Címke: műfordítás

Pedro Orgambide: Ó, az a gramofonos lány

Mindig rajongtam érted, Rosa, mindig. És most, hogy megöregedtünk, végre elmondhatom. Régen nem tehettem: te Ignacio Braceras nője voltál. Micsoda véletlen, hogy itt találkozunk újra: a kávéházban, ahol hajdan dolgoztál. Te, hogy telik az idő! Alig hiszem el, Rosa, hogy most itt beszélgetünk. Egészen zöldfülű voltam még, amikor a kávéházba jártam, csak hogy lássalak. A környék istennője voltál, Rosa, a kávéház istennője. Onnan föntről, a gramofon mellől stírölted a sok idióta fickót. De hisz az emelvény már nincs is ott! És már tangót se hallgat senki, Rosa. Emlékszel még? Te feltetted a lemezeket a gramofonra, mi pedig hesszeltük a lábaidat. Közönyösen nézted a falat. Látom magam előtt, Rosa; látom magam előtt a felszaladt harisnyádat, és sírhatnékom van. Behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy te énekelsz, nem pedig Libertad Lamarque, Azucena Maizani vagy la Merello. Te voltál, Rosa, te voltál a legszebb közülük. Sosem mondhattam el, mert kissrác voltam, téged meg figyelt az urad, a környék futtatója, aki elvitt a belvárosba. Buszra ültetek, és felmentetek a lakásra. Aztán megtörtént, Rosa, ami megtörtént, a szerencsétlenség, amit az újságok is megírtak. Később rájöttem, hogy Ignacio Braceras megcsalt és megvert téged, te pedig a vonat alá lökted. Ne sírj, Rosa, már elmúlt, már elmúlt! Sokáig voltál a sitten, ez tény, és ez bárkit tönkrevágna. De már újra itt vagy. Lejárt sok lemez, eltelt sok éjszaka, de én sosem felejtettelek el. Ha gondolod … ha nem veszed rossz néven … ha nincs más dolgod, szeretném, ha eljönnél a kérómba; matéznánk, és közben szólna a tangó. Ugyan, nincs késő. De a mondás szerint amúgy is jobb későn, mint soha. És még valami, Rosa: vettem egy gramofont, pont olyan, mint a régi. Minden nap kiglancolom. Csodaszép. Csak te hiányzol már.

Fr. Šrámek: JÚNIUS

Színjáték egy felvonásban.

Cseh nyelvről fordította A. Straka.

Személyek:

Ledinszkyné,
Jani
\
gyermekei,
/
Lidi
Losan.

Idő: ma.

Egyszerűen bútorozott szoba; leplezett szegénység beszél a néhány olcsó csecsebecséből. Macskaszerűen doromboló otthonosság melegíti ezt a meghitt fészket a nagy falióra tik-takja mellett. A délutáni nap aranyos sugár-füstje úgy ömlik be az ablakon mint egy ragyogó felhő, melyen a boldogság utáni vágy vándorol. Az ablaknál, ritka szövésű kis fehér függöny előtt ül Lidi és varr; – ölében a remegő napsugár, mint egy hűséges állat elkényeztetett feje nagy és boldog szemeivel pislog, fogadja a kényeztetést s melengeti az ölet, mint valami puha és intim fészket. Az idősebb Ledinszkyné, arcán az ősz jóságos, gyengéd mosolyával újságot olvas egy régi bőrdíványon; időnként megigazítja szemüvegét s bólongat fejével.

Lidi: /abbahagyja a munkát, kezeit ölébe ejti; mákszemei ellankadnak, mint a virágok a déli napsütésben; majd talán befejezve valamilyen álmot, suttogja/: Ott… ott bizonyára minden másként van… Ott… /Fejét a szék támlájára fekteti, nyelve félig nyitott szájában vágyakozva végigsimul a felső ajkán. Majd hirtelen ismét felkapja fejét s mintha valakihez beszélne, gyengéden, behízelgően folytatja/ – Csakugyan, oly nagyon szeretsz engem? –

Ledinszkyné: /felriad/ Szóltál valamit?

Lidi: /álmából felzavarva/ – Nem, semmit… csak úgy… Csak úgy magamban beszélgettem…

Ledinszkyné: /jóságos mosollyal/ – Mint a kis madár. – Felcsicsereg… maga sem tudja miért. Csak úgy… csak úgy felcsicsereg – /kis szünet múlva ismét felszól az újságból/ Amint itt olvasom, szeretnék felsírni. A mieink ismét Franciaországban voltak, az emberek ott úgy ölelkeztek, mint a testvérek. Maga az elnök fogadta őket s oly aranyos dicsérő szavakat mondott nemzetünkről. Az uccán a franciák – ember ember hátán – mindenki lelkesen éljenzett – Küldöttségünkre hullottak a virágok – mint amikor megrázzák a virágzó fát… /Fejével bólongat./ Mint amikor a szegény rokon eljön a gazdaghoz s a gazdag maga mellé ülteti s mindenki szemeláttára megcsókolja a száját… Ó, ezek a franciák … ezek a franciák … Nem lehet őket nem szeretni. /Leteszi az újságot./ Szólj majd, Lidi — — Ezt Janinak el kell olvasnia… –

Lidi: /mosollyal/ Nem, anyukám… Inkább el se olvassa ezt a Jani!

Ledinszkyné: – Miért… Miért ne olvassa?

Lidi: Hát – csak úgy. Hiszen tudod, hogy ő csak nevet az ilyeneken.

Ledinszkyné: – /megbántva/ … No jó, nevet… nevet…

Lidi: /felkacagva/ Tudod, anyuci, olyan ez, mint amikor a paraszt rálép a drága szőnyegre. Tudod, hogy mondja? /Férfihangot utánozva./ „Ahá a hőmérő fölfelé megy. Majd adunk neki jeges borogatást…” – „Vidd el, anyukám, ezt az édességet: belefájdulnak a fogaim…” – /Nevetésben tör ki./ Épen úgy mondja…

Ledinszkyné: – /kényszerű nevetéssel/ Egészen jól tudod utánozni… /Valamin elgondolkozik./ – De néha minden sötét lesz a szemem előtt, amikor így elkezdi. Mintha mindennek kiszakítaná a gyökerét.

Lidi: /hirtelen zavarban/ Anyukám!

Ledinszkyné: No?

Lidi: Te, anyuci, … a többiek is olyanok, mint a Jani?

