1917. augusztus 20-án én, Karl Heinrich, Altberg-Ehrenstein grófja, a Német Birodalmi Haditengerészet hadnagya és az U-29 tengeralattjáró parancsnoka, az Atlanti-óceánba bocsátom ezen feljegyzést az azt tartalmazó üvegben. Helyzetem számomra ismeretlen, de vélelmem szerint valahol az északi szélesség 20 fok és nyugati hosszúság 35 fok koordinátái közelében, ahol a hajóm mozgásképtelenül fekszik az óceán fenekén. Teszem ezt azért, mert bizonyos szokatlan tényeket a nyilvánosság elé kívánok tárni, azonban minden bizonyosság szerint nem érhetem meg, hogy ezt személyesen tegyem, minthogy helyzetem éppoly vészjósló, mint amennyire rendkívüli, és az események, melyek ezt előidézték, nem csupán az U-29 reménytelen megbénulásához vezettek, de német vasakaratom is katasztrofálisan cserbenhagyott.

Június 18-ának délutánján – amint azt drótnélküli távíróval jelentettük a Kiel felé tartó U-61-nek is – északi szélesség 45 fok, 16 percnél és nyugati hosszúság 28 fok, 34 percnél megtorpedóztuk a brit Victory szállítóhajót, mely New York-ból Liverpool-ba tartott. A legénységnek engedélyeztük a mentőcsónakokkal való távozást annak érdekében, hogy az admiralitás részére rögzített felvételünk kedvező fogadtatásban részesüljön. A hajó igen látványos módon süllyedt: előbb az orra bukott a víz alá, miközben a fara magasba emelkedett, majd a hajótest többi részével együtt merőlegesen a tengerfenék felé vette az irányt. Filmfelvevőnk semmit nem vétett el, jómagam pedig bánom, hogy egy ily remek filmtekercs soha nem juthat el Berlinbe. A felvétel befejeztét követően a mentőcsónakokat kézifegyvereinkkel süllyesztettük el, majd alámerültünk.

Amikor a felszínre emelkedtünk napnyugtakor, egy tengerész testét találtuk a fedélzeten, kezeivel a korlátot markolva, igen érdekes módon. A szerencsétlen legény fiatal volt, sötét bőrű és jó kiállású, nemzetiségét tekintve valószínűleg olasz, vagy görög és minden kétséget kizáróan a Victory legénységének tagja. Nyilvánvalóan azon a hajón keresett menedéket, mely az övét kényszerült elpusztítani – egy újabb ártatlan áldozata az angol disznók kegyetlen agressziója miatti háborúnak szülőföldünk ellen. Embereink átkutatták a ruházatát szuveníreket keresve és a kabátjában találtak egy babérral megkoronázott ifjú fejét ábrázoló elefántcsont-faragványt. Tiszttársam, Klenze hadnagy úgy vélte, hogy a faragvány jelentős régészeti és művészi értékkel bír, így elkobozta azt a maga részére. Hogy efféle érték hogyan kerülhetett egy közönséges tengerész birtokába, azt sem ő nem tudta elképzelni, sem jómagam.

Amikor a halott embert a vízbe dobták, két, a legénység körében nagy zavart keltő incidens történt: az ifjú szemeit becsukták, de a testének a hajón való rángatása közepette azok kinyíltak és többen egyetértettek azon hamis tévképzetben, hogy a nyitott szemek egyenesen gúnyosan Schmidt és Zimmer matrózokat bámulják, akik épp a holttest fölé hajoltak. Müller fedélzetmester – kinek idős ember lévén ezt jobban illett volna tudnia, ha nem lett volna egy babonás elzászi disznó – oly izgatott lett ennek hatására, hogy a vízbe dobott testet figyelte, majd nem szégyellte azt állítani, hogy az némi merülés után úszó testtartásba helyezkedett és déli irányba indult a víz alatt. Sem Klenze, sem jómagam nem kedveljük az efféle tudatlan paraszti babonákat, így súlyos dorgálásban részesítettük az embereket, különösen Müllert.

A következő napon meglehetősen bajos helyzet adódott a legénység egyes tagjainak gyengélkedése miatt. Bizonyosan a hosszú út okozta feszült idegállapot eredményeképp rémálmoktól szenvedtek, többen pedig eltompultak és kábák voltak. Megbizonyosodva arról, hogy nem színlelik az állapotukat, felmentettem őket a szolgálat alól. A meglehetősen zord időjárás miatt olyan mélységbe merültünk, ahol a hullámok kevésbé voltak problémásak. Az óceán itt viszonylag nyugodt volt, leszámítva egy némiképp fejtörést okozó déli irányú áramlatot, melyet nem tudtunk azonosítani az oceanográfiai feljegyzéseinkből sem. A betegek nyögése határozottan dühítő volt, de mivel nem demoralizálták a legénység többi tagját, nem kellett szélsőséges intézkedésekhez folyamodnunk. Azt terveztük, hogy maradunk, ahol voltunk és lecsapunk a Dacia óceánjáróra, melynek közeledéséről New York-i ügynökeink információiból tudtunk.

