregasszony a fejét. – És azt hallotta, hogy már egy hete a lakásban feküdt?
– Ilyet és ez a mi házunkban… Hallatlan. Ön ismerte?
– Nem de azt mondják, nem volt senkije. Öt éve, hogy a fia meghalt autóbalesetben. Azóta senki nem látogatta.

Szorgos kéz alatt surrogott a mellény, mely jobb napokat is megélt már. Halvány színét megfestette a lemenő nap utolsó narancs sugara. A gáztűzhelyen krumplileves bugyborékolt vidáman, a piros festék itt-ott már lepattogott az évek során, felfedve a fazék valódi arcát. Az otthon lágy neszei elringatták az asszonyt, révetegen bámult kifelé az ablakon, a keze magától stoppolta az ócska holmit, s arra gondolt, milyen lenne, ha más lenne minden. Olyan asszony volt, akin az idő, néhány gyerek, kedves szavak és az anyai büszkeség nyomot hagyott, s szépen lerakódott hajdan karcsú alakjára. Ma már kerek formája a tükör, mely megmutatja élete történetét. Haja, akár a kinyúlt régi rugó, a dauer szép lassan megszökött, magukra hagyva az őszbe vegyült barna tincseket.  A telefon durva dallama széttörte az alkony méla csendjét. Az asszony rápillantott a képernyőre. „KÖZPONT.” Kapkodva felvette fejhallgatóját, rápillantott a sütőórára, majd levette jegygyűrűjét és az asztal közepére helyezte, nehogy elveszítse.
– Háló!
– Szia Marcsikám. Tudnál fogadni még egyet? Tudod, öt után 100 forinttal többe kerül egy hívás.
– Igen, nyugodtan kapcsolhatod.
– Rendben. Ötvenes férfi, elég ideges. Szerintem most csinálja először. Próbáld meg húzni kicsit az időt, ezek a balfácánok imádnak dumálni, csak old meg a nyelvét, aztán borulhat a szaros bili. 10 perc után dupla ár van, szóval beszéltesd, hadd mondja, aztán elégedetten távozzon.
– Rendben.
– Oké! Akkor kapcsolom. – Marcsi lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott majd belebúgott a telefonba.
– Háló, Mirázs vagyok, már nagyon vártam, hogy felhívj.
– Jó …Jó estét. – dadogta egy ideges férfihang. – Elnézést, nem is tudom, mit is csinálok…
– Semmi baj, kedves, majd én segítek neked. Mondd, honnan hívsz? – Mirázs incselkedően sóhajtott.
– Ömm…az irodából. Mármint az autóból. Az autóból, itt ülök a parkolóban. Igen.
– Mivel foglalkozol, kedves? – Mirázs megforgatta szemeit, egy újabb feleségkerülő, nyomorult féreg.
– Semmi érdekes… unalmas.
– Ha te csinálod, nem hiszem, hogy olyan unalmas lehet. – Bókolás…, a férfiak szeretik. – Mondd csak, mért kerestél fel ma engem? Egy kis izgalomra vágysz?
– Ömm… a feleségem. – Suttogta a férfi. Na kezdi már, bűntudat. Az elején mindig van egy kis bűntudat, a második hívás után meg már semmi.
– Tőlem aztán semmit sem fog megtudni, édes, mondd el. Bánt valami? – Kérlelte a megszeppent férfit Mirázs.
– A feleségem. Későn, 30 körül voltam, későn házasodtunk össze. Nem is tudom…nem is tudom. Annak már húsz éve. Húsz éve…– egy pillanatra elhallgatott, de Mirázs nem szólt bele a kagylóba, hagyta, hogy a férfi egy pillanatra elkalandozzon a múltba, megéljen olyan pillanatokat, melyek kedvesek neki. – Jó feleség volt…jó feleség, nem mondom. Szerettem-e valóban…igazán? Elvettem? El… igen. Aztán jöttek a gyerekek… és csak, csak … megszűnt valami. Igen, elhagyta magát – mondta vádlón a férfi. – Régen nem volt csúnya, nem. Egész kis kedves arca volt. Most meg, most meg kövér.
Áh, gondolta Mirázs, meg is van a probléma, olyan ritka, hogy napi kettő ilyet hall.