Ledinszkyné: /tetetett haraggal/ Bizony olyanok. Nyelv helyett fulánkjaik vannak s a szívüket sohasem teszik a tenyerökre. /Enyhébben./ Node… Jani sokat tud… sokat tanult. /Az órára néz./ Ma heverészik; már négy felé jár az idő… No de hiszen világos nappal volt, amikor hazajött; biztosan már megint nagyon vidáman voltak. Még alszik. De már talán fel is kellene ébresztenem. /A szomszédszoba ajtajához megy./

Lidi: /ábrándozva/ … szívüket sohasem teszik a tenyerükre… /A Ledinszkyné előtti ajtó kinyílik s hirtelen belép Jani, kialudva, rózsás arccal, felöltözve; magaviseletében túláradó erő:, lábán harisnya.

Jani: Jó reggelt, család! (Lidi feláll, Janihoz megy.)

Ledinszkyné: /meglepetéssel/ Berepül, mint a sátán… nem is hallottuk, amikor felkeltél. Remélem, jól kialudtad magad?…

Jani: Rózsaszínűre, anyukám, rózsaszínűre. De éhes vagyok s a gyomrom nagyon illetlen megjegyzéseket tesz. – Lidi – az istenért – mozogj már! … Legyen végre kis belátásod…! Az ebédnek már itt kellene lennie…! – Asszonyok – asszonyok… szolgálni fogtok a férfinak – mondotta valaki egy fennkölt pillanatban… Ugye ma leves van, metélt tésztával? Tudod, ma metélt tésztával álmodtam. Olyan volt, mint a fűzőzsinór, pedig metélt tészta volt… ha-ha-ha… Forogjatok, gyerekek, majd én fütyülök hozzá… /Fütyöl valami indulót, miközben Ledinszkyné tányérokat rak az asztalra./ Jani leül.

Lidi: /a konyhába szalad s onnan kiabálja/ – A leves még meleg, de a sült…

Ledinszkyné: Felmelegítsük a sültet?

Jani: Csak ide vele, majd én valahogy felmelegítem. /Megveregeti a Ledinszkyné hátát./ Anyu, te valahogy megnőttél tegnap óta…!

Ledinszkyné: /nevetve/ Bolondot csinálsz az anyádból…

Jani: Hogy a magasságos ég… /Hirtelenül./ Anyukám, van-e áfonyátok? Kérnék a sülthöz egy kis áfonyát!

Ledinszkyné: Ugyancsak fura étvágyad van ma. – Kimegy a konyhába. – Leül.

Lidi: /bejön a konyhából, levest önt Jani a tányérba/ Talán elég meleg lesz.

Jani: /Kanállal hevesen megragadja a Lidi könyökét/ Lidi, Lidi… a mi fáink egészen az égig nőnek… ha-ha-ha… Valami új species… valami új északi fenyő… vagy mi az ördög… Hallod-e? Itt a szívem táján pukkanak a dugók s a bebörtönzött habzó bíbornedv viharzik fölfelé, mint a megveszett vörös hajfonat,… ej,… táncolunk mi még a jégmezőkön s az ilyen Lidikből cigánylányokat csinálunk… megállj, te csirke…! /Kanalával a levegőben hadonászva./ Nem gondolod, hogy királyi mozdulataim vannak? /Mohón nekifog az evésnek./

Lidi: Ma nagyszerű hangulatban vagy! –

Jani: Elvakítlak, mi?

Lidi: Illik ez neked.

Jani: Csak el ne sózzad. A levest már úgyis elsóztad…

Lidi: Te ne vennél valamit észre…

Jani: Egy kukkot se szóltam.

Lidinszkyné: /hozza a sültet s az áfonyát/ – Menjen Lidi a sörér.

Jani: Szomjas volnék ugyan, de… Nem, nem kell…

Lidi: Megyek, kitakarítom a szobádat…

Ledinszkyné: Csak maradj itt… Elvégzem én magam. Én mindig úgy eljátszom vele.

Jani: /félreteszi az üres tányért/ Hát az elmúlt éjjel ismét gondoltam reátok. –

Ledinszkyné: /meglepetést tetetve/ Csak nem!?

Jani: He-he-he, az igazat bevallva, már reggel felé járt az idő.

Lidi: Most valamit meg fogunk tudni! /Az asztalhoz ül./

Jani: /szeleteli a sültet/ Hát tudjátok gyerekek, a múlt éjjel belebotlottunk egy afféle mulatóhelybe. – Ez a mai fiatalság – mi az, anyuka, nincsen semmi megjegyzésed a mai fiatalságra? – Abban a lokálban… Igen, volt ott spanyolfal. Tralalili – hop –!

Lidi: /kíváncsian/ És még – mi?

Ledinszkyné: Hallod-e Jani, inkább…

Jani: Nini, a Lidi kíváncsi…

Lidi: Te mindenen csak nevetsz –

Jani: Az igazat megvallva, tényleg mindig nevetek. Olyan fűszer ez, amely nélkül semmit sem tudnék megemészteni –

Lidi: /feszült kíváncsisággal/ Tovább, Jani, mi volt abban a lokálban?

Ledinszkyné: Ne kérdezz semmit, úgyis valami nagy butaság az egész!

Jani: Hát volt ott – tudod – spanyolfal és… he-he-he.

Ledinszkyné: /haragosan/ Jani, légy oly jó, tartsd meg magadnak ezeket a dolgokat. Mondhatom, gyönyörű helyeken jutunk neked eszedbe. … –

Jani: Hagyd már, anyukám… Nem látod, hogy a Lidi a legjobb úton van ahhoz, hogy elpiruljon.

Lidi: /vállát vonogatja/ Ezt meg aztán egyáltalán nem értem.

Jani: /ingerkedve/ … nagy, vakítóan fehér virág… he-he-he…

Ledinszkyné: Mondtam már, Jani, hagyd abba… Ha nem tudsz semmi jobbat.

Jani: Istenemre, nem tudok… – /Szünet után./ Ez az áfonya, ez az áfonya…! – Az ember érzi az erdőt, az avarfüvet, fenyőillatot… a szív mezítláb szalad, vérzik a szederindán… a kukukmadár panaszkodik… /Köhécselést szimulál s néhányszor hátbavágja magát./ He-he-he… nekünk is van itt egy darabunk a természetből… zsebkiadásban… itt, az átelleni parkban. Azután csodálkozzatok rajta, hogy nevetek. Hiszen minden el van packázva, minden azt kiáltja felém: ne csald magad, testvérkém, én nem vagyok vaj, én – margarin vagyok.

Lidi: Nézd anyu, már megint a területünkön csavarog.

Ledinszkyné: De hiszen tudod, hogy Jani milyen fecsegő.

Jani: /befejezi az evést/ Látom, a vélemények kezdenek eltérni… /Pathetikusan./ Ide, Lidi, az oldalamra. Fiatalság, sorakozz. Támadás a krinolinok ellen, rajta!