A kora esti órákban a felszínre emelkedtünk és nyugodtabbnak találtuk az óceánt. Az északi horizonton egy csatahajó füstje látszott, de köszönhetően a tőle való távolságunknak és a merülés lehetőségének, biztonságban voltunk. Ennél aggasztóbb körülmény volt Müller fedélzetmester, aki egyre vadabb dolgokat beszélt az éj leszálltával. Megvetendően gyermeki állapotban volt: a kémlelőnyílásokon látott tovaúszó holttestekről, kik mereven őt bámulták és akikben – deformáltságuk ellenére – felismerni vélte dicső győzelmeink áldozatait, és egyéb ostobaságokról beszélt. Azt is közölte, hogy az az ifjú volt e holtak vezére, kinek testét a fedélzeten megtalálva a vízbe hajítottuk. Az általa elmondottak abnormális és ugyancsak nyugtalanító természete miatt vasra verettük és kiadós ostorozásban részesült. A legénység nem örült a büntetés látványának, de a fegyelmet szükséges volt fenntartani. Ezen a napon szintén elutasítottuk egy Zimmer tengerész által vezetett “delegáció” azon kérését, hogy az elefántcsont-faragványt az óceánba vethessék.

Június 20-án Bohin és Schmidt tengerészeken – akik az előző napon is gyengélkedtek – erőszakkal társuló elmebaj lett úrrá. Bántam, hogy tisztjeink sorában nem szerepel orvos, mivel a német életek értékesek, ennek ellenére azonban az említett kettő folyamatos üvöltése egy rémes átokról szerfelett bomlasztólag hatott a fegyelemre, így drasztikus lépéseket kellett tennünk. A legénység többi tagja barátságtalanul fogadta az eseményt, azonban úgy tűnt, ezzel sikerült Müllert lecsendesíteni, aki ezt követően nem okozott problémát. Este elengedtük és csendesen tette a dolgát.

A következő héten az idegesség mindenkiben fokozódott, amint a Dacia-t vártuk. Tovább növelte a nyomást Müller és Zimmer eltűnése, akik kétségkívül öngyilkosságot követtek el félelmeik eredményeképp (bár nem látta senki, amint a vízbe ugrottak). Örömömre szolgált, hogy megszabadultunk Müllertől, mert még a szótlansága is kedvezőtlenül befolyásolta a legénység hangulatát. Ebben az időben mindenki szótlan volt ugyan, mintha valami titkos rettegés feszítené az embereket. Sokan betegek voltak, de egyikük sem keltett zavart. Klenze hadnagy rosszul viselte a terhelést és a legapróbb csekélységek is bosszantották – mint például az U-29 körül egyre növekvő számban gyülekező delfinraj, vagy a térképeinken nem szerepló déli áramlat erősödő sodrása.

Később nyilvánvalóvá vált, hogy a Dacia-t elvétettük. Hasonló hibák nem ritkák, mi pedig inkább örültünk, mintsem csalódottak lettünk volna, annál is inkább, mert visszatérésünk Wilhelmshaven-be időszerű volt. Június 28-án délben északkeleti irányba fordultunk és a hajót körülvevő delfinekkel való néhány – meglehetősen komikus – kisebb ütközés után úton voltunk.

A gépházban hajnali 2 órakor bekövetkezett robbanás mindenki számára váratlan volt: sem a gépezetekben hibának, sem az emberek részéről gondatlanságnak nem volt nyoma, mégis minden intő előjel nélkül a hajót elejétől a végéig kolosszális löket rázta meg. Klenze hadnagy a gépházba sietve az üzemanyagtartályt és a legtöbb mechanizmust szétszaggatva találta, Raabe és Schneider gépészek pedig azonnal szörnyethaltak. Helyzetünk gyorsan súlyossá vált: bár a vegyszeres légregenerátorok épségben maradtak és működőképesek voltak a hajó le- és felmerüléséhez szükséges, valamint a légzsilipeket nyitó szerkezetek (mindaddig, amíg sűrített levegőnk és villanytelepünk kitartott), lehetetlenné vált a tengeralattjáró irányítása és meghajtása. Menedéket keresni a mentőcsónakokban egyenértékű lett volna ellenségeink kezére adni magunkat, mely mindenképp hatalmas német nemzetünk ellen való cselekedet. Drótnélküli távírónk azonban a Victory elsüllyesztése óta képtelen volt kapcsolatot létesíteni bármilyen, a német haditengerészethez tartozó hajóval.

Balesetünk órájától július 2-áig sodródtunk szakadatlanul dél felé, szinte mindennemű terv és bármiféle hajóval való találkozás nélkül. A delfinek továbbra is az U-29 körül köröztek, mely – tekintettel a megtett távolságra – figyelmet érdemlő körülmény lett. Július 2-ának reggelén megpillantottunk egy hadihajót amerikai lobogó alatt, a legénység pedig nem engedett abbéli óhajából, hogy megadjuk magunkat. Végül Klenze hadnagy arra kényszerült, hogy lelője a Traube nevű tengerészt, ki különös erőszakossággal sürgette e némethez nem méltó tettet. Ez lecsendesítette a többieket is egy időre, mi pedig észrevétlenül merültünk alá.

