Címke: műfordítás

Mascha Kaléko: Tanács a lányoknak

Ne mondj se bűt, se bát,
se azt, hogy széna-e vagy szalma.
Ha elég szendén bambulsz,
bárki segít rajtad.

A háztartást hagyd másra,
lesz, aki köt és horgol.
Aki foltozni nem tanult,
az zoknit sem stoppol.

Szívleld ezt meg, szépség, és maradj
örökre királykisasszony…
Aki ebből nem tanul, az írhat,
hogy másnak tanácsokat adjon.

András Orsolya fordítása

Kaleko

Mascha Kaléko: Rat für Mädchen. In: Uő: In meinen Träumen läutet es Sturm. Gedichte und Epigramme aus dem Nachlass. Szerk. Gisela Zoch-Westphal. 32. kiadás, München: Deutscher Taschenbuch Verlag, 2013. 94.

 

A szerzőtől még: http://ujnautilus.info/mascha-kaleko-leltar

Ezra Pound: A többi

 

Ó, országom esendő kevesei,
maradék szolgái!

Beletört művészei,
eltévedve, falubatűnve,
bizalomfosztva és kibeszélve,

a szépség szerelmesei, kiéheztetve,
rendszerekkel gáncsolva,
a kontroll előtt védtelenül;

Ti, akik nem fáradtatok ki
a sikerre való állhatatosságban,
Ti, akik csak beszélni tudtok,
de ismételni képtelenek;

Ti, a finomabban érzékiek
akik beletörtek a hamis tudásba.
Ti, akik első kézből is ismeritek,
az utáltak, bezártak, bizalomfosztottak:

Gondolkozzatok:
Én kiálltam a vihart.
Én legyűrtem a száműzetést.

Halmi Dávid fordítása

Az Urasima-legenda a Tízezer levél gyűjteményéből (Japán, VIII. század)

 

Tízezer levél gyűjteménye (Man’jósú, 万葉集), Kilencedik kötet, 1740–1741. vers

 

Egy vers és egy rövid vers a mizunoe-i Urasima-fiúról.[1]

Tavaszi napon,
mikor könnyű pára kél,
Szumi-öbölnek
partjára hát kiülök.
Egy halászbárka
habok közt tünedezik:
nézem, s egy régi
történet jut eszembe.
Mizunoe-i
Urasima-fiú, biz’
sok-sok tonhalat,
sügért halászott büszkén.
Hét álló napig
haza nem tért ő egyszer:
habok határán
túlra midőn evezett,
végtelen tenger
istenlányával akkor
– puszta véletlen –
találkozott hajója.
Szerelmes szókkal
éltük összekötötték,
frigyük megkötvén
Öröklét földjére értek.
Tengeristennek
palotájában is a
legeslegbelső
pompázatos terembe
kart karba öltve
be is mentek ők ketten.
Meg nem vénülnek,
meg nem halnak sohasem,
örök időkig
így élnek itt, azt mondják.
Ám e világi
balgatag férfiú, lám,
imígyen beszélt
szeretett hitvesének:
– Egy kis időre
hadd térhessek most haza,
apámnak s anyámnak
hogy mindent elmondhassak.
szinte már holnap
rögvest vissza is térek –
szólt, mire neje,
szép kedvese így szóla:
– Hogyha ezután
Öröklétnek földjére
újra visszatérsz,
s látni kívánsz, amint most,
ezt a ládikót
ne nyisd ki, világért se! –
Erős-szilárdan
fogadkozott ő, ámde
Szumi-öbölbe
mikor hazaérkezett,
kereste házát,
mégsem látta seholsem,
kereste a falut,
azt sem látta seholsem.
Elcsodálkozott,
s magában ezt gondolta:
– Hisz három éve,
hogy eljöttem itthonról!
Ily hamar eltűnt,
kerítésünk és házunk?
Tán ha e ládát
kinyitom, minden úgy lesz,
mint azelőtt volt,
s házunk újra állni fog. –
Becses ládikót
kinyitotta hát kissé,
s lám, fehér felhő
kanyargott ki belőle,
szállt csak, s Öröklét
földjéig elgomolygott.
Futni kezdett hát,
ordított, ruhaujját
rázta s fetrengett,
kapálózván bánkódott,
s ott azon nyomban
eszméletét vesztette.
Egykor ifjonti
bőrét ráncok hálózták,
egykor fekete
haja hófehérré vált,
teltek a percek,
s lélegzete is elállt,
mígnem egyszerre
életének vége lett…
Mizunoe-i
Urasima-fiúnak
itt állt hajdani háza.

Kísérő dal

 

Öröklét földjén
hisz boldogan élhetne!
Sok-sok fényes kard –
maga szabja rövidre
éltét, oh, balgatag úr!

 

Fittler Áron fordítása

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Az egyik legismertebb japán legenda, a későbbi Urasima Taró (浦島太郎) történetének egy korai változata. A Tízezer level gyűjteményén kívül több más VIII. századi szövegben is megtalálható. Mizunoe (水江) az akkori Tango tartomány (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján) tengerpartjának egy szakasza. Jelen verseket Takahasi no Musimaronak (高橋虫麻呂, VIII. század) tulajdonítják.

Paul Celan: Ha követ emelsz

Ha követ emelsz, akármilyen követ,
lecsupaszítod azokat,
akiknek szüksége volna a kövek védelmére:
meztelenül
újítják meg szövedéküket.

Ha fát döntesz ki, akármelyik fát,
tovább ácsolod
az ágy vázát, amire
a lelkek már annyiszor összegyűltek,
mintha ez az örökkévalóság
nem volna ingatag.

Ha szót mondasz ki, akármilyen szót,
a romlásnak
mondasz köszönetet.

András Orsolya fordítása

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)