Ledinszkyné: /tetetett haraggal/ Csak kerülj, Lidi, a karmai közé.

Lidi: /lelkesen nézi Janit/ Anyu, a Jani ma lángol.

Jani: Gyerekek, odakünn június van… és azután…

Lidi: …és azután?…

Jani: /hevesen felsóhajt/ … és azután… azután… /ábrándozva/ ma éjjel villámlott, jó idő lesz… igen, jó idő lesz, mert az éjjel villámlott. …

Ledinszkyné: Ettől legyen aztán okos az ember. /Nevet./

Lidi: /egy kis idő múlva, félénk, vékony hangon/ Voltak ott leányok is…?

Jani: /gyors pillantást vet reá, szárazon/ Nos, hát igen, sok leány volt ott. Coriandolli – Corso –. /Zsebébe nyúl, konfettit vesz elő s Lidire szórja./ Oly vidám volt minden…

Lidi: Jani! /Lerázza a konfettit./ S ezt hajigáltátok a lányokra…?

Jani: És a lányok mireánk.

Lidi: /elábrándozik/

Ledinszkyné: Mondd csak, mi értelme van ennek?

Jani: Anyuka olyan, mint Tolsztoj. /Gyors fordulattal Lidihez./ Elolvastad már a Kareninát?

Lidi: /feleszmél/ Igen; talán szükséged van reá?

Jani: Kölcsön akarom adni valakinek.

Lidi: /kis szünet után/ De egyet-mást nem értettem meg belőle. Tudod, Jani,… /Egy pillanatra meghökken/ azt a Kareninát nem is igen lehet elítélni. /Arckifejezése félős lesz./

Jani: És vajjon… ki akarná elítélni? Ki merne reá követ dobni?

Lidi: De amikor –

Jani: /hevesen/ De amikor… ugyan kérlek. Bánom, hogy a kezedbe adtam ezt a paposkodó könyvet. Amelyben hamut szórnak a vörös virágra, ahelyett, hogy forrón az ajkukhoz szorítanák. De te ezt nem érted.

Lidi: /halkan/ Nem értem. /Hirtelen/ S ennek másképen kellene lennie?

Jani: /nevetésben tör ki/ Lidi, Lidi… De várj csak, egyszer majd mindent elmondok neked. –

Ledinszkyné: Közben kitakarítom a szobádat. És… emlékszel-e reá, hogy ma este az Orfeumba akartál elvinni?

Jani: Hm, igaz. Elmehetünk. Ma ráérek.

Ledinszkyné: Csodálom, hogy ez egyszer nem találsz kifogásokat. Szeretnék egyszer oda is elmenni. Lidi közben lemehet Horickyékhez… Az Orfeum talán nem is való még neki.

Jani: /nevet/ Miattam! /Órájára néz./ De siess… nemsokára indulunk. Útközben Novákékhoz is benézhetünk, két legyet egy csapásra. És valahol harapunk majd valami vacsorafélét.

Ledinszkyné: Ahogy akarod… Én majd sietek a takarítással. /A szomszéd szobába megy./

Jani: Kérlek Lidikém, hozd el az asztalomról a cigarettámat –!

Lidi: /elhozza s maga gyújtja meg a Jani cigarettáját. Kis idő múlva, félénken/ Te, Jani… mért vagy ma olyan…?

Jani: Milyen?

Lidi: Ma olyan lágy vagy… s oly boldog.

Jani: Ahá!

Lidi: Ma nem olyan gonosz a nevetésed. Szüntelenül nevetsz ugyan, de egészen másképen.

Jani: Ahá!

Lidi: Tudod, én azt hiszem…

Jani: … te azt hiszed…

Lidi: No?

Jani: Kíváncsivá tettél.

Lidi: No – /kiböki/ … hogy te szerelmes vagy!

Jani: /pillanatig zavartan néz reá, majd nevetésben tör ki/ Hallod-e, Lidi, Lidi… ez nagyszerű.

Lidi: Talán nem igaz?

Jani: /kicsit nyugtalanul/ De…

Lidi: Mondd meg nekem, Janikám kérlek, mondj el mindent…

Jani: /valahogyan határozatlanul/ Ugyan mi a csudát mondjak el neked?

Lidi: /simogatja a kezét/ Nézd, Jani, én ezt nem mondanám el senkinek… Én… Tudod, én azt gondolom, hogy így egészen másképen néznek reád… s ez oly szép volna…

Jani: /elgondolkodva/ Úgy… úgy…

Lidi: Kérlek, Janikám…

Jani: /merően reánéz, majd valami benső vajúdás behatása alatt pillanatra behunyja szemét, s azután hirtelenül kitöréssel/ Gyere ide, Lidi… /Térdeire húzza; kis szünet után/ Hát azt akarod, hogy gyónjak meg neked?

Lidi: /megsímogatja tenyerével Jani arcát s igent int/.

Jani: /ábrándozva/ Ma éjjel villámlott, s ez jó időt jelent!

Lidi: Mondd, nagyon boldog vagy?

Jani: Nem, nem,… ez nem az. Vagy talán igen. Boldog, mint az a június odakünn. A megfuladásig boldog annyi virág terhe alatt. Oly nagyon boldog… Nem, én nem tudom. Semmit sem kérdezek, Lidikém, semmit. Ha özön, hát jőjjön az özön… /Suttogva./ Oly csodás özön…

Lidi: /megcsukló hangon, behunyt szemmel/ Oly borzalmasan csudás özön.

Jani: Oly furcsák vagytok ti nők, Lidikém. Százszor futok el előletek, százszor ismétlem el magamnak, hogy vámpírként kiszívjátok az erőinket… és százszor visszatérünk a mi júniusunkhoz. Az ördög van bennetek. Nem, nem… Lidikém, ne haragudj s ne gondolj ezekre. És… /pillanatnyi szünet után/ az ilyen fénykéve özönében oly szép lehet meghalni…

Lidi: Janikám, /hangja valahogyan megfájdul/ ma én is megéreztem a júniust. Ott, az ablaknál…

Jani: Tárd ki a kebled s ne kérdezz semmit… a június eljön…

Lidi: /hirtelenül/ Engedj el, Jani – Olyan fülledt a levegő, majd belefulladok, és… /Felemelkedik s felzokog; majd ismét lerogy a székre s fejét az asztalra hajtja/.