A következő nap délutánján tengeri madarak egy sűrű raja jelent meg dél felől, az óceán pedig baljóslatúan kezdett viselkedni. Zsilipeinket bezárva vártuk a fejleményeket, míg rá nem jöttünk, hogy ha nem merülünk le, akkor hajónkat szétszaggatja a készülő hullámverés. Légnyomásunk és elektromos tartalékaink fogytán voltak, ezért igyekeztük kerülni csekély mechanikai erőforrásaink szükségtelen használatát, de ebben az esetben nem volt választásunk. Nem merültünk mélyre és néhány óra múlva, amikor az óceán csendesebb volt, megkíséreltünk a felszínre emelkedni, azonban ekkor újabb probléma adódott: a hajó nem emelkedett, hiába küzdöttek a mechanizmusok. Amint a legénység egyre inkább megrémült e víz alatti börtöntől, néhányan ismét Klenze hadnagy elefántcsont-faragványának átkáról kezdtek locsogni, ám az automata pisztoly látványa lecsendesítette őket. Igyekeztünk oly elfoglalttá tenni szegény ördögöket a gépezetekkel való babrálással, – még ha tudtuk is, hogy felesleges – amennyire csak lehetséges volt.

Klenze és én eltérő időben aludtunk és az én pihenőidőm alatt, hozzávetőleg július 4-én, hajnali 5 óra körül történt, hogy kitört az általános zendülés. Az a hat megmaradt tengerész-disznó – megsejtve, hogy végünk volt – átkozódva és rombolva elmeháborodott haragra gerjedt, amiért két nappal korábban nem adtuk meg magunkat a jenki csatahajónak. Állatokként randalíroztak – azok is voltak –, összetörve minden berendezést és műszert, ami a kezük ügyébe került, miközben olyasféle zagyvaságokat üvöltöttek, mint az elefántcsont-faragvány átka és hogy a sötét bőrű ifjú rájuk meredt, majd elúszott. Klenze hadnagy bénult volt és cselekvésre képtelen, ahogy az várható volt egy férfiatlan rheinlanditól. Mivel elkerülhetetlenül szükséges volt, lelőttem mind a hat lázadót, megbizonyosodva arról, hogy egy sem maradt életben.

Kivetettük a testeket a légzsilipen keresztül és magunkra maradtunk az U-29-en. Klenze nagyon idegesnek látszott és sokat ivott. Eldöntöttük, hogy túlélünk, amíg lehetséges, felhasználva a nagy mennyiségű ellátmányt és a légszűrők kapacitását – ezek egyike sem szenvedett kárt a disznó zendülők ámokfutásában. Tájolóink, mélység-érzékelőink és egyéb finom műszereink javíthatatlanok voltak, így ettől a ponttól kezdve a helyzetünkre vonatkozó adatok feltételezéseken alapulnak, amelyeket a naptárra, karóráinkra és a sodródásunk során a kémlelőablakon át és a megfigyelőtoronyból tovasuhanni látott tereptárgyakra alapozunk. Szerencsére a villanytelep még hosszú használhatóságot ígért mind a beltéri világítás, mind a keresőreflektor számára, mellyel gyakran kémleltünk körbe a hajó körül. Ilyenkor azonban csak a delfineket láttuk, amint tengeralattjárónkkal párhuzamos pályán úsznak. E delfinek tudományos érdeklődést keltettek bennem, amint egyik példányukat közel két órán át figyeltem, az viszont nem emelkedett a felszínre ezen idő alatt, holott a Delphinus delphis, azaz a közönséges delfin a cetfélék rendjébe való, tüdővel lélegző emlősállat, s mint ilyen, képtelen a víz alatt halak módjára életben maradni.

Az idő múlásával megállapítottuk, hogy míg továbbra is dél felé sodródunk, egyre mélyebbre merülünk. A kémlelőablakon látott flóráról és faunáról sokat olvastunk azon könyvekben, melyeket szabad perceimre magammal hoztam. Ezzel együtt nem mulasztottam el megfigyelni társam tudományos ismereteinek hiányát. Elméje nem egy poroszé volt, így inkább foglalkozott értéktelen képzelgéssel és spekulációval. Közeledő halálunk ténye meghatotta és gyakorta imádkozott megbánásában azokért a férfiakért, nőkért és gyermekekért, akiket hajóikkal együtt elsüllyesztettünk hadjáratunk során – elfelejtve, hogy minden tett nemes, amely a német birodalmat szolgálja. Idővel láthatóan kiegyensúlyozatlanná vált, órákon át nézve az elefántcsont-faragványát, miközben történeteket talált ki az óceán mélységeiben fekvő elveszett és elfelejtett dolgokról. Alkalmanként, afféle pszichológiai kísérletképp hagytam elkalandozni a gondolatait és hallgattam versidézeteinek és elsüllyedt hajókról szóló meséinek véget nem érő áradatát. Sajnáltam, mert nem kedvemre való látvány egy német szenvedése, azonban ő nem volt ideális társaság a halálhoz, mivel magam büszke voltam, hogy szülőföldünkön megőrzik majd az emlékemet és fiaimat hozzám hasonló férfivé nevelik.

