Macumoto Szumie (1921-2015)

Amacuhini kin no sibe haki kurohotan

Napra sandító
éjsötét bazsarózsa
aranyszín porzók

*

Kurenuma Keiicsi (1924-1995)

Jama sotte jurozu urumisze muszanohori

Minden völgyben lám
lila akác függőhíd
szent május hónap

*

Kawakami Kiszeki (1920-2009)

Aohazuki ima tenohira ni nani mo nasi

Zöld levelek közt
bagolyhuhogás hallik
ám markom üres.

*

Mizuhara Súósi (1892-1981)

Tensizó kudakete soka no csó murcori

Földre hullt angyal
bombaverte romjain
játszi lepkeraj

­*

Muraszava Kafú (1918-2000)

Szavagani no imakakuretaru ni ame

Kicsiny rákocska
csatakos fűtengerben
lelt rejtekére

*

Macui Tosihiko (1927-2008)

Aokita no Mino o szan szennote vakacu

Minó dús öle
három folyó öntözi
örökzöld rizsföld

*

Kondó Ikkó (1912-1996)

Isi mijuru jami ni u no kage hasirikeri

Éji sötététben
ni sok kormoránárny
kövek közt libeg

Márkus László fordításai

1.

Kívánjuk, adjon életet, mi szép,
csodás rózsája hogy ne haljon el;
lehull idővel majd, ha már megért,
s emléke zsenge, friss utódra lel.
Szemeddel foglyul ejted önmagad,
s belőled él a fénylő láng belül,
és így bőségből éhínség fakad:
így önmagad kínzod, kegyetlenül.
Világunk hamvas dísze életed:
pompás tavaszról drága hírt hozol,
s bimbódba élve önmagad temet:
gyengéd fukar, ki féltve tékozol.
……….Szánj meg minket, vagy torkosan nyeled
……….világ javát, s a sír emészti meg.

2.

Ha negyven tél gyötörte homlokod,
s ha ráncok szántják bájos arcodat,
csodált, ifjú egyenruhád kopott,
hitvány rongy lesz, amely nem ér sokat;
ha kérdezik, hová tűnt vonzerőd,
szép napjaid száz kincse hol lehet,
majd megtört szemmel állsz e vád előtt,
mert szégyenedre vált dicséreted.
Sokkal jobban használhatod fel azt,
Ha így felelhetsz: „Itt e szép utód:
rendezte számlám, és ő nyújt vigaszt”:
szépsége jel: jogos leszármazott.
……….Idős korodban újul életed,
……….melegnek látod újra véredet.

Fazekas Sándor fordításai

 

Régi és új dalok gyűjteménye (905), Szerelmes dalok negyedik kötete, 694.

 

[Téma nélkül.]                                                           [Ismeretlen költő]

 

Palota-réten[1]
vén tövön kicsiny lednek:[2]sok harmat súlyát
nem bírja, szelet várja.
Így várlak én is téged.

 

Dalok későbbi gyűjteménye (951?), Szerelmes dalok második kötete, 638.

[Egy hölgynek küldte, aki iránt gyengéd érzelmeket táplált.]           Curajuki

Szumi-öbölnek
hulláma bár nem vagyok,
míg áll a világ,
szerelmes szívem, bizony,
folyvást partodra küldöm.

 

Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (1205)
Szerelmes dalok első kötete, 997.

 

A Taira no Szadafumi[3] házában rendezett dalversenyen.      Szakanoue no Korenori

 

Szonoharai
szállás környékén nő a
seprűlombú fa:
akár azt, látni, ott vagy,
mégsem találkozhatunk![4]

Fittler Áron fordításai

Ki no Curajuki (紀貫之)

872?–945

Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, 古今和歌集) egyik összeállítója. A VII–X. század harminchat legjelentősebb költőjeként számon tartott harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. Jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka, 和歌) irodalmi közéletben való elterjesztésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három császári rendeletre összeállított vaka-antológia (csokuszen vakasú, 勅撰和歌集) mindegyikében ő szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze, 歌合) szerepeltek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendezett ilyen versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta, 屏風歌) komponálására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó, 平安京) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, 土佐日記) örökítette meg.

 

Szakanoue no Korenori (坂上是則)

1. századi költő, a harminchat költőóriás egyike. A Régi és új dalok gyűjteményének négy szerkesztője után kora egyik legnagyobb vaka-költője, akinek versei számos költői versenyen szerepeltek, illetve paravándalok szerzésére is felkérték. Költeményeit a Régi és új dalok gyűjteményére jellemző stílusban komponálta, jelen műve is ennek példája.

(A borítókép a fordító felvétele.)

[1] Mijagino (宮城野). Japán északi részén, a mai Mijagi prefektúrában található. A klasszikus japán vaka-költészetben – jelen vershez hasonlóan – meghatározó tájeleme a lednek (bokorhere) és a harmat.

[2] Bokorhere (lat.: Lespedeza, jap.: hagi (萩), ld. a borítóképen). Koraősszel nyíló lila virágú cserje, amely Japánban különösen kedvelt: az ősz hét virágának egyike, így nélkülözhetetlen kelléke az őszi vakáknak.

[3] 平貞文. ?–923. Vaka-költő, a Taira no Szadafumi regénye (Heicsú monogatari, 平中物語) című X. századi verses regény főhőse, a mű epizódjai az ő költeményeiből épülnek fel.

[4] Szonohara (園原) Japán középső részén, a mai Nagano prefektúrában található. A hagyomány szerint itt van egy mitikus fa, az ún. seprűlombú fa (hahakigi, 帚木), amely nevét onnan kapta, hogy messziről egy felállított seprűhöz hasonlít. A legenda szerint ez a fa messziről jól kivehető, amint azonban közelebb megy hozzá valaki, láthatatlanná válik. Jelen vers erre a mondára épül.

Egyszer így szóltam egy madárijesztőhöz, „Biztosan fáraszt,
hogy e magányos mezőnek
cölöpje vagy.”
Azt mondta, „A rémítés élvezete mély és tartós,
fáradalmat nem ad.”
Egy percnyi hezitálás után így feleltem,
„Igaz; nagyon is jól ismerem
ezt az élvezetet.”
Azt mondta, „Ha szalmából szőttek, csakis akkor ismerheted.”
Magára hagytam, nem tudva, bókja bók volt-e vagy lenéző semmi.
Eltelt egy év, s a madárijesztőből filozófus lett.
És mikor utam ismét arra vitt, láttam, hogy kalapja alá két varjú
fészket épített.

Jung István fordítása