Jani: /csodálkozva néz reá/ Lidi, /fejével bólintgat s könnyedén felsóhajt/ a június van itt… a június…

Lidi: /felemeli fejét s széles, könnyes tekintetével reátapad Janira: majd hirtelen felugrik s hevesen megöleli/ Jani, Jani, Jancsikám… úgy foglak most szeretni… már tudom… most már tudom… Csak azután te is nagyon szeresd azt a…. hiszen te tudod… Ah, ez oly szép lehet, oly gyönyörű…

Jani: /megfogja Lidi fejét, belenéz a szemeibe s fejét bólongatva elgondolkodik/ Vajjon ki fogja kielégíteni ezt a sok vágyat? Lidi, úgy kívánnám neked…

Ledinszkyné: /belép/ Te jó Isten…

Jani: /vidáman/ Anyukám, maradj még odakünn, mert…

Lidi: /hirtelenül felugrik, meglepődötten/ Igen –

Jani: Látod, anyu, Lidi haragszik reád. Ki akarta belőlem csikarni a nagy titkot s te elrontottad az egészet…

Lidi: Nem, anyukám, már tudom – már mindent tudok… Janinak van – –

Jani: Pssszt ///. –

Lidi: Én már tudom – /Táncolni kezd, majd megáll s hevesen kihajol az ablakból az uccára./ Gyerekek… ez a levegő…

Ledinszkyné: Ma valahogy mindaketten…

Jani: Féld az istent, anyukám. /Nevet./

Ledinszkyné: Nekem ugyan nincsen ellene kifogásom.

Jani: Ez már beszéd. Lidi, ezt szépen meg kell köszönöd anyukádnak.

Lidi: /kinézve az ablakon/ Várj csak – nem tudod, ki az ottan? Nézd, Jani, valami férfi járkál az ablakunk alatt föl s alá s felnéz ide.

Jani: Menj el az ablaktól, akkor majd nem fog felnézni!

Ledinszkyné: /ruhát vesz ki a szekrényből/ Nem kell nagyon kiöltözködnöm, ugye Jani?

Jani: Ugyan minek? A karzatra?

Lidi: Jani!

Jani: No, mi az?

Lidi: Annak a férfinak oly furcsa szeme van –

Jani: Menj el, kérlek, attól az ablaktól!

Lidi: /csendesen/ Istenem, ez oly furcsa. Te, Jani, ő mintha várna valakit, jer csak nézd meg.

Jani: Anyuka, a Lidi tremolózik. /Felkel s az ablakhoz megy./ No látod, te szeleburdi! – De nini, hiszen ez Losan. Biztosan engem vár. /Lekiabál az uccára./ Szervusz, szervusz, reám vársz? Ha ráérsz, ugorj föl hozzánk! /Elmegy az ablaktól./ Én itt fogom megvárni. /Csendesen az anyjához./ Tudod, anyu, ő szeret kölcsönöket kérni s itt majd nem meri megtenni.

Lidi: /valahogyan megijedve/ Mit mondasz, Jani?

Jani: Ej, semmit. –

Lidi: /félénken/ És ő idejön?

Jani: No és aztán? Hallod-e kislány, te csakugyan zavarba jöttél!

Lidi: /merev mozdulatokkal simítja ruháját, megigazítja haját, majd könyökével a szék támlájára támaszkodik: egész lénye fagyossá változik.  – Künn csengetnek./

Jani: Légy szíves, anyukám nyisd ki az ajtót s hívd be őt.

Ledinszkyné: És hogy szólítsam?

Jani: Ha-ha-ha, miattam akár csirkefogónak is. Néha firkál is –

Ledinszkyné: /kisiet/ Tőled ugyan megtudhat valamit az ember… /Künn./ Kérem, csak tessék erre –

Losan: /belép; külsejében bizonyos gúnyos nemtörődömség, tekintete fascinál s kizsákmányol./

Jani: Csak tovább… Szervusz! Az édesanyám… a húgom… Losan barátom…

Losan: /hanyagul meghajlik/ Kérem, ne vegyék rossz néven…

Jani: /széket hoz/ Foglalj helyet.

Losan: /leül/ Már jó ideje járkálok a ház előtt…

Jani: Igen, a Lidi már figyelmeztetett…

Losan: Á… vagy úgy? – Igen, a kisasszony nézett le az ablakból. /Szívósan nézi Lidit; s ettől kezdve Losan szemei állandóan Lidit keresik s valami mágneses erővel ostromolják./

Jani: Miért nem jöttél fel?

Losan: Tulajdonképpen sétálni voltam. Bolyongtam. (?) Csak kölcsön akartam kérni… /pillanatnyi zavar után/ – igen – kölcsön akartam kérni Knut Hamsun „Pan”-ját. –

Jani: Nagyon szívesen. – Mindjárt kikeresem. /Szobájába távozik./

Losan: Hálás vagyok Önnek, kisasszony, hogy megszabadított a hosszú várakozástól…

Lidi: /Losan hangjának hallátára megrezzen; szemeiből valami örömtelen szórakozottság árad a hangjából./ Igen – mindjárt gondoltam – amikor oly hosszan nézett az ablakunkra — —

Losan: /Ledinszkyné felé kancsalít, aki épen elhordja a tányérokat a konyhába; majd Lidihez fordul bizalmas, fojtott hangon./ Igen, néztem. Fel kellett néznem, amint felnézek, ha megyek a mezőn s felettem megszólal a pacsirta. Igen, így történt: a pacsirta felujjongott… Kerestem a szememmel… Még sohasem láttam Magát, bizonyára nem jár sehová… Így találták fel Amerikát is… az ismeretlen partok mámorító illata megmutatta az utat… s ezekbe az illatokba belefájdul az ember feje… Olyan furcsa volt: erre mentem s Maga abban a pillanatban az ablakhoz szaladt; sohasem láttam olyan szemeket, amilyenek akkor voltak a Maga szemei; kihajolt az ablakon s a szemei itták, habzsolták, felszívták a tavaszt… /Ledinszkyné belép./ – Épen magyarázom, nagyságos asszony, hogy úgy irigylem Jani idillikus otthonát. –

Ledinszkyné: Látja… és ő nem tudja megbecsülni. /Leül a székre./

Losan: /összeroskadva/ S én oly régen, nagyon régen vagyok egészen egyedül – /Tekintetét erősen a Lidi felé fordítja./.

Jani: /bejön, hozza a könyvet s felkacag/ Nem mondott nektek Losan valami gorombaságot? Ő ugyanis – megmondjam? – … Ő ugyanis rendkívül goromba és semmi sem szent előtte…

Losan: /pillanatra mereven ránéz Janira/ Ez ugyan nem kődarab, Ledinszky…

Jani: Ha-ha-ha, – legalább nem töri be a fejed… de… /kacsintva/ … minek kell neked a Pán?