Augusztus 9-én ismét az óceánfeneket kémleltük a keresőreflektor sugarával. Az egyenetlen mezőt javarészt hínár és más tengeri növényzet fedte. Itt-ott feltűntek kivehetetlen, de szokatlan körvonalú dolgok, melyeket szintén benőtt a hínár és az indák, s melyekről Klenze kijelentette, hogy rég elsüllyedt hajók maradványai lehettek, melyek mély sírjukban fekszenek. Egy dolog ébresztett csak tudományos kíváncsiságot benne: egy szilárd anyagból álló, kicsúcsosodó tárgy, melynek legmagasabb pontja négylábnyira magasodott az óceánfenék fölé, szélessége kétlábnyi lehetett és sima, lapos oldalai voltak, melyek a gúla tetejénél tompaszögben találkoztak. Magam egy kiálló sziklának neveztem a tárgyat, ám Klenze véseteket vélt látni rajta. Kisvártatva borzongás közepette fordult el a látványtól, mint aki megijedt, ám képtelen erre magyarázatot adni, leszámítva azt, hogy rácsodálkozott a végtelenségre, a sötétségre, a táj korára, mindentől távoli jellegére és az óceán mélységének misztikusságára. Elméje megviselt volt, de jómagam, ki minden időben német vagyok, gyorsan megfigyeltem két dolgot: egyrészt hogy az U-29 kitűnően állja a mélységbeli nyomást, másrészt pedig azt, hogy a különös delfinraj még mindig kíséri hajónkat; olyan mélységben, ahol a delfinhez hasonló magasabbrendű lények létezését a legtöbb természettudós lehetetlennek tartja. Hogy előzőleg túlbecsültem a mélységünket, az bizonyos volt, mégis elég mélyen voltunk ahhoz, hogy e két jelenség figyelemre méltó legyen. Emellett déli irányú sodródásunk sebessége változatlannak tűnt, melyet korábban a kisebb mélységben látott növények, most pedig az óceánfenék elsuhanásának gyorsasága alapján becsültem meg.

Augusztus 12-én, 3:15-kor történt, hogy szegény Klenze elméje végképp megháborodott. A keresőreflektort használta a megfigyelőtoronyban, majd átrohant a társalgókabinba, ahol jómagam épp olvastam, s már az ábrázatából láttam, hogy elhagyta az esze. Szó szerint írom le ismét az általa elmondottakat: “HÍV MINKET! HÍV MINKET! Hallom Őt! Mennünk kell!” Míg ezt mondta, felkapta az elefántcsont-faragványát az asztalról, zsebre tette és karomat megragadva vonszolni kezdett a kabinlépcsőn fel a parancsnoki fedélzet felé. E pillanatban kétségtelenné vált számomra, hogy ki szándékozik nyitni a zsilipeket, kivetve magát és engem a vízbe, elmebajának e gyilkos és öngyilkos megnyilvánulására pedig kevéssé voltam felkészülve. Azonban attól, ahogy rángatásának ellenállva igyekeztem észre téríteni, még erőszakosabbá vált, s a következőket mondta: “Jöjj most – ne várj tovább; jobb megbánni bűneinket és bocsánatot nyerni, mint ellenszegülve elítéltetni.” Ekkor taktikát váltottam és megnyugtatására tett kísérleteimmel felhagyva közöltem vele, hogy megőrült – szánni valóan megtébolyodott. Így sem sikerült meghatnom; ezt üvöltötte: “Ha őrült vagyok, az áldás. Az istenek könyörüljenek azon, aki érzéketlenségében képes józan eszénél maradni, míg el nem éri a förtelmes vég! Gyere és légy őrült velem együtt. Gyere, amíg kegyelemmel szól hozzánk!”

Ezen kirohanása úgy tűnt, enyhítette elméjében a nyomást, mert a továbbiakban enyhébb hangnemben folytatta, arra kérve engem, hogy hagyjam egyedül eltávozni, ha magam nem vagyok hajlandó vele tartani. Világossá vált, hogy mit kell tennem: német volt ugyan, de csak egy rheinlandi és csupán a köznépből való, ezzel együtt pedig immár egy potenciálisan veszélyes őrültnek számított. Eleget téve öngyilkos kérésének, azonnal megszabadíthattam magam valakitől, ki már nem társ, hanem veszélyforrás volt. Arra kértem, hogy adja nekem az elefántcsont-faragványt, mielőtt távozik, de ettől oly őrült kacajban tört ki, hogy nem ismételtem meg a kérést. Ekkor azt tudakoltam tőle, hogy kíván-e valami emléket, esetleg egy levágott hajtincset hátrahagyni Németországban maradt családja részére arra az esetre, ha engem megtalálnának, de ismét kinevetett; így amint felmászott a létrán, én a zsilipeket működtető karokat a megfelelő szünetekkel használva teljesítettem kívánságát. Az üres zsilipkamra láttán körülkémleltem a keresőreflektorral azért, hogy megbizonyosodjam azon elméletről, miszerint a víznyomás összelapítja az emberi testet ilyen mélységben, vagy a teste változatlan marad, mint a hajót kísérő, különös delfineké, azonban nem sikerült megtalálnom néhai társamat, mivel az említett delfineken kívül más nem látszott.

