Szorgos kéz alatt surrogott a mellény, mely jobb napokat is megélt már. Halvány színét megfestette a lemenő nap utolsó narancs sugara. A gáztűzhelyen krumplileves bugyborékolt vidáman, a piros festék itt-ott már lepattogott az évek során, felfedve a fazék valódi arcát. Az otthon lágy neszei elringatták az asszonyt, révetegen bámult kifelé az ablakon, a keze magától stoppolta az ócska holmit, s arra gondolt, milyen lenne, ha más lenne minden. Olyan asszony volt, akin az idő, néhány gyerek, kedves szavak és az anyai büszkeség nyomot hagyott, s szépen lerakódott hajdan karcsú alakjára. Ma már kerek formája a tükör, mely megmutatja élete történetét. Haja, akár a kinyúlt régi rugó, a dauer szép lassan megszökött, magukra hagyva az őszbe vegyült barna tincseket.  A telefon durva dallama széttörte az alkony méla csendjét. Az asszony rápillantott a képernyőre. „KÖZPONT.” Kapkodva felvette fejhallgatóját, rápillantott a sütőórára, majd levette jegygyűrűjét és az asztal közepére helyezte, nehogy elveszítse.
– Háló!
– Szia Marcsikám. Tudnál fogadni még egyet? Tudod, öt után 100 forinttal többe kerül egy hívás.
– Igen, nyugodtan kapcsolhatod.
– Rendben. Ötvenes férfi, elég ideges. Szerintem most csinálja először. Próbáld meg húzni kicsit az időt, ezek a balfácánok imádnak dumálni, csak old meg a nyelvét, aztán borulhat a szaros bili. 10 perc után dupla ár van, szóval beszéltesd, hadd mondja, aztán elégedetten távozzon.
– Rendben.
– Oké! Akkor kapcsolom. – Marcsi lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott majd belebúgott a telefonba.
– Háló, Mirázs vagyok, már nagyon vártam, hogy felhívj.
– Jó …Jó estét. – dadogta egy ideges férfihang. – Elnézést, nem is tudom, mit is csinálok…
– Semmi baj, kedves, majd én segítek neked. Mondd, honnan hívsz? – Mirázs incselkedően sóhajtott.
– Ömm…az irodából. Mármint az autóból. Az autóból, itt ülök a parkolóban. Igen.
– Mivel foglalkozol, kedves? – Mirázs megforgatta szemeit, egy újabb feleségkerülő, nyomorult féreg.
– Semmi érdekes… unalmas.
– Ha te csinálod, nem hiszem, hogy olyan unalmas lehet. – Bókolás…, a férfiak szeretik. – Mondd csak, mért kerestél fel ma engem? Egy kis izgalomra vágysz?
– Ömm… a feleségem. – Suttogta a férfi. Na kezdi már, bűntudat. Az elején mindig van egy kis bűntudat, a második hívás után meg már semmi.
– Tőlem aztán semmit sem fog megtudni, édes, mondd el. Bánt valami? – Kérlelte a megszeppent férfit Mirázs.
– A feleségem. Későn, 30 körül voltam, későn házasodtunk össze. Nem is tudom…nem is tudom. Annak már húsz éve. Húsz éve…– egy pillanatra elhallgatott, de Mirázs nem szólt bele a kagylóba, hagyta, hogy a férfi egy pillanatra elkalandozzon a múltba, megéljen olyan pillanatokat, melyek kedvesek neki. – Jó feleség volt…jó feleség, nem mondom. Szerettem-e valóban…igazán? Elvettem? El… igen. Aztán jöttek a gyerekek… és csak, csak … megszűnt valami. Igen, elhagyta magát – mondta vádlón a férfi. – Régen nem volt csúnya, nem. Egész kis kedves arca volt. Most meg, most meg kövér.
Áh, gondolta Mirázs, meg is van a probléma, olyan ritka, hogy napi kettő ilyet hall.
– Csak ül otthon, főzöget, zabál. Meg a hitel. Azt a rohadt hitelt is nyögjük, ő meg mit csinál? Zongora leckét ad heti párszor. Ezzel aztán még húsz évig fizethetjük. De nem, ő nem megy el takarítani, vagy boltba, ő művész. Mi a szart érek én az ő művészetével? Csak púp a hátamon az a zongora is, minden este csak játszik és játszik, de minek. Két hete meg azzal fogadott, hogy ne féljek, ki fogjuk fizetni a hitelt, segít, ne adjam el azt a nyomorult zongorát. Majd Ő segít. Vicc… Kaparósozik, vagy mi a …
– Jancsi, te vagy az? – súgta Marcsi a telefonba.                                            Csend.
A vonal elhallgatott.