Losan: Hogyan magyarázzam meg neked? Tudod, szeretném ismét megszorítani a Glahn hadnagy kezét – vagy valami ilyesféle.

Jani: Anyukám dugd be a füled. Te is Lidi. Valami diszkrét dolgot akarok kérdezni a Losantól: mondd csak, talán megcsípett valami Edvarda…?

Losan: /rejtett pillantást vet Lidire/ Nem jövök a várt gorombasággal, csak annyit mondok… De külömben is, mit mondjak…? Ostobaság az egész. /Lidi felkel s a konyhába megy./ Csupa ostobaság, Lidinszky. Oly buta dolgok születnek bennünk. Majd egyszer elmondok neked egy ilyen ostobaságot. Nevetni fogsz, ha-ha-ha… Oly rendkívül furcsa eset. Vagy talán nem is furcsa. Egyáltalán nem. Majd egyszer elmondom, nagyot fogsz nevetni, he-he. /Felkel./

Jani: Már mégy?

Losan: Ma este nem mégy valahová?

Jani: Édesanyámmal megyek az Orfeumba.

Losan: Az Orfeumba? /Ledinszkynéhez./ – Nagyszerűen fognak mulatni a kisasszonnyal!

Jani: A Lidi nem jön velünk, ő itthon őrzi a házat –

Losan: /egy izom megrándul arcán, észrevétlenül, (…?) halkan/ – A kisasszony otthon lesz? – Mit is akartam mondani? – Várj csak – hát nem elfelejtettem? – No mindegy. Köszönöm, Ledinszky, a szívességedet. Ajánlom magamat, nagyságos asszonyom! –

Ledinszkyné: Örültem a szerencsének, Losan úr!

Jani: Szervusz, pajtás! – Jer el máskor is! /Kivezeti Losant a konyhán át./

Jani: /visszatérve/ Fejemet teszem rá, hogy pénzt akart kölcsönkérni! –

Ledinszkyné: Furcsa ember!

Jani: Furcsa.

Ledinszkyné: Majd a te szobádban felöltözködöm, még valaki bejöhet. –/ Fogja a ruhát s a szomszéd szobába siet./

Jani: /utána megy s az ajtóból kérdezi/ Nem tudod, anyu, hová ment a Lidi?

Ledinszkyné: /a szomszéd szobából/ Ugyan hova mehetett volna?

Lidi: /bejön; sápadt, nehezen vánszorog, nagy szemeit bizonytalanul mereszti maga elé./

Jani: /hozzálép és megfogja a kezét/ Az istenért, mi bajod Lidi? Hol voltál?

Lidi: /fejét rázza, mintha sűrű ködből jönne elő, mosolyogni próbál./ Lent voltam, Horiczkyéknél… Siettem a lépcsőn… elszédültem egy kicsit… De már megint jól vagyok!

Jani: /eltűnődve/ Mégsem kellett volna elmondanom, hogy –

Lidi: Mit nem kellett volna elmondanod…?

Jani: Hát… hogy odakünn június van… és…

Lidi: /tekintete kitisztul, fellángol/ Hogy odakünn június van…

Jani: Oly furcsa dolgokat beszéltem ma (…?) össze-vissza –

Lidi: /feszült figyelemmel/ És hazudtál?

Jani: Nem hazudtam, de mégis…

Lidi: /örömmel, szenvedéllyel/ Nem hazudtál, nem hazudtál, nem hazudtál –!/ Jani nyakába ugrik; csendesen folytatja/ Te, Jani, tudod-e, mire gondolok? Amikor ma Karenináról beszéltünk, azt mondottad: Ki akarná őt elítélni, ki akarna reá követ dobni… ? Ugye, hogy azt mondottad? Igen, most tudom… most már tudom…

Jani: /kiszabadítja magát Lidi karjaiból/ Milyen furcsa leány vagy te… Lidi…?

Lidi: Haragszol ezért reám?

Jani: Sőt. Becsüllek, amiért ilyen vagy,… de…

Lidi: … de…

Jani: Tudod, a férfiak rosszul bánnak az ilyen mérhetetlen kinccsel, ha egyszer felfedezik egy nőben –

Lidi: /félbeszakítja hirtelenül egy kis jeges árnyalatot keverve a hangjába/ Hallgass…! Hallgass…!

Ledinszkyné: Én már készen vagyok. /Bejön a szomszéd szobából./

Jani: A mi Lidink, majdnem meghalt anyu! –

Ledinszkyné: /megijedve/ Micsoda?

Jani: Nono, azért nem kell úgy megijedni. Egy kis múló rosszullét az egész. /Bemegy a szobájába a kalapjáért s a botjáért./

Ledinszkyné: Én már megijedtem! –

Lidi: /tetetett mosollyal/ Semmi az egész. Csak játszottam a beteget!

Ledinszkyné: /gondosan/ Elmúlt már? Mert ha nem, akkor inkább otthon maradok.

Lidi: /gyorsan/ De kérlek – mit gondoltok?

Jani: /visszatér kalappal a fején s cigarettára gyújt/ Azután Lidi, jól vigyázz… vagy talán lemégy Horiczkyékhez?

Ledinszkyné: Ha elmégy, jól zárd be az ajtót, Lidi… s maradj lenn, Horiczkyéknál,… majd visszajövet beszólunk érted… /Távozik./

Lidi: /félénken/ Anyuka…

Ledinszkyné: /az ajtóból visszafordul/ No, mi az?

Lidi: /valahogyan összeroskadva/ Azt hiszem, hogy jobb volna, ha talán mégis…

Ledinszkyné: Maradjak itthon?

Lidi: /hirtelen felegyenesedik s felkacag/ Dehogy… nem… ne maradj… csak eszembe jutott… menj már… Jani vár reád…!

Jani: /kívülről/ Gyere már, anyu… pá Lidi…!

Ledinszkyné: Gyere, és zárd be utánunk az ajtót! /Kimegy Lidivel./

Lidi: /pár pillanat múlva szaladva visszatér; a szoba közepén megáll, fejét a kezeibe fogja/ Azt mondta, hogy el fog jönni… istenem… el fog jönni!!! — /Az ablakhoz siet s lélekzet után kapkodva kihajol az uccára; kis ideig így marad:, hirtelen valami görcsszerű mozdulat fut végig a testén. Gyorsan kiszalad, hallani, amint künn kinyitja az ajtót. Majd visszatér, ajkai körül furcsa, imbolygó mosollyal, szemeiben tűz lángol; az ablakhoz megy, a myrtuszból letép néhány ágat s lerogy az ablak melletti székbe. Kezei kinyújtva révedeznek, egy kis myrtuszágat a hajába tűz, a többit szétszórja az ölében. Valaki belép a konyhába. Hallani, amint köhécsel. Lidi szemei az ajtóra tapadnak – lázas szomjúsággal, – ajkai bizonytalanul kinyílnak. Az ajtó nyílik, belép Losan. Meglátja Lidit; cinikus mosoly vigyorog az arcán……/

Függöny!!!

