Kikoronázva,
kiokádva az éjbe.

Micsoda
csillagok alatt! Csupa
szürkére vert szívkalapács-ezüst. És
Bereniké haja, itt is – összefontam,
szétbontottam,
fontam, bontottam.
Fontam.

Kékszakadék, beléd
űzöm az aranyat. Ezzel is, ami
paráznák és szajhák között tékozoltatott el,
jövök és jövök. Hozzád,
kedvesem.

És átokkal is és imával. És az összes
felettem kavargó és felém
lendülő buzogánnyal is: azok is eggyé
olvadva, azok is
fallikusan hozzád nyalábolva,
sírhely-és-szó.

Nevekkel, átitatódva
minden száműzetéssel.
Nevekkel és magvakkal,
nevekkel, megmerítkezve
minden
kehelyben, amik telve vannak a te
királyvéreddel, ember, – minden
kelyhébe a hatalmas
gettó-rózsának, amikből
te ránk tekintesz, halhatatlanul
annyi holnapúton meghalt haláltól.

(És a Varsovjankát énekeltük.
Náddal benőtt szájjal, Petrarca.
Tundra-fülekben, Petrarca.)

És támad egy föld felfelé, a miénk,
ez a föld.
És nem küldünk
egyet sem a közülünk valókból lefelé
tehozzád,
Bábel.

 

András Orsolya fordítása