Azon az estén megbántam, egy gyanútlan pillanatban nem emeltem el szerencsétlen Klenze elefántcsont-faragványát, mert annak emléke ugyancsak foglalkoztatott: nem tudtam elfelejteni a fiatal főt a babérkoronával, holott nem vagyok művészi természetű. Szintén sajnáltam, hogy nem volt már kivel beszélgetnem: bár Klenze távolról sem bírt az enyémmel egyenrangú értelemmel, a semminél sokkal jobb volt. Nehezen aludtam el azon az éjszakán, azon tűnődve, hogy pontosan mikor érhet utol a vég. Megtalálásomnak és megmentésemnek már csak matematikai esélye volt.

A következő napon folytattam a megfigyelőtoronybeli keresőreflektoros felderítést. Észak felé a vízalatti táj nem sokat változott abban az elmúlt négy napban, amióta megpillantottuk az óceán fenekét, a talaj elsuhanása alapján azonban megállapítottam, hogy az U-29 sodródása kevésbé volt sebes. Dél felé irányítva a fénysugarat, azt figyeltem meg, hogy az óceánfenék pusztaságát felváltotta valamiféle kövezet, mely egyes helyeken különösen olyan benyomást keltett, mintha a kövek valamiféle minta szerint lettek volna lerakva. A tengeralattjáró süllyedése nem követte a talajét, így rövidesen át kellett állítanom a reflektort, hogy kevésbé szóródjon a fénysugár. Eközben egy vezeték csatlakozása levált és a javítás többpercnyi késlekedést okozott, de végül a fény újra áramlott, megvilágítva az alant elterülő vízalatti völgyet.

Bár jómagam igyekszem mentes lenni bármiféle érzelmi megnyilvánulástól, azonban az elektromos fény által felfedett látványt, mely elém tárult, igazán lélegzetelállítónak találtam. Pedig – mint olyasvalakinek, akit a legfőbb porosz kultúra szerint neveltek – nem kellett volna csodálkoznom, hiszen mind a hagyomány, mind a geológia tudománya rengeteg történettel bír nagyszerű építészeti vívmányokról, óceáni és kontinentális területeken egyaránt. A fényben aprólékosan kidolgozott, kiterjedt épülettömbök – jobb-rosszabb állapotban megmaradt – romjait láttam, mind fenséges látvány volt, bár az általuk tükrözött építészeti stílus ismeretlen. Az épületek legtöbbje márványból készülhetett, ezek fehéren csillogtak a reflektor fényében, elrendezésük és számuk pedig egy nagyobb városra emlékeztetett, mely végigterült a keskeny völgyben; számos külön templom és villa is helyet kapott a meredek lejtőkre építve, és bár az épületek tetői beomlottak, tartóoszlopaik kidőltek, még így sem veszítették el időtlen, antik pompájukat.

Szembekerülve Atlantisszal, melyet korábban nagyban mítosznak gondoltam, a leglelkesebb felfedezővé lettem. A völgyet valaha egy folyó vághatta ketté, mert amint közelebbről is megvizsgáltam a látképet, kő- és márványhidakat, védőgátakat, lelátókat és mólókat fedeztem fel. Lelkesedésemben oly ostoba és érzelgős lettem, mint szegény néhai Klenze, mivel késlekedve észleltem, hogy a tengeralattjárót eddig sodró, déli irányú áramlat végre megszűnt, az U-29 pedig úgy szállt le az elsüllyedt városra, amint egy repülőgép leereszkedik a levegőből a felszín feletti világban. Szintén késedelemmel fogtam fel azt is, hogy a szokatlan delfinrajnak nyoma veszett.