MEGJEGYZÉS

Fráňa Šrámek impresszionisztikus stílusú színművét (Červen, 1905) Anton Straka csehszlovák kultúrattasé fordításában, 1936. március 22-én, 5 órai kezdettel megrendezett búcsúprogram keretében játszották el felesége, Věra Straková közreműködésével Budapesten, a Rákóczi út 59. szám alatt.

A drámának egyik első nyersváltozata maradt fenn, a most közölt szöveg ennek az átirata. Forrás helye: Straka-hagyaték. Digitalizált változat: MTA KIK, Kézirattár.  

Köz. engedély: Straka-örököse, Martin Palán.  

A cikk írója a megjelenés időpontjában az MTA Domus magyarországi ösztöndíjban részesült Anton Straka magyarországi kapcsolatai címmel. 

Emil B. Lukáč: Mit jelent?

 

Az eltorzult idő grimaszai mellett

mit jelent a mosolyod?

A bálványozott csillagok tüze mellett

mit jelent az én lángom?

A tömegek tompa hallgatása mellett

mit jelent az éneked?

Az üres kunyhók szakadékai mellett

mit jelent az én spleenem?

A kiontott könnyek lávafolyama mellett

mit jelent a nevetésed?

A birtoklott szívek fájdalmai mellett

mit jelent az én keresztem?

A gyűlölet mennydörgése mellett

mit jelent a szerelmed?

A milliók összeomlása mellett

mit jelent az én csalásom…

Álvaro Cunqueiro: A görög szirén

Részlet Álvaro Cunqueiro Merlin és családja c. kötetéből

 

A görög szirén

 

Valamivel dél múlt, amikor felkeltem, és az asztalon már terítve volt az ebéd. Szerettem azt a sütőtöklevest, amit Marcelina asszony csinált az őszi napokon; mindig annyira ízlett, hogy repetáztam is belőle. Ezúttal egy óra hosszát üldögéltem a konyhában, mialatt Páris és a Tulei rabszolgalány történetét meséltem a háziaknak, és ha a ház ura nem kiált értem, egy újba is belekezdek, mert az én Manuelám is ott héjazta a gesztenyét mellettem. Úgy éreztem csak ő ad értelmet a mondandómnak azzal az édes és ragyogó tekintetével… mintha a feketerigó szólt volna belőlem, épp úgy, ahogy az apró madár dalol a párjának.
Mikor szolgálatra jelentkeztem, Merlin és Kairói Jozef egy fürdődézsát cipeltek a szoba közepére, ami egy tizenkét korsós valdorranói hordónak körülbelül a fele lehetett, és engem azért hívtak, hogy segítsek a varrónőnek azt a zöld és rózsaszínben pompázó virágmintás rakott szoknyát a dézsába lógatni. Ginevra úrnőm is leereszkedett az emeletről, hogy szemügyre vegye a dolgokat, s miután Kairói Jozeffel félig megtöltöttük a dézsát vízzel, ő belemártott egy parfümös üvegcsét, amit hajdanán még én cseréltem el vaníliáért. Merlin ezután fürdősót szórt az illatos vízbe, majd derűsen így szólt:
– Ha nem gyarapodott többet egy kilónál, akkor épp elegendő a víz a dézsában, nem szükséges egy kanállal sem több!
Aznap délután nem esett erről több szó, de nem is volt rá szükség, hiszen még én is tudtam, hogy a készülődés egy görög szirén, Teodóra érkezésének szól. Egy portugál gróf, – s egyben hitvese – halála okán vártuk őt, hogy fájdalmával bevonulhasson a Lucerna lagúna alatti kolostorba, mely a hozzá hasonló nők számára épült. Ehhez pedig arra volt szükség, hogy a gazdám ezt bejelentse a Rúan városbeli Matild kúti bíróságon, – hiszen ő szokott eljárni az efféle Boleyn Annák képviseletében, – valamint, hogy uszonyának pikkelyeit a mély gyász színével fedjék be.
– Ne úgy fesse, hogy örökké rajta maradjon – fordult a gazdámhoz Ginevra – egyszer úgyis megbánja majd, mikor új hitvesre lel majd Lucernában.
– Én is így gondolom – felelte Merlin – nem olyan egyszerű ezeknek hátrahagyni a könnyűvérűséget, még ha meg is keresztelkednek. Ismertem egyet, aki meg akarta mérgezni magát, mert ugyanígy meghalt a szívszerelme. Mindketten szopránok voltak a román kápolna kórusában, s a szirén kijelentette, hogy nem tud többé élni a duettjük, na meg az isteni spagetti nélkül, amit a párja főzött neki minden vasárnap. Írt nekem egy levelet, melyben egy italt kért, ami majd örök álmot bocsájt rá, de mire megüzentem, hogy nem tehetem, már összeszűrte a levet a Honfleur flotta egy matrózával, csak mert szerzett neki egy osztrigagyűjtő hálót. Később még négynél is több tengerész ágyában megfordult, s mindet ott hagyta, hiába esedeztek utána. Még rám is kivetette a hálóját egy nyáron, mikor a Calais–i homokbányába mentem, hogy lábfürdőt vegyek!
A gazdám és Ginevra jót nevettek, míg mi mind kórusban helyeseltünk, majd az úrhölgyem elküldte Marcelinát, hogy tegye a tőkehalat a szökőkút fenekére hűlni.  Ennyi meghökkentő, új dolog hallatán az egész udvart elöntötte az izgalom.
A gyászmenet alkonyatkor érkezett: mindannyian termetes öszvéreken ültek, az özvegy szirén pedig hosszú fátyolba burkolózott. Jött velük két lovas is, tudomásom szerint a portugál örökösei és rokonai. Volt még ott egy apród, úgy tizennégy év körüli, ő a szirén öszvérének farán ült egy nagy, nyitott ernyővel, hogy esővízzel permetezze a fájdalmaktól gyötört szirént. Kairói Jozef az ölébe vette Teodórát, elvitte az immár gondosan előkészített szobába, s leültette a gazdám karosszékébe, míg Alméda úr, – egy magas ember, sűrű, fekete bajusszal, – üdvözölte Ginevrát és Merlint. Aggodalmasan elnézést kért a késésért, amit a Brága városától való távolság okozott, hiszen a háromnapnyi járás miatt kénytelenek voltak belemártóztatniuk a bájos Teodórát több, mint két órára a Minhoba. A szirén, miután kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, egy paciosi varrónő segítségével levette súlyos fátylát, és… én mondom, mintha felragyogott volna a nap! Ha Isten megteremtette a rózsát, hát ő volt köztük a legszebb – és a szemei, mint a harmat két smaragd cseppje! Amint kényelembe helyezte magát, hosszú szoknyája alól kilátszott édes uszonyának vége, egy rózsaszínű félhold. Ha azt mondom megborzongtam, hát az korántsem fedi azt az ámulatot, amit akkor éreztem.
– Teodóra úrhölgy – szólt hozzá gazdám nagyon udvariasan – érezzék magukat otthon itt e mirandai udvarházban, s fogadja mindannyiunk őszinte részvétét, amiért elvesztették szerettüket a messzi portugál földön. Ő itt a ház úrnője, Ginevra, Britannia hercegnéje, ők a családom tagjai, s ő pedig az apródom, Fülöp, akit bármilyen ügyben biztosítok a számukra. Ez a kád illatos víz az ön ágya, s a dézsa is készen áll, hogy uszonyát feketébe öltöztesse. Nos, állok szolgálatára, bármit is óhajt kegyed.
Bár hallanátok a hangját ennek a fiatalasszonynak, kinek szavai mintha csak egy–egy dallam volna! Nem létezik hozzá hasonló még az énekes hangú madárkák közt sem. Bár az ő hangja szólna hajnalban a pacsirta helyett!
– Már látom, hogy milyen mélyen átélik a fájdalmamat, s kétségtelen, hogy egy portugál szerelménél nem létezik fennköltebb. Ginevra úrnőm, csókolom kezeit, Merlin, önt pedig áldom, s egész háza népét is, az apróddal együtt, akit a szolgálatomra bocsátanak. Való igaz, sietségem nem hiábavaló, hiszen Szent Lukács napján már Lucerna kolostorának kapujában kívánok állni levágott hajjal. – Miközben ezt mondta, két kezével végigsimította hosszú aranyló haját, épp ahogy a vonó érinti a hegedű négy finom húrját.
S minthogy valóban siettek, a két portugál lovag elvonult Ginevra asztalához vacsorázni, míg az apród és én az előszobában vártunk, hogy gazdám végezzen az előkészületekkel. Később Teodóra kiüzent, hogy vacsorára nem óhajt egyebet, mint nyers tőkehalat, desszertnek pedig egy kanál sót és egy csésze kávélikőrt, így én az ő apródjával együtt, – akit egyébként Teofilnak hívtak és szintén görög volt, – ezüsttálcán szolgáltuk fel neki mindezt. Minden alkalommal, amikor meglátott, olyan édesen mosolygott rám, hogy egészen összeszorult tőle a szívem. Majd mikor végzett a vacsorával, azt súgta, talán kényelmesebben érezné magát a dézsában, így hát levette a szoknyát és a szűk blúzt… én azt sem tudtam hova nézzek. Úgy állt ott előttem egész valójában, mint ahogy a mondákban szerepelnek az ilyen gyönyörű és veszélyes démonok. Meg hát, ő volt az első nő, akit meztelenül láttam, s bár igyekeztem ellenállni, tekintetem akaratom ellenére sem tudtam levenni arról a két gyönyörű és vidám mellről, és a pajkos rózsaszín bimbókról. Teofil bizonyára már hozzászokott az ilyesmihez, de számomra ez egy feledhetetlen élmény volt. Sőt, még közelebb is kellett hozzá lépnem, hogy Teofilt utánozva támaszt nyújtsak neki, így ő a vállunkra tette karjait, és felhúzta csillogó uszonyát, hogy megpihenhessen a dézsában. Ahányszor csak eszembe jut az a pillanat, úgy érzem, egész testem átjárja a meleg, amit akkor éreztem… és én mondom, tényleg rendes és úrihölgyhöz méltó volt, mert amikor már a dézsában ült, felvett egy perzsaprém körgallért, hogy elfedje bájait.

