Mit is kezdjünk manapság a verses epikával?
Sokan a XIX. századi verses elbeszélések divatjával a magyar irodalom „megkésettsége” mellett érveltek. A Toldi, a János vitéz, a Buda halála vagy a Délibábok hőse sikere eszerint azt bizonyítaná, hogy a magyar irodalom és a magyar közönség a XIX. század derekén még nem érett meg az „igazi” regényekre. No de milyen az igazi regény? Elég nehéz magunk elé képzeli a Háború és békét jambusokban, hexameterben vagy alexandrinokban, de tulajdonképpen semmi bizonyíték nincs arra, hogy volna a nyugati regénynek valami ideális, kitüntetett, kizárólagos, célszerű formája. Térey János Saulusa óta nehéz a verses epika idejétmúltsága mellett érvelni.
Petronius Arbiter, akit a fordító, Csehy Zoltán a kiadás fülszövegében is „az európai irodalom első és mindmáig egyik legjobb regényírójának” nevez, prózai művet alkotott, ámde Csehy a művet verses átiratként emeli be a XXI. századi magyar irodalomba. Szakítás lenne ez – az amúgy is illuzórikus és konvenciókon alapuló – műfordítói hűséggel? Vagy talán a „formahű fordítás”régi eszményével? Mikor is „hűségesnek” nevezzük azt a fordítót, aki angol jambusokat magyar időmértékbe, azaz egy másféle versrendszerbe fordítja „át”. Vagy a verses átirat egyfajta trendfordulót jelez, amikor a fordítók nyíltan szakítanak mindenféle konvencionális formai hűséggel? Az a gondolat is kísérthet bennünket, hogy a hexameteres Satyricon amolyan ellenválasz a rímtelen jambusokban születő új Dante-fordításra – olvasóként csak örülni tudunk a költői formák párbeszédének, az ilyen fajta költői replikáknak.
Ám miért vers? Miért a hexameter? Mi az, amitől „időszerű” vagy bátor tett hexameterekben fordítani három, Nero császár alatt élt félművelt csavargó erotikus kalandjait és egzisztenciális megpróbáltatásait? A verses formáknak talán mélyebb az emlékezete a magyar irodalomban, mint a prózának. Hiszen a hexameter nemcsak ünnepélyes, hanem mulatságos, népies, szatirikus versmérték is lehet (ld. Ludas Matyi, A helység kalapácsa), miközben azt sugallja, hogy „lennie kell” valahol valamilyen elveszett formának, „ragyogó űrnek”, hősi vagy ideális teljességnek, amivel szemben ironikus kontrasztot jelent ez a homoerotikus, kocsmai kalandokat elmesélő, „gyalog járó”, „pajzán” hexameter. Ahogy a mű elején bemutatott szónokiskolában is tudni vélik:
Minden idők nagy szónokolói között, ti, gyalázat,
járattátok az ékesszólást így le korunkra!
Csengő-bongó tarka cirádákban ragyogó űr
tátong, ernyedtekké váltak az izmok igencsak,
és a beszéd tudománya ma tönkre aszott öregember.
Persze, Sophocles, Euripides kora tudta, miként kell
illő szóra akadni, de Pindarus és a kilenc nagy
lírai költő is, kik a hexametert kiherélték.
Hogy ne a költőkkel példálózzam, maga Plátó,
s persze, Demosthenes sem fosta a szót, ahogyan ti…
A ritmus eme emlékezete – és nemcsak a sok, a fordítói nyelvbe mesterien vegyített intertextus – sajátos színt vagy mélységet kölcsönöz a sok regényes csihi puhinak, kavargásnak, zabálásnak, felfordulásnak, ahogy a hexameteres forma teremtette „ragyogó űr” segít felidézni az antik Lakomá(ka)t, Trimalhio nevezetes bulijának hősi vagy magasztos előképeiket. Mert hiszen a regény csavargói hősei mindvégig egy kifordított vagy mulatságosan rosszul felidézett irodalmi emlékezet romjai közt bolyonganak. Ennek alapján érteni vélem, miért tartotta Csehy Zoltán a hexametert időszerűnek és a műhöz illőnek.
A fordítás nyelvezetében, a mű értelmezésében talán ott kísért Pasolini Petriliójának emléke is. Csehy – pedig ez is nagyon érdekes lenne – nem helyezi a cselekményt a saját korába, de elhagyja az eredeti Satyricon jobbára a klasszikus antik irodalommal feleselő versbetétjeit, és a nyelv révén helyezi el – szinte tévedhetetlen pontossággal – a mi korunkba Nero századának csavargóit.
A spontánság mesteri látszata, a sok sorok közti áthajlás, a rengeteg pongyolá(nak tűnő) fordulat, a csapongás és rendetlenség – hexameterekkel megfegyelmezett – vonzó esztétikája szinte elfeledteti velünk, hogy egy töredékben maradt mű ragyogó átiratát olvassuk.
Petronius Arbiter: Satyricon.
Hexameterekben magyarította Csehy Zoltán.
(Kalligram. 2014.)