Nagyjából két óra múlva az U-29 egy kikövezett téren feküdt, közel a völgy sziklás falához. Az egyik oldalról láthattam az egész várost köves tértől a régi folyópartig, a másik oldalon pedig – riasztó közelségben – egy hatalmas, a sziklákba vájt épület – bizonyosan egy templom – gazdagon díszített és tökéletes állapotban megmaradt homlokzata tárult elém. A titáni épületet oly szakértelemmel dolgozták ki, melyről csak sejtéseim lehettek: a homlokzatot egy folytonos sziklamélyedésbe süllyesztették, majd ebből vájták ki az épület számos ablakát. Középen egy óriási, nyitott ajtó ásított sötéten, melyet egy lenyűgöző lépcsősoron lehetett megközelíteni, és rendkívüli faragványok vették körül, mind, akár a Bacchanáliák könnyed alakjai. Belül halványan látszottak a hatalmas oszlopok és szegélydíszek, melyeket kifejezhetetlen szépségű vésetek díszítettek. Mintha a faragványokon látott alakok papok és papnők körmenetét ábrázolták volna, kik különös eszközöket tartva tiszteltek egy föléjük magasodó, sugárzó, ragyogó istenséget. A tökéletesen kivitelezett művészi ábrázolás nagyban hellenisztikus jelleget mutatott, mégsem volt azzal teljesen azonosítható: rettentő régiséget sejtet, mintha a görög művészet legrégebbi, nem pedig a legközelebbi elődje volna. Kétségtelen az is, hogy e műalkotásnak minden részlete a völgyfal szikláiból készült, bár azt nem tudtam megítélni, hogy a templom beltere mily monumentális: talán egy barlang, vagy barlangrendszer lehetett valaha az alapja. Sem az idő, sem a víz nem csorbította e szentély hajdani pompáját – merthogy kétségtelenül szentély volt – és évezredek múltán is sértetlenül és régi fényében tündökölve áll itt, egy óceáni szakadék végtelen éjszakájában és csendjében.

Száma sincs az óráknak, melyeket azzal töltöttem, hogy tanulmányozzam az elsüllyedt város építményeit, szobrait, boltíveit, hídjait és természetesen e kolosszális templomot és annak misztikus szépségét. Tudtam ugyan, hogy közel a halál, de kíváncsiságom felemésztett és mohó lelkesedéssel irányítottam a reflektor fénysugarát. A fénynyaláb pedig lehetővé tette, hogy számos apróbb részletet megismerjek, azonban nem hatolt a sziklába vájt templom belsejébe, így idővel kikapcsoltam az áramot, tudván, hogy az elektromos tartalékaim takarékosságot igényelnek. A fénysugarak most láthatóan haloványabbak voltak, mint hajóm sodródásának hetei alatt. S mintha érzékeim élesebbé váltak volna a fény hiányától, egyre nőtt azon vágyam, hogy megismerjem a titkokat, melyeket e hullámsírba temetett város rejtett. Egyébiránt így helyénvaló: nekem, egy németnek kell először e korszakok óta elfeledett város útjaira lépnem!

Elővettem és alaposan átvizsgáltam egy fémillesztékes mélytengeri búváröltözéket, valamint kísérleteztem a hordozható villanylámpával és légregenerátorral. Bár várakozásomnak megfelelően nehézséget jelentett a zsilipkamra zárása és nyitása egyedül, tudományos ismereteim által sikerült elhárítanom az akadályokat, hogy valóban személyesen járhassak a halott városban.

Augusztus 16-án végrehajtottam kilépésemet az U-29-ből és fáradságos utat tettem meg a romos és iszaplepte utcákon át az egykori folyóhoz. Felfedezőutam során nem leltem csontvázakat, sem másfajta emberi maradványokat, ellenben kiterjedt régészeti ismereteket szereztem a talált pénzérmék és vésetek által. Erről most felesleges lenne részletesen tudósítanom, leszámítva azt, hogy félelemmel vegyes bámulattal töltött el, amint arra gondoltam, miféle is lehetett ez a kultúra dicsőségének csúcspontján, amikor Európában még csak barlanglakó ősemberek éltek és a Nílus menti civilizációk még meg sem jelentek. Akik egyszer megtalálják e kéziratot – ha valaha is megtaláltatik – ki kell, hogy bontsák azon titkokat e helyen, amelyekről nekem csak sejtéseim vannak. Mivel hordozható telepeim már kimerülőben voltak, visszatértem a tengeralattjáróba azzal az elhatározással, hogy a következő napon felderítem a sziklatemplomot.

17-én a templom titkainak felkutatására való vágyam tovább nőtt, azonban óriási csalódás ért, amint felfedeztem, hogy a hordozható villanylámpa áramforrásának felújításához szükséges anyagok odavesztek, amikor júliusban a disznó legénység fellázadt és összetört mindent, amit ért. Haragom leírhatatlan volt, de némethez méltó tudatosságom megakadályozott abban, hogy felkészületlenül lépjek abba a teljes sötétségbe, mely akár valami ismeretlen tengeri szörnyeteg fészke is lehetett, vagy akár folyosók labirintusszerű szövevénye, ahonnan fény nélkül soha nem jutnék ki. A legtöbb, amit tehettem, hogy a templom bejáratára fordítottam az U-29 egyre gyengébb fényű reflektorát, s ennek segítségével indultam a templom felé, de végül csak a bejáratot körülvevő kővéseteket tanulmányozhattam, mert a kapukon lentről fölfelé beeső fénysugár még a tetőt sem tette láthatóvá. Tettem ugyan egy-két lépést befelé, miután egy bottal ellenőriztem a padló stabilitását, azonban ennél beljebb nem merészkedtem. Megjegyezném, hogy ez volt az első alkalom, amikor megtapasztaltam a rémület érzését, és kezdtem megérteni, hogy szegény néhai Klenze miként merülhetett az őrületbe, amint bár a templom egyre jobban és jobban vonzott engem, mégis rémülettel töltött el a kapun túl terjeszkedő sötét mélysége. Visszatérvén a tengeralattjáróra kikapcsoltam az áramot és a sötétben ülve gondolkodtam. Az elektromosságot most már vészhelyzetekre kell tartogatni.

