Mosolyog, amíg csak tud

Miután egy hozzátartozónk meghal, el kell távolítani a személyes tárgyait. A fogkefét, amit többé nem használ, a törülközőit és a kedvenc papucsát. A szemüvegét még talán el lehet ajándékozni, a műfogsorát viszont nem illendő, különösen, ha az illető fertőző betegségben hunyt el.

A nagymamám megsárgult műfogsorát mégis megtartom, így mindig ott lesz velem a polcon a mosolya. Fertőtlenítőszerben ázik. Nincs már szája, de a mosolya még megvan. Ha hiányzik a nagymamám, csak felnézek a polcra és visszamosolygok rá. Egy hónapig tartogatom a fogsort, aztán rájövök, hogy ez a torz, erőltetett mosoly nem rá vall, hiszen az élő emberek nem mosolyognak folyton. Ez ott a halál mosolya.

A nagymamám műfogsorát viszont nem kezelhetem úgy, mint az átlagos szemetet. Először elköszönök tőle és gyújtok neki egy gyertyát, majd mintás zacskóba teszem, mert a nagymamám szerette a mintás zacskókat. A zacskót egy szál virág kíséretében bedobom egy fekete zsákba, és leviszem a kommunális szeméttárolóba. Imát is mondok.

Péntek reggel öt körül jönnek a kukások. A szeméttelep tíz kilométerre van a város határától, a szemét azonban nem marad ott örökkön örökké. Néhány nap múlva egy jókora adagot visznek át a téglagyárba, ahol elégetik. Nagymamám műfogsorát is viszik a fekete zsákban. Néhány nap, és  égni fog, ahogy a teste is égett.

A téglagyárból sűrű füst kavarog. Ha felmegyek a társasház legfelső emeletére, és kinézek a lépcsőház ablakán, látom a gyár kéményét. Füstölög, mint mindig. Nagymamám mosolya elszürkül, felfelé száll a füsttel, látom az égen, a viharfelhők között.

 

Virágok helye

Az ajándékokat találomra küldték szét az országban. Aki felkerült a szerencsések listájára, hamarosan egy kerekded, becsomagolt tárgyat kapott. Sokan féltek tőle, hogy ágyúgolyó, sárgadinnye vagy bomba, a súlya azonban nem erre utalt. Tekegolyóra is tippeltek páran, míg elő nem állt az első bátor ajándékkibontó, aki vidáman fotózkodott a küldeménnyel, egy emberi koponyával.

Az avatatlan szem nem tudja megkülönböztetni a műkoponyát az igazitól. Sokan reménykedtek, hogy a koponya mű, és abban is, hogy az ő csomagjuk tekegolyót, bombát vagy dinnyét rejt. A jóízlésű háziasszonyok inkább a pincében rejtegették, míg mások parókát, napszemüveget, baseball-sapkát adtak rá, és halott családtagjaikról nevezték el. Cigarettát is tömtek volna a szájába, ha lett volna állkapocscsontja. A küldeményről azonban lemaradt az állkapocscsont, így csak az orr- és a szemüreg szolgálhatott a díszítések és egyéb akciók helyéül. A megajándékozottak fantáziája pedig kimeríthetetlen volt.

Ha százalékos arányt nézünk, a koponyát memento moriként felfogók aránya elérte a nyolcvan százalékot. Tizenöt százalék körül mozgott a közönyösek aránya, míg a koponyadíszítők, koponyapartikat tartók és egyebek az utolsó öt százalékba tartoztak. A közösségi médiát mégis az ő tevékenységük nyomai árasztották el.

Előkerültek az elmaradt szilveszteri bulik kellékei, a parókák, a kalapok, a petárdák és a tűzijátékok, majd amikor a szilvesztert megunták, a karácsony és a húsvét szimbólumai következtek. A koponyákat színes csomagolópapírral vonták be, majd hagyomány szerinti koponyafestés következett. Hamarosan a közönyösek és a memento mori-pártiak közül is sokan becsatlakoztak a koponyapartikba, hiszen miért ne lehetnének ők is vidámak.

Elérkezett az április, hétről hétre egyre több bimbó jelent meg a kerti virágokon. A hónap közepén azonban visszatért a télies idő, nem kímélte a virágokat sem. A fagyos szelektől megmenekülő nárciszok, jácintok, gyöngyikék és tulipánok hamarosan koponyavázákba kerültek. Az orrüreg és az utolsó gerinccsigolya helyén tátongó lyuk készségesen megtartotta a virágokat, a koponyából azonban minduntalan kifolyt valahol a víz. Ezért szokássá vált, hogy a csokrokat szárazon teszik bele. Csak arra nem számítottak, hogy a víz nélküli vázában a virágok idő előtt halnak meg.

 

 

A borítókép a szerző illusztrációja.