Magam sem tudom, mi végre
nyomja így szívemet a bánat,
de régen múlt idők meséje
egész csontvelőmig áthat.
Hűvös lett, már jő az alkony,
nyújtózik a Rajna;
hegynek csúcsa színaranyból:
napfény csillog rajta.
Minden szüzek közt a legszebb
fésülgeti magát,
ragyogása látszik messze,
fénylik a sok karát.
Arany fésűvel fésüli
haját és hallat ott
közben egy példa nélküli,
elragadó dallamot.
Matróz és az apró csónak
lent haláltáncot lejt,
zátonyok közt hánykolódva
követik a delejt.
Úgy vélem, hogy nincs esélyük
nekik az ár ellen;
és hogy énekével legvégül
ezt Loreley tette.
/Csősz Gergő fordítása/