A 18-i szombati napot teljes sötétségben töltöttem, kínozva gondolatok és emlékek hadától, melyek azzal fenyegettek, hogy felülkerekednek megdönthetetlennek hitt német akaraterőmön. Klenze megőrült és elveszejtette magát, mielőtt megláthatta volna a múltnak e felfoghatatlanul távoli és ősi maradványát. Azt tanácsolta, hogy tartsak vele a halálba. De vajon a végzet volt-e, mely miatt annyival tovább őrizhettem meg ép eszemet, hogy oly véget érjek, mely rémisztőbb és elgondolhatatlanabb, mint amiről bárki is álmodni merne? Egyértelmű, hogy az idegeim egyre nehezebben vették a megterhelést, de le kellett ráznom magamról a gyengék e tulajdonságait.

Aznap éjjel nem tudtam aludni és a jövőre való tekintet nélkül bekapcsoltam a világítást. Nyomasztott, hogy az ellátmány és a tiszta levegő tovább kitart, mint az elektromos áram… Feléledtek létem önkezű bevégzésének gondolatai, s megvizsgáltam az automata pisztolyomat. Reggeltájt elaludhattam, bekapcsolva hagyva a világítást, mert tegnap teljes sötétségben ébredtem, s a telepeket kimerülve találtam. Elégettem néhány gyufát, miközben megbántam azt a könnyelműséget, mellyel korábban felhasználtuk azt a néhány gyertyát, amit magunkkal hoztunk.

Ahogy kialudt az utolsó gyufa, melyet eltékozolni merészeltem, csendesen ültem a sötétben. Amint az elkerülhetetlen végről gondolkoztam, felelevenítettem az ide vezető eseményeket, melyek egy gyengébb és babonásabb embert bizonyára összetörtek volna, ahogy tették Müllerrel és Klenzével is. A templomkapu körüli véseten ábrázolt sugárzó istenség feje azonos azzal, amit a halott tengerésztől elvett, majd szerencsétlen Klenze által a vízbe vitt elefántcsont-faragvány ábrázol.

E felismerés némiképp megrendített, de nem okozott rémületet: csupán az alsóbbrendű elme hajlamos a szokatlan, összetett dolgok magyarázatát a természetfelettire való következtetéssel rövidre zárni. Az egybeesés különös volt ugyan, de túl ésszerű gondolkodó vagyok ahhoz, hogy logikai kapcsolatot nélkülöző körülményeket kössek össze, vagy hogy a Victory-affér óta bekövetkezett katasztrofális és furcsa események sorát mostani helyzetemhez kössem. Érezvén a pihenés szükségességét, bevettem egy nyugtatót és hozzásegítettem magam némi alváshoz. Idegállapotomat álmaim is tükrözték, mert vízbefúlók kiáltásait hallottam, és halottak arcát láttam a kémlelőablakokon át. A halott arcok között pedig ott volt az elefántcsont-faragványt ismét birtokló fiatal tengerész élő, gúnyos kifejezésű arca is.

A továbbiakban óvatosnak kell lennem a feljegyzéseimmel, mert minden kétséget kizáróan sok hallucináció keveredik a tényekkel. Pszichológiai szempontból meglehetősen érdekes az esetem és bánom, hogy nincs jelen oly kompetens német szaktekintély, aki tudományos megfigyelést végezhetne. Amint kinyitottam a szemem, az első érzésem a sziklatemplom felfedezése iránti, mindent felülmúló vágy volt, ami pillanatról pillanatra nőtt. Ezt azonban ellensúlyozta a félelem érzése, mely az ellenkező irányba vitte gondolataimat. Ezt követően – a kimerült telepek ellenére – fényt véltem látni a vízben azon a kémlelőablakon át, mely a templomra nézett. Ez felkeltette az érdeklődésemet, mert legjobb tudásom szerint ebben a mélységben nem élhet olyan lény, ami efféle módon foszforeszkálna.

