A „három alkony-vers”[1]

Őszi dalok, első kötete, 361-363.

 

Téma nélkül.                                      Dzsakuren szerzetes

 

E mély magányt, lám,
nem is a látvány kelti!
Amint elnézem
hegyeket ciprusfákkal
őszi alkonyi órán.

 

                                                         Szaigjó szerzetes

Nincs szív e testben,
s ráeszmélek, valami
mégis megindít!
Tóról szalonka száll fel
őszi alkonyi órán.[2]

 

Száz vers között költötte Szaigjó szerzetes felkérésére.
Fudzsivara no Teika

 

Ha körülnézek,
virágot, színes lombot
sehol sem látni
öbölparti kunyhónál
őszi alkonyi órán.[3]

Fittler Áron fordítása

Dzsakuren szerzetes (Dzsakuren hósi, 寂蓮法師)

1139 körül?–1202

Korának egyik meghatározó költője, a Fudzsivarák Mikohidari-ágának tagjai által életre hívott költői irányzat (ld. alább Fudzsivara no Teikánál) jelentős képviselője. Kezdetben udvari nemesként tevékenykedett, ám később szerzetesnek állt. Szaigjóhoz hasonlóan ő is sokat utazott Japán-szerte. Számos költői versenyen vett részt, illetve többször kérték fel meghatározott számú versciklusok (teiszúka, 定数歌) komponálására. Jó kapcsolatot ápolt kora vaka-költészetének nagyjaival, többek között az itt szereplő Szaigjóval és unokatestvérével, Fudzsivara no Teikával. Velük együtt jelentős részt vállalt a vaka-költészet új stílusának kialakításában. A kor irodalmi életének szervezője és fővédnéke, Gotoba császár (後鳥羽天皇, 1180–1239) különösen nagyra értékelte költői tehetségét. Dzsakuren egyike volt azoknak, akiket a császár megbízott a nyolcadik császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (Sinkokin vakasú, 新古今和歌集) szerkesztésével, azonban meghalt, mielőtt az antológia elkészült volna.

 

Szaigjó szerzetes (Szaigjó hósi, 西行法師)

1118–1190

A XII. század egyik lagnagyobb költője. Világi neve Szató Norikijo (佐藤義清). Kezdetben Toba császár (鳥羽天皇, uralk. 1107–1123) testőrségének tagja volt, de fiatalon, huszonhárom évesen az egyik legjelentősebb japán ezoterikus buddhista irányzat, a Singon-irányzat (Singon-sú, 真言宗) szerzetese lett, és elsősorban az irányzat központjában, a Kója-hegyen (Kójaszan, 高野山) élte életét meditálással, elmélkedéssel. Ezen kívül szinte egész Japánt bejárta, zarándokútjain számos vakát költött. Költészetében sajátos összhangot képviselnek a természeti jelenségek és a buddhizmus tanai, ezt pedig filozófiai mélységekig boncolgatja. Kedvenc témája a cseresznyevirág és a hold.

 

Fudzsivara no Teika (藤原定家)

1162–1241

Korának egyik legnagyobb költője és verskritikusa. A Fudzsivara (藤原) család Mikohidari (御子左) ágából származik, amelynek első tagja, Fudzsivara no Sunzei (藤原俊成, Teika apja) életre hívta a XIII. században uralkodóvá váló vaka-költészeti iskolát, a Mikohidari-iskolát. Teika maga is aktívan részt vett a korabeli közösségi irodalmi életben: számoss költői versenyen szerepelt, több alkalommal bírának is felkérték, illetve többször komponált meghatározott számú versciklusokat. Vaka-esztétikai nézeteit több poétikai műben foglalta össze, a vaka-költészet addigi történetének általa legkíválóbbnak tartott költeményeit pedig kiváló versekből összeállított antológiákba (súkaszen, 秀歌撰) gyűjtötte. Egyike volt a nyolcadik császári vaka-antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” szerkesztőinek, valamint ő állította össze a kilencedik ilyen gyűjteményt, az Új császári versantológiát (Sincsokuszen vakasú, 新勅撰和歌集). Nemcsak költőként és esztétaként alkotott maradandót, hanem igen sok X–XI. századi irodalmi mű is az ő és köre másolataiban maradt ránk, azaz klasszika-filológusi munkássága is kiemelkedő.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Az alábbi három őszi alkonyi órán (aki no júgure, 秋の夕暮) sorral végződő vaka híres példája a XII–XIII. századi japán vaka-költészetre jellemző édesbús, csendes magány érzésének (júgen, 幽玄) és az itt is szereplő Fudzsivara no Teika által meghatározott „rejtett érzések”-et  tartalmazó és „elragadóan szép” (jodzsó jóen, 余情妖艶) stílusnak.

[2] Az első egység (sor) arra utal, hogy a szerzetes költő már megszabadult az evilági vágyaktól és érzésektől – legalábbis úgy vélte. Ez a világtól elvonult buddhista hívők egyik legfontosabb célkitűzése. A vaka második felében megfogalmazott tájkép ennek ellenére mégis érzéseket mozdít meg a lírai énben, erre csodálkozik rá.

