I.

A szürke panelház mellett egy népszerű óvoda állt. A környék összes kisgyereke ide akart járni, a szülők pedig igyekeztek megvesztegetni az igazgatóságot, hogy a hosszú várólistát valahogy megrövidítsék. Az óvoda udvarán kezdetekben egy egyszerű játszótér volt, ám az önkormányzati támogatás következtében egy év alatt játszóparkká nőtte ki magát. A gyerekek mennyországa lett. Kora reggeltől este hatig, zárásig, a kis lurkók mind ellepték a mászókákat, hintákat, homokozókat, és a különféle modern játszó-alkalmatosságokat. Vidám kacaj töltötte meg a levegőt.

II.

Változatos lakóközösség töltötte fel a szürke panelház tíz emeletét. Csupa nem hétköznapi, barátságos ember. Az első emeleten Tóthék voltak a legnépszerűbbek. A ház asszonya, Ilona minden vasárnap reggel fahéjas almáspitét sütött, átkopogott a két szomszédhoz és egy tálca friss süteménnyel lepte meg őket. „Áldást, békességet!” – mondta.
A harmadikon egy nagylelkű mesterember, Pista lakott, aki készséggel segített bármelyik lakónak megjavítani a mosógépet. Az ötödiken egy „macskás hölgy”, aki minden második reggel felmosta a lépcsőházat, és az egész panel levendula illatban fürdött.
Minden egyes emeleten lakott valaki, akit a közösség jótétlélekként ismert. Nem volt ez más a kilencediken sem. A Balogh házaspár a szerénységéről és békességéről volt híres. Sosem volt náluk ricsaj, veszekedés, tányérdobálás. Klárát mindenki tisztelte, és a gyerekek is szerették. Sosem mondott többet, mint kellet; valójában csöndes teremtés volt, még csak nem is pletykálkodott. Több lakó is őt hozta fel példaként gyereknevelési célból: „Látod, fiam, ez a jó neveltetés eredménye! Na fogd be a szád és edd a vacsorád!” Mi több, a nők csodálták, a férfiak pedig irigyelték gondoskodását, hiszen Klára férje, Imre néma volt.

Azt viszont senki sem sejtette, hogy a nő modora mögött valami egészen más rejlik.

III.

Péntek reggel volt. Imre ötkor már a fürdőszoba tükör előtt fésülte pár szál haját, fogat mosott, felhúzta köntösét és leült az előszobába olvasni. Megigazgatta a ferde asztalterítőt, a három kialudt mécsest egymástól ujjnyi távolságra helyezte, a könyvjelzőt velük párhozamosan fektette az asztalra. Fénykorában katona volt, szerette a rendet. Ahogy Klára is. Talán ez volt az egyik oka, hogy sosem veszekedtek. A nő mindenben a férje segítségére volt anélkül, hogy az nyomorultnak érezte volna magát. Nem szánalom vezérelte, nem is anyai gondoskodás, egyszerűen csak a végtelenségig szerette Imrét. A férfi nem értette, miért, hiszen sosem volt különösképpen kedves, még csak egy pár jó szót sem tudott szólni a feleségéhez. Fogalma sem volt, hogy a nőnek épp ez jelentette a legtöbbet. A csend.

Hamarosan Klára is felébredt. Amint felemelte a fejét, már be is nyomta a fülébe a füldugót. Csöpögött a csap; nem bírta elviselni. Az óvoda zajáról nem is beszélve. Az ágy mellett álló éjjeliszekrényt rutinos mozdulattal félretolta és megnézte a hátuljába karcolt rovásokat. Megkereste az aktuális évet, és megnézte, hogy állnak a számok. Eddig kettő. De még korán van.

IV.