Mielőtt azonban ezt megvizsgálhattam volna, megjelent egy harmadik, hanghallucinációt idéző tévképzet, mely – annak ésszerűtlensége által – arra kényszerített, hogy kétségbe vonjam minden érzékszervi tapasztalásom tényszerűségét: ritmikus, melódiaszerű hangot véltem hallani, mintha valamiféle vad, de mégis szép kántálás, vagy kórusdal lett volna, mely kívülről szüremlett be, az U-29 tökéletesen hangszigetelt burkolatán át. Bizonyos lévén lelki és idegi állapotom abnormális jellegében, néhány gyufa meggyújtásával fényt biztosítva öntöttem magamnak egy jó adag szódium-bromid oldatot, mely legalább részben megnyugtatott, elmosva a hangok illúzióját, a látni vélt foszforeszkálás azonban továbbra is megmaradt, s nehézséggel kerekedtem csak felül azon gyermeki hajlamon, hogy a kémlélőablakhoz menjek a fény forrása után kutatni. Az izzás ijesztően valószerű volt, mert általa meg tudtam különböztetni magam körül az ismerős tárgyakat, mint az üres szódium-bromidos üveget, melyet korábban nem láttam jelen helyzetében. Ezen körülmény meggyőzött, hogy egy próbát tegyek: áthaladtam a helyiségen és megérintettem az üveget. Az pontosan ott volt, ahol látni véltem. Ettől nyilvánvalóvá vált, hogy a fény vagy valódi volt, vagy oly mértékben részévé vált egy összefüggő hallucinációnak, hogy képtelen voltam szabadulni tőle. Ezen gondolat arra késztetett, hogy – feladva minden ellenállásomat – felelmelkedjem a megfigyelőtoronyba és a fény forrását keressem. Miért ne lehetne egy másik tengeralattjáró, mely a megmenekülés lehetőségét jelenti?

Az olvasó helyesen teszi, ha az itt leírtakból semmit sem fogad el tényszerű igazságként, mert mivel a leírt események túlmutatnak a természet törvényein, azok szükségszerűen túlterhelt elmém szubjektív és valótlan szüleményei. A megfigyelőtoronyban ügyködve az óceánt sokkal kevésbé találtam fényesnek a vártnál. Sem állati, sem növényi foszforeszenciának nem volt nyoma: az egykori folyó mentén elterülő város láthatatlan sötétségbe burkolózott. Amit azonban láttam, nem volt különleges, sem groteszk, vagy rémisztő, mégis elvette öntudatomba vetett bizalmam utolsó maradványait, mert a sziklás hegybe vájt templom kapu és ablakai mögött élénken villózó, fényes izzás látszott, mintha a templom mélyében lévő oltáron égett volna valami.

A későbbi incidensek kaotikusak. A furcsamód fénylő kapukat és ablakokat nézve magukkal ragadtak a legkülönösebb látomások – oly különösek, hogy elbeszélni sem lehet őket. Alakok, vagy tárgyak körvonalait véltem észlelni a templom belsejében, egy részük mozogni látszott, a többi egy helyben állt; és hallani véltem ismét azon valótlan kántálást, melyet ébredésemkor is tapasztaltam. Mindezeken túl pedig megrohantak olyan gondolatok és félelmek, melyek középpontjában a fiatal, halott tengerész és az elefántcsont-faragvány állt, melynek faragott másai most a templom homlokzatán és oszlopain tárultak elém. Szegény Klenze emléke is felrémlett bennem, s azon kezdtem tűnődni, vajon hol nyugodhat most a teste az elefántcsont-faragvánnyal, melyet magával vitt. Figyelmeztetni akart valamire, én pedig nem hallgattam rá – de hiszen csak egy együgyű rheinlandi volt, akit megtébolyítanak oly bajok, melyeket egy porosz könnyűszerrel visel.

A folytatás nagyon egyszerű: a templomba való bejutás iránti megmagyarázhatatlan vágyam oly erős, mindent felülmúló késztetés lett, amit képtelen voltam megtagadni. Némethez méltó akaraterőm többé nem uralta a tetteimet, s az ésszerű cselekvés ettől kezdve csak kicsiny jelentőségű dolgok tárgyában lehetséges. Ugyanezen őrület okozta Klenze halálát, arra késztetve őt, hogy felszerelés nélkül, védtelenül távozzék az óceánba; jómagam azonban poroszként ésszerű ember vagyok, s azon kicsin józan akaratomat, amivel még rendelkezem, használom is: amidőn megértettem, hogy mennem kell, előkészítettem a búváröltözetemet sisakkal, légregenerátorral, s azonnal belekezdtem e krónika sietős papírra vetésébe annak reményében, hogy egy napon eljut a világhoz. Elzárom hát e kéziratot egy üvegben és az óceánba bocsátom, amint örökre elhagyom az U-29-et.

Nincs bennem félelem, még az őrült Klenze próféciái sem rémítenek meg. Mert amit láttam, nem lehet valós, s tudom, hogy őrületem a legnagyobb valószínűséggel fulladáshoz vezet majd, amint elfogy a tiszta levegőm. A fény a templomban pusztán képzelgés, én pedig némethez méltó módon, nyugodtan halok meg e fekete és elfeledett mélységben. Azon démoni kacaj, melyet e sorok írása közben hallok, csupán gyengélkedő agyam származéka. Ezért aztán óvatosan magamra erősítem a búváröltözetet és vakmerően sétálok fel a lépcsőkön az ősi szentélybe, a kifürkészetlen vizeknek és megszámlálatlan éveknek csendes titkába.

Fordította: Csóti Tamás

A novella eredeti nyelven itt olvasható.

 

 

 

(Illusztráció: S. Hickman)