[3] Teika a híres X–XI. századi udvarhölgy, Muraszaki Sikibu (紫式部) művének, a Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) Akasi (明石) című kötetében (fejezetében) olvasható következő leírást idézi: …messze el lehetett látni a tengerre, semmi sem állt tekintetük útjába, a színpompás tavaszi virágoknál és őszi lomboknál pedig már-már hangulatosabb érzést keltettek a mindenütt burjánzó árnyak…. (A főhős, Gendzsi herceg ekkor éppen önkéntes száműzetését töltötte a fővárostól távoli, tengerparti Akasiban, a szóban forgó jelenetben pedig egyik szerelme, Akasi úrhölgy apjával, az idős szerzetessel játszottak japán citerán és biva-lanton.) A híres prózai művek vakákban való idézése (honszecudori, 本説取り) kedvelt eszköz volt a XII–XIII. századi költészetben.

67
Fazal Elahi bezárta a gyárat aznap

Fazal Elahi bezárta a gyárat aznap egyik alkalmazottja halála miatt. Részt vett a temetésen, amely ugyanezen a délutánon volt, majd kissé sántítva és a kényelmetlenség furcsa érzésével hazaindult. Fazal Elahi mindig aggódott valamiért, de ez a nap különbözött a többitől, nyugtalanság gyötörte, nyomást érzett a mellkasában, és kissé nehezen szedte a levegőt. Úgy gondolta, hogy ezt a furcsa érzést a temetés váltotta ki, talán a mollah ölelése, de végül a hőségre fogta az egészet. Kövér izzadságcseppek gördültek le a homlokán, teste átizzadt és hónalján csorgott a verejték. Mégsem a forróság lehet az oka, gondolta Elahi, hanem valami más. A temetés alatt sikerült elkerülnie Mossudot és szokása szerint észrevétlenül meghúzódnia, kissé alacsony, szikár, mindennapi termetével, szakállával, földre szegezett szemével.
Miközben hazafelé tartott, a zarándokútra gondolt, melyet a fiával akart végigjárni, hogy ráncba szedje szertelen természetét. Amint a cseresznyefák virágba borulnak, indulok, gondolta Elahi. A sors azonban nem adja meg neki ezt a lehetőséget, dacára annak, hogy a cseresznyefák mindig kivirágzanak, ahogy már megszoktuk.
A szél köhögésszerű rohamokban érkezett ezen a délutánon, az égbolt nyugtalanító jeleket küldött. Mikor Elahi belépett a házba, Salim a fából készült kisteherautóval játszott, melyet Badini épített számára. Alig volt hosszabb egy arasznál, és néhány óra alatt készült el. Elahi leült az unokatestvére mellé, aki a földön aludt a sakktábla mellett. Hirtelen nagy csönd borult az utcára. Olyan volt, mintha az ember az erdőben járna, és nem hallaná a madarakat. Valami nem volt rendben, nagyon nem volt rendben. Fazal Elahi felállt, az arcán izzadságcseppek gördültek végig, melyeket nem a hőség okozott, és kiküldte Salimot a konyhába. A gyerek ijedten engedelmeskedett, megragadva a kisteherautót. Szerencsétlenségére azonban otthagyta a jármű rakományát, a hagymákat, melyek közül kettő olyan régi volt, hogy szinte megkövesedett. Salim nem értette apja sürgető magatartását, de Aminah sem. Badini, aki egy párnának dőlve aludt, felébredt a hirtelen beálló utcai csönd miatt és komoly ábrázattal a falnak támaszkodott. Fazal Elahi taszított egyet a fián, hogy gyorsabb mozgásra buzdítsa. Aminah felsikoltott, mint ilyen esetekben szokta, míg Elahi bezárta Salimot a konyhába. A csöndet csak Aminah kiáltásai törték meg. A világ olyan, mint egy fekete-fehér négyzetháló, csend és kiáltás, nevetés és sikoltás. Nem egy sarkokon belapított gömb, hanem egyfajta kiterített sakktábla katonákkal. Fazal Elahi házának bejárati ajtaja a földnek csapódott, mint egy kiütött bokszoló. Az este az utca porán át tört utat magának. Látni lehetett, ahogy lebukik a nap, és kialszik a fény. A sötétség a felvert porral keveredett. Fazal Elahi látta a végzetet, amely a nyitott ajtón át érkezett.

58. Minden élő ember halott, amint ezt a bennük lévő csontváz bizonyítja.

Demeter Mária Magdolna fordítása

Afonso Cruz: Para onde vão os guarda-chuvas (Hová tűnnek az esernyők), Editora Objectiva, Lisboa, 2013. – Részlet

Ne mondj se bűt, se bát,
se azt, hogy széna-e vagy szalma.
Ha elég szendén bambulsz,
bárki segít rajtad.

A háztartást hagyd másra,
lesz, aki köt és horgol.
Aki foltozni nem tanult,
az zoknit sem stoppol.