A Balogh házaspár szerény lakásában mindennek megvolt a maga helye. A bejárattól jobbra egy hatalmas könyvszekrény tornyosult, ami az egész falat beborította. A könyvek a szerzők vezetéknevének kezdőbetűje, a kiadás helye és éve, illetve a műfaj szerint voltak csoportosítva. Klára minden péntek este alaposan leporolta őket.
A konyhában makulátlan tisztaság volt. A berendezés és az edények is ridegséget sugároztak. Minden csupa acél és porcelán, szürke és fehér. Szinte vakító.
Imre szobájának minden szeglete a seregnek tisztelgett. Terepszínű ruhák, ágynemű huzatok, függönyök, néhány iránytű, ütés- és vízálló karóra, sisak, bőrtokos kulacs. Egyetlen kép volt az ágy fölé szögelve: egy tiszti csoportkép.
Klára szobája ezzel szemben szinte üres volt. Jellegtelen színű bútorok sorakoztak az egyik falon; velük szemben pedig az ágy és az éjjeliszekrény. Se egy kép, se egy emlék. Az egész szoba hangszigetelt, épp úgy, mint maga a lakás is.

V.

Vasárnap délután volt, és valaki teljes erővel fúrt és kalapált. Valaki a bútorokat is tologatta, egy másik lakásban pedig a gyerekek ugráltak a parkettán teljes erőbedobással. Hangszigetelés és füldugó ide vagy oda, ezen a zajon nem lehetett segíteni. Klára becsapta maga előtt a könyvet. Hosszú percekig nézett ki az ablakon, próbált lenyugodni, de a bal szemhéjában annyira elkezdett lüktetni egy pici ér, hogy meg kellett mozdulnia. Felhúzta melegítőjét és lement a panel mögötti parkba futni egyet. Erőteljesen, zihálva futott, hogy elmúljon a késztetés, de a nap fénye és melege behatolt a bőrébe. Émelyítette.
A parkban lévő játszótéren három kislány kergetőzött. Hogy pontosan mit csináltak, azt nem lehetett eldönteni. Annyi szent, hogy éktelenül kiabáltak, visítoztak, egymás haját húzták, de nem lehetett tudni, hogy civakodnak vagy játszanak. Ahogy az egyik szőke kislány a többiek elől szaladt, hirtelen beleütközött Klárába.
– Jaj, Klári néni, ne tessék haragudni! – makogta a kislány félig zavarában, félig pedig örülve, hogy egy kedves, ismerős arcot lát.
– Á, szia Kitti! Ugyan, semmi baj! Mit csináltok? – kérdezte szívélyes hangon.
–  Anyu azt mondta, hogy inkább itt kint kergessük egymást, mert még összetörünk valamit. Persze minden a Vivi miatt van, mert árulkodott. Aztán a Toncsi meg elkezdte csúfolni, aztán kergetőztek és majdnem átestek az asztalon.
– És te mit csináltál?
-– Én csak néztem és röhögtem.
Na igen, azt hallom állandóan. A te éles röhögésed. Nincs még egy ilyen hangos, az egyszer biztos. Rohadt kölykök.  – gondolta Klára.
– Nem kérsz egy kis csokit? – kérdezte, majd előkapott egy kockát a zsebéből. Mindig van nála egy, biztos, ami biztos. – De aztán el ne mondd anyádnak!
Kitti felnevetett és elfutott a csokival.
Klára végre megnyugodott. Most már ez is rendben lesz. Már csak azt kéne kitalálni, mit főzzön vacsorára.

VI.

Szerda este éktelen kiabálás zavarta fel a panel-lakókat, az utcáról pedig egy mentőautó szirénája szúrt be az ablakokon. A lakók a lépcsőfordulókban gyülekeztek, az esetet tárgyalták. Az asszonyok elképedve hüledeztek, a férfiak pedig csöndes ámulattal fogadták a híreket. Kitti a nyolcadikról hirtelen megbetegedett, görcsösen köhögött, vért hányt, a szemei vörösek voltak. Már vagy két órája szenvedett, mire a mentők kiértek. Kitti apja mindvégig megőrizte nyugalmát, és egyre csak azt mondogatta, hogy ő aztán érezte, hogy az a székelykáposzta már nem az igazi. Judit, Kitti anyja ezzel szemben karjait az égre szegezve jajveszékelt.
A kórházban kiderült, hogy egy súlyos ételmérgezés lehetett a kiváltó ok, de mielőtt még Kitti apja bólogathatott volna, hozzátették, semmiképpen sem a káposzta okozta. Egy szokatlanul nagy dózisú kemikália volt a hunyó, ami viszont a kontrollálhatatlan hányás következtében kiürült a kislány szervezetéből. A görcsös köhögés sem volt véletlen. Részleges károsodást láttak a bal tüdőben, ami pár hónap alatt teljesen rendbe jön. Kittinek egy hónap pihenést javasoltak, semmi játék, semmi hangoskodás.