Megérkezett gazdám az elkészült iratokkal: a Matild kúti bíróság rendeletével, egy genovai patikus unokaöccsének jóváhagyásával, valamint egy térítő jóslattal, így már csak Teodóra aláírása hiányzott. Betűit nagyon cifrán kanyarította, s még melléírt valamit latinul, amit Merlin diktált.
– Minden szirénnek egyforma írása van, – mondta – mert mind az Iturzéta síksági iskolában tanuljuk. – majd a gazdámra mosolygott.
Majd amint elérkezett a festés ideje, tettünk mellé egy sámlit, hogy a víz csak az uszonyát fogja be, ám mialatt ebben a vízben ázott, észrevettem, – bűnösségem és kíváncsiságom jeléül, – hogy Teodórának nincs semmi a köldöke helyén. Merlin elmondott egy imát, majd a vízhez szólt egy olyan misztikus nyelven, amiből én egy szót se értettem. Ezek után aranyport szórt bele, négy marok diófagyökeret, börzsönyfa kivonatot, borkő krémet, s még egy ezüst rudat is beleáztatott egy órácskára. Majd miután ez letelt, egy csipet sót szórt bele, és elégedetten így szólt:
– Csillogó fekete színe lesz – mondta Teodórának – amit Itáliában ‘nápolyi szarvasként’ emlegetnek, és minden pikkely szélét hajszálvékony arany csík díszíti majd. Miután a hős Amadis meghalt és Oriana örökké tartó gyászszínt festetett, már nem tisztelték úgy a világban. Mostantól egész éjjel a festékben kell áznia, így reggel máris útra kelhet a nemes Lucerna városa felé.
Teodóra ekkor elküldte Teofilt, hogy átadjon gazdámnak egy erszényt, tele csilingelő érmével.
– Tudom, hogy képtelen vagyok viszonozni a rengeteg jótettet, amit itt kaptam e házban, de minden vagyonom ezek a szépen megmunkált forintok, melyekért nem én magam dolgoztam meg, hanem unokanővérem örökségeként maradt rám. Bizonyára már hallottak róla, ő volt Róma bíborosa, miután a nagybátyja ráhagyta a teverei vizek monopóliumát.
A gazdám hálát mutatott az ajándékért, amit Teofil a láda falához kocogtatott, hogy megcsörrenjen, majd miután Merlin urammal mélyen meghajoltunk a híres szirén előtt, távoztunk a hálónk felé. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy akár csak egy percre is le tudtam hunyni a szemem attól az izzó és csillapíthatatlan láztól, ami átjárta a testem. Őrült érzés volt az, és egész sokáig lángolt bennem, sőt még ma, öregségemre is átjár néha, olyankor megfordulok, mert úgy érzem, hozzám szól a vízből azon a varázslatos hangon, s ábrándozva magam elé mormolom: Szeretsz szerelmem?
Még javában sötét volt, mikor én már szolgálatra készen álltam, Teodóra pedig szépen felöltözve várt az indulásra: új kalapjában, és egy nyitott gyapjúszoknyában tündökölt, ami látni engedte a mély gyász színében tetsző uszonyát a csípőjétől egészen a félholdig, ráadásul gazdám jóvoltából minden pikkely szélén vékony arany csík csillogott. Nagyon jól állt neki. Alméda és Novas úr már lóhátra szálltak, míg Teodórát Kairói Jozef és gazdám segítette fel a szamarára. A farkát betakarták egy pléddel, Teofil pedig felült a szamár farára, hogy permetezze őt az ernyővel. A portugálok a tőlük megszokott módon hálálkodtak és köszönetet mondtak mindenért, s Teodóra is hátrafordult, hogy keserű búcsút vegyen. Ginevra úrnőm pedig kilépett az erkélyére, majd meglibbentett egy hímzett kendőt. Amint elmentek, gazdámnak feltűnt, hogy lógatom az orrom, s hogy a csalfa szirén egy vékony arany csíkja ott díszeleg a nyakam körül.
– Ejj, ne bánkódj, drága Fülöp – mondta, miközben a hátamat paskolta, – kiszáradt tóban nem akad pisztráng, és gondold meg, mi mást akarhatna az ilyen haszonleső egy magadfajta tisztességes férfitól, ha nem megfosztani a szabadságtól? Reméltem, hogy nem akadsz horgára egy ilyen pikkelyes nőszemélynek.
– Na meg aztán – tette hozzá Kairói Jozef, aki mindig bölcsen és megfontoltan szólt, – amilyen zömök uszonya van, két lábon járó nőként egészen biztosan vastag combjai lennének. – mondta, majd arcára jól láthatóan kiült, ahogy elképzelte. Én pedig visszafojtottam a könnyeim.