Szívleld ezt meg, szépség, és maradj
örökre királykisasszony…
Aki ebből nem tanul, az írhat,
hogy másnak tanácsokat adjon.

András Orsolya fordítása

Mascha Kaléko: Rat für Mädchen. In: Uő: In meinen Träumen läutet es Sturm. Gedichte und Epigramme aus dem Nachlass. Szerk. Gisela Zoch-Westphal. 32. kiadás, München: Deutscher Taschenbuch Verlag, 2013. 94.

 

A szerzőtől még: http://ujnautilus.info/mascha-kaleko-leltar

 

Ó, országom esendő kevesei,
maradék szolgái!

Beletört művészei,
eltévedve, falubatűnve,
bizalomfosztva és kibeszélve,

a szépség szerelmesei, kiéheztetve,
rendszerekkel gáncsolva,
a kontroll előtt védtelenül;

Ti, akik nem fáradtatok ki
a sikerre való állhatatosságban,
Ti, akik csak beszélni tudtok,
de ismételni képtelenek;

Ti, a finomabban érzékiek
akik beletörtek a hamis tudásba.
Ti, akik első kézből is ismeritek,
az utáltak, bezártak, bizalomfosztottak:

Gondolkozzatok:
Én kiálltam a vihart.
Én legyűrtem a száműzetést.

Halmi Dávid fordítása

Békességért könyörög

Ó, felséges atyánk, aki bírsz minden hatalommal,
s csillagok és menny téged uralnak örökkön-örökké,
függeszd most szemeid nyomorú földünkre, amely vad
Marstól dúlatik és hosszú harcokban enyészik,
s add meg végre a békességet, jó atya, nékünk,
hogy távoztatná keserűségét a halálnak.

Havasi Attila fordítása

 

Tízezer levél gyűjteménye (Man’jósú, 万葉集), Kilencedik kötet, 1740–1741. vers

 

Egy vers és egy rövid vers a mizunoe-i Urasima-fiúról.[1]

Tavaszi napon,
mikor könnyű pára kél,
Szumi-öbölnek
partjára hát kiülök.
Egy halászbárka
habok közt tünedezik:
nézem, s egy régi
történet jut eszembe.
Mizunoe-i
Urasima-fiú, biz’
sok-sok tonhalat,
sügért halászott büszkén.
Hét álló napig
haza nem tért ő egyszer:
habok határán
túlra midőn evezett,
végtelen tenger
istenlányával akkor
– puszta véletlen –
találkozott hajója.
Szerelmes szókkal
éltük összekötötték,
frigyük megkötvén
Öröklét földjére értek.
Tengeristennek
palotájában is a
legeslegbelső
pompázatos terembe
kart karba öltve
be is mentek ők ketten.
Meg nem vénülnek,
meg nem halnak sohasem,
örök időkig
így élnek itt, azt mondják.
Ám e világi
balgatag férfiú, lám,
imígyen beszélt
szeretett hitvesének:
– Egy kis időre
hadd térhessek most haza,
apámnak s anyámnak
hogy mindent elmondhassak.
szinte már holnap
rögvest vissza is térek –
szólt, mire neje,
szép kedvese így szóla:
– Hogyha ezután
Öröklétnek földjére
újra visszatérsz,
s látni kívánsz, amint most,
ezt a ládikót
ne nyisd ki, világért se! –
Erős-szilárdan
fogadkozott ő, ámde
Szumi-öbölbe
mikor hazaérkezett,
kereste házát,
mégsem látta seholsem,
kereste a falut,
azt sem látta seholsem.
Elcsodálkozott,
s magában ezt gondolta:
– Hisz három éve,
hogy eljöttem itthonról!
Ily hamar eltűnt,
kerítésünk és házunk?
Tán ha e ládát
kinyitom, minden úgy lesz,
mint azelőtt volt,
s házunk újra állni fog. –
Becses ládikót
kinyitotta hát kissé,
s lám, fehér felhő
kanyargott ki belőle,
szállt csak, s Öröklét
földjéig elgomolygott.
Futni kezdett hát,
ordított, ruhaujját
rázta s fetrengett,
kapálózván bánkódott,
s ott azon nyomban
eszméletét vesztette.
Egykor ifjonti
bőrét ráncok hálózták,
egykor fekete
haja hófehérré vált,
teltek a percek,
s lélegzete is elállt,
mígnem egyszerre
életének vége lett…
Mizunoe-i
Urasima-fiúnak
itt állt hajdani háza.

Kísérő dal

 

Öröklét földjén
hisz boldogan élhetne!
Sok-sok fényes kard –
maga szabja rövidre
éltét, oh, balgatag úr!

 

Fittler Áron fordítása

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Az egyik legismertebb japán legenda, a későbbi Urasima Taró (浦島太郎) történetének egy korai változata. A Tízezer level gyűjteményén kívül több más VIII. századi szövegben is megtalálható. Mizunoe (水江) az akkori Tango tartomány (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján) tengerpartjának egy szakasza. Jelen verseket Takahasi no Musimaronak (高橋虫麻呂, VIII. század) tulajdonítják.