A harminchat költőóriás 5. 

Curajuki 2.

14. Nyári éjjelen
    épp, hogy csak lepihennék,
    s mire a kakukk
    egyet szól, az égbolton
    világlik a virradat.[1]

15. Senki nem látta,
    mégis lehullottak mind:
    hegyek legmélyén
    őszi levelek, bizony,
    mint éjjel drága szőttes![2]

16. Cseresznyevirág
    hull, fák közt lengő szellő
    hideget nem hoz:
    egekben nem ismernek
    ily havat, mi itt esik!

17. Nem jön kedvesem,
    míg várom az ég alatt,
    nem telik el éj,
    hogy a végtelen messzi
    holdat búsan ne nézném!

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű irodalmi naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

Fittler Áron fordítása

[1] Az itt szereplő kakukk nem a nálunk ismert fajta, hanem a Cuculus poliocephalus nevű, éles hangú madár, amely a klasszikus japán költészetben a nyári éjjel egyik meghatározó természeti képe. Jelen vershez hasonlóan gyakran szerepel a rövid nyári éjszakák egyik motívumaként.

[2] A kínai Han-dinasztia Kr. e. II–I. századi történésze, Sima Qian munkájában, a Történelmi feljegyzésekben (Shǐjì) szereplő hasonlatot idézi Curajuki: Ha valaki nem tér haza szülőföldjére, miután meggazdagodott, olyan, mintha éjjel brokátköntösben járna. Jelen versben a senki által meg nem csodált őszi leveleket hasonlítja a költő az éjjel szintén nem látható brokátköntöshöz. A színes őszi leveleket továbbá ugyancsak gyakran hasonlítják brokáthoz (drága szőtteshez) a kínai és a japán költészetben.

Még itt dereng bennem a szerelem,
mint távoli viharos szenvedély.
Ha felszítom, végem van egészen,
ha kioltom, az életem mit ér?

Oly édesen keserű gyötrelem,
jaj, nélküle minden perc büntetés.
A féltékeny magára féltékeny,
s a csókok emléke csak szenvedés.

Így élünk csendesen. Te belőlem,
én belőled, míg telnek az évek.
És jön a végső búcsú, hisz minden

élet, minden szerelem így ér véget.
Te tudod, s én is tudom jól: ki elmegy,
az a másikat váltja meg.

(VAJDICS ANIKÓ fordítása)

Kezdem siralmas énekem,
majd megszakad belé szivem.
Azt látni kínzó gyötrelem,
hogy Ifjuság tiporva lenn,
s Öröm helyén Gazság terem,
mert a poitou-i halott.

Dicsőség, hírnév elapadt,
mi tőle jött, mint áradat,
kit Bar földje is, jaj, sirat!
Itt élve rám nagy súly szakad.
Uram, e jó báródnak adj,
kegyes légy, Paradicsomot.

Ez Poitou gróf gyászdala:
Kiválóság volt ő maga,
Érdem, Nagylelkűség oda
– nincs többé vágyam élni ma.
Pokoltól vidd, Uram, tova!
Végül igazként távozott.

Szavam, dicső Úr, perre megy,
mert kit szerettem, elveszed.
Alkotta Ádámot kezed,
s most ezt Pokoltól mentve meg,
add, hogy ne égessék tüzek:
ne hulljon ránk kacaj, szitok.

Igaztalan e rossz világ,
gazdag s szegény nyakára hág.
El is ment, jaj, minden barát,
s nem vár reánk, csak koldulás.
De Ítéletkor, nem vitás,
elválnak jók és gonoszok.

Híres, nemes gascogne-i úr,
erőd, hatalmad lám kimúl,
s ez meggyötörhet komiszul.
Az Ifju-Nép is mind busul,
hisz nem lel senkit gyámolul.
Csak Alfonz úr vidámodott.

Norman és frank siránkozik,
s a király ontja könnyeit,
bár ő örökli földjeit,
melyek hatalmát növelik,
ám ha nem sír, zokon veszik.
Indul a mór ellen legott.

Örvend – habár gyász illenék –
Limousin s Angoulême-vidék.
Ha Isten adná, s élne még,
hódolna mind előtte rég.
Szabadultak, mert jött a vég,
s Aunis sem érez bánatot.

Igaz gyászdalt küld Cercamon
Eblo úrnak. Jaj, fájdalom,
ború ül egész Gascogne-on,
Spanyolföldön, Aragonon.
Szent Jakab, védje irgalom
az itt nyugvó zarándokot!

Rajnavölgyi Géza fordítása

Mr. és Mrs. Smithnek csodás életük volt,
a normális férj-feleség viszonyon nem esett folt.
Egy nap aztán jött az öröm hír,
Mrs. Smith anya lesz
és így Mr. Smith apa. Ez zsír!
Ám a magzattal nem volt minden remek.
A baba nem emberi lény,
inkább robotgyerek!
Testében nem folyik a vér
és nem volt meleg bőre sem,
hideg bádog borította őt kedvesen.
Fejében sok cső és huzal volt,
csak bámulva feküdt ott
nem volt élő, se holt.

Egyedül csak akkor mozgott az ajka,
ha egy hosszabbítón keresztül
őt bedugtad a falba.

Mr. Smith az orvost kérdőre vonta:
Mit művelt a fiammal?
Mihez is kezdhetnék e szép,
nagy kupac alumíniummal?

Az orvos gyengéden felelt:
“Mit mondani fogok
egy kissé fura lesz,
de nem maga az apja,
nem hasonlít ehhez a lényhez.
Néhány kérdés még felmerül,
a baba neme még nem sejthető,
de úgy hisszük, az apja
egy mikrohullámú sütő.”

A Smith-család élete, ím,
csupa viszály s  nyomor,
a kettejük gyűlöletét már
nem bírja a gyomor.
Hogyan is lehetne felfogni ésszel
a nő szexuális kapcsolatát
egy háztartási géppel?
Felnőtt lett a robotfiú,
de jól kicsesztek a szegénnyel,
gyakran összekeverik őt
egy szemetes edénnyel.

Puskás Vivienn fordítása