örvénylő tengerek
csalóka fároszok
mogorva révhelyek
hál’isten párolog
emlékük s dal ered
sok bajra szót kerítve
mi kínzott akkor untalan
de Isten adta víg utam
Limoges felé honnét ugyan
fájt egykor menni messze
sorsom ki jóra vitte
Irántad él hálám Uram

Istennek köszönet
kegyelmet Ő adott
hogy újra ott legyek
hol kis kertecske jobb
mint másutt nagy terek
pompája büszke dísze
mert úrnőnk nem méltánytalan
se tett se szó nem oktalan
s hites igaz szerelme van
ajándék szebb se kéne
s mint édes szíve kedve
nincs föld hol lenne más olyan

dal kell   énekelek
örömöm fenn lobog
csábítva hölgyeket
így lesztek boldogok
források friss vizek
pezsdítik szívem egyre
mező kert mind kedvemre van
s ha tengerár zúg bárhogyan
vagy bóra misztrál szél rohan
hajóm meg nem remegne
még gálya sem ijesztne
s akár naszád állná utam

aki üdvöt keres
nem bántják a bajok
lelke javára tesz
a jó kell nem a rossz
de kit gazság vezet
s rabolni száll a vízre
az dúlt lesz ott majd nyugtalan
bőszül hamar s minduntalan
hiszi hogy száll holott zuhan
minden reménye veszve
s mi volt mind odavetve
szív és lélek ezüst arany

Rajnavölgyi Géza fordítása

Minden éjjel
Minden éjjel ez a bánat:
tánc, nevetés, meg sok párlat
után vissza a szobámba,
hol a hideg paplan vár csak.
Könnyed alvás, nehéz kelés,
verssorokat körmölök
és égő szemem dörzsölöm,
jó Uram, ez elég kevés!
Álomromok közt fekhelyem,
bárcsak lennék mindezen túl,
tüzel arcom, nyirkos kezem
párnák alá mélyebbre túr,
whiskyt locsolok gégémbe,
kráter mélyén közben pedig
ott fuldokol szegény lélek.
Ám valahogy már megint
besurran a másnap reggel,
és csak nézi nagy szemekkel
szörnyülködve a tetteim.

(Csősz Gergő fordítása)

Mondjam: olyan vagy, mint egy nyári nap?
Becsesebb vagy te annál és gyengédebb.
Május bimbóiba szelek kapnak,
Nem kaptuk a nyarat, csupán bérbe.

Olykor már-már éget az ég szeme
S arany arca gyakorta fátyolos
S minden szépet elhagy lényege,
Hirtelen vagy nyersen ront rá a rossz.

De nem hervad a te örök nyarad,
S nem veszti el szépség-tulajdonod,
Nem kérkedhet Halál, hogy foglya vagy,
Idők fölé növeszt minden sorom.

Míg ember él, látva, lélegezve,
Él versem: téged életre keltve.

Enesey Diána fordítása

Osztrigák

Die Austern

(Alain Lance-nak)

Gyakran nem élek igazán, te órák óta
A konyhámban tisztítod a (sok papírral)
Beutaztatott osztrigákat, és sajgó
Ujjakkal, műanyag kötényben

Énekelsz.
A Wolfék meg nem gondolnak másra,
csak a zabálásra, amit különben,
mint mindent, alaposan tesznek.  Még mindig emberek.
Én meg sok citrommal elkábítom

A magma a tuareg keblében

Das Magma in der Brust des Tuareg

Német útlevéllel az agadiri reptéren
A téli napsütésben: identitáscsere
Rabszolgák lesnek rám, és tolvajok
Sündörögnek körülöttem, ki vagyok én
Nomád egy négycsillagos szállodában, tengerre néző szobában
Választhatok magamnak évszakot
A SZABADIDŐ EGY JÁRVÁNY a turista
Egyenruhájában, de munkanélküliként lebzselve
Last minute országokban ÉLETHOSSZIGLAN
Eldobható vagyok, csak a COCA COLÁ-nak van rám szüksége

Mohácsi Árpád fordításai

i
Felkelek, nincs még reggel, a redőny
lehúzva, de a szobában sötét hideg van,
egy hang az álmomból először csak nyüszít,
aztán egészen emberivé lesz, míg az utcáról
üvöltés hallatszik fel, magára hagyottan,
majd újra meghallom. Alsónadrágban vacogok
az ablaknál, de senkit sem látni a parkoló
kocsik árnyai és a sövény között,
félmeztelenül, remegő kezekkel, kimegyek
és amíg kinyitom az ajtót, meglátok
a veranda oszlopánál, a narancsszínű fénykúp
alatt egy fiatalembert, összerogyottan,
ittasan, zokogva, mintha az egész élete
kikívánkozott volna belőle egyszerre.

ii.
Most, ahogy egy délután eszembe jut,
kimaradtam az iskolából, apám fenyőgyökeret
ásott— láttam, ahogy felnézett, megriadt
és kiment a terasz mögötti sikátor kapuján,
majd visszatért megrémülten, kezében
egy fiúval. Felismertem, velem egyidős
az iskolából, rasztahajú, türkizkék csíkokkal,
de akkor a saját súlya alatt összerogyott,
csuklója apám sáros farmerja és a terasz
kövezete felett lógott. Akkor már tudtam,
mit híresztelnek róla, amíg bekötöttük a széttépett
lepedőt a felvágott erén, és miként fogunk
részesülni abból egyszer, ha kiderül az igazság,
egy bilincs, mint a kiválasztott vér.

iii.
Éjszakákkal később félálomban várva, hogy
pillanatok belül meghallok valakit odakintről,
mintha időhurokba kerültem volna,
ugyanaz a fiú, aki az előre kitaposott úton jár,
keresztül a sötét utcákon, ugyanazon órában
az ajtóm előtt. Újra felhúztam a redőnyt,
arra várva, hogy lássam, ha megjön mezítláb,
talán az ösvényen. Egyik éjszaka sem adott jelet
magáról, míg nem arra gondoltam, hogy talán
csak én vagyok vagy az álomképem, esténként
kérem, jöjjön be, hogy visszamehessek életem hideg
szobájába. Aztán mindegyikünkön megjelenik
egy seb — mindig lesz egy lélek, amely az ajtónál
vár a testére, kérlelve, hogy kitörhessen.

Nagypál István fordítása

A tulajdon

Das Eigentum

Én még itt: hazám nyugatra áll tovább.
JAJ A VISKÓKNAK, VIVÁT PALOTÁK!
Még magam is adtam neki régen.
Eldől, szerény díszéből kivetkezik.
A télre majd szomjú nyár követezik.
S szépen eltűnök a balfenéken.
S érthetetlen lesz minden beszédem.
Ami nem volt enyém, az törik össze.
Amit nem éltem, eltűnik örökre.
A remény az úton csak egy kelepce.
A tulajdonom tegyétek ti zsebre.
Mikor mondom én, mindenem ki erre.

Felriadva a dogmatikus szendergésből

Aus dem dogmatischen Schlummer geweckt

Kihasználtad az éjt? – Gyakoroltam
A várakozást. – Hogyhogy? – Ismered
Az édes kínt: ismeretlent szeretni? –
Ismeretlen tettet? – Mi? – Miről beszélsz?
Majd’ felrobbant az ér a húsomban.
Fáradt vagyok átmenni a Márk téren. –
Álmodsz, te álmodsz rendületlenül. –
Az utcán az átlátszóság fütyül.

Mohácsi Árpád fordításai