Széll Nóra fordítása



Jamaica Kincaid: Te lány

Hétfőn mosd ki a fehér ruhákat, és tedd ki őket a kőrakásra száradni; kedden mosd ki a tarka ruhákat, és teregesd fel őket a ruhaszárító kötélre; ne menj fejkendő nélkül a tűző napra; a tökös palacsintát nagyon forró édes olajban süsd meg; a fehérneműdet azonnal áztasd be, miután levetetted; amikor anyagot vásárolsz, hogy szép blúzt varrj magadnak, figyelj oda, hogy ne legyen benne gumi, mert nem fogja bírni a mosást; ha sózott halat akarsz főzni, előtte való este áztasd vízbe; igaz, amit mondanak, hogy te bennát énekelsz a vasárnapi iskolában?; úgy egyél, hogy másnak ne forduljon fel tőle a gyomra; legalább vasárnap próbálj úgy járni, mint egy tisztességes nő, és nem úgy, mint egy kis szajha, mert biztos, hogy egyszer az lesz belőled; ne állj szóba a kikötőben azokkal a patkányszagú fiúkkal, még akkor sem, ha csak útbaigazítást kérnek; az utcán ne egyél gyümölcsöt – az összes légy utánad fog repülni; de én nem éneklek bennát, vasárnap egyáltalán nem, és a vasárnapi iskolában soha; így kell felvarrni egy gombot; így kell gomblyukat készíteni ennek a gombnak, amit épp az előbb varrtál fel; így kell visszavarrni a ruhára a szegélyt, amikor leszakad, hogy mégse nézz ki úgy, mint egy kis szajha, mert mondtam, hogy egyszer az lesz belőled; így kell kivasalni az apád egyenruha-ingét, hogy egy ránc se legyen rajta; így kell kivasalni az apád egyenruha-nadrágját, hogy egy ránc se legyen rajta; így kell okra-fát ültetni – és távol a háztól, mert a tövére gyűlnek a vöröshangyák; ha táró-gumókat ültetsz, öntözd sokat, különben viszketni fog a torkod, mikor eszel belőle; így kell kiseperni a szoba sarkát; így kell kiseperni az egész házat; így kell felseperni az udvart; így kell mosolyogni valakire, akit nem szeretsz annyira; így kell mosolyogni valakire, akit egyáltalán nem szeretsz; így kell mosolyogni valakire, akit nagyon szeretsz; így kell megteríteni az asztalt teához; így kell megteríteni az asztalt vacsorához; így kell megteríteni az asztalt, ha vacsorára fontos vendég jön; így kell megteríteni az asztalt ebédhez; így kell megteríteni az asztalt reggelihez; így kell viselkedni olyan férfiakkal, akiket nem ismersz közelebbről, hogy ne vegyék észre rögtön ezt a kis szajhát benned (hiába mondom, hogy ne legyél ilyen); minden nap mosakodj meg, akkor is, ha a saját köpésedben kell; ne guggolj le kavicsokkal játszani – nem vagy fiú, tudod; ne járkálj mások kertjében virágok után, a végén még összeszedsz valami betegséget; ne dobáld kövekkel a madarakat, mert lehet, hogy az nem is egy madár; így kell piskótafelfújtat készíteni; így kell csípősre főzni a húst; így kell orvosságot készíteni, ha megfáztál; így kell orvosságot készíteni, hogy elvess egy gyereket, még mielőtt gyerek lehetne belőle; így kell halat fogni; így kell visszadobni a halat, ha mégsem akarod megenni, mert különben még rád száll valami rontás; így kell bántani egy férfit, és ilyen, amikor egy férfi bánt; így kell szeretni egy férfit; és ha nem jön össze, akkor lehet másképp is, és ha az se segít, akkor ne búsulj nagyon, ha le kell mondani róla; így kell felfele köpni egyet, ha olyan a kedved, és így kell gyorsan lépni, hogy ne rád essen; így kell kijönni a pénzből, hogy a széle üsse a hosszát; mikor kenyeret veszel, nyomkodd meg, hogy lásd, friss-e; de mi lesz, ha a pék nem engedi, hogy összefogdossam a kenyeret?; azt akarod mondani, hogy végül mégis olyan nő lesz belőled, akit a pék nem engedne a kenyér közelébe?

András Orsolya fordítása

Jamaica Kincaid: Girl. In: Ann Charters (szerk.): The Story and its Writer: An Introduction to Short Fiction. 6. kiadás, Boston: Bedford/St. Martin’s, 2003. 320-321.