VII.

Másnap reggel Klára szokásához híven 5:20-kor felébredt, a füldugót a fülébe nyomta, beágyazott, fogselymezett és lefőzött egy hatalmas adag fekete teát. Imre már rég a nappaliban olvasott élére vasalt zubbonyában. Klára csókot nyomott a férfi halántékára, az pedig bólintott, és ezzel le is tudták a napi intimitást.
Klára forgalmas napnak nézett elébe. Tízre várta azt a két „szakembert”, akik hosszas huzavona után hajlandóak megnézni, hogy mi baja van a csapnak, és remélhetőleg, már ha ez nem múlja felül képességeiket, meg is javítják. Délre tervezett átkopogni a vasárnap délutánonként hobbiból fúró új lakoshoz, persze valami piti ürüggyel, hogy aztán ha alkalma adódik, megkeresse a fúrót és kivegyen belőle egy apró, de kulcsfontosságú alkatrészt. Ezután egy kellemes sétát tesz az óvoda körül – persze kizárólag füldugóval -, miközben megfigyeli az új gyerekek szokásait, és talán lát majd egy-két szülőt is. Este beolajozza és meghúzza a fiókos szekrények síneit, csavarait, nehogy egy kicsit is nyikorogjanak. Éjszaka, éjfél és egy óra között elkészíti a hét hátralévő napjaira vonatkozó tervet, és egykor végül elalszik. Csak ekkor veszi ki a füldugót is.

VIII.

Egy hét telt el Kitti rohama óta, és az állapota javulni látszott, hiszen egész nap az ágyat nyomta és diétán volt. Vivi és Toncsi fel akarták vidítani valamivel. Egyszer csak berontottak Kitti szobájába, fejeket vágtak, hülyéskedtek, majd elkezdték csikizni őt. Hatalmas kacagás kerekedett az egészből; mindhármuk könnyei folytak a nevetéstől.
Kitti zakatoló, felhőtlen kacaja fokozatosan vált ütemes köhögéssé, eleinte észre sem vették. A köhögésből fulladozás lett, a könnyek már nem az öröm jelét mutatták. Szemei kidülledtek, egy pillanatra az egész arca és a teste görcsbe rándult, megfeszült, majd lassan elernyedt az ágyon.
Vivi és Toncsi éles sikítása törte meg a csendet. A lakók kirohantak a folyosóra, többen még fel is szaladtak a nyolcadikra. Jól érezték, hogy ez nem a megszokott játékos sikoly volt. Az ijedt tömeg a lépcsőfokokon gyülekezett. Kittiék ajtaján dörömböltek, mivel azóta már az anya is ordított és zokogott. Attól féltek, valaki megtámadta őket. Pista még egy mosógép alkatrészt is szorongatott a kezében, hogy ő majd aztán ellátja a baját, bárki is legyen odabent. Nem telt el tíz percnél több, mikor a lányok anyja végre kinyitotta az ajtót és közölte a döbbenetes hírt.

IX.

Klára becsukta maga mögött az ajtót. Megállt egy pillanatra, nagy levegőt vett, és hagyta, hogy elárassza a nyugalom.
A hálószoba felé vette az irányt, elfordította az ágy melletti éjjeliszekrényt, és az aktuális évhez húzott egy új rovátkát. Három.