Sötétről sötétre
Felnyitottad a szemed – és én látom sötétségemet életre támadni.
Látom a homályt szemed legmélyén sűrűsödni:
ott is az enyém, és ott is eleven.
Átvisz ez? Fordulatot, ébredést hoz?
Kinek a fénye követ most engem a parton,
ki ez, hogy révészt is talált?
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
Erős vár
Ismerem minden házaknak legesteledőbbikét:
a tiednél is mélyebb szemnek ül rajta vigyázása.
Erkélye rácsáról, ablakpárkányáról jajszóval lobog a gyász
zöld zászlóval – és nem tudod, hogy gyolcsát magad szőtted.
A szélcsendtől magasra lebben a kezed üteméről feledkező szövet.
A szó, amitől búcsút vettél, a kapuban vár, köszönt,
és ami itt szelíden horzsolt: fűszál és kalász és szív és virág,
már régóta ott vendég, odaköltözött, és téged nem érint már soha.
De amint abban házban a tükör elé lépsz,
mind meglátnak: rád néz fűszál és kalász és szív és virág.
És az a mélyebb szem a te mély szemedet issza.
(Mohn und Gedächtnis, 1952)
Késővörösben
Késővörösben alszanak a nevek:
egyet
felébreszt világtalan éjszakád,
és elvezeti, fehér bottal végig-
tapogatva a szív déli falát,
a fenyők alá:
egy embernövésű fa
elindul a cserépvárosba,
ahová az eső is betér,
a tengeri idők barátjának adva ki magát.
Kékben
mond a fenyő árnyékot ígérő lombsátor-szavakat,
és szerelmed nevei közt
tartja számon saját szótagjait.
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
Fénylés
Hallgató testtel
fekszel mellettem a homokban,
fölötted a csillagok.
Talán egy sugár hasadásából
pergő fény szakadt rám?
Vagy pálca volt,
amit fölöttünk törtek,
az ragyog úgy?
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
A vendég
Még alkonyat előtt
betér hozzád, aki üdvözlő szót váltott a sötéttel,
aki a köszöntést titokban homályra cserélte.
Még hajnal előtt
felkel,
és mielőtt továbbindulna, felszítja az alvást,
a lépésektől visszhangos, kongó álmot:
hallod, amint a messzeségeket méri, áthasítja,
és odaveted elébe lelkedet.
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
Változó kulccsal
Változó kulccsal
nyitsz be a házba, ahol
az elhallgatottak hava kavarog.
A vér szerint, aminek
forrása szemed, szád, füled,
változik, cserél, csal a te kulcsod.
Változik a kulcs, igazodik a szó,
hogy belesimuljon a hóvihar zárjába.
A szél szerint, ami tovább űz,
gyűl, csak gyűl a szó köré a hó.
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
A távolba
Némasággal frissen festve áll a tágasság, hely van házban:
jöjj, lakoznod kell.
Az órák mind átokszépen sorakoznak a polcokon:
elérhető közelségben a menedékhely.
A maradék levegő élesebb, mint valaha: lélegezned kell,
lélegezned, magadnak lenned.
(Sprachgitter, 1959)
Egy nap, egy másnap
Ahogy a forró szél végigfut a hegyek hátán: ilyen vagy.
A csend repült elénk
egy második, világos életet.
Győztem, legyőztek, hittünk
a szikár csodákban, az ág,
amit sietve írtak az égre, megtartott minket, belenőtt
a hold pályájába, átszakította a huzatos fehérséget,
leveléből holnap repedt a tegnapba, úgy nyúltunk
szétporladva a fények után, és minden
zuhant, omlott,
senki kezébe vetettem.
(Sprachgitter, 1959)
András Orsolya fordításai
Illusztráció: Paul Klee
