A Festő gondolatokban pácolta magát, míg az Író egy újabb csalival próbálkozott. Valószínűleg hiába, szellemcsalival talán csak szellemhalakat lehet fogni, és nem mintha a halaknak olyan sok elintézetlen ügyük lehetne, ami visszatartja őket a túlvilág örök vadászvizeiről vagy mi. Habár ki tudja.

– Ott vagyunk már? – kérdezte az Író.

– Nem – felelte oda sem figyelve a Festő, míg a vízbe hajította egy kő gondolatát.

– Meg se nézted – motyogta sértődötten a másik.

– Két évtized semmire se elég.

– Azért nézd már meg.

A Festő nagyot sóhajtva szublimált át, egyedül hagyva az Írót a tóparton. Nincs kapás, ilyen időben a Tóbéli Hölgy sem fog előbújni, de legalább a kerekesszékét lehet valamire használni, amiből anno a vízbe lökték. Szerencsétlen tárgy szelleme azóta sem hajlandó elhagyni a helyet, de végül is horgászszéknek is tökéletesen megteszi.

Az Író nem szeretett a múlton merengeni, arra volt már jó pár évszázada. Talán pont ezzel volt a baj. Régen, ifjú kísértetként még valódi ambíciói voltak, és még neve is, de már egyiknek sem veszi sok hasznát. Hol van már a megértetlen, zseni művész, aki a gondolataival megváltja a világot? El is engedhetné; nem úgy tűnik, mintha annyira fel akarná őt kapni vagy éppen a Festőt az utókor, ahogy azt ígérték. Igazából már kevesebbel is beérné, csak néhány tanulmánnyal, egy pár művének közismertségével, esetleg egy emléktáblával.

– Semmi – érkezett a Festő hangja ő magával együtt –, még Wikipédiánk sincs, bár megemlítenek annak a pasasnak az oldalán, aki emlékszel, abban a fura házban élt az utca végén és a végére teljesen becsavarodott.

– Őrülten könnyű – motyogta az Író, és csalódottan rakott újabb csalit a horogra, miután az előző leázott. – Te, szerinted… észre fognak minket venni valaha?

A Festő súlyos pillantást vetett felé, kérdés volt benne meg aggodalom.

– Persze, hogy. Mi voltunk a századunk legzseniálisabb művészei, bekötött szemmel se lehet elmenni mellettünk – válaszolt nevetve, és szétterült a vízfelszínen. A másik erőltetetten elmosolyodott.

– Nézd – folytatta a Festő, és felkönyökölt, kis koncentrikus köröket útjukra indítva a vízen. – Tudom, hogy itt vagyunk már egy ideje, és nem egyszerű a dolog. De ki tudja, hogy nem éppen a következő évtized lesz az? Előbb-utóbb rá kell jönniük, milyen zseniálisak voltunk, és egy pillanat alatt elfelejtik az őrült pasast a hülye metaforáival.

– Gondolod? – Kérdezte az Író, és felnézett a horgászbot piszkálásából.

– Tudom – vigyorgott a Festő, és ellebegett a nádasok fölött.

Az Író kihúzta a horgot a vízből, és összecsomagolta a felszerelését. Ismét elgondolkodott, hogy megérné-e vajon megszállni valakit, és újraíratni vele az elfeledett életművét, ahogy azt már annyian megtették őelőtte, de az Író fáradt volt, és különben sem emlékezett már a felére se annak, amit életében alkotott. Maradt hát a remény az utókorban, akármit is jelentsen ez.

 

Borítókép: Steve Henderson – Ripples