– Csak ül otthon, főzöget, zabál. Meg a hitel. Azt a rohadt hitelt is nyögjük, ő meg mit csinál? Zongora leckét ad heti párszor. Ezzel aztán még húsz évig fizethetjük. De nem, ő nem megy el takarítani, vagy boltba, ő művész. Mi a szart érek én az ő művészetével? Csak púp a hátamon az a zongora is, minden este csak játszik és játszik, de minek. Két hete meg azzal fogadott, hogy ne féljek, ki fogjuk fizetni a hitelt, segít, ne adjam el azt a nyomorult zongorát. Majd Ő segít. Vicc… Kaparósozik, vagy mi a …
– Jancsi, te vagy az? – súgta Marcsi a telefonba.                                            Csend.
A vonal elhallgatott.

Vidám füstfelhők gömbölyödtek elő az égbe nyúló házak vékony kéményeiből. A körfolyosón álmatagon sütkérezett egy cirmos, hájas öreg kandúr. Az udvaron a babérmeggy üde zöld levelei mostanra sárgán és vörösen izzottak a kellemes őszi délutánban. A szürke macskaköveken kopott lábú, viseltes asztal billegett, felette egy nőnek szaporán járt a keze, a papírkupacon sercegett a piros golyóstoll. Pipa, pipa, áthúzás, hiányjel. A nő fázósan megdörzsölte karját, szorosabbra húzta nagy fekete sálját, beleszívott félig leégett szivarkájába, majd újra a munka felé hajolt. Régi madárijesztőnek számított, a belvárosi varjak sem féltek már tőle, mindennap nézték, ahogy szorgosan javítja a dolgozatokat, vagy a fejét ingatja egy-egy silány esszé felé görnyedve.
A bérház fekete ajtaja füttyentve kitárult.
– Meg is érkeztem. Remélem, tetszett ez a kis videó. Ha igen, ne felejtsétek el lájkolni és megosztani. Halkan megsúgom, hogy a jövő héten már Párizsból csekkolok be egy új és izgalmas témával. Addig is sok puszi, sziasztok. – Egy vékony világosbarna ballonkabátot lebbentett meg egy kósza szellő, ami beszökött a bérház málladozó falai közé. Harmincadik életévéhez közel álló, hosszú barna hajú nő lépett be az udvarba, kezében nagy bőrönd, kabátja halkan susogott és ciripelt.
–  Jó napot kívánok!
– Szép jó napot kívánok! – üdvözölte a tanárnő a ballonkabátos nőt, majd szippantott egyet tövig égett szivarkájából. – Egy kis nyárutós pihenés? – biccentett a bőrönd felé. A ballonkabátos nő lenézett táskájára, majd elmosolyodott.
– Óh, hát nem igazán. Tetszik tudni, ez csak munka, sokat utazgatok, lecsekkolok hoteleket meg ilyesmi. – A nő egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette. – Tetszik ismerni az instagrammot? Vagy a youtube-ot?
– Hm, meg kell, mondjam nem vagyok nagyon járatos ebben, de igen, hallottam már róla.
– Nos igen, ha oda be tetszik írni, hogy travelling around the world, akkor meg tudja lesni, mit is csinálok. – A ballonkabátos nő odalépett a lifthez, és benyomta a hívó gombot, közben elővette mély zsebéből telefonját, és ujját le-fel húzogatta a képernyőn.
– Feltétlenül – mosolyodott el a tanárnő. – És akkor most irány Párizs?
– Tessék? Ja, igen. Majd jövő héten. Hm, ön is szokott utazni?
– Néha. Lehet, idén ellátogatok Balatonra… vagy ha más nem, Velencére.
– Áh, igen Velence, látta már az igazit? Az a karnevál… Eszméletlen. Jó buli szokott lenni, a követőim is imádják. – A lift fémajtaja kivágódott, a ballonkabátos nő megint felemelte telefonját.
– Az jó…– a tanárnő biccentett. – Kellemes napot, kedves.
– Önnek is – a ballonkabátos nő eltűnt a liftben. A tanárnő szórakozottan elmosolyodott, majd újra munkája felé hajolt. A fehér papiroson egy aprócska hangya szedte szorgalmasan a lábát a sorok között. Könnyed mozdulattal lesöpörte, és ismét munkához látott.