hogy történt

aztán megjelentek az első
jelek
minden egy decemberi reggelen kezdődött
amikor egy madárraj
(csupa toll és korom)
hirtelen felröppent
és körülötte a világ
csillámai összerezzentek

azóta
széthasíthatatlan részecskéi
soha nem térnek vissza
ugyanabba az elrendeződésbe

az elemek

gondosan végzett számításokból tudom,
hogy a föld és a hold közé mind felsorakozhatnának a bolygók
a mi naprendszerünkből,
és ráadásul egy szögletes meteoritban is láttam
a grafitrétegeket,
meg a keret nélküli képernyőre rajzolt tömény antracitot
a háttérben egy megapolisszal

elképzeltem a távolságot, nem volt nehéz,
aztán rendben válaszoltam az összes e-mailemre

végül is becsuktam a szépségről szóló könyvet,
a tenyerem élével pedig összesepertem a morzsákat, csak úgy,
/ ahogy jöttek:
antimon,
malachit,
ámbra-tinktúra,
mindaz, amit nem lehetett
maradék nélkül elosztani

a hajósok

meséltél az ádáz sirályokkal teli városról,
ahol vannak, akik hajókon laknak:
az összes szemetes zacskót megkaparintják,
és folyton váltogatják a kilátást a házuk előtt.
meséltél arról, hogy télen kegyetlen a hideg,
de nyáron ott van nekik a víz,
az a ringatózás.

meséltél egy nagy, régi kertről,
úgy képzelem el, mint egy hatalmas, ócska kanapét,
kopott relikviát, amibe belesüppedsz,
hogy ott olvasd a középkori történelemről szóló könyveidet
a mindig változó ég alatt.

és a zord réteken át vezető ösvényről,
egy fiatal íjász utazásáról,
aki elindult, hogy a dombon túl
találkozzon társaival
ott, ahol a levegőben érződni kezd a tenger.

a tenger illata elszédíti a fiút, akkor is, ha nem fogja meglátni
soha.
arcán már ott a hűvössége, a térde remeg,
véres (ezt mindig
könnyen el tudtam képzelni),
a magasra nőtt fű, ahogy susog, a bőrödbe vág,
a szél, és előtted
az ezredmásodpercek.

András Orsolya fordításai

Alina Purcaru: rezistență. Bukarest: Cartea Românească, 2016.

Úgy keresem a rossz legelejét,
ahogy gyerekkoromban az eső szélét.
Lélekszakadva rohantam, hogy elérjek oda,
és lekuporodva
megpillanthassam végre a határt:
egyik oldalán esik, a másikon nem.
De az eső mindig elállt,
mielőtt felfedezhettem volna határait,
és újra eleredt,
mielőtt megtudtam, meddig tart a derűs ég.
Nem ér semmit felnőttnek lenni.
Fejvesztve szaladok most is
a hely felé,
ahol leülhetnék egy percre figyelni
a választóvonalat jó és rossz között.
De a rossz mindig eláll,
mielőtt felfedezhetném határait,
aztán újra égszakadás-földindulás,
mielőtt megtudnám, meddig tart a jó.
Keresem a rossz legelejét
ezen a földön, rendre
hol borús, hol napos időben.

András Orsolya fordítása

Magas hullámok, hatalmas tengerár,
akiket a szél vad szeszélye dobál,
tudjátok-e, kedvesem merre jár?
Tengerre szállt, s félek, nem tér vissza már.
Ó, Istenem! Jaj, szerelem!
Örömet adsz, de összetöröd szívem.

Lágy szellő, úgy hiszem, onnan érkezel,
ahol kedvesem álmodik és pihen.
Leheletéből egy kortyot hozz nekem,
hogy vágytól nyíló ajkam hűsíthessem.
Ó, Istenem! Jaj, szerelem!
Örömet adsz, de összetöröd szívem.

Fáj szeretni azt, ki messze vív háborut,
öröm helyett szívem bánatba borult.
Nem hiszem el, hogy kedvesem elárult,
bármit kért, megadtam, mindenem övé volt.
Ó, Istenem! Jaj, szerelem!
Örömet adsz, de összetöröd szívem.

Eőry Zsófia fordítása

A Szent Simon-templomban vagyok,
Körbevesznek a hullámok, mily nagyok!
Várom, várom a kedvesem.

Szemben velem a templomoltár,
félek, a vad hullámzás magába zár.
Várom, várom a kedvesem.

Körbevesznek a hullámok, mily nagyok!
Hajóst vagy evezőt itt nem találok.
Várom, várom a kedvesem.

A dagály hulláma is egyre közeleg,
hajós vagy evező menthetne csak meg.
Várom, várom a kedvesem.

Hajóst vagy evezőt itt nem találok,
én, szépség e dagályban meghalok.
Várom, várom a kedvesem.

Hajós vagy evező menthetne csak meg,
nélkülük én, szépség a tengerbe veszek.
Várom, várom a kedvesem.

Eőry Zsófia fordítása

(A képen Xaime Quessadának Vigóban álló, a költemény szerzőjének ajánlott szobra. Mendinhónak ez az egy költeménye ismeretes.)

Régi és új dalok gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötete, 878.)

Téma nélkül.                                                                          Ismeretlen szerző

Szívem bújára
vigasztalásom nincsen,
szarasinai
Nénjét Otthagyó-hegyen
fénylő holdat ha nézem.[1]

Régi és új dalok hat kötete (Ötödik kötet, 3360.)

Öv.                                                                                             Tomonori

Keleti útnak
végét körülöleli:
Hitacsi övnek[2]
csatja bár hozzád fűzne,
akár csak egy percre is!

Fordította: Fittler Áron

Ki no Tomonori

IX–X. század

A Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin Wakashū) egyik szerkesztője. Tankái több költői versenyen (utaavasze) is szerepeltek, valamint feltehetően Koretaka herceg (844–897) és trónrra lépése előtt Uda császár (867–931) udvarában is megfordult.

[1] A vershez egy legenda kapcsolódik, amely többek között a Jamatói történetek (Jamato monogatari, Yamato monogatari) című, X. században keletkezett verses regény 156. fejezetében is szerepel. Eszerint egy férfi – akit anyja helyett nagynénje nevelt – miután megnősült, nehéz megélhetésük miatt felesége javaslatára kitette a hegyre idős nagynénjét, ám furdalta a lelkiismeret, és bánatában ezt a verset költötte. A hold szépségéről híres hegyet onnantól kezdve Obaszute- (Nénjét Otthagyó) hegynek nevezik. A Japán középső részén található Sinano tartomány (ma Nagano megye) Szarasina nevű járásában található.

[2] Hitacsi tartomány a mai Tokiótól északra található Ibaraki megye nagy része, az akkori fővárosból (a mai Kiotó) kelet felé vezető országút végpontjaként tartották számon. A Hitacsi-övet a Hitacsi tartományban lévő sintoista Kasima szentély ünnepén volt szokás felajánlani: a szerelmespárok ráírták egymás nevét egy övre, majd felajánlották az isteneknek, a szentély papja pedig összekapcsolta őket, jelképesen összekötve a szerelmesek életét.

A harminchat költőóriás 6. 

Curajuki 3.

18. Nyughatatlanul
    kedvesemhez indultam.
    Téli éjjelen
    hideg széltől sivító
    liléktől zeng a folyó.

19. Nincs már Nagyságod[1],
    füstje végleg kialudt:
    Sópárló-öböl[2],
    oh, bús, magányos vizén
    úszik át tekintetem!

20. Találkozások
    hágójánál[3] Tiszta víz[4],
    hold fénye csillan,
    most vezetik tán oda
    Telihold mező lovát?[5]

Fittler Áron fordítása

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű irodalmi naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

[1] Ezt a verset Curajuki akkor írta, amikor Minamoto no Tóru (aki a Gendzsi regényének főhőse, Gendzsi herceg alakjának egyik modelljeként is ismert) halála után annak rezidenciájára, a Kavara Palotába (Kavara no In) látogatott. A Nagyságod tehát Minamoto no Tórut jelöli.

[2] A Japán északkeleti részén, a mai Mijagi megyében található Macusima-öböl Siogama-öböl nevű része. Neve sólepárló kemencét jelent. A kertek megszállottja, Minamoto no Tóru a Kavara Palota kertjében készíttette el az öböl kicsinyített mását tengervízzel, és még sólepárló kemencét is építtetett a partjára. Ennek Minamoto no Tóru halálával kialudt füstjére utal Curajuki.

[3] A mai Kiotó és Ócu között található (a Heian-korban Kiotót, az akkori fővárost és a keleti országrészt összekötő) Ószaka-hágó (Ószaka no szeki). Jelentése találkozás(ok) dombja.

[4] Az Ószaka-hágónál lévő Szeki no Simizu szentély (neve szó szerint hágói tiszta vizet jelent). Ld. a bélyegképen.

[5] A különböző tartományok által a császári palota használtára felajánlott lovakat az udvari lovász az Ószaka-hágónál vette át. Ez a szertartás a komamukae (lovak fogadása), amelyet a holdnaptár szerinti nyolcadik hónap közepén tartottak, azaz telihold idején. Erre utal a vers harmadik sorában a hold fénye, valamint az utolsó sorban a Telihold mező is. Ez utóbbi az eredeti szövegben mocsidzukiként (telihold, holdtölte) szerepel, amely egyben helynév is: a mai Nagano megyében (akkoriban Sinano tartomány) található, itt volt az egyik állami legelő. Curajuki verse egy a Szeki no Simizu szentélyben tartott komamukae szertartást ábrázoló